[ TARTALOM ]
Mai naptárunk az ősi Babilóniában alakult ki. Fejlett csillagászati ismereteik alapján ők osztották először az esztendőt 12 hónapra, a nappalt és az éjszakát 12-12 órára. Az antik görögöknél is 12 hónap volt. Hekatombeon, Metageitnion, Boedromion stb. De sehol sincs január elseje. Nem is lehet, mert a görög év a hold váltakozása folytán vagy június, vagy július végén kezdődött. A római korba kell mennünk, hogy a kérdésre válaszolhassunk.
A legősibb római naptárnak - amelyet Numa király naptárának is neveznek - csak 10 hónapja volt: az év márciusában kezdődött, s decemberében végződött. A hónapok ősi sorrendje: Martius, Aprilis, Maius, Junius, Quinctilis, Sextilis, September, October, November, December. Nem igazodnak pontosan se a hold, se a nap járásához; látszik, hogy ez a naptár parasztok használatára készült, akik a téli hónapokat afféle üresjáratnak tartották. A római köztársaságkori év 12 holdhónapból állt, összesen 355 napból. Ez az év is még márciussal kezdődött, de hónapjaihoz hozzácsapták a januárt és a februárt is. A régi elnevezéseket azonban nem változtatták meg, s így a mai napig is a kilencedik hónapot - hetedik, szeptembernek hívjuk, a tizediket nyolcadiknak és így tovább.
I. e. 153-ban a konzulnak addig bizonytalan hivatalba lépési napja január 1-re esett, és ettől kezdve ez lett az esztendő első napja. Az újév rögzítésénél bizonyára közrejátszott az a körülmény is, hogy Janus isten, akiről a januárt elnevezték, a kezdet és a vég ura volt. A köztársaságkori naptár azonban még a holdhónapokra alapult, és az év 355 napból állt. Hogy a holdévet a napévvel összehangolják, február 23-a után egy 22, illetve 23 napos "szökőhónapot" iktattak a kalendáriumba. Ez sem oldotta azonban meg a naptár problémáját: Julius Caesar korára már 90 nappal maradtak le a rómaiak. Caesar azonban szokásos erélyével - és Sosigenes matematikus segítségével - rendet teremtett. Megteremtette a 365 napos évet; a pontatlanságokat minden negyedik évben egy szökőnappal korrigálták. Ezért meg is érdemelte, hogy az ötödiknek nevezett hetedik hónapot, a Quinctilist, róla nevezzék el júliusnak. A következő hónap, a Sextilis Caesar unokaöccséről, az Augustus császár néven ismert Octavianusról kapta nevét.
[ TARTALOM ]
|
"Aiolié szigetére kerültünk ekkoron; ott él Miolosz Hippotadész, aki kedves az égi lakóknak; úszó szép sziget ez; rézfal kanyarog körülötte végig, büszke, szilárd, s a kopár szirt fut föl az égre... Teljes hónapon át szeretettel látva, kikérdett Trója felől, az akháj gályákról, visszautunkról; én pedig őneki mindentrendjén sorra soroltam. És miután már én kértem, hogy utamra eresszen, s küldjön, nem mondott nemet, és volt gondja utamra. Nyúzva kilencéves marhát, ideadta a bőrét, és a süvítő sok szél útját mind belezárta, mert őt tette Kronosz fia minden szélnek urává, hogy szüntesse vagy indíthassa, ahogy csak akarja..." |
Bizonyára kitalálták, hogy Odüsszeusszal jártak Aiolosz szigetén. Tolmácsunk Devecseri Gábor volt. Utunk célja az volt, hogy bemutassuk, miként vélekedett az ókori mítosz a levegőről, illetve a szélről. Prózában: Homérosz korában, vagyis 4000 évvel ezelőtt a szeleknek még "királya" volt, kinek szavára egy nagyobbacska marhabőr zsákban megféri valamennyi "légmozgás"...
A mitikus világkép mellett, az i. e. 5. században görög földön megjelenik a tudományos világmagyarázat igénye is. Az emberi értelem valami egységes anyagot és okot keres, melyből a világ sokféleségét ésszerűen magyarázhatja.
"Mondják, hogy Anaximenész tanítása szerint az összes dolgok őseleme a levegő, amely kiterjedésére nézve végtelen, viszont jellegzetes tulajdonságai folytán meghatározott. Minden a levegő bizonyos fokú sűrűsödése és ritkulása által keletkezik. A mozgás öröktől való..."
Így foglalta össze a milétoszi természetbölcselő, az egyik korai görög materialista: Anaximenész tanítását Plutarkhosz...
A levegőről alkotott tudományos felfogás ezután évszázadokon át nem sokat változott: őselemnek, kezdettől fogva létező adottságnak tekintették. A középkori "tudományos" vélekedés: a horror vacui-nak nevezett elmélet szerint a természet irtózik az ürességtől, és a teret mindig igyekszik valamivel kitölteni. Emiatt emelkedik fel a víz a szivattyúban... Egy darabig... Mert nagyon hosszú szivattyúcsőben a víz nem tölti ki teljesen a teret, és sohasem emelkedik 13,3 méternél magasabbra! Persze, ez ellentmondott a régi mesterek tanításainak, a "horror vacui" elvének. Ezt az álláspontot egy ifjú olasz tudós, bizonyos Torricelli képviselte - Firenze városában. Megfigyelt és következtetett: a higany 13 és félszer súlyosabb a víznél. Mi következik ebből? Az az erő, amely a vizet a szivattyúcsőben 13,3 m magasságba hagyja emelkedni, a higanyt csupán a vízoszlop 1/13-ad vagy 1/14-ed részének magasságába engedi feljutni. Az elmélet legjobb bizonyítéka a gyakorlat: a kísérlet. Ha egy egy méter hosszú, egy centiméter átmérőjű és egyik végén zárt üvegcsövet higannyal töltünk meg, és egy tálba állítjuk: a higanyoszlop lesüllyed, és az előzetes számításoknak megfelelően 76 cm magasságban áll meg. Mi következik ebből? Az, hogy az az erő, mely a higanyt nem engedi kifolyni a lefelé fordított csőből, és egyensúlyt tart egy 76 cm magas higanyoszloppal, az nem a rejtélyes "horror vacui", hanem egy közvetlenül tapasztalható és lemérhető erő: a levegő nyomása. Torricelli 1643-ban megalkotta a légsúlymérőt, és ezzel kezdetét vette a levegő tudományos fizikai megismerése... A 17. században derült ki, hogy a levegő test; súlya, mérhető nyomása van, mint a fának vagy a vasnak.
[ TARTALOM ]
A 17. század első felében jött rá arra Johann Baptist van Helmont belga orvos, kémikus és fizikus, hogy a levegőn kívül más gázok is vannak. Egyik nagy jelentőségű kísérletében 62 font faszenet hevített zárt edényben, és megállapította, hogy az edény és tartalmának súlya nem változott, annak ellenére, hogy a faszénből mindössze egy font hamu lett. Ebből arra következtetett, hogy 61 font "kötetlen szellemmé" alakult át, amely nem volt képes eltávozni.
Hogyan született a nemzetközileg elterjedt "gáz" szavunk?
Megfelelő fogalmat keresve, a görög káosz szó mellett kötött ki: "Ezt az eddig ismeretlen szellemet, amelyet sem edényekben felfogni, sem pedig látható alakban átváltoztatni nem lehet, gáznak nevezem." Mások szerint Helmont mintája a flamand gees volt, amelynek jelentése: gőz, pára.
[ TARTALOM ]
Az ember legkorábbi vízi járműve a tutaj. Az első csónak akkor keletkezhetett, amikor az ember tűz segítségével tovább mélyítette a fatörzs természetes odvát, s az így készült nehézkes járműben bízta magát a vízre. (Az ilyesfajta bödönhajókat évezredeken át használták a halászok, amikor már fejlettebb vízi járműveket is elő tudtak állítani.) A bödönhajók hosszú tengeri utazásra nem voltak alkalmasak - márpedig a Brit szigetekre már a neolit korban vízi úton ruccant át az ember. A könnyű, de ellenálló bőrcsónakokkal a tengerre is merészkedhetett az ember, de mivel régészeti leletekben bukkantak ugyan neolitikus bödönhajókra, bőrcsónakokra azonban nem, a régészek vonakodtak kimondani, hogy az új-kőkor embere már olyan fejlett technikának volt birtokában, hogy tengerjáró "hajókat" építhetett. Skandináviai és írországi sziklarajzok alapján biztosan állíthatjuk: már a középső és új-kőkorban is készítettek öblös, bordás csónakokat, bőrrel bevonva, kettős végű szegély lécekkel, amelyek a viharos tenger hullámverésének is ellenálltak. Sőt - ismerve azt, hogy a paleolitikum embere ügyesen tudta megmunkálni a bőrt, feltehetjük a kérdést: lehetséges, hogy már az ős-kőkor embere is utazott bőrcsónakon?
A deszkából ácsolt csónak nehezebb feladat elé állította az őskor "hajóépítőit"; ezt csak bronz- illetve vaseszközök birtokában tudta megoldani. A bőrcsónak azonban görög és római írók tanúsága szerint később is megmaradt a tengeri közlekedésben, s ilyeneken járták be a kora középkorban a tengereket a vállalkozó kedvű ír szerzetesek is.
Paul Johnstone A neolit flotta című tanulmányában tárgyalja az őskori hajózás kérdését; megírja, hogy kísérletképpen bőrcsónakon 70 km-nél is nagyobb távolságokat tett meg a viharos tengeren; hasonló nagyságú, modern csónakok számára az ilyesfajta vállalkozás lehetetlen lett volna.
[ TARTALOM ]
Az őskorban a legáltalánosabb világítóeszköz a tűzhely tüze volt. Már az őskőkorban feltalálták azonban a hordozható fényforrást, a mécsest is. Franciaországban, a La Mouthe-barlangban találtak a kutatók egy homokkőből készült lapos csészét, amelynek alján valami elszenesedett maszat volt. A vegyészek kielemezték ezt a több mint tízezer esztendős maradványt, és megállapították, hogy valamilyen állati zsiradék égett benne, meg száraz növényi rostokból sodort kanóc. Ez volt tehát az ősember lámpája, amelynek fényénél készítette a híres barlangrajzokat és festményeket.
A történelmi Egyiptomban agyagból készült tálacskák szolgáltak mécses gyanánt, olajjal megtöltve, lenvászon kanóccal. A füstölés, kormozódás megakadályozására az olajba sót tettek. A görögök és rómaiak agyagból vagy bronzból készült, domborműves díszítésű mécsesekkel világítottak.
Ősi világítóeszköz a fáklya is: legegyszerűbb formája a gyantás fenyőfaszilánk. Az Alpokban hosszú ideig ez volt a fő világítóeszköz, de a homéroszi Görögországban is fáklyával és világító serpenyővel világítottak. A fáklya hátránya, hogy kormoz; előnye azonban, hogy eső, szél sem oltja el, ezért sokáig használták még a szabadban való világításra. A római katonai őrtornyok "fénytávirdája" is szurokfáklyák segítségével működött.
A viasz- vagy faggyúgyertyák feltalálását az etruszkoknak tulajdonítják. A gyertya nemcsak a ház világításánál, hanem a kultuszban is fontos szerepet játszott. A barátságos gyertyafény még ma is hozzátartozik az ünnepi asztal hangulatához.
[ TARTALOM ]
A kőolaj régi ismerőse az embernek. Perzsia, Babilónia hatalmas területein, a mai Baku környékén évezredekkel ezelőtt is lángoló nagy naftaforrások fénye színezte vörösre az eget.
A múlt század Nyugat-Európájának tudósai nem foglalkoztak a kőolajjal. A gőzgépeket szénnel fűtötték, a városokban gázzal kezdtek világítani. Amerikában pedig csak legyintettek, ha szóba került: Itt nem terem efféle. Így volt ez a 19. század 50-es éveinek elejéig. Ekkor egy Georg Bummel nevű kémikus egy üveg zavaros folyadékot elemeztetett. A szakvélemény szerint olyan folyadék birtokába jutott, amelyből egészen egyszerű módon, kevés költséggel világító olajat, gázt és paraffint lehet előállítani. Bummel megalapította az első petróleumvállalatot, a Rock-Oil céget, feltételezve, hogy Amerikában nagy mennyiségben kell lennie az elemzett minta szerinti folyadékból, amit Titusville városka mellett találtak. Megbízott egy Drake ezredes nevű urat - aki ugyan sosem volt katona, a magas katonai rangot és egyenruhákat saját maga adományozta magának. Ez az agilis kutató - aki korábban a New Heaven-i vasútnál volt kalauz - két évig hiába kutatott Titusville környékén. 1859-ben innen továbbállt, és társult egy Tarentumban lakó kútfúróval, William Smith-szel, hogy együtt kutassanak tovább. 1859. augusztus 27-én kimentek, hogy megnézzék, mi van a fúrással. A 23 m mély kútból fekete színű, sűrű folyadék bugyogott a felszínre, és lassan terjedt, mint valami óriási tintafolt. Vederrel kezdek merni, majd szivattyút állítottak munkába. Az első napon 24 hordó, vagyis több mint 3 tonna olajat adott az első amerikai kút. A pennsylvaniai olajpocsolya hamarosan véres tengerré duzzadt. Háborúk robbantak ki a következő évtizedekben a "lángoló víz" miatt. A monopóliumok világméretű fegyveres összecsapásai mellett a tudományos csetepatékra is sor került abban a kérdésben, hogyan került a föld mélyére a kőolaj.
Az iskolában úgy tanultuk: a kőolaj tengeri állatok maradványaiból vagy növények bomlásából, illetve mindkettőből származhat. A tengereket benépesítő élőlények valamilyen ok következtében tömegesen elpusztultak. Testüket először laza iszapréteg temette be, amelyre évmilliók folyamán szilárd fedőrétegek települtek. A nagy nyomás, a mélységekben uralkodó magas hőmérséklet, valamint bizonyos baktériumok hatása következtében az elpusztult szervezetek lassan olajjá és gázzá alakultak át.
Egy másik elmélet szerint a kőolaj szervetlen anyagokból, fémkarbidokból keletkezik. Ez az elképzelés azonban hibás, a kőolajban ugyanis olyan vegyületeket találtak, melyek a levél festékanyagához, a klorofillhoz hasonlítanak. Más összetevői a vér festőanyagára, a hemoglobinra emlékeztetnek. Ezek a vegyületek azonban 250 °C körül elbomlanak, a karbidelmélet viszont ilyen hőmérsékletre épül. A szerves eredet tehát bizonyítottnak vehető.
A folyamat világossá válik, ha az élet keletkezéséről szóló mai elméleteket is figyelembe vesszük. Ezek szerint volt egy "kőolajkorszak", mely részben életre nem támadt szerves anyagokat produkált, vagy olyan primitív szervezetű élőlényeket fejlesztett ki, melyek később kiléptek a fejlődési sorból. Az új elmélet szerint tehát a kőolaj szerves anyagból jött létre, de ez az anyag az élet keletkezésének egyik hulladéka csupán.
[ TARTALOM ]
Az ablaknyílás bevonásának gondja egyidős a letelepüléssel. A sövényből font, zsúppal kötött, illetve a deszkás ablak a mérges időt kívül rekesztette ugyan, az épület belsejét azonban sötétség borította. Télen a lakóhelyiséget csak a tűzhely fénye világította be.
Az ablak üvegezését a római korban találták föl. Pompejiben 2 cm vastag, bronzba foglalt ablaküveg maradt fenn. A nagy üvegtáblák készítése azonban nagyon körülményes volt. I. sz. 100 körül a galliai Julius Alexander üveggyáros technikusa, egy bizonyos Caius jött rá, hogy kisebb, hengerelt üvegtáblácskákat farácsozat segítségével lehet ablakba foglalni.
Gallia marad a római birodalom bukása után is az üveggyártás központja: a 7. században a frankok földjéről hozatnak üvegeseket az angliai templomok ablakozására. Még fél évezreddel később sem általános azonban a templomok ablakainak üvegezése.
A másik korai változat a lantornás ablak volt. A lantorna vékony marhabőrből vagyis hártyából készült, jól átitatták olajjal, így tartósnak, de költségesnek bizonyult. Ezért a 14. század közepétől kezdve, miután a papírt megismertük, szívesebben használtak a hártya helyett sokkal olcsóbb papírt. A hagyományos japán házak ablaka ma is papírból van; az időjárás viszontagságaitól az előreugró eresz védi meg. Persze ezt a papírt is beolajozták, mint a lantornát. A lantornás ablak sokáig tartotta magát. A szegényebb helyeken még a 19. század végén is ráfanyalodtak. Érdemes megemlíteni, mert nem sokfelé dicsekedhetnek hasonlóval, hogy egy ilyen ablakpapírdarab 1538-ból ránk maradt, Bornemissza Pál püspök írja Batthyány Kristófhoz: "Többet írok vala, ha papirosom leszen vala. Ezt is az ablakról vettem le az éjjel."
Az első üvegesek Nagy Lajos király korában települhettek át Itáliából Magyarországra. 1418-ból János és Miklós mester nevét ismerjük Bártfáról, 1438-ból Antal mesterét Budáról. Az első magyar üveghuta 1525 körül kezdett termelni a diósgyőri völgyben.
[ TARTALOM ]
A papírtapéta őshazája valószínűleg a papír őshazája - Kína. Hogy Európába Kínából került-e a faldíszítésnek ez a módszere, az kérdéses. Vannak ugyanis, akik a színes nyomatokkal díszített vászontapétából eredeztetik. Efféléket már a 14. század közepén használtak. Piros, sárga színezésű, vagy éppen a fal erezetét utánzó pergamen tapétákat a melki apátság könyvtárában találhatunk 1425-ből.
A tapéta azért ma elsősorban mégis papírtapéta. Első adatunk Franciaországból származik, 1586-ból. Itt főleg a 17. század során vált divatossá a papírtapéta. Európa-szerte viszont csak a 18. század során terjedt el.
[ TARTALOM ]
A postakürtnek a múltban igen fontos szerepe volt. Ugyanis a rossz utakon, különösen sáros időben nagy jelentősége volt a szembejövő kocsi kitérésének. A postakürt által adott jelzésekre valamennyi szembejövő járműnek ki kellett térnie az útból, s bizony gyakran előfordult, hogy a kitérő kocsi kereke agyig süppedt a sárba. A kürt által adott jelzések tehát a posta gyors közlekedését biztosították. Később azt a célt is szolgálták, hogy a legközelebbi állomást figyelmeztessék az érkező járatra, egyúttal felhívták a közönség figyelmét a posta érkezésére és indulására is. Az egyszerű kürtjelek az idők folyamán melódiákká váltak. A magyar- illetve osztrák postánál használatos kürtjeleket Haydn szerzette.
[ TARTALOM ]
A hirdetőoszlop a múlt század közepe táján "született". Létét egy pozsonyi nyomdásznak: Litfass Ernőnek köszönheti. Ő utána nevezik Németországban Litfass-oszlopnak. Litfass Sopronban, majd Bécsben volt nyomdászsegéd, később pedig Naumburgban, majd Berlinben alapított saját nyomdát. Naumburgban állította fel a piac közepén az első, kőből készült hirdetőoszlopot, amelyen eleinte csak saját nyomdájának árait tette közzé. Ennek az oszlopnak oly nagy sikere volt, hogy rövidesen az egész Német-, majd Franciaországban is elterjedt.
Az utcai hirdetések nyomai az ókori Rómától maradtak fenn. Ezeket albumoknak nevezték, és az "albus", fehér jelentésű melléknévből származott. Értesítések közhírré tételére falrészeket fehérre meszeltek és azokra fekete, vagy piros betűkkel festették a hirdetményeket. Egy Pompeiben kiásott ház falán ez olvasható: Ex hinc viatoriens ... vagyis magyarul: Vándor, haladj innen a 12. toronyig, ott Sarinusnak bormérése van. Látogasd meg azt. Üdv veled! (Ez igazán kedves, sőt finom hangú reklám...)
Témánk kiegészítésül bemutatjuk Móricz Zsigmond véleményét a reklámról:
"Hiszen még a pap se szégyelli, hogy meghúzassa a harangot, hogy az emberek megtudják, hogy most lesz az istentisztelet. És felállítják az útfélen a kereszteket, mint a vallás hirdetőoszlopait, vagy ahogy Karinthy mondja, az égen a hold és a csillagok az Úristen fényreklámjai az éjszakában. Hát ha még az Úristen se szégyelli tudomásul hozni az embereknek, hogy íme, itt van az ő boltja, a mindenség, a legjobb világ minden világok között: akkor az én kormányom szégyellje? meg az én kiadóm ne mívelje? vagy én magam mindent meg ne tegyek, hogy az emberek megtudják, hogy van valami eladni valóm? S hogy ez az eladni való minden eladni valók közt a legjobb és legeladnivalóbb?... Úgy gondolom, hogy akik a reklám kérdésével foglalkoznak, ebből kell, hogy kiinduljanak: az emberiség általános művelésébe kell bekapcsolódni. Ha az általános műveltség bizonyos fokra ér, akkor már a reklámnak nem kell csábítónak és félrevezetőnek, csak felvilágosítónak és értesítőnek lenni... Egy ilyen nagyszabású és kulturális célú reklám szolgálatában aztán az írók és művészek is megtalálhatják azt a szerepet, amely nem volna dehonesztáló reájuk. Ugyanis a művész az örök szépnek, az örök értéknek a képviselője és sohasem a pillanatnyi haszoné..."
Úgy gondoljuk: Móricz Zsigmond véleményét könnyen elfogadhatja mindenki.
[ TARTALOM ]
"- Mint magyar nemes: tiltakozom! Igenis, tiltakozom! Ősi kúriám falát nem fogjátok holmi számokkal összefirkálni!
- Urambátyánknak nincsen igaza! II. József is számot íratott a bécsi Burgra!
- Ő megteheti, mert nem magyar úr! Csak kalapos király! Egy nemesembert nem lehet megszámozni, mint egy birkát! Ez nem áll az alkotmányban... Nincs a Hármaskönyvben...
- De urambátyám, 1785-öt mutat a kalendárium...
- Elég baj az! Bezzeg másképpen volt a régi szép időkben..."
És így tovább és így tovább... így füstölögtek a nemesurak, mikor II. József korában nemesi portájuk kapuja fölé három hüvelyk nagyságú, fekete számot festettek a biztosok. Mert Magyarországon, a népszámlálással párhuzamosan, ekkor rendelték el első ízben valamennyi ház megjelölését.
Hát akkor hogy tájékozódtak régen az emberek a városokban számozott házak, utcanévtáblák nélkül? Bizony, kissé nehézkesen: templomok vagy a boltok, fogadók, vendéglők cégérei szerint igazodtak el. A cégérek még a múlt században is fontos útbaigazításul szolgáltak különösen az írni-olvasni nem tudó falusiak számára. A pesti Aranykéz utca vagy Dob utca (régen Három dob utca) még ma is őrzik a régi cégérek emlékét.
[ TARTALOM ]
Az antik görögök voltak az első kiállításrendezők. A legelső képkiállítás az ókori Korinthoszban volt, ahol Parrhaszioszt - Bakkhoszt ábrázoló festményéért - megkoszorúzták. Athénban a festők műveit nyilvános helyeken állították ki, s a közönség nagy érdeklődéssel vett részt a bírálatban. A híres Apellesz is nyilvános bírálatra bocsátotta eladásra szánt festményeit, s azok mögé rejtőzve leste a közönség megjegyzéseit. Mint a monda megőrizte, előnyére használta föl egy egyszerű varga bírálatát is, ki a művész által festett hímes cipőkön talált némi kivetnivalót...
Az első céhremek-kiállítás dicsősége Nürnberg városának jut, 1569-ben. Az első műkiállítás az 1763. esztendőre esik, és fő célja Pompadour márkiné szeszélyeinek kiszolgálása volt.
Az első általános iparkiállítás 1789. szeptember 18-án nyílt meg a párizsi Mars-mezőn. Fő célja az volt, hogy felmérje a francia ipar akkori helyzetét, és megjelölje a fejlesztésben a tennivalókat. Ez volt a világ első kiállítása egyébként, ahol maga az állam is képviseltette magát. Az akkori mértékeket, súlyokat, porcelánt és versailles-i fegyvereket mutatták be "hivatalosan". Magyarországon 1842-ben tartották meg az Első Magyar Iparmű kiállítást; az erről szóló Jelentés 1843-ban jelent meg Kossuth Lajos tollából.
[ TARTALOM ]
"- Tisztelt munkatársaim! Jól tudjátok, hogy az ital, az alkohol milyen pusztításokat végez sorainkban! Látjátok, nap mint nap hogyan hullanak szét a pálinkás pohár szenvedélye miatt a családok, hogyan válnak reszketeg kezű, beteg emberekké az életerős ifjak... Fel kell vennünk tehát a harcot a gyilkossal, a gyilkos szesz mérgeivel! Minden eszközzel küzdeni kell, hogy a munkás kezéből kiüssük a bütyköst! Ezért szövetségünk elhatározta, hogy még ez évben, 1841 folyamán Loughborough-ban antialkoholista ünnepélyt rendez"...
"- Könnyen beszél Mr. Cook... De mit szóljanak a többiek?... Loughborough messze van! Hogyan jutunk mi oda? Sok pénzbe kerül az ilyen utazgatás, meg sok gondba."
"- Javaslom, hogy béreljünk ki erre a célra egy egész vonatot a vasúttársaságtól, így kényelmesebb lesz az utazás, elmaradnak az átszállások, a költség is csökkeni fog. Amennyiben tiszteli munkás társaim a loughborough-i antialkoholista ünnepély szervezésével megbíznak, elvállalom az utazás lebonyolítását is..."
Így kezdődött 1841-ben. És 1843-ban Mr. Cook a londoni Fleet Street-en megnyitotta a világ első utazási irodáját. Az újszerű cég néhány év alatt fogalommá vált. Császárok is igénybe vették szolgáltatásait. Vilmos német császár jeruzsálemi utazását és bevonulását a Cook céggel rendeztette meg. Azóta az utazási irodák százai hozzák, viszik jó pénzért a világot látni vágyó utasokat.
[ TARTALOM ]
Balkay Pál egri rajztanár és festő, 1820-ban egy allegorikus vonatkozású festményét ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak - "A Tudományok és a Szép Mesterségek" volt a kép címe -, ő javasolta 1822-ben egy nyilvános képtár alapítását. Csehországi példára hivatkozott, ahol létesítettek egy olyan múzeumot, amelyben a remekművek tulajdonosai, tulajdonjoguk fenntartásával közszemlére helyezték el képeiket és szobraikat. Balkay javaslata azonban csupán "jámbor szándék" maradt.
A 19. század első évtizedének legjelentősebb magánkézben levő pest-budai műgyűjteménye Brunszvik országbíróé volt. Az élő művészet nem szerepelt ugyan ebben a gyűjteményben, a régi európai művészet azonban annál gazdagabban. Ha az egykorú leírásban szereplő Leonardo, Raffaello, Dürer, Holbein és Rembrandt műveket nem tekinthetjük is kétségtelenül eredetieknek, feltételezhetően jó másolatok voltak. Az olasz festmények zömétől, a németalföldi és német festmények egyrészétől az eredetiséget valószínűleg nem kell elvitatnunk.
Számban és értékben a Brunszvik gyűjteménynél jelentősebb volt a budai királyi palotában elhelyezett gyűjtemény. 1784-ben, amikor Albert főherceg és felesége, Krisztina Németalföldre költözött, a pozsonyi vár festményeit részben Bécsbe, részben Budára szállították. A budai királyi palotába 680 kép került, köztük olyan kimagasló művészek alkotásai, mint Palma Vecchio, Giorgione, Lorenzo Lotto, Dürer, Lucas Cranach. E gyűjteménynek Buda és Pest művészi életében, a művészi érdeklődés felkeltésében a nyilvánosság hiánya miatt nem volt szerepe...
A Képcsarnok létrehozására 1845-ben Kubinyi Ágostonnak, a Nemzeti Múzeum igazgatójának indítványára egyesület alakult. Egy év alatt több mint 12 000 forintot gyűjtöttek össze és ezt kellett volna vásárlásra fordítani a József nádorról elnevezett Nemzeti Képcsarnok számára. A múzeum anyagának gyarapításában részt vett a pesti polgárság is, Barabás Miklós, a híres festőművész "Vándorló oláh család" című képét ajándékozta a Képcsarnoknak.
[ TARTALOM ]
Az ókorban és a korai középkorban a pergamenlapok megvonalazására kerek ólomlapocskákat használtak fel. A mai ceruza elődje csak a 12. század során tűnt fel, ez az ún. Silberstift volt, vagyis ón és ólom keverékéből öntött rudacska...
Az első, igazi ceruzák, pontosabban szólva, grafitból hasított írórudacskák 1500 körül születtek, Angliában. Néhány évvel később mozgatható fahüvelybe szorították a grafitot. Természetes ezek után, hogy az első ceruzagyár is Angliában működött. A Cumberlandi hegységben levő államilag művelt Borrowdale-i grafitbánya 1565 óta állított elő ceruzákat. Ezt csak mint készárut szállíthatták külföldre, a nyers grafit exportja tilos volt! Az európai grafitlelőhelyek kezdtek azonban kimerülni. Csak a 19. század során tártak fel újabb bányákat Szibériában és Ceylonban. Szükséges volt, hogy a megmaradt készletekkel takarékoskodjanak. A tiszta grafitot a különféle sajtolt grafitkeverékek kezdték felváltani. A modern ceruzagyártást egy Conté nevű mechanikus indította meg Párizsban, 1790-ben, vele egy időben pedig a bécsi Hardtmuth kezdte a különböző keménységi fokozatú ceruzák előállítását... Minél több agyagot kevertek a grafitbélbe, annál keményebb ceruzát nyertek.
[ TARTALOM ]
A gyorsírás nyomai már az ókori görög világban is feltűnnek. Tőlük vették át a rómaiak. Az első, név szerint ismert hivatásos gyorsíró Marcus Tullius Tiro, Cicerónak, a híres szónoknak rabszolgája volt. Cicero neki diktálta beszédeit, s ő, hogy ura gyorsan pergő szavait rögzíthesse, a betűket, sőt a szótagokat is rövidítésjelekkel karcolta a viasztáblájára. Mindez több mint 1900 esztendővel ezelőtt történt. A gyorsírás művészete ettől kezdve egyre fejlődött. A 4. században Ausonius latin költő még verset is írt a gyorsírójához.
Az első magyar gyorsírók Hunyadi János harcostársának, Kapisztrán Jánosnak beszédeit jegyezték a 15. század derekán; természetesen a középkori latinságban kialakult rövidítési jeleket használták.
Az első magyar gyorsírási rendszert 1820-ban alkotta meg Gáti István. Ekkor jelent meg ugyanis a sztenográfiának első könyve: a tachygraphia, vagy szapora írás módja.
A "szapora írás" fontossága azután egyre nőtt nálunk is. A reformkor országgyűlésem már ott ültek az első hivatásos gyorsírók. "Szaporaságban" ma már a percenkénti 500 szótag körül járunk - természetesen az új magyar egységes gyorsírási rendszer segítségével.
Nálunk hosszú ideig a Gabelsberger-Markovits rendszer volt a legelterjedtebb. Érdekes, hogy Franz Xaver Gabelsberger (1789-1849) 1841-ben maga akarta áttenni gyorsírási rendszerét magyar nyelvre, de ennek megvalósítása két évtizeddel később Markovits Ivánra maradt. Radnai Béla egységes magyar gyorsírását a Tanácsköztársaság idején vezették be.
[ TARTALOM ]
A Fekete Kutyához címzett Váci utcai posztókereskedés, ez a szolid, jól menő üzlet a kőszegi születésű Saxlehner András tulajdona volt. Hűséges vevői közé tartozott többek között egy Bayer József nevű budaörsi paraszt-szabó. Bayer mester egy alkalommal elpanaszolta, hogy a kelenföldi telkén ásott kútban ihatatlan víz fakadt föl. Saxlehner, aki vevőinek ügyes-bajos dolgaikban is segítségére volt, azonnal felfigyelt a hallottakra. Indokolt is volt ez a nagy érdeklődés, mert hiszen a budai Erzsébet keserűvízforrás (a jelenlegi Tétényi úti kórház területén) már 1853-tól kezdve szép hasznot hajtott tulajdonosainak. Egy-két vegyelemzés után kiderült, hogy rendkívül értékes szulfáttartalmú gyógyvíz került elő, s az örsödi lapályon van a világ egyik leggazdagabb keserűvíztelepe.
A fürge eszű és tőkeerős Saxlehner sürgősen megvásárolta a kis budai szabó kincses telkét, a környéken újabb területeket szerzett, úgy, hogy nemsokára 80 holdon 184 kút ontotta a gyógyvizet és a busás hasznot. Párizsban divattá lett aperitifként budai keserűvizet inni, Indiába hajórakományok vitték a Saxlehner-forrás vizét, melyet a "békebeli milliomossá" hatalmasodott világcég főnöke - hű magyar szívét bizonyítandó - Hunyadi Jánosról keresztelt el.
A nagy siker után Örsödön és Őrmezőn egyre szaporodtak a foglalások. A Ferenc József mellett feltűnt a Széchenyi- és Deák Ferenc-forrás és az Apenta-telep is. S a világ immár száz esztendeje issza a kelenföldi lapály szulfátos vizét.
[ TARTALOM ]
A népszámlálások már az első írásos feljegyzések szerint is szokásosak voltak. Történetük nagyjából egybeesik az állami élet kialakulásával, s alapjuk, kiváltó okuk: a kötelező katonáskodás és az adófizetés.
Tudjuk, hogy időszámításunk kezdetén a lakosságról adókivetés céljából pontos jegyzéket vezettek. A halálesetekről az elhunytak hozzátartozóinak kellett jelentést tenniük, s ennek saját érdekükben pontosan eleget is tettek, hogy az illető nevét az adójegyzékből töröltethessék. A római császárkorban 14 évenként "censust" tartottak adóösszeírás céljából. Ilyenkor a lakosságot felszólították, hogy mindenki térjen vissza saját kerületébe. Ismerjük Gaius Vibius Maximusnak, Egyiptom helytartójának 104-ben kelt rendeletét. Eszerint: "Minthogy a ház szerinti összeírás esedékessé vált, szükséges, hogy mindazoknak, akik bármilyen oknál fogva távol vannak kerületükből, hírül adassák, térjenek vissza tűzhelyeikhez, hogy egyrészt a szokásos összeírási eljárásnak eleget tegyenek, másrészt a szokott földművelési munkáikat folytathassák." A rendelet kimondja azt is, hogy megszegése jogsértést jelent, tehát büntetést von maga után.
Úgy látszik, hogy a lakosság nyilvántartását illetően is a pénzé volt az első szó. No meg a katonáskodásé.
Az anyakönyvek vezetése először egyházi feladat volt; a házassági anyakönyveket a tridenti zsinat 1545-ben rendelte el. Ugyanekkor vezették be a keresztelési anyakönyveket is.
Az állam a lakosság személyi nyilvántartását általában a 19. században vállalta magára. Ez már a polgári forradalmak hatására történt. Ugyanakkor azonban egyre több vonatkozásban nyilvántartásba veszik az állam polgárait. A személyi nyilvántartások egész sora alakult ki az anyakönyvektől kezdve az iparjogosítványokon, erkölcsrendészeti nyilvántartásokon, cégjelzéseken, telekkönyveken át az anyakönyvek után másik általános, mindenkire kiterjedő rendőri lakásbejelentésekig.
A rendőri bejelentés is a 19. században vált egyre általánosabbá, fokozatosan, először a nagyobb világvárosokban.
Budapesten 1879-ben vezették be, mégpedig olyan jelentőséget tulajdonítva a rendőri bejelentő hivatalnak, hogy törvényt alkottak róla. A törvény indokolásában természetesen a bécsi bejelentő hivatalra hivatkoztak. Jellemző azonban, hogy az indoklás szerint a rendőri bejelentés kötelezővé tételét elsősorban a honvédelmi miniszter és a pénzügyminiszter sürgette, ami mutatja, hogy történelmileg is hogyan alakult ki.
[ TARTALOM ]
A katonai vezetők különféle elnevezései szinte egyidősek a hadsereggel. Ez természetes is, hiszen a szervezett harchoz vezetők is szükségesek. Ezek a vezetők azonban a 18. századig nem tekinthetők a modern tisztikar elődeinek.
Kik voltak az ősi hadseregek parancsnokai?
Nem a mai értelemben vett hivatásos katonák, hanem a nemzetség vagy törzs vezetői. A barbár társadalom viszonyai között nem speciális katonai ismeretekre, hanem elsősorban tekintélyre volt szükség.
Az első katonai szakemberek az ókori Kelet, majd később a görög városállamok seregeinél tűnnek fel. Valójában azonban a római hadseregben jelennek meg először szervezetten a különböző típusú katonai vezetők.
Tőlük származik az officiális, vagyis a tiszt fogalma. Tehát náluk voltak az első officérek. Az officiális szó azt jelenti, hogy az illető valamilyen megbízatást, officiumot kapott. Ez lehetett katonai és polgári jellegű is. Rómában a hadsereg vezetői hosszú időn át az állam polgári vezetői voltak. A consulok, proconsulok, praetorok, katonai tribunusok alkották a "vezérkart". Az alsóbb parancsnokok a közkatonák soraiból emelkedtek ki. A decurióból, vagyis a tizedesből és a centurióból, azaz a századosból azonban sohasem vált - hadvezér. Ehhez kevés volt a politikai súlyuk.
Összefoglalóul néhány felvilágosítás a sarzsikról:
A marsall, korunknak ez a jelentős katonai méltósága eredetileg azt jelentette, hogy marescallus, vagyis lovászlegény. A hajdani lovászlegény tehát óriási karriert futott be, míg végre kezébe vehette a marsallbotot.
A hadnagy az Árpád-kori királyok alatt még a törzs vagy nemzetség katonai vezetőjét jelöli. A had szavunk ugyanis eredeti jelentésben nemzetséget jelentett. A 16-17. században kezdik alkalmazni alacsonyabb rangú tiszt megjelölésére. A hadnagyot tehát tulajdonképpen - lefokozta az idő. Ugyanez történt vele idegenben is... A Leutnant a hajdani időkben locumtenenset, vagyis helytartót jelentett. Az ezredes aránylag friss keletű fogalom. Először a 16. század derekán találkozunk velük Franciaországban. A colonel egy columna, hadoszlop, vagyis egy ezred parancsnoka volt.
A ma is használatos rendfokozatok a 18. és 19. században jelentek meg. A hivatásos tiszt először a feudális hadseregek tüzérségénél és műszaki alakulatainál tűnik fel, ahol nemcsak a nemesi származás, hanem elsősorban szakértelem kellett. Később a francia polgári forradalom és az Európa több országában végbemenő hadseregreform megteremtette az állandó hadsereget a maga hivatásos tisztikarával együtt. Létrejöttek, illetve általánossá váltak a hadsereg különböző alegységei, és ennek megfelelően kialakult a tiszti rendfokozatok ma is használt rendszere.
A rendfokozatok elnevezése minden hadseregben többé-kevésbé azonos. Az angolok használják például a nálunk ismeretlen dandártábornok elnevezést. Ez még nem tartozik a tábornokok közé. Több hadsereg nem ismeri például a főhadnagy elnevezést sem. A kétcsillagos tiszt a franciáknál hadnagy, az egycsillagos - alhadnagy. Mindez azonban nem utal lényeges különbségekre.
[ TARTALOM ]
Daphne rátartós nimfa volt, aki minden hódolóját visszautasította. Apollón a szerelemtől égve üldözőbe vette, és már-már elérte a jajveszékelő leányt, de akkor anyja, a Föld, Gaia elsüllyesztette, és helyébe egy babérfát növesztett, illetőleg magát a lányt babérfává varázsolta.
Apollón bosszúja Daphnét örökzöld babérrá változtatta, és a szép nimfa a növényekben is tovább élt. Ettől kezdve Apollón és a babér elválaszthatatlanok lettek. A fa minden tulajdonságát az istentől kölcsönözte, és Apollón papjainak szertartásaiban mindig szerepelt a babér. Fejükön babérkoszorút hordtak, és éjszakára a párnájuk alá is bedugták, mert segítségükkel álmaikban is megjelent a jövő. Amikor jóslataikat előadták, kezükben babérágat tartottak, és bogyóját rágcsálták. Ha Apollónnak kedves áldozatot akartak bemutatni, akkor babérfát égettek. Az égő babér elmondta nekik eljövendő sorsukat. A csendes tűz rossz előjel volt, de erős, pattogó lángjai boldog időket sejttettek.
A babért akkor ismerhetjük meg igazán, ha Apollónt ismerjük. Apollón volt a lant és a költészet istene; ezért került babérkoszorú a költők fejére. Apollón volt a bűnbocsánat istene, így lett a babér a bűnbocsánat jelképe. A római katona babérággal törölte le véres kardját, hogy istenei megbékéljenek.
[ TARTALOM ]
A kitüntetések hagyományos múltra tekinthetnek vissza. Hűséget, kiváló szolgálatokat, vitézi tetteket már az ókorban is jutalmaztak cím, díszfegyver, nyaklánc adományozásával. Bár tartalmilag a kitüntetések ezeket a hagyományokat követték, a kitüntetések mai formája a középkori lovagrendek jelvényeiből alakult ki. Ennek következményeként a kitüntetések, helyesebben érdemrendek általában a kereszt valamilyen díszített formáját követték, és gyakran vallásos elnevezéseik voltak, mint pl. az orosz Szent Anna-rend, a görög Megváltó-rend, a Máltai lovagrend. A feudális hagyományokat rövid időre és első ízben a Rákóczi-szabadságharc törte meg. Mint forrásaink tanúsítják, a fejedelem ezüst emlékérmeit nemcsak ajándékul és emlékül osztogatta, hanem kitüntetésként is. Így pl. a Stahremberg császári altábornagyot fogságba ejtő Bornemissza őrmestert hadnaggyá való előléptetésén kívül emlékéremmel is kitüntette. Ezzel az érdemrendek után megjelent a magyar történelem első, modern értelemben vett hadi kitüntetése. A kitüntetett nem előkelő tiszt, nemesúr, hanem a népből kikerült őrmester volt.
A Rákóczi-szabadságharc leverése után ez a kezdeményezés hosszú időre feledésbe ment. II. József emelte törvényerőre a régi hagyományokat megváltoztató új szokást, és alapította meg arany és ezüst fokozatban a vitézségi érmet, vagy ahogy rendeletében nevezte: a Tisztesség jelét.
1848. augusztus 1-én Mészáros Lázár hadügyminiszter kitartásra buzdítva a honvédséget, megemlítette, hogy akik a haza védelmében kitüntetik magukat, azokat a haza "magyar jellel" fogja díszíteni. Mivel azonban egy katonai érdemrend elkészítése hosszú időt vett volna igénybe, ideiglenesen helyette egyszerűbb érdemjeleket bocsátottak ki három osztályban. Ezek közül az első osztályúból mindössze három darab ismeretes. Az egyiket Bem József kapta sikeres erdélyi hadműveleteiért. A másikat Görgeynek adományozták Budavár bevételéért. A harmadikat Schulz Bódog ezredes dandárparancsnok kapta, aki vitézségéért katonáitól a Bátori előnevet érdemelte ki.
1919 nyarán a Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadserege élethalálharcot vívott az ország megvédéséért, a proletár hatalom fenntartásáért. A Tanácsköztársaság eltiltotta a korábbi, polgári rend szolgálatában szerzett kitüntetések viselését, majd a Hadügyi Népbiztosság 1919. június 19-i rendeletével kimondta, hogy a Tanácsköztársaság mindazokat, akik a proletariátus diadaláért és a proletár hazáért az imperialista és a kapitalista ellenség ellen folytatott nehéz harcokban személyes bátorságukkal és önfeláldozásukkal vagy vezetői érdemeikkel különösen kitűntek, látható jellel is jutalmazni óhajtja. A Tanácsköztársaság megdöntése miatt azonban csak a rendelet született meg, kivitelezésre nem került sor. Egy érdekes kitüntetést azonban ismerünk: Szamuely Tibor Hamburger Józsefnek jó kiképző és szervező munkája elismeréséül vörös csillagot adományozott.
A kitüntetések történetének e vázlatos összefoglalását egy Mikszáth Kálmánról szóló anekdotikus történettel egészítjük ki:
Amikor Vilmos német császár ifjúkorában Budapesten járt, hálából a szép fogadtatásért, több előkelőséget magas kitüntetéssel ajándékozott meg. Efféle érdemrendhez jutott Mikszáth Kálmán is, aki akkoriban az Újságírók Egyesületének elnöke volt. Kis idő múltán két tagtársa felkereste az írót, hogy gratuláljon a megtiszteltetéshez. Mikszáth feketét hozatott az uraknak, a maga kedves modorában anekdotázgatott, tréfálkozott velük. Csak a császári kitüntetésről nem ejtett szót. Végre az egyik vendég megkérte: "Ugyan, elnök úr, ha már itt vagyunk, tessék megmutatni azt a kitüntetést!" Erre Mikszáth átkiáltott a szomszédos gyermekszobába: "Dada! Hozza be, kérem, azt a német érdemrendet!" A pirospozsgás asszonyság kisvártatva jelentette: "Nem lehet, képviselő úr!" - "Nem lehet?" - "A Bercike nem akarja ideadni!" A vendégek erre a gyermekszobába mentek. Ott függött az érdemkereszt Bercike játékbáránya nyakában. Szalagja kissé meggyűrődött, a zománc itt-ott megsérült rajta, Mikszáth meg csak mosolygott, mosolygott...
[ TARTALOM ]
Már a spártai hadoszlopok is a zene hangjára meneteltek, s ez a tény arra utal, hogy alighanem egyszerre is léptek. Tehát a görögök - talán...
A rómaiak már bizonyosan. A légiók gyalogosan egyszerre léptek... A középkorban viszont ez a szokás feledésbe ment. Az újkor elején kezd ismét gyakorlatba jönni, feltehetően legelőször a svájciaknál, majd a spanyol hadseregnél 1568-ban. Igen ám, de miért? Mi az oka, mi a célja ennek a katonás "egyöntetűségnek"?
Egy 17. század eleji forrás szerint a "fennkölt lelkűek szemének gyönyörködtetése".
Tehát körülbelül azt a szerepet töltötte be, mint manapság a díszlépés...
Hosszabb meneteléseknél, vagy útközben nem alkalmazták...
Széles körű bevezetése összefügg a katonai kiképzés elmélyítésével, a katonai tudomány új alapokra helyezésével, amikor már célja nemcsak a gyönyörködtetés lesz, hanem általa nagyobb egyöntetűséget és szilárdságot próbálnak adni az egységek mozgásának.
1688-ban egy kis német hercegség, Anhalt-Dessau feje azzal a kéréssel fordult Lipót császárhoz, hogy 12 esztendős fiának, Lipót hercegnek adományozzon egy ezredet. A császár teljesítette a kérést, a kis trónörökös, akinek gyermeki szeszélyét ilyen pompásan teljesítették, s játékkatonák helyett igazi katonákat kapott, ettől kezdve még jobban nekifeküdt a hadi tudományoknak. Mert az összes tudományok közül egyedül ez érdekelte, ennek érdekében volt hajlandó franciául is tanulni, hiszen akkoriban a katonaság szervezésében XIV. Lajost, a Napkirályt tartotta mintaképnek egész Európa.
Az ifjú "hadász" egész nap mást sem csinált, mint szolgálati szabályokat állított össze, katonáit gyakorlatoztatta, s ezek során jutott eszébe az a gondolat, hogy a katonák harci alakulatban is egyszerre lépjenek.
Leopold, Anhalt-Dessau fejedelme viszont sok vért elcsurgatott, s nem a sajátját, katonai újítása érdekében. Az egyszerre lépés hadi kipróbálására 1703-ban került sor, a spanyol örökösödési háború során... Az ifjú "katonai géniusz" idővel "öreg dessaui"-vá lett. Másik "haditettét" a zenetörténet rögzítette. Amikor Itáliában csatáztak, Cassano városánál meghallott egy körmeneti éneket. Annyira megtetszett neki, hogy indulót íratott belőle. Ez a hírhedt "dessaui" mars, amely a porosz militarizmus kedvence lett.
[ TARTALOM ]
A fésű "feltalálójának" nevét sem tudjuk megmondani. A kőkorszaki ősember, ha szükségét érezte, hogy elrendezze a haját, erre a célra először kezének öt ujját használta. Bizonyság erre az, hogy az első, kezdetleges fésűk ránk maradt példányai az emberi kéz szétfeszített ujjait vették mintául.
Birket-Smith A kultúra ösvényei című könyveljen olvashatjuk, hogy az ausztráliai bennszülöttek ma sem fésülködnek. A Fülöp-szigeti és maláji negritók pedig a Szomszédos törzsektől vették át a testápolásnak ezt a szerszámát. A csontból vagy fából faragott közönséges formák mellett vékony fapálcikákból vagy hasított bambuszból összekötött fésűk vannak Óceániában, Indonéziában, Kelet-Afrikában és az Amazonas térségében.
Az új-kőkorban már ismerték a kétsoros fésűt, a bontófésű és sűrűfésű kombinációját. Az ókorban leginkább csontból - a gazdagoknál elefántcsontból - és puszpángfából készültek a fésűk. Igen díszesek a népvándorláskori fésűk. A kora középkorban a pap a mise kezdete előtt vallásos szimbólumokkal díszített csontfésűvel szedte rendbe a haját.
Izland szigetein a fésűvel nemcsak fésülködtek, hanem a joggyakorlatban is szerepet kapott ez az eszköz. A győztes törzsfőnök hajdanában kettétört és földre dobott fésűvel, melléjük hajított ezüstpénzzel vette jelképesen birtokába a meghódított földet.
[ TARTALOM ]
A természetes tükröt - a tükröző vizet - már az ősember is ismerte. A legrégibb tükrök egyikét - csiszolt rézkorongot - Susában találták.
A tükröt az egyiptomiak is ismerték. Az etruszkok és a rómaiak iparszerűen gyártották. Kezdetben a tükör egyik oldalán csiszolt fémlap volt. Leginkább bronzból, de ezüstből, sőt aranyból is készült. Ismerték az ókorban az üvegtükröt is, de kezdetleges technikája miatt nem vált általánossá.
A középkorban is a 14-15. században, főként fém-, acél-, ezüst- és aranytükröket használtak. Rendszerint ládikában tartották és egyéb használati és piperetárgyak közt, de ékszerként is viselték: férfiak zsebben, asszonyok övre akasztott láncon. Voltak asztalra állítható tükrök is. Az üvegtükör egészen kis méretben készült, mert az üveget a középkorban is csak fúvással tudták előállítani. A forró üveglapra öntötték az ónt, így kapták a tükröt.
Ebben a művészeiben különösen Velence vált híressé. A tüköripar azonban különösen akkor lendült fel, amikor Franciaországban a 17. század második felében, XIV. Lajos uralkodása alatt felfedezték az üveg öntését. Most már nagyméretű tükröket tudtak készíteni. Úgy látszik, régen a tükröt széthúzható függönnyel letakarták, ugyanis egy 17. századi velencei tükör peremére nálunk a következő magyar feliratot égették:
| "Rántsd ez superlátot. Nézd, kit szemed lát ott. Ékes deli szép-e avagy szája tátott." |
[ TARTALOM ]
A varrótű őse az ár: az ős-kőkorban először a bőrt tövis, hegyes fa- illetve csontszilánk segítségével kilyukasztották, s azután ezeken a lyukakon áthúzták az inakat vagy bőrszalagokat. Mindaddig, amíg a tűt nem kapcsolták össze a cérnával, a varrás igen nehéz munka volt. Az ember azonban hamarosan rájött, hogy milyen előnyös, ha a cérnát magára a tűre erősíti. Kezdetben csak begörbítették a tű végét, s ebbe a horogba erősítették a cérnát. Persze rögtön gyorsabbá vált a varrás. Még kényelmesebb lett, ha a tűnek foka is volt. Már az ős-kőkor végén készítettek olyan csonttűt, amelynek fokába tűzkőszilánkkal fúrták a lyukat. Később rézből, bronzból majd vasból készítik a varrótűt.
A jó tű becses szerszám volt, ezért tokban tartották. Praktikus tűtartót használtak az avar asszonyok: a tűt övükről lecsüngő vászonszalagba tűzték, erre csontból készült csövecskét húztak, amely megakadályozta, hogy a tű elvesszen vagy megsebezze viselőjét. Ha elő akarták venni a tűt, csak az azt fedő csontcsövet kellett feljebb húzni, használat után újra visszacsúszott helyére. Abban, hogy leszaladjon a szalagról, a végére kötött csomó akadályozta meg.
Érdekes, hogy a tű hűséges segítőtársa, a gyűszű is évezredekre tekint vissza.
[ TARTALOM ]
A gombostű első használata a 15. századra tehető. Körülbelül 1410-ben jött forgalomba, s ekkor szűnt meg a tövisek, az arany- és ezüstszegek használata. A gombostű feltalálója egy Tourangeau nevű drótkészítő. Előállítása kezdetben temérdek munkával járt, s ezért igen magas ára volt. Csak a fejedelmi toalettasztalkákon kapott helyet. XI. Lajos leányának nászajándékul egy szelence gombostűt adott. Innen származik a gombostűpénz elnevezés. Angliában VIII. Henrik alatt kezdett elterjedni a gombostű. Ekkor kapott a később lefejezett Boleyn Anna is egy gombostűt a királytól ajándékba. Innét a babonás hit, hogy aki tűt kap ajándékba, szerencsétlenség éri.
[ TARTALOM ]
Az idősebbik Plinius természettudományi munkájában megjegyzi a smaragdról, hogy általában homorúan szokták csiszolni; a nagyobb, csiszolt kövekben éppúgy, mint a tükörben, a tárgyak képei láthatók. Nero császár a gladiátorok küzdelmét egy smaragdban szokta szemlélni.
Neróról mások is írják, hogy gyenge szeme volt s csak a közeli tárgyakat látta jól. Ezekből arra szoktak következtetni, hogy a rövidlátó Nero smaragd lencsét használt "monokli" gyanánt. Ez a feltételezés azonban nem egészen helytálló: először is a smaragd - vagy a hozzá hasonló féldrágakövek, mint a berill stb. - nem olyan átlátszóak, hogy szemüveg gyanánt lehetne használni őket. Kétségtelenül zöld színű üvegről lehetett szó, amellyel az értékes drágaköveket utánozták. Másodsorban az ókorban nem ismerték a szemüvegeket, a konkáv és konvex üveglencsék hatását nem használták ki. Legvalószínűbb az, hogy Nero rájött, hogy a színes, drágaköveket utánzó üvegedények homorúan csiszolt, kerek mezőcskéiben a távoli tárgyak kicsinyített, de éles képe jelenik meg; ez adta a gondolatot, hogy a gladiátorküzdelmeket egy, a szeméhez közel emelt, homorúan csiszolt zöld üvegdarab segítségével kövesse. A következtetéseket azonban ekkor még nem tudták levonni, s így az ókorban még nem készültek látásjavító üveglencsék, szemüvegek.
A szemüveg Európában született. Alapgondolatát Abu Ali Muhammed ben el Hasan ibn Haitam el Basri, ez a szép, hosszú nevű arab tudós találta fel a 10. és a 11. század fordulóján. Vizsgálta a szemet, és tanulmányozta az optikát. Elsőként jött rá arra, hogy az üveggömb szelete nagyítja a képet. Tehát felfedezte a lupét, a nagyítót.
A szemüveg, a nagyításra használható pápaszem csak 1270 után jelenik meg, először Itáliában. Valószínűleg hosszas próbálkozás, több ember keze munkája nyomán alakult ki a mai formája. Mindenesetre a firenzei Santa Maria Maggiore-templomban van egy sírkő ezzel a felírással: "Itt nyugszik Salvato Armato, a firenzei Armati nemzetségből, a pápaszem feltalálója. Isten bocsássa meg a bűneit. Az Úrnak 1317-ik esztendejében."
Mások Alessandro Spirának vagy az angol Roger Baconnek tulajdonítják a szemüveg feltalálását. Hogy Magyarországon mikor használtak először szemüveget, ezt nem lehet egészen pontosan megállapítani. A budai várásatások alkalmával a 15. századból származó, hegyikristály lencséjű ezüst szemüveget találtak, de középkori magyar szárnyasoltár restaurálása alkalmával is bukkantak a falapok közé csúszott bőrkeretes szemüvegre. S ha már itt tartunk, idézzük még azt a sűrűn visszatérő problémát, hogy miért nevezik a szemüveget pápaszemnek is.
A pápaszem vagy papszem kifejezés Calepinus szótárának 1585-ös kiadásában jelenik meg. először. Mivel a régi világban elsősorban a papok foglalkozhattak tudománnyal: könyvek olvasásával, írással - az ő szemük kopott el a legjobban. Először ők használtak tehát szemüveget, a nép nyelvén a pap- vagy pápaszemet.
[ TARTALOM ]
A hő mérésére szolgáló első, valóban tudományos műszert Galilei találta fel 1592-ben. E célra igen szűk nyakú gázpalackot használt. A palackot félig megtöltötte vízzel és fejjel lefelé állította egy ugyancsak vízzel telt edénybe. A hőmérséklet változásával a palackban levő vízoszlop lefelé vagy felfelé mozog. Galilei nem vezette be a hőmérőskálát, úgyhogy ezt a műszert hőérzékelőnek, termoszkópnak nevezhetnénk inkább, mint hőmérőnek. Galilei termoszkópját Ray módosította 1631-ben. Ez egyszerűen a megfordított Galilei-palack, amelyben a melegedést és a lehűlést a víz kiterjedése mutatja. 1633-ban Ferdinand, Toscana természettudományok iránt érdeklődő hercege egy hőmérőt készített, amely alkoholt tartalmazott és a cső tetejét elzárta, hogy az alkohol ne párologjon el. Végül 1640-ben az olasz akadémia tagjai megalkották a hőmérő prototípusát: higanyt alkalmaztak és részben eltávolították a levegőt a lezárt cső felső részéből.
[ TARTALOM ]
Az első vízvezeték Hadrianus császár uralkodása alatt épült Budapesten, vagyishogy Aquincumban. A vízvezeték - aquaeductus - kőpilléreinek maradványai még ma is láthatók.
Fővárosunk második vízvezetékének építése Zsigmond király nevéhez fűződik. 1416-ban fizettetett ki a nürnbergi Hartmann mesternek ezer rajnai forintot a budai vízvezeték megépítéséért. A 15. század derekára már minden jelentősebb magyar városnak volt vízvezetéke. Mátyás király is sokat áldozott Buda vízvezetékeire. A 16. század elején Budán három vízmű működött: két vízemelő a Dunából szivattyúzta taposómalmos meghajtással a vizet, a Mátyás-templom előtti díszkútba pedig a budai hegyek forrásvizét a közlekedőedények törvényén alapuló vízművek vezették. Az 1686-i ostrom Buda mindhárom vízvezetékét elpusztította. A szabadság-hegyi források vizét felhasználó vízvezetéket 1714-ben újította meg Kerschensteiner Konrád budai jezsuita, a két szivattyút pedig az 1770-es években Kempelen Farkas építette újjá.
A pesti oldalon a legjobb vize az Éliás kútjának volt az Orczy-kertben. Volt is olyan terv, hogy abból kellene vizet vezetni a városba.
A pesti emberek vízgondjain a Duna-vizes ember enyhített. Ő volt a háztartások nélkülözhetetlen szállítója. Áruját szűrve még itták is!
Gyalogoló puttonyosok, többnyire asszonyok vitték a vizet házról házra. Az első szamárfogat csak 1825-ben indult el. A vizesember egy kötéllel a derekához szorította a hátán kotyogó puttonyt, és szuszogva, izzadva cipelte fel terhét oda, ahová rendelték. Egy puttony víz ára három krajcár volt, minden emelettel feljebb egy krajcárral több...
A Duna vize persze nem volt tiszta már akkor sem, ezért egyik járvány követte a másikat. 1866-ban kolerajárvány tört ki, s nyilvánvalóvá vált, hogy az egyre növekvő várost egészséges ivóvízzel kellene ellátni. Megkezdték a vízművek építését. A pesti oldal első vízműve a mai Országház helyén volt. 1868 decemberében csordultak meg az első vízcsapok a pesti házakban.
[ TARTALOM ]
A görögök és a rómaiak mésszel készült maltert használtak a téglák és a kövek egymáshoz kötésére. A meszet a már abban az időben is ősinek számító módszerrel égették. A mészégetés, mészoltás és a habarcs megkötésének magyarázatára Arisztotelész elméletét használták.
Az i. e. első században élt Vitruvius római építész szerint a négy őselem keverékéből álló mészkő hevítésekor a víz és a levegő eltávozik, és helyükbe tűz nyomul. A tűz a víznél és levegőnél könnyebb "elem", ezért a kiégetés után a mész súlya kisebb lesz. Vitruviusnak annyiban kétségtelenül igaza volt, hogy mészégetéskor "levegő", pontosabban szén-dioxid gáz távozik a mészkőből és a keletkező kalcium-oxid, az égetett mész valóban lényegesen kisebb súlyú, mint a kiindulási termék. Elméletét tehát valószínűleg a gyakorlati megfigyelések alapján állította fel, amelyet a mészoltási folyamat magyarázata is igazol. A mészoltásnál az égetett mész kalcium-hidroxiddá alakul, miközben jelentős hő fejlődik. Az oltott mészhez homokot kevernek - ez a habarcs. Köztudott dolog, hogy ez csak bizonyos idő után köt meg, s közben a fal nedves lesz. Vitruvius ezt is "megmagyarázta"... Az oltott mészből a víz eltávozik, mert a pórusokba homok lép, ezáltal a mész és homok reakciója lejátszódik, a habarcs megköt...
Arisztotelész bizonyára nem gondolta, hogy elméletét ilyen egyszerűsített, vulgarizált formában alkalmazzák majd, de bizonyos, hogy Vitruvius a malter első "tudósa" rendkívül logikusan használta fel a kémiai reakciók magyarázatára.
[ TARTALOM ]
Már a régi rómaiak ismerték a betont... Pontosabban szólva: a betum-ot! A rendelkezésre álló források szerint ugyanis ...a római építészek gyakran emlegetik: van a Nápoly melletti Vezúv tűzhányó oldalában egy különös homokfajta, amely megnedvesítve, néhány hét múltán sziklaszerű anyagot ad. Ezt elsősorban kikötők építésénél használták fel, mivel különös módon a tenger nemhogy gyengítette, hanem inkább fokozta is a szilárdságát.
1756-ban Smeaton mérnök nehéz feladatot kapott. Világítótornyot kellett építenie a tengerben a mindig viharos Örvénysziklánál. Ekkor jutott eszébe Vitruvius római mérnök könyve a kikötőépítésről. Most már ő is kíváncsian vizsgálgatta a vulkáni porokat és rájött, hogy szilárdságukban különösen fontos része van az agyagnak. Negyven évvel később egy másik angol, bizonyos James Parker rájött, hogy nem kell a Vezúvra menni a csodás anyagért: jó hozzá a geológusok márgája is. Azután jött egy harmadik angol, bizonyos Joseph Aspdin és 1824-ben megszületett a portland-cement.
[ TARTALOM ]
A só a cserekereskedelem egyik legősibb tárgya. A karavánok évszázados útvonalaikon, országokban, sőt földrészeken át hordták a selyemmel, elefántcsonttal, fűszerekkel együtt. Gyakran királyi monopólium volt, nemcsak az ókorban, hanem még az újkorban is.
A régészek szerint a kőeszközök és fegyverek pattintásához szükséges tűzkövön és szarukövön kívül ez volt a második ásványi nyersanyag, amellyel a kereskedelem első, ősi formája megindult.
Földünk felszínének több mint kétharmad része tenger. Ez az óriási víztömeg pedig, amelyet a szakemberek az első pillanatban nehezen elképzelhető számmal, másfél trillió tonnára becsülnek, minden cseppjében sót tartalmaz. 1000 gramm tengervízben a feloldott összes sók mennyisége 35 gramm, vagyis egy liter vízben három és fél dekagramm só.
Hozzávetőleges számítás szerint szárazföldjeinken sok száz négyzetméter földet foglal el a kősó, olykor 600 méter vastag telepekkel. A kősótelepek kibukkanhatnak a föld felszínére, például Erdélyben, vagy Spanyolországban, amidőn a kősótelepeket takaró földréteget az idők folyamán lemossa a víz.
A kősó tudományos neve: halit. A szónak érdekes a történeti háttere. Hal kelta nyelven sót jelent. Számos helynév őrzi ennek emlékét. Például Hallstatt Salzkammergutban vagy Hallein Salzburgban, Hall Tirolban és Württembergben, sőt Halle a Saale mellett.
Hallstatt a világ első ismert sóbányája; itt már a bronzkorszakban megindult a kősó fejtése. A sóval való kereskedésből meggazdagodtak a hallstatti bányászok, úgyhogy a sóbánya valóságos aranybányának bizonyult. Jellegzetes kultúra alakult itt ki: erről nevezték el a vaskorszak első felét Hallstatt-kornak.
A sóbányászat megindulása előtt, az új-kőkorban, a sót a tenger vagy sós tavak, források vízéből nyerték. Ez a módszer egyes helyeken korunkig fennmaradt. Lóczy Lajos a múlt század második felében a kínai birodalom határán közel Tibethez, Szecsuan területén látott sófőzést, ahol az egyszerű nép a földből feltörő földgázon melegítette fel és párologtatta el a sós források vizét.
[ TARTALOM ]
Némelyik óceániai törzsnél az a szokás, hogy a felserdült ifjúnak a férfikorba lépése jeléül kalapot adományoztak. Olyan kitüntetés ez, amelyet az ifjúnak kemény próbákkal kell kiérdemelnie. Az Új-Guineai kabiri törzsnél ezt a kalapot dibának nevezik. A diba mésszel bemázolt, tollakkal vagy virágokkal díszített hegyes süveg, akár a bohócok fehér sapkája.
A Közel-Keleten, Mezopotámiában rangjelző szerepe volt a csúcsos kalapnak. A keleti birodalmak bukása után is tovább élt a napkeleti mágusok, csillagjósok tekintélye; ezek elárasztották a római birodalmat is: varázs- és jóstudományuk rengeteg hívőre talált, ők is csúcsos süveget viseltek. A középkorban is a mágusok, boszorkánymesterek kelléktárához tartozott a varázssüveg. Mint annyi más, valaha rangjelző, megkülönböztető ruhadarab, a divatból kimenve ez is nevetséges lett. A középkori gavallérok hegyes csuklyát hordtak, s teleaggatták magukat csörgőkkel; ruhájuk felemás színű volt, mintha maradékokból varrták volna össze. A valaha elegáns viseletből aztán az udvari bolondok öltözete lett. A bölcsek, mágusok hegyes süvege pedig a bűvészek, bohócok fején tűnt fel. Legmélyebbre a "dunce hat", a tökfej kalapja formájában süllyedt, amelyet Amerikában büntetésül nyomnak a rakoncátlan iskolás gyermekek fejébe.
[ TARTALOM ]
Budapest utcáin az első automobil 1895 őszén jelent meg. A H. G. típusú kis Benz kocsit Németországban, Mannheimben rendelte Hatschek Béla műszerész. A masinával egy mérnök is érkezett, hogy kioktassa az első magyart az autóvezetés művészetére. A leckék a Népligetben zajlottak, azután Hatschek műszerész nekivágott a városnak.
Az utca forgalma szinte megbénult. A járókelőknek gyökeret vert a lábuk, a konflisokba fogott tavacskák pedig rémülten ágaskodtak, hőköltek a különös masina láttán-hallatán. Mert hangja és szaga is volt. Enyhe, kékes füstfelhőt vont maga után. A Benz gazdája egyenesen az Oktogonra pöfögött, a Savoy kávéház elé, ahol Hatschek barátai gyülekeztek az új műszaki csoda megszemlélésére. Pillanatok alatt százakra menő tömeg verődött össze. Nemsokára hat rendőr jelent meg egy tiszt vezetésével. Szétoszlatták a tömeget, és felszólították Hatscheket, vonja be a szerkezetet, ne zavarja az utca rendjét! Hatschek tiltakozott: De kérem, ez automobil és a világon mindenütt engedélyezik a használatát!
A rendőrtiszt telefonált a központi ügyeletre, ahonnan két újabb parancsnoksági ember érkezett a "tetthelyre". Beható tárgyalás indult meg. Tiltó rendelkezés nincs, de a kérdés még tisztázásra szorul. Hosszas magyarázkodás után megkapta az engedélyt. A műszerész elmagyarázta a szerkezetet és beindította a motort. Az ágyúlövésszerű hangokra az emberek pánikszerűen menekülni kezdtek a közeli Próféta utcából. (Ma ez az utca Jókai nevét viseli.) Riasztó csilingeléssel, harangozással kirobogtak a tűzoltók. Mintha megijedt volna a kis Benz a sisakos tűzoltók hadrendjétől, hirtelen abbahagyta a mennydörgéseit. A felakadt gázpedál nem engedelmeskedett, a motor leállt. A tűzoltótiszt előrejött, megvizsgálta a helyzetet, majd visszatért a laktanyába.
Minden csoda három napig tart. Lassan halványodni kezdett a szenzáció, hiszen egyre-másra újabb gépkocsik jelentek meg Budapest utcáin... 1901-ben már 38 személygépkocsi "száguldozott" a fővárosban. Ekkor adták ki az első közlekedési szabályrendeletet, és a KRESZ magával hozta a gépkocsik számozását is. Vagyis hát az első autó 1895-ben jelent meg Budapesten; az első KRESZ és a gépkocsik számozása pedig 1901-ben vált kötelezővé.
[ TARTALOM ]
Egy angol állatorvosé, Dunlopé az érdem. 1890-ben vaskerekű biciklit vett fiának, hiszen ez volt a divat akkoriban. Csakhogy a masina elromlott, s Dunlop maga látott a javításhoz. Elvágta a kert öntözéséhez használt gumicsövet. Csinált belőle két gumikarikát úgy, hogy a levágott csődarab két végét pontosan összeillesztette. Aztán ezeket a karikákat szalaggal, zsineggel odaerősítette a kerekekhez. A vaslovacska most már gumipatkón járt, s a fia kényelmesen kerékpározhatott. Sem ő, sem apja nem sejtette, hogy az utca porában a század egyik fontos találmánya gurul. A kerékpárosok egymás után kipróbálták Dunlop fiának biciklijét, és el voltak ragadtatva könnyű járásától. Az angol állatorvos csak ezután szabadalmaztatta "pneumatikus" találmányát.
[ TARTALOM ]
A sín-ügyben Zelovich Kornél vasúttörténeti tanulmánya igazított el. A vágányok kezdetben csak ún. fanyompályák s a 16. században tűnnek fel először a Harz hegység és Erdély bányáiban, a felszíni szállításoknál. A gerendákon tovagördülő, henger kerekű kocsival a magyar és német bányatechnikusok ismertették meg Erzsébet királynő kőszénben gazdag Angliáját.
A vassín azonban már ott született meg 1767. november 13-án, Colebrook Dale-ban, ahol a 17. század elején az első kokszüzemű magas kemence létesült, ahol a világ első vashídját készítették és ahol az első kísérlet történt a valódi lokomotív építésére. A mai, ún. gombafejű sínt, amelyen a játékmozdonyok is szaladnak, 1789-ben találta fel Jessop.
Hazánkban az első vassínen járó gőzvasút 1846. július 15-én Pest és Vác között indult el. A második vonal Pest és Szolnok között nyílott meg 1847. szeptember elsején. Az 1850-es években már Szeged és Debrecen is bekapcsolódott az országos hálózatba.
[ TARTALOM ]
A színházjegy története a színház legősibb korába nyúlik vissza. Eredete körülbelül arra az időpontra tehető, amikor a színielőadás kilép a vallásos kultusz keretei közül, és színészek által, közönség előtt bemutatott produkcióvá válik.
Tehát már a régi görögök is ismerték a színházjegyet, ők a maguk idejében szümbolonnak mondták a korong alakú érmét, amelyet ólomból, csontból, agyagból, sőt elefántcsontból készítettek. A görög színház belépődíja egy előadási napra két obulus volt, míg a három játéknapra kiterjedő drámai trilógia belépődíja egy drachma volt.
A színházjegy formája nem változott meg Rómában sem. De újítás, hogy a tessera megjelölte annak a cuneusnak, vagyis ék alakú mezőnynek a számát, ahol a "jegy" birtokosa szabadon helyet foglalhatott. Tehát a számozott ülőhely az antik Rómában jelent meg először.
S mi történt Shakespeare korában?
Shakespeare idejében színházakban már végérvényesen szabályozódik a belépőjegyek ára. A Blackfriars Theatre-ben a földszinti belépőjegy 8 pennybe, a páholy pedig 2 shillingbe került.
Mit tudunk a régi magyar színházjegyek áráról?
Erre vonatkozóan a legrészletesebb útmutatással a Nemzeti Színház megnyitó díszelőadása szolgál 1837. augusztus 22-én:
Emeleti páholy: 4 forint.
Emeleti zártszék: 1 forint 30 krajcár.
Földszinti bemenet: 48 krajcár.
Karzati bemenet: 10 krajcár.
És a zsöllye? A zsöllye általában párnázott, ruganyos, kényelmes karosszék a színházban, a zenekari ülés után következő legjobb és legdrágább ülőhely. És mitől zsöllye? Honnan kapta ezt a különös hangzású nevét? A latin "sella", vagyis szék szó átvétele; 1510 körül már szerepel régi magyar nyelvű okleveleinkben.
[ TARTALOM ]
A cirkusz (Circus) kezdetben a római kocsiversenyek színhelye. Caesar és Augustus korában a Circus Maximus óriási méretűvé nőtt. Hossza 590 méter, szélessége 90 méter volt. Később 200 ezer ember befogadására is alkalmassá vált. Elsősorban tehát versenypálya volt.
A bizánci középkorban bizonyos drámai műfajok: groteszk, komikus játékok is helyet kaptak a porondján. Az i. e. első század óta versenytársa volt az amfiteátrum ahol a gladiátori viadalok, állatcsaták zajlottak le, esetleg humoros, mókás jelenetekkel tarkítva. A mai cirkuszépület rendszerint a kör alakú amfiteátrum formát idézi, látványosságai pedig a római kortól kezdve természetesen egyre bővültek, színesedtek és nem utolsósorban finomultak. Megszületett a cirkuszművészet...
Mikor alakult ki a mai értelemben vett cirkusz? Ha eltekintünk a középkorban is szokásos állatviadaloktól, a 18. század során. Megteremtője Philipp Astley volt. Hogy lovaglóiskolájának jövedelmét fokozza, műlovar-előadásokat is rendezett, és egyik lovával mutatványokat hajtott végre.
Magyarországon az 1830-as évek során válik divatossá a cirkuszba járás, Pesten. A Honművész c. lap 1834-ben Wolf Henrik lovarművész társaságáról ad hírt, a Gautier-féle cirkusz pedig gladiátori játékokat mutat be ekkoriban. 1837-ben feltűnt Luftmann Seraphina akrobatanő, akire "építeni lehetett" - ugyanis produkciója abban állott, hogy hatalmas épületköveket rakatott "kecses" testére. És a sort hosszan folytathatnánk. De már csak a nagy neveket említjük. Renz mester cirkuszát a Beleznay-kertben, Barnum, Busch, Buffalo Bill világhírességek vendégszereplését. Az első pesti állandó cirkusz az olasz bohóc: Barokaldi nevéhez fűződik, a későbbi nagy attrakciókat pedig Beketow szerződtette Budapestre.
[ TARTALOM ]
A bohóc már ott mókázott a bizánci hippodromok porondján is. A középkorban is kedveltek voltak, mint zsonglőrök. Kilenc hangszeren muzsikáltak, értettek a tánchoz, a bűvészethez, golyókat, késeket dobáltak a levegőbe, utánozták a madarak énekét, és közben - mókáztak. Ez volt a bohóc számára a technikai minimum egykor, és ez ma is. Mert bohóc nélkül nincs igazi cirkusz ma sem, a kacagás oldja fel ugyanis a legnagyobb produkciók idegfeszültségét.
A bohócoknak két típusa különböztethető meg. A passage-bohócok akrobatikus csetlése-botlása, komikus okvetetlenkedése köti össze az egyes számokat. Ennek legjobb mesterei ma a Szovjetunióban doboznak. A másik típus az entrée műfajban található. Ez a sajátos bohócszínház. Önálló, a műsorba iktatott jeleneteket mutatnak be, amelynek gyökere az antik görög színjátszás és az olasz commedia dell'arte felé nyúlik vissza. Egyik szereplője a clown, a tökfilkó, neve szerint Angliából indult el hódító útjára. Alakja már Shakespeare drámáiban is feltűnik. A lisztes képű, kúpos süvegű bohóc alakját újabban háttérbe szorította az amerikai Tom Belling leleményéből született August. A mi Stefink is August típusú bohóc, sőt fia is az, másod-August. Ruhájuk nem a commedia dell'artékból átszármazott, zsákszabású bohócköntös, nem az olasz bajazzók és magyar pojácák viselete. Mai zakó a jelmezük; de "egyénien" viselik. Az arcfestésnek sincsen már akkora nevetésfakasztó szerepe, mint egykor. A kacagás forrása maga az entrée jelenet. Feltéve, ha jó.
[ TARTALOM ]