[ TARTALOM ]
A Kárpát-medencébe érkező magyarság lélekszámáról nem tudósítanak bennünket az egykorú források, azt jegyzik meg csupán, hogy 20 ezer lovast tudtunk kiállítani. Ennek alapján - a katonáskodó és a termelőmunkát folytató népesség átlagos arányát figyelembe véve - a honfoglaló magyarság lélekszámát 400-500 ezerre becsülhetjük. 400-500 ezer ember a 10. században meglehetősen nagy számot jelent. Hogyan lehet, hogy ennyien érték el a Kárpát-medencét, hiszen úgy tanultuk, hogy a rájuk támadó besenyők az Etelközben szinte teljesen kiirtották a védtelen magyar lakosságot.
Tény, hogy a besenyők legyőzték a szálláshelyek őreit, rátörtek a lakosságra, az pedig állatai és ingóságai nagy részét hátrahagyva, futva igyekezett átjutni a Kárpátok hágóin és szorosain. E veszteségek azonban korántsem voltak olyan nagyok, mint azt a későbbi krónikás feljegyezte. Egyes történészeink viszont hitelt adtak ennek a közlésnek, melyet Konstantin császár jegyzett fel. Ennek a felfogásnak szép költői megjelenítését látjuk Illyés Gyula Árpád című versében:
|
Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj A bosszúállás nem kegyelmezett. Vének se voltak. Minden elveszett, mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár. Egy csapat özvegy férfi s egy sereg |
Adataink ellene szólnak e szörnyű méretű katasztrófának, hiszen krónikásaink is említést tesznek a beköltöző magyar asszonynépről. Még hitelesebb cáfolatát adja a katasztrófaelméletnek honfoglalóink régészeti hagyatéka. A feltárt sírokban nyugvó nők ugyanis ugyanahhoz a népességhez tartoznak, mint férjeik. Kétségbevonhatatlan bizonyítéka ennek embertani felépítésük és a magyar művészeti ízlésben fogant ékítményeik is. Márpedig ha Árpád magyarjai kizárólag családjukat vesztett férfiak lettek volna, akkor csak a szomszéd népek lányait vehették volna feleségül.
Ennek ellenére nyilván nagy lehetett a veszteség. Árpád ebben a rendkívül nehéz helyzetben is keresztülvitte korábbi tervét: az új honszerzést. Harcosai már 894-ben beszáguldottak Pannóniát, a Dunántúlt, és a csapatok nem is tértek vissza Etelközbe. A Felső-Tisza vidékén várták Árpádot a fősereggel. 895 tavaszán a Vereckei-hágón át be is vonultak az Alföldre.
A magyarság zöme ekkor még Etelközben volt. Az ő beköltözésüket nyilván ez a katonai művelet volt hivatva előkészíteni. Ám ekkor szólt közbe a besenyő támadás, amit az imént említettünk.
És Árpád mégis megszállta az új területeket. Ahelyett, hogy Etelköz visszaszerzésére tett volna kísérletet. Döntésének és emberi nagyságának állítanak emléket Illyés Gyula költeményeinek sorai:
|
Akárhogyan is - még most sem beszélt - szabadok leszünk - ez suhant talán a szívébe inkább, mintsem az agyába, miközben megsarkantyúzta a mént s a mén ettől egy sziklára kiállva |
Most érkeztünk el a legnehezebb és az egyik legtöbbet emlegetett kérdéshez: a kettős honfoglaláshoz. Miről is van szó? Lehetséges-e az, hogy már 895 előtt jelentős magyar tömegek szállták meg a Kárpát-medencét, és Árpád népe már hazajött?
A honfoglalók a Kárpátokon átkelve természetesen nem lakatlan területre értek. A helyben talált lakosság többségét avarok és szlávok alkották. A helyi népesség számát kutatóink legfeljebb 200 ezerre becsülik. László Gyula professzor arra a következtetésre jutott, hogy a 670 körül a Kárpát-medencébe beköltözött avar néphullám magyar nyelvű volt, s ezeknek az avar-magyaroknak utódai jelentős tömegben megérték Árpád népének honfoglalását, akik magyar és török nyelvű nemzetségekből álltak. A lélekszámban kisebb, de katonailag erősebb 895-ös jövevények uralmuk alá hajtották az itt élő avarokat.
Eszerint tehát a magyar nép döntő többsége nem 895-ben költözött mai hazájába Árpád vezetése alatt, hanem még 670 körül.
Ez még nem beigazolt tény, hanem csupán a kutatómunkát előrevivő feltevés. Sokan vannak, akik az ellenére szóló súlyos érvek miatt nem tudják elfogadni a kettős honfoglalás elméletét. Csak néhány indok: a 670 táján hazánk területére érkezett avarság kialakulása semmiképpen sem azokon a területeken ment végbe, ahol mai ismereteink szerint valaha is finnugor népek éltek. A régészeti és embertani vizsgálatok pedig azt bizonyítják, hogy 895-ben nagyszámú új népesség érkezett a Kárpát-medencébe, akiknek temetkezési szokásaik, sajátos mintakincsű művészetük és embertani alkatuk is különbözött az avarokétól. És ezek voltak a magyarok.
[ TARTALOM ]
A honfoglaló magyarság, sőt állattenyésztő népességünk századokig nem csónakokon kelt át a nagy folyókon, hanem felfújt bőrtömlőkön; a lovakat, marhákat pedig maguk után úsztatták. Hogy milyen módon zajlott le egy ilyen átkelés, azt Ibn Fadhlán 922-i útjának leírásából ismerjük meg a legszemléletesebben.
A karaván emberei előszedték tevebőrből készült csónakjaikat, kifeszítették, leszedték a tevéről a málhát, és megtöltötték a kerek bőrcsónakok belsejét ruhákkal és áruval. Midőn a bőrcsónak tele volt, négy-hat ember ült rá, nyírágat vettek kezükbe, s evezőként használták, amíg a csónak forogva és a folyam sodrától sodorva áttért a túlsó partra.
Hol kelhettek át őseink a Duna túlsó partjára?
A Visegrád és Rácalmás közötti szakaszon egyedül a Káposztásmegyer és a Rómaifürdő közti Duna-szakasz, a régi megyeri rév környéke alkalmas erre. A Duna ezen a szakaszon a legszélesebb, zátonyokkal tarkított, sodra a leglassúbb, úgyhogy Óbudáig még a víz által elsodort tömlők is partot érnek. A Margitszigetnél viszont a Duna medre összeszorul, sodra megnő; ez alkalmatlanná teszi a tömlőn való átkelésre, gázolásra. Ráadásul partja a Gellérthegynél sziklába, a Lágymányoson mocsárba ütközött, ami a vízből való kijutást nehezítette volna.
Amióta állattenyésztő nomádok költöztek a Kárpát-medencébe, Óbudának és a megyeri rév környékének nagyobb települési jelentősége volt, mint Pestnek. Ennek kell tulajdonítanunk azt is, hogy Aquincum itt alakult ki, közel a lovas barbárok átkelőhelyéhez, és hogy Kurszán kündü is itt választotta meg téli udvarhelyét.
[ TARTALOM ]
A honfoglalás, a megtelepülés során a központi hatalom szervezetten gondoskodott a vastermelésről, hiszen biztosítani kellett az egyik legfontosabb kézművesség: a kovácsmesterség nyersanyagát. Heckenast Gusztáv és Nováki Gyula a felszíni salaknyomok megfigyelésével, a vaskohók feltárásával, az oklevelek és helynevek együttes vallomásával bizonyította, hogy a 10. század elejéből két jelentős vaskohászati központ működött hazánk területén. Az egyik a Nyugat-Dunántúlon, a másik Borsod megye északi részén. E vidékek Vasvár nevű központjaiból ellenőrizték a környék vasat szolgáltató népeit, termékeiket itt tárolták, és innen osztották szét. Vasvár tehát kohóipari központ volt, innen kapta nevét. Bár nem óriáskohók ontották a milliónyi tonna nyersvasat, de azért a termelés nagysága így is figyelemreméltó volt. Először is: a vasat a bányászott ércen kívül a felszínen gyűjthető gyepvasból nyerték, s ezt a domboldalba vágott kis olvasztókemencében darabkákra törve és faszénnel keverve, kézi fújtatással olvasztották ki. A vaslepényben maradt salakot kalapácsolással verték ki, s újraolvasztással tették a színvasat felhasználhatóvá.
Ez bizony elég bonyolult eljárás. A magyar őskohászok egész napi munkával 1-2 kilogramm alakítható vascipót állítottak elő. De eléggé sokan lehettek, hiszen aligha tudták volna széles körű, rendszeres vastermelés nélkül biztosítani a lószerszámokhoz, fegyverekhez, a megszámlálhatatlan mennyiségű nyílcsúcshoz szükséges vasmennyiséget. A fejedelem állandó kíséretéhez tartozó 20 ezer lovas felszereléséhez, nem számítva mást, mint a szablyákat, kengyeleket, zablákat, 20 tonna vasat kellett felhasználniuk.
[ TARTALOM ]
Közvetlenül a honalapítást megelőző és követő időkben a bölények az egész országban vadászhatók voltak. Bizonyság erre a nagyon sok Bölényes helynév. Az európai bölény nálunk, nevezetesen Erdélyben, hosszabb ideig élt, mint Nyugaton.
S mikor halt ki az utolsó magyar bölény?
Ezt is tudjuk, sőt a nevét is feljegyezték az utókor számára. Miskának hívták. Erdélyben fogták el, és innen került a bécsi állatarénába, a Hetztheaterbe, 1788-ban. Nyolc éven át "dolgozott" itt a szerencsétlen jószág. Ráuszított kutyákkal és medvékkel vívott meg a mindennapi szénájáért. 1809-ben pusztult el, de még haló porában sem hagyták nyugodni. Napóleon megszálló bizottságának vezetője: Marcel de Serres kiásatta és Párizsba vitette csontjait. Itt azután elnyelték a természettudományi relikviákat a múzeum pincéi... Miska, az utolsó erdélyi bölény tehát egy jeltelen párizsi sírban porosodik...
[ TARTALOM ]
László Gyula írja A honfoglaló magyar nép élete című munkájában:
Hogy voltak-e őseinknek szárított tejkonzervjei, mint a mongoloknak, azt nem tudjuk, de hogy elsőrangú mesterei lehettek a szárított hús készítésének, azt nemcsak a magyar pásztoremberek tudománya árulja el, hanem régi feljegyzés is szól róla. Érdemes ezt meghallgatni. Villani János 14. századi történetíró így számol be róla: "Ha levágják a marhát, húsát üstökben megfőzik. Ha pedig jól meg van főzve, elválasztják a csonttól, és kemencén vagy másként megszárítják; megszáradva finom porrá zúzzák. A hadjárathoz üstöket visznek magukkal, s mindenki visz magával egy ilyen zacskó port, meg a fejedelmük is vitet utánuk. Felforralt vízbe dobják, egy-két maréktól megtelik az edény, megdagad, mintha kása volna. Nagy a táplálóereje, és így kevés kenyérrel vagy anélkül is erőt ad az embernek!" Íme, a kalandozó hadjáratok alkalmával így élelmezték seregüket őseink. A mongol hadsereg ugyanígy látta el magát, de szárított tejport vitt magával.
[ TARTALOM ]
Bizonyos, hogy nem hosszú lábú, angol-arab harci ménen, mint ahogy azt szoborba álmodta az Ezredéves Emlékmű mestere, Zala György, vagy amint megfestette Munkácsy Mihály a Honfoglalás című képén. Árpád és a honfoglalók lova másmilyen volt! Őseink lovai aránylag széles homlokú, kis és száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos inú, eleven, élénk és átlagban csak 140 cm magasságú állatok voltak, melyek főleg vágtatva jártak. Istállót sohasem láttak, és hideget, meleget, esőt és szélvihart egyaránt jól tűrtek. Ritkán feküdtek, állva aludtak. Fekete sörényük lobogott a szélben. Színük sokféle volt, de a legtöbb mégis patkányszínű, egérszőrű lehetett, fehér hassal és széles fekete hátszíjazással.
Ez a portré talán csak annyiban szorul módosításra, hogy a "kis, száraz fejet" esetenként nagyobb fejjel cseréljük ki. Ugyanis a ma élő összes lófajták két ősből származnak. Az egyik a nagy fejű, ma már állatkerti ritkaságnak mondható taki (mongol nevén tech). Hajdanában egész Európát benépesítette, de aztán Ázsiába húzódott vissza. A másik a kis fejű, szintén alacsony termetű, vékonyabb csontozatú tarpán. Hazáját Dél-Ukrajna környékén sejtik. Itt már kipusztult, és leszármazottai a védett lengyel erdőkben kaptak menedéket. Hankó Béla úgy vélekedik, hogy a honfoglalók lovai tarpánfélék voltak. A sírokból előkerült lókoponyák viszont arról vallanak, hogy taki vér is részt vett őseink lóállományának kialakításában. Tehát Árpád és a honszerzők lova taki és tarpán keverék volt. Olyanféle alacsony termetű, szívós állatok lehettek, amelyek még ma is ezerszám legelésznek Mongólia füves pusztáin.
Volt-e patkója Árpád lovának?
Majdnem bizonyos, hogy nem. A honfoglaláskori sírokból még nem került elő patkólelet. Ezt megerősíteni látszik Marco Polo tudósítása is a 13. századi Mongóliáról. Feljegyzi, hogy bár a városok utcáit kikövezik, egyik oldalát nem burkolják be. A nagykán futárainak patkolatlan lovai ugyanis letörnék védtelen szarupatájukat a kövezeten.
[ TARTALOM ]
A "Szent Korona" az "ország" tulajdona volt. Tehát nem az uralkodó személyes kincstárának féltett darabja. A király nem parádézhatott tehát vele nap mint nap. Azonban a magyar uralkodó a "hétköznapokon" sem maradt korona nélkül. Egy egyszerűbb, hogy úgy mondjuk "házi koronát" hordott, amely nemcsak ünnepélyes alkalmakkor volt a fején, hanem például harci sisakját is díszítette. Ez az "egyszerűbb" korona állandó kísérője a királyábrázolásoknak, bizonyítva, hogy a kor embere nehezen tudta az uralkodót enélkül elképzelni.
A Nemzeti Múzeum kiállításán látható a III. Béla sírjában talált halotti korona. Egyszerű abroncs ez, melyet néhány kereszt díszít. Ugyanitt őrzik Zsigmond halotti koronáját. Ezen liliomok vannak, drágakövekkel díszítve. Hogy miért viseltek a magyar királyok a sírban is - koronát?
Fügedi Erik válasza a középkor rejtélyesnek tűnő világába vezet el. Egyrészt a világ hiúságát szolgálta a fény, a pompa, amely a halott királynak éppen úgy kijárt, mint az élőnek. A ravatalon és a sírban nem "közönséges" ember feküdt, még csak nem is egyszerű nagyúr, hanem az ország királya, aki uralkodásától kezdve koronát viselt, megilleti az tehát ebben az állapotában is.
Másrészt túlvilági célokat szolgált a halotti korona. A középkori ember szemében a halál az igazi élet, az örök üdvösség kapuja volt. Úgy hitte, hogy egyszer el kell jönnie az utolsó ítélet napjának, mikor Isten angyala harsonaszóval kelti életre a holtakat. Az angyalnak tudnia kellett, hogy ebből a sírból nem közönséges embert, hanem isten felkentjét támasztja fel, aki életében "isten kegyelméből" uralkodott egy ország felett...
[ TARTALOM ]
Erre két magyarázat is van. Az egyik egy legenda. Eszerint amikor Hunyadi Mátyás gyermekkorában játszadozott, egyszerre csak nagy szárnycsattogást hallott. Jöttek az angyalok, hozták a koronát, hogy a fejére tegyék. Megrémült a kis Mátyás, nagyot sújtott az öklével, és éppen a keresztet érte a csapása. Azóta ferde.
Nyilvánvaló, hogy ez a legenda messze jár a valóságtól. A másik mendemonda már történeti. Eszerint a kereszt akkor görbült volna el, mikor bajor Ottó 1305-ben a Venceltől visszakapott koronát tokba zárva és nyeregkápára akasztva hozta hazafelé, és Fischamendnél leejtette, elvesztette.
A magyarázat történeti ugyan, de mégiscsak monda. A kereszt görbeségének oka kevésbé romantikus. Az egymásra boruló pántok közepén egy nyílás van. Ide erősítették be, eredetileg függőlegesen, a keresztet. Ez a nyílás vagy furat kitöredezett, nagyobb lett. A kereszt alsó gömbjének szege lazán van benne. Vagyis az hol erre, hol amarra dől.
[ TARTALOM ]
A magyar fegyverek történésze, Kalmár János azt tanítja, hogy a középkor során mindinkább fejlődő, elnehezedő védőfegyverzettel szemben a támadó fegyverek hatásosságát is növelni kellett. A szablya, a kard, majd pedig a buzogány már nem volt eléggé eredményes fegyver a nyugati sisakfajták ellen. Megnőtt tehát a jelentőségük a nehezebb fajtájú ütő- és vágószerszámoknak, amelyek azonban nem minden esetben sorolhatók a fegyverek közé, mert egyformán alkalmazhatók fegyverként és szerszámként. A paraszti fegyverek csoportjába tartoznak a tagló, a bárd, a szekerce és a balta, valamint ennek kisebb "testvére": a fokosbalta.
Mitől "fokos" ez a balta? - A balta foka az él nélküli, rövid oldalát jelenti. Ha ez megnyúlik: létrejön a hosszú nyél végén villogó veszedelmes ütő- és vágófegyver: a fokos.
Vajon ősi magyar eszköz ez? - Aligha jelenthetjük azt ki, hogy sajátos magyar "találmány". Az viszont tény, hogy a fokosbalta hozzátartozott a honfoglaló magyarság fegyverzetéhez. Mint katonai támadóeszköz még a 18. században is hozzátartozott az Esterházy gránátos ezred fegyverzetéhez.
[ TARTALOM ]
Magyarország Salamon nevű királyáról, I. Endre fiáról, aki 1052-ben született. Először apja koronázta meg, azután a német császár Székesfehérvárott. Hol a hatalomra törő hercegek: Béla, Géza, és László ellen, hol pedig mellettük harcolt. Egyszer védte a hazát a rátörő besenyők ellen, máskor meg hűbérül kínálta a német császárnak.
Mikor I. László, vagyis Szent László került a trónra, meghagyta Salamont is királynak, udvartartást rendelt számára, de az uralkodásban nem engedett befolyást neki. Egy idő után azonban megsokallta Salamon fondorkodásait - így szól a monda - és a visegrádi várba záratta. A hagyomány szerint éppen a Salamon-toronyba.
Vajon igaz-e, amit a hagyomány állít, s a köztudat ma is vall?
Azt kell mondanunk, hogy nem. A mai Salamon-torony csak a 13. században épült, Salamon pedig a 11. században élt. Akkor hát mégis hol őrizhettek a foglyot Visegrádon?
Salamon fogságának helye a Salamon-torony melletti Sibrik-dombon állott egykori római tábor lehetett, amelyet a 11. században ispánsági várnak használtak.
Kissé kiábrándító végeredmény: a visegrádi Salamon-toronynak semmi köze Salamonhoz...
A mai torony, mely eredeti alakjában 5 emelet magas volt, megerősített lakásul vagy a buda-esztergomi főforgalmi út elzáró erődítményeként szolgált.
A hányatott életű Salamont László király néhány hónap után szabadon bocsátotta; újra támadást szőtt, leverték; a besenyőkhöz csatlakozott Konstantinápoly ellen; a vállalkozás kudarcba fulladt. Ezután már csak mondák beszélnek róla. Állítólag vezeklő remete lett, az isztriai Pola mellett, egy barlangban töltötte hátralevő éveit.
[ TARTALOM ]
A lovaggá ütés szertartása az ifjak 18-20 esztendős korában történt meg. Először alaposan meg kellett fürödniük meleg vízben, majd szigorú böjt következett. Utána az éjszakát a templomba zárva töltötték, hogy zavartalanul magukba mélyedhessenek. Másnap mise, a ruházat és a fegyverzet ünnepélyes megáldása következett, majd az öltöztetés. Páncéling, láb- és mellvért, sisak. Oldalukra fűzik a kardot, miközben a pap fennhangon mondja:
"Fogadd e kardot az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, szolgáljon az úgy a tenmagad, mint Isten szent egyházának megvédésére, a mi Urunk Jézus Krisztus keresztje és a keresztény hit ellenségeinek megrettentésére, de jogtalanul senkit se bánts vele!"
Ekkor az apródok a sarkantyúkat is felcsatolták, és előlépett a legelőkelőbb lovagok soraiból a felavató mester vagy az egyik fejedelmi hölgy, kardot vontak, és következett a lovaggá ütés szertartása...
A lovagjelöltek térdre borultak, az acélpenge háromszor érintette meg vállukat, annak jeléül, hogy többé semmiféle sértést nem szabad megtorlatlanul hagyniuk. Végül: "Isten, Szent György és Szent Mihály nevében lovaggá ütlek, légy vitéz, bátor és hű!" szavakkal zárult a szertartás.
[ TARTALOM ]
A Hunyadiak címerében, mint tudjuk, egy holló látható. A holló latin neve pedig Corvus. Több sem kellett az olasz származású, udvari történetírónak, Antonio Bonfininek, óriási klasszikus olvasottságával "bebizonyította", hogy Mátyás és a Hunyadiak - éppen a címermadár a bizonyíték - a legbensőbb rokonságban állnak az ősi római Corvinus nemzetséggel és ezen keresztül magával a legfőbb istennel, a nagy Jupiterrel is.
[ TARTALOM ]
Az irodalomban a hősnő története a következő:
Dobó Katica, Eger vár kapitányának, Dobó Istvánnak leánya, apja segítségére női csapatot szervez, amely foglyul ejti a várba menekülő Balassi Bálintot, a híres költőt és dalnokot és Hegedűs hadnagyot, aki nem teljesítette pontosan az őrségen kötelességét. Hegedűs, aki szerelmes Katicába, de tőle kosarat kapott, bosszúból a török kezére akarja játszani a várat, de cinkostársait Balassi hazafias dalai annyira fellelkesítik, hogy cserbenhagyják Hegedűst, aki végül is kénytelen a magas várfalról alávetni magát. Dobó mind melegebb érdeklődéssel fordul Balassi felé, úgyszintén Katica is, jóllehet nem nyerte meg Balassi tetszését az asszonysereg toborzásával. Az utolsó megrohanásban azonban a nők is kitüntetik magukat s a török kénytelen békét kérni. Dobó nagy kitüntetésben részesül, Katica pedig igazi hivatásának tudatára ébred és Balassi felesége lesz.
Tóth Kálmán, a költő és színdarabíró Dobó Katica címen 1862-ben történeti vígjátékot írt. Az ügyesen szőtt hazafias darab olyan sikert aratott, hogy Katica a világot jelentő deszkákról egyenesen besétált a magyar nép történelmi tévhitei közé. A valóságban sohasem élt, nem szervezett Eger ostromakor sereget és nem is ő lett Balassi Bálint felesége... Dobó István lánya, Dobó Krisztina nem vett részt Eger ostromában. Dobó Katica alakja csupán írói leleményből némi történelemhamisítás árán született.
Tóth Kálmán, a költő, a szabadságharc eltiprását követő Bach-korszakban a magyar nemzeti érzés egyik leghatásosabb ébrentartója volt. Nem történelmi művet, hanem színpadi játékot írt, nem a históriai hitelességre, hanem a hatásra figyelt. S hogy milyen eredménnyel, arról tanúskodik máig is élő és történelminek vélt figurája, Dobó Katica.
[ TARTALOM ]
A cigányok valódi eredetére a nyelvtudomány derített fényt a 19. században. Kiderült, hogy nyelvük indiai nyelv, az észak-nyugat-indiai nyelvekhez áll a legközelebb. Vándorútjukra is a szókészlet vizsgálata derített fényt. Indiától Európáig tartó útjuk során mindenütt számos szót vettek át azoknak a népeknek nyelvéből, amelyek között huzamosabb ideig éltek. Iráni (perzsa), örmény, görög és délszláv kölcsönszavak vannak valamennyi európai cigány nyelvjárásban. Indiából Európa felé vándorlásuk okát teljes homály fedi. További vándorlásaiknak egy-egy újabb, lökésszerű hullámát kiváltó körülményekre is csak bizonytalan sejtések vannak. Úgy látszik, hogy általában nagy háborúk vagy hódítások előszelét érezve meneküli egy országgal tovább a cigányság.
Magyarországon először 1416-ben említik őket, amikor Brassó városa pénzt és élelmet ad az "Egyiptomból jövő Emmaus úrnak és 120 társának". A hazánkban élő cigánycsoportok jelenleg három, nyelvjárásilag erősen eltérő csoportra tagozódnak. Az úgynevezett magyar cigányok, a romungrók évszázadokkal ezelőtt vándoroltak be hazánkba Szerbián vagy Bulgárián keresztül. Régóta letelepedtek és túlnyomó többségük a cigány nyelvet is elfelejtette, csak magyarul beszél. Mindössze néhány ezerre tehető a gurvári cigányok csoportja. A gurvári cigányokat magyarul néhol foltozó vagy vályogvető cigánynak nevezik, régebbi foglalkozásuk alapján. Hazánkban három helyen élnek nagyobb tömegben: a Hajdúság, a Nyírség és a Kiskunság egyes községeiben: megtalálhatók még Hosszúpályi és Békéssámson környékén.
Magyarországon a cigányul beszélők túlnyomó többségét az úgynevezett oláhcigányok, a vlahik alkotják. A Havasalföldről és Moldvából jöttek hazánkba az utóbbi száz esztendő során. Az oláhcigányok több kisebb csoportja Magyarországról is tovább vándorolt, így történhetett meg, hogy például a leghíresebb cigány mesemondónak, a svédországi Taikonnak nyelvében a nagyszámú román szó mellett mintegy 80 magyar kölcsönszó is volt. Édesanyja ugyanis még Magyarországon nőtt fel.
A Dunántúl déli részén elszórtan élnek a német és vend cigányok. Ugyanitt, valamint a Nyugat-Dunántúlon és az ország északkeleti részében laknak magyaron kívül románul beszélők. Cigányul egyáltalán nem tudnak. Főfoglalkozásukról teknővájó, balajári cigányoknak nevezik őket.
[ TARTALOM ]
Hazánkban az első városias települések a rómaiak uralma alatt születtek, a mai Dunántúlon, akkori néven Pannóniában. E városok az 1-4. században virágoztak. Legtöbbje a népvándorlás idején, az 5. századtól kezdve fokozatosan elhalt. Akadt azonban néhány, mely a hunok és avarok idejében sem pusztult el, s bár lakosságuk bizonyára többször kicserélődött, az élet egyszerűbb körülmények közt ugyan, de nem szűnt meg falaik között, írott források, de főként régészeti leletek egyértelműen arra vallanak, hogy egy-két római eredetű város megérhette a magyarok bejövetelét. E tekintetben elsősorban Pécs említhető, melynek ókeresztény föld alatti temetőjéhez csatlakozó, háromkaréjos sírkápolnája a honfoglalás idején is használatban volt
Ezek szerint tehát Pécs a legrégibb város Magyarországon, helyesebben egyik legrégibb városias település. Ha Pécsett és máshol nagyszabású épületek voltak is, a termelés és a lakosság mezőgazdasági jellegű maradt.
A városi élet, történeti feltétele az elsősorban ipari és kereskedelmi tevékenységet folytató polgári réteg kialakulása. Erről pedig csak a 13. századtól kezdhetünk beszélni hazánk területén, III. Béla kezdeményezése nyomán. Esztergomot királyi központtá teszi, az udvar székhelyévé. Ez pedig az ottani lakosság polgári fejlődésének kedvező talajt adott. Elsősorban külföldi kereskedők és iparosok telepedtek le. Az első céhszerű egyesülésről éppen Esztergomból van adatunk. A dunai kereskedelem és legfontosabb állomása ugyancsak Esztergom volt. A település folytonossága tekintetében Pécs a legrégibb, a magyar történeti fejlődés szerint Esztergom.
Esztergom központi szerepét a tatárjárás után a IV. Béla által emelt Buda vette át. Polgári fejlődésében hamarosan túlszárnyalta Esztergomot. Ennek ellenére azt kell megállapítanunk, hogy a városi élet első kialakulása mind külső megjelenésében, mind gazdasági és társadalmi szerkezet szempontjából Esztergomban figyelhető meg először.
[ TARTALOM ]
Francia elemek tömegesen a 17. században vándoroltak be Elzász-Lotaringiából az akkori temesi bánság területére. A törökök által elpusztított és üresen hagyott országrész benépesítésére valóságos telepítési akciókat szerveztek. A déli vidékekre több hullámban is érkeztek francia telepesek. 1763 és 1780 között például az egykori Károlyligetet, Charleville-t, Szentborbálát, Seultournt lotaringiai francia család alapította, Szenthubertre sok besançoni, párizsi és luxemburgi települt át, Nákófalva is francia eredetű ebből az időszakból.
És mi lett a franciákkal?
Erre Móra Ferenc szavaival válaszolhatunk. A Nagi magiarosodás honunkban c. cikkében így ír: "Kell-e szebb magyar név a Tóásónál? Itt, Szegeden van belőlük elég, és ezeknek az archon eponymját, akitől az eredetüket vették, a 80-as években még Toasznak hívták, olasz munkásember volt, aki a nagy víz után, a rekonstrukciókor telepedett be hozzánk. Halál nevezetűek is elegen vannak a szegedi tanyákon, s gondolom, másfelé is a Duna-Tisza közén. Ezeknek az ősei a török világban, mint Halilok szedték a harácsot, és ették a piláfot. Még többen vannak a parasztjaink között Jóljárt nevűek, noha mostanában egyet sem tudok köztük, aki jobban járt volna, mint a többi zsellér. Nemcsak nevére, szemre-főre is olyanok, mintha Árpád apánk vezette volna be őket - némelyiknek tán még most is a honfoglaláskori csizmából kerekített bocskor krasnyug a lábán. Hát igen, csak nem a magyar honfoglalás korából. Ezek persze száz éve szivárogtak be ide Torontálból, s akkor még Wollfordoknak hívták őket. Főbíró is került ki közülük, s az még eredeti formájában megőrizte az ősi nevet, mint Wohlfahrt. Ugyan az ősi név nem ez volt, Mercy tábornok telepeseit, mikor a Bánátba lekerültek, még Bienfortok-nak hívták, s ezekből gömbölyödtek a szegedi kiejtésben Bumfordokká. Most aztán élnek szépen egymás melleit a Jóljártak, Wollfordok és Bumfordok, anélkül hogy a közös francia eredetükről tudomásuk volna."
[ TARTALOM ]
A kérdés Wagner Sándor Dugovics Titusz című képéhez kapcsolódik. Ez a mű Nándorfehérvár, vagyis a mai Belgrád ostromának egyik hősi jelenetét ábrázolja: azt a nagyszerű percet, amikor Dugovics Titusz, a magyar vitéz lerántja magával a mélységbe a lófarkas zászlót vivő törököt, mert csak így tudja megakadályozni az ellenséges hadijelvény kitűzését a vár fokára. Nándorfehérvárnak ez az ostroma 1456. július 21-én történt.
Wagner Sándor említett képét 1859-ben festette, és valóban két piros-fehér-zöld zászlót is felfedezünk művén. Arról van tehát szó: nem tévedett-e a festő, vajon nem követett-e el anakronizmust Wagner 1859-ben?
A kérdésben tulajdonképpen a magyar nemzeti zászló történeti kialakulásának problémája van elrejtve. Legutóbb Kumorovitz Bernát foglalkozott ezzel a Hadtörténelmi Közlemények c. folyóiratban. Tőle tanultuk, hogy a régi magyar királyi zászló eredeti színe a vörös volt. A honfoglalók zászlórúdja hegyén még a turulmadár lehetett, Szent István uralkodása alatt ezüstkereszt.
Később az Árpád-házi címer piros-fehér csíkjai válnak nemzeti színekké. Ezekhez csak a 16. század közepe táján és a 16. sz. második felében csatlakozik harmadikul a zöld... A "trikolor" a ma is használatos elrendezésben francia hatásra alakult ki a 19. sz. elején. A piros-fehér-zöld színt, mint nemzeti színeinket pedig csak az 1847-48 évi országgyűlésen szentesítették törvényerővel.
Ebből a kis zászlótörténeti áttekintésből viszont az következik, hogy Nándorfehérvár 1456. évi ostrománál nem lengett még a bástyák ormán háromszínű magyar lobogó - vagyis: Wagner Sándor Dugovics Titusz című képén a trikolor anakronizmus.
Viszont azt is le kell szögeznünk, hogy ez a "korszaktévesztés" nem von le semmit a kép művészi értékéből.
[ TARTALOM ]
A Nemzeti Múzeum vértezeteinek csak egy része kicsiny. Ezek a kisméretű vértek nem azt jelentik, hogy az emberiség egypár századdal ezelőtt alacsonyabb termetű volt, hanem csupán azt, hogy az akkori idők harcosai, katonái, lovagjai fiatal-, lehet mondani, gyermekkorukban kezdték a hadiszolgálatot. Az akkori fiatalság egész élete a háborúra való gyakorlatozásból állott, a kardforgatás, lándzsaviadal mesterségét tanulták, és már igen fiatalon harcos életet éltek; testük csupa izom, minden zsír és háj nélkül. Tehát ezek a vértezetek a fiatal harcosok védőfegyverzetei voltak, nem a felnőtteké.
Egy vértezet súlya 15-17 kg, a tornavértezetek súlya a 20 kg-ot is meghaladja. Képzeljük el, mit jelentett a vértezetben való harc. Ha a harcos a tűző napon néhány óráig állt is, a test párolgását át nem bocsátó vértezet súlya alatt kardcsapás nélkül is lefordult lováról. A lóról leesett vértesharcos harcképtelenné vált, mert vagy hat ember kellett ahhoz, hogy újból lóra ültessék, vagy pedig egy emelőbakra lett volna szükség, ami aligha volt mindig kéznél a harctéren. Ha pedig a vértezett harcos sebesülten bukott le lováról, arra nem volt sem idő, sem alkalom, hogy kicsatolják, szétsrófolják vérlezetét, és kihámozzák vasöltözékéből. A barátja vagy harcostársa csak annyiban tudott rajta segíteni, hogy egy vékony, háromélű tőrrel megszabadította szenvedéseitől. Ezért nevezik ezeket a vékonypengéjű tőröket misericordia tőröknek, magyarul: kegyelemtőröknek. A vértezet jól vedeli a kard vágása és a lándzsa szúrása ellen, de a puskagolyó hatásának nem állt ellen. Ezért van az, hogy a tűzifegyver általánosabb használata kiszorította a vértezetet a védőfegyverek sorából.
Magyarországon virágzó vértezetkészítő műhelyekről tudunk már a 14-15. század folyamán. Különösen felvidéki mesterek használták fel vértezetkészítésre az ottani kitűnő vasfajtát. A kiállításon látható vértezetek külföldön, németországi és itáliai műhelyekben készültek.
Visszatérve tehát az eredeti kérdéshez: nem az emberek voltak kisebbek, hanem a harcosok voltak fiatal gyerekemberek. Külföldi múzeumokban látni igen sok testes férfiúra készült vértezetet is. Némelyik hordónagyságú hassal bírt, de ezek nem töltötték egész életüket a harci ügyesség gyakorló iskolájában, a küzdő porondon.
[ TARTALOM ]
Király Péter egyik tanulmánya szerint "paraszt" szavunk jelentésének igen változatos története van. A szó szláv eredetű, s eredeti értelme a középkorban "egyszerű", "egyenes". 1500 táján még arra int egy régi kódex, hogy a jó cselekedetekkel "tisztán és parasztul", azaz önzetlenül és egyszerűen, feltűnés nélkül gyakoroljuk.
A szó történetében a nagy fordulatot a 14-15. század iparának és kereskedelmének nagyarányú nekilendülése hozta meg, amely a gazdag és a szegény életviszonyai közölt óriási szakadékot nyitott. S betetőzte a fejlődést Dózsa György forradalmának letiprása. A harc elültével a nemesség a jogaitól és szabadságától megfosztott, megbélyegzett tömegnek nevet keresett. A feudális társadalom, amely ekkor kövül, merevedik rendi társadalommá, ettől fogva kezdi megkülönböztető névként emlegetni a nemességgel szemben a "parasztságot", ettől fogva állítja szembe a nemest a nem nemessel, s az utóbbi osztály jelölésére ekkor foglalja le "paraszt" szavunkat.
Egyről azonban nem szabad megfeledkeznünk. Jobbágynak, földművesnek, parasztnak még a múlt század elején is csak az, számit, akinek földje van - akár jobbágytelken gazdálkodik, akár béreli földön. Pásztor, favágó, földmunkás, szolga sohasem vallja magát parasztnak! S más a paraszt, és más a zsellér. A parasztság fogalmából az osztály rétegeződése során egyes csoportok kimaradnak, s elsősorban kimaradnak az agrárproletárok széles tömegei. Ezeket a tömegeket csak a szónak tágabb értelmezésével kezdik a múlt század második felében parasztnak nevezni a kívülállók, iparosok, kereskedők, értelmiségiek.
Nem vitatható, hogy a paraszt szónak terhes öröksége van. A nemességen kívül hullott néphez nyilván megalázóan, felülről lefelé szól ez a szó. Nem csodálkozhatunk, ha emléke egy évszázaddal 1848 után sem kellemes. Ehhez járul, hogy a jobbágyság korában a művelődés és csiszolódás lehetőségeiben korlátozott parasztság egykori tanulatlan állapotát, nyersebb modorát is a paraszt szóval bélyegezték meg. Bár ez az állapot önmagában is az uralkodó osztályokat vádolta, a paraszt szó használata ebben a gúnyos értelemben úgyszólván 1945-ig megfigyelhető. Érthető, hogy földműves népünk azóta, hogy 1848-ban az állampolgári jogok bizonyos körét birtokába veszi, maga is ódzkodik a névtől. A Dunántúlon mint állampolgár inkább a "pógár" szóval nevezi magát már a második világháború előtt. De más vidéken is, kivált a tehetősebb birtokos parasztok a nagy nyilvánosság előtt is szót emelnek e nyelvhasználat ellen. 1940 táján a parasztság széles tömegei osztoznak ebben a felfogásban.
A magyar társadalomban 1945 óta gyökeres átalakulás történt. A parasztság a földreform által földhöz jutott, régi, méltatlan állapotának még maradványait is felszámolták; megtalálta természetes helyét a magyar társadalomban, s részt kapott a politikai élet irányításában. A paraszt szó ma nyilvánvalóan mást jelent, mint fél évszázaddal ezelőtt. Használata ellen nehéz is volna küzdeni: a napisajtó, a közélet alkalmazza, s alkalmazásakor nem hiányzik a szóból az emberi megbecsülés hangja.
[ TARTALOM ]
A "bolgárkertészet" fogalma és gyakorlata a múlt század 70-80-as éveitől kezdődően terjedt el Magyarországon, bár a két nép közötti kapcsolatok, ideértve a mezőgazdasági termelés tapasztalatcseréjét is, évszázadokra, illetve több mint egy évezredre nyúlnak vissza. A magyarok elődei évszázadokon át együtt éltek a mai bolgár nép egyik népalkotó elemével, az előbolgárokkal, vagy másképpen bolgár-türkökkel, az onogur törzsszövetség keretében. Erre utalnak a magyar nyelv úgynevezett bolgár-török jövevényszavai, közöttük egy sor a földművelés köréből. De a magyarság új hazájában, a Kárpát-medencében is szoros közelségben éltek a bolgárság bolgár-szláv elemével is. Ezt bizonyítják a magyar nyelvben mintegy háromszáz szláv szó átvételével a bolgár-szláv eredetű kölcsönszavak, mint például Pest, mezsgye stb. A szűkebb értelemben vett bolgár kertkultúrával való ismerkedés és a tapasztalatok hasznosítása legkorábban a 17. század végén lelhető fel.
A magyar-bolgár ismeretségnek tehát ősi gyökerei vannak. A török birodalom sikeres visszaszorítása, Buda és Magyarország felszabadítása reményt keltett az elnyomott bolgár népben is. Az 1600-as évek végén egymást követték a nagyszabású törökellenes felkelések. Az előretörő keresztény csapatok győzelmeinek hírére 1688-ban a nyugat-bulgáriai Csiprovci környékén fegyvert ragadott a bolgár lakosság, és szembeszállt elnyomóival. A Habsburgok vezette seregnek vissza kellett vonulnia, és így a megtorlástól tartó bolgárok közül néhány száz család a történelmi Magyarország területére, Vinga községi központtal, Bácska-Bánát vidékére települt. Az itt élő bolgárok elszakadtak az anyaországtól, de mind a mai napig ősi formájában megőrizték nyelvüket és szokásaikat, sőt önálló latinbetűs írásos kultúrát teremtettek. Soraikból olyan személyiségek kerültek ki, mint a vingai születésű Dunyov István ügyvéd, Kossuth és Garibaldi ezredese, vagy Dobroszláv Lajos festőművész. A bánáti bolgárok honosították meg elsőként az úgynevezett bolgár kertészeti kultúrát, ez azonban nem vált széles körben ismertté.
1876 áprilisában a bolgár nép ismét felkelt rabtartói ellen, de ezt a felkelést is vérbe fojtották a szultán katonái és az irreguláris török erők. Ezrével menekültek bolgár családok Havasalföldre, Oroszországba és Magyarországra is. A nagyobb városok körzetében megtelepedve ekkor terjesztették el igazán az úgynevezett bolgár kertművelési módot.
A magyar kertkultúrának ezt megelőzően is gazdag hagyománya volt (maga a kert szó is ősi finnugor eredetű), ám néhány lényeges vonatkozásban a bolgár földművelők újat hoztak. Az intenzív, korszerű kertészet alapját ők vetették meg. A bolgár kertészek a nagyobb városok tövében béreltek földet, és viszonylag kis területen (300-600 négyszögöl) a piaci igények kielégítésére termeltek, így a kert nem egy gazdaság kisebb része volt, hanem önálló, többnyire családi megművelésű üzemet jelentett. A bolgár kertészetet alapvetően a folyamatos öntözés (öntözőkerék és az ágyások peremes kialakítása, azaz földcsatorna alkalmazása), melegágyas hajtatás, illetve a parcellák folyamatos kihasználása, a leszedett vetemények helyére újak beültetése, vagyis három-négyszeres beültetés jellemezte. Lényegében a mai modern zöldségtermesztés is ezeket az alapelveket hasznosítja. Ha mindezekhez hozzátesszük a termelési módszerek apróbb szakmai fogásait, az új fajok (tojásgyümölcs-padlizsán) és intenzív fajták meghonosítását, az állandó friss áru biztosítását, beláthatjuk, hogy a mai korszerű kertészkedés alapjait a bolgár földművelők évezredes tapasztalatuk átvitelével vetették meg Magyarországon.
[ TARTALOM ]
A Bibliában emlegetett Babilon mezopotámiai város volt. A régészek sokáig keresték nyomát, míg végre a Babil nevű dombot vették gyanúba, hogy talán ez takarja a keresett romokat. A Babil szó a Babiloni-ból származott, ami azt jelentette: Az istenek kapuja. 1899-ben egy expedíció megkezdte az ásatást. Tizenkét, sőt helyenként 24 méter vastagságú törmelékréteget kellett sok helyütt eltávolítaniok, míg végre célhoz értek: előbukkantak Nabopolasszar és Nebukadnécár Babilonjának óriási falai. 25 méter vastag és állítólag 90 méter magas fal védte a város lakóit az ellenséges támadásoktól. A palota trónterme 51 méter hosszú és 17 méter széles volt. Mindenütt lenyűgöző gazdagság nyomai és óriási méretek uralkodtak.
A Babiloni torony maradványára voltak a kutatók a legkíváncsibbak! Vigyázva és óvatosan ástak, de csak egy hatalmas téglából épült kockát találtak, ennyi maradt meg abból az építményből, melyet az emberi elbizakodottság szimbólumaként emleget a Biblia. Az ásatás tehát igazolta a babiloni torony létét. A régészek pedig megpróbálták rekonstruálni. Eszerint teljes épségben 7 fokozatosan kisebbedő részből épült, tehát olyan volt, mint egy lépcsőzetes piramis. Kb. 90 méter magasra emelkedett ki a körülötte épült büszke paloták, tágas kincsesházak közül. Ez az épületkolosszus templom volt, ún. Ziggurat, vagyis az istenek hegye. Természetesen a később hozzákapcsolt bibliai elbeszélés az isten egét dölyfösen ostromló toronyról és a megtorlásul támasztott "bábeli nyelvzavar"-ról csak a mítoszt formáló emberi képzelet alkotása. Igazolt tényként kell tudomásul venni, hogy a babiloni torony egyike volt a számos mezopotámiai templomtoronynak.
[ TARTALOM ]
"A mumifikálásnak istenné kellett átváltoztatni a királyi testet, aki halott a föld számára, de föltámadott vagy élettel telt meg az örökkévalóság számára. A balzsamozó műhelyt az "életerő házának" nevezték, a balzsamozást pedig Szenefernek vagyis az "életerő" helyreállításának. A szertartások végeztével az elhunyt fáraónak fel kellett ragyognia a naphoz hasonlóan a világ hajnalán, kiemelkedve a kék lótuszvirágból, mely uralkodik az őskáosz vizei felett..." Mindez kissé bonyolult dolog, de a lényeg világos: az elhunyt bebalzsamozását vallásos spekulációk indokolták, a túlvilági élet örökkévalóságának hite.
Hogyan történt? Eltávolították az agyat, etiópiai kővel felmetszették a testet. Egy alapos balzsamozás hét hónapig tartott. Pálmabor, mirrha, nátronfürdő, szárítás mind-mind a kellékek között szerepelt. A balzsamozás utolsó állomása a bepólyázás volt. Több száz méter hosszú, igen finom lenvásznat használtak fel erre a célra. Először minden ujjat és lábujjat külön betekertek, azután a végtagokat, majd az egész testet. A bepólyázás alatt imákat mondtak, és varázsigéket idéztek, amíg a kenőcsökkel dolgoztak. Tut-Anch-Amon balzsamozásánál túlbuzgott a jószándék, illetőleg a kenőcs. Olyan bőségesen adagolták a konzerváló szereket, hogy azok elégették majdnem az egész testszövetet és a csontokat is megtámadták. Csak az arany által védett részek maradtak épen: az arc, melyet arany maszk oltalmazott, és a kezek, lábak, melyeket ujjvédők takartak. Tut-Anch-Amont i. e. 1343-ban adták át az "örökkévalóságnak", azóta több mint 3300 év múlt el, de a kegyes igyekezet ellenére sem sok maradt balzsamozással helyreállított életerejéből.
[ TARTALOM ]
Amikor Kolumbusz kikötött az Újvilág partjain, az indiánok az északi Alaszkától a legdélebbi Hoorn-fokig már benépesítették ezt a földrészt.
De hogyan kerültek oda?
Egyes szaktekintélyek kitartanak amellett, hogy az indiánok a legendák titokzatos földrészéről, az Atlantiszról vándoroltak be Amerikába. Ez érdekes, csak persze azt kellene bebizonyítani, hogy létezett-e egyáltalában ez a földrész. Ezt pedig egyelőre nem sikerült igazolni. Mások azt bizonygatják, hogy a Csendes-óceán déli szigeteiről vagy Afrikából jöttek át a tengeren. Egyes kutatók szerint viszont az egész emberiség az amerikai szárazföldről származik.
Ez az utóbbi feltevés valószínűtlen, mert a nyugati féltekén, ellentétben Európával, Ázsiával és Afrikával, sohasem találtak ősemberi maradványokat.
Bizonyítékok vannak viszont arra, hogy az indiánok Észak-Ázsiából a Bering-szoroson át jöttek be Amerikába. Az uralkodó nézet szerint az indiánok az utolsó jégkorszak idején, mintegy 25 000 évvel ezelőtt, egymást követő több hullámban jutottak ide, Alaszkán keresztül. De hogyan? Hiszen közben tenger is van.
A tengerszint abban az időben 75 méterrel alacsonyabb volt, mint ma. Így hát száraz lábbal lehetett Szibériából Alaszkába átsétálni. A további következtetés mármost az, hogy a jövevények a későbbi évszázadokban fokozatosan meghódították Amerika egész területét, így kerültek hát az indiánok Amerikába.
[ TARTALOM ]
A skalp nemcsak véres győzelmi jelvény volt, hanem az indiánok hitvilágának egyik következménye is. Úgy vélték, ha megszerzik az ellenség skalpját, ezáltal megfosztják attól az általános mágikus erőtől is, amely hitük szerint a hajban van. Elterjedt az a vélemény, hogy a skalpolás az észak-amerikai indiánok kizárólagos és eléggé el nem ítélhető szokása. Tévedés! Először is nem minden észak-amerikai indián törzs skalpolt, hanem csak némelyek. Például az irokézek. Továbbá a skalpolás nem indián találmány! Az ókori szerzők feljegyzik ezt a szokást a mai Dél-Oroszország területén élt szkítáknál is.
Az első fehér kereskedők acél skalpolókéseket rendeltek Európában. Ezeket csereáruként kínálták az indiánoknak, akiket természetesen rendkívül vonzott az európai "technika". A kereskedőket pedig a profit. Ugyanis 80 százalékos hasznot vágtak zsebre az acél skalpolókés terjesztése során! Továbbá arról is gondoskodtak a hódítók, hogy a skalpolópenge egyre több munkát kapjon. Egyes európai államok, amelyek az indián világrész területén hatalomért viaskodtak egymással, nagy összegeket fizettek "a velük szövetséges indiánoknak" az ellenséges katonák skalpjáért. Az angolok 12 fontot is megadtak egy francia skalpért. A kanadai francia gyarmati igazgatás viszont arra ösztönözte indián szövetségeseit, hogy az irokézek fejbőrével foglalkozzanak jó pénzért, mivel ezek a "vörös bőrűek" Anglia szövetségesei voltak. A kolonizáló hatalmak tehát jutalmakkal buzdították az őslakókat arra, hogy valódi skalpvadászokká váljanak, és azután elkészíthessék a kegyetlen és vérszomjas indián hamis arcképét a borzongó Európa számára.
[ TARTALOM ]
A spanyol birodalom számára II. Fülöp 1560-ban fővárost akart építeni úgy, hogy ez minden nagyobb városhoz és a tengerhez is egyenlő távolságra legyen. A feladat megoldására tudósai sajátságos módszert eszeltek ki. Deszkára rajzolták Spanyolország körvonalait, a mai Portugáliával együtt, és kifűrészelték a vonal mentén. Az így kapott falapot több pontján felfüggesztették, és meghúzták a felfüggesztő zsinór meghosszabbítását. A vonalak metszéspontját megjelölték azzal, hogy itt legyen az új főváros. Valóban Madrid az ország "súlypontjában" van, de földrajzilag, gazdaságilag nem a legjobb helyen. Különösen éghajlata kellemetlen. Ezért elsősorban közigazgatási, művészeti és művelődési centrum. Az ipar és a mezőgazdaság az ország más tájaira települt.
[ TARTALOM ]
A 17. századba kell bepillantanunk. A távolabbi háttér: a harmincéves háború égő Európája. A fő gyújtogató, Richelieu a fáklyát az ereszek alá tartja.
Az eminence grise, a szürke eminenciás: Joseph Tremblay, vagyis József atya.
Európa egyetlen minisztere sem cibálhatja meg ennek a kapucinusnak a szakállát, pedig ugyancsak hosszú és ugyancsak szeretnék. Vérbeli diplomata. Remekül alkudozik, mindenkit agyonbeszél. A lelke olyan szakadék, amelybe akárki beleszédül, ha csak tíz percig beszél is vele. A cselszövések démonikus tudományának nagymestere, a Richelieu-i külpolitika leghűségesebb kivitelezője és sugalmazója. Joseph Tremblay behunyt szemmel mindent lát, az ígéretekkel úgy játszik, mint egy bűvész az üveggolyókkal, ő mindig a háttérben marad, és onnan rángatja a drótokat. Kámzsája mögé rejtőzik, jelentéktelennek álcázza magát. Szürkének. József atya a "szürke eminenciás", ő az eminence grise.
[ TARTALOM ]