l. Saint-Antonin.
(Liberalis), görög mitoszmagyarázó, ki 150 körül Kr. u. élt. Metamorfózisokat irt, számra 41-et, melyeket részben Nikandrosnak egy hasonló munkájából merített. Kiadta Westermann a «Mythographi graeci» gyüjteményes kiadásában (Braunschweig 1843).
Szent. Született Firenzében 1389., megh. 1459 május 2. 16 éves korában a Szt. Domonkos rendjébe lépett; több kolostor priorja volt s miután jámborsága és tudománya által általános tiszteletet vívott ki magának, 1446-ban firenzei érsekké nevezték ki. IV. Hadrián a szentek sorába iktatta. Tetemei a velencei templomban nyugosznak. Emlékünnepe máj. 10. Nevezetesebb iratai: Summa Theologica, 4 köt. Nürnb., 1478. Summa Historialis, Velence, 1480.
Pius, római császár, az A. névhez adopció révén jutott; apját Titus Aurelius Fulvusnak hivták. Született Kr. u. 86. Lanuviumban, ahová családja Nemaususból telepedett át. Állami szolgálatba lépve a legmagasabb állásokat érte el. Egyike lett a négy konzulárisnak, kik Itália közigazgatásának élén állottak. Majd Ázsiába ment prokonzulnak. Midőn Aelius Verus meghalt, Hadrianus örökbe fogadta. A trónt 138-ban foglalta el. Kegyelete, mellyel a szenátustól Hadrianus számára isteni tiszteletet eszközölt ki, megszerezte számára a pius melléknevet. Mint uralkodó mindent elkövetett, hogy birodalma jólétet lásson. A szenátus jogait tiszteletben tartotta, jó törvényeket alkotott, alattvalóival szemben adakozó volt, több ázsiai várost, melyeket a földrengés elpusztított, ujra építtetett, az éhinséget, mely Itáliában kitört, enyhíteni igyekezett, a keresztényekkel jóakarattal bánt. Barátja volt a művészetnek és a tudománynak. Rómában Hadrianus mauzoleumát befejezte, több nagy épületet helyreállíttatott. A filozofia és retorika tanárainak rendes fizetést biztosított. Bölcseségének és igazságosságának híre túllépte birodalma határait. Idegen fejedelmek és népek birájuknak választották v. oltalmába helyezték magukat. Uralkodása egészben véve békés volt, Mindössze Britanniában a briganitokkal s Mauretaniában volt kénytelen küzdeni. A nyughatatlan zsidók lázadását gyorsan elfojtotta. Meghalt 161-ben, 23 évi uralkodás után. A szenátns a divus (isten) címmel tisztelte meg. Veje Marcus Aurelius Antoninus (l. Marcus Aurelius), ki a trónon követte, emlékére vörös granitoszlopot állíttatott, melynek fenmaradt talapzatát ma a Vatikán egyik udvarában őrzik.
l. Antoninus és Marcus Aurelius.
ama határsánc, mely római időben Britanniát a mai Skócia területén lakott brigantok ellen védte. Építését megkezdte Agricola, Antoninus Pius császár pedig befejezte.
cratói perjel, portugál trónkövetelő, szül. 1531., megh. Párisban 1595-ben. Bejai Lajos herczeg természetes fia s III. János Portugália királyának testvére volt. Résztvett (Sebestyén királlyal) az afrikai hadjáratban 1578. Kiszabadulván marokkói fogságából, hazatért, de a trónt már elfoglalva találta. Végre Henrik halála után 1580. kikiáltották királynak. De II. Fülöp, Spanyolország királya, seregeivel betört Portugáliába s A. csak nagy nehezen menekülhetett Franciaországba. A franciák és angolok támogatásával két izben is megpróbálta a trónt visszafoglalni (1582 és 1589), de mind a kétszer megverték. Párisban huzta meg magát, ahol nagy nyomorban halt meg. Munkái: «Panegyris Alphonsi I., Lusitanorum regis» (Coimbra 1550); «Psalmi confessionales» (Par. 1592; németül «Heilige Betrachtungen», Marb. 1677). Több levelet intézett VIII. Gergely V. Sixtus és VIII. Kelemen pápákhoz. Életrajzát második fia, Kristóf irta meg (Par. 1629).
azok közül, kik a gens Antonia-ból származtak s e nevet viselték, a jelesebbek:
1. Marcus Antonius, korának egyik legnagyobb szónoka, innen orator mellékneve. Szül. Kr. e. 143-ban. 103-ig prétor volt Ázsiában prokonzuli ranggal s mint ilyen szerencsésen harcolt a kilikiai kalózok ellen. 99-ben konzul, 97-ben cenzor lett. A polgárháboruban Sulla pártján állott, ezért 87-ben Marius parancsára megölték. Rendkivüli emlékező tehetsége és kitünő előadó képessége volt. Úgy látszik, ellenezte beszédeinek közzétételét. Ezekből épp oly kevéssé maradt fenn valami, mint De ratione dicendi művéből. Cicero «De oratore» művében mint a természetes nemzeti gondolkozásu: ékesszólás képviselője szerepel a görög műveltsgü Crassussal szemben.
2. Gajus A. Hybrida, az előbbinek fia, Kr. e. 83-ban Sullát Görögországba követte, melyet Sulla visszatérése után annyira zsarolt és fosztogatott, hogy Caesar vádindítványára a szenátusból kizárták. Újból visszajutva a szenátusba 65-ben prétor lett, 63-ben pedig Ciceróval együtt konzul. Cicero csak úgy tudta Catilina pártjától, melynek kezdettől fogva titkos híve volt, elvonni, hogy Macedónia helytártóságát neki engedte át. Mindazonáltal, midőn Catilinával Etruriában meg kellett volna küzdenie, betegség ürügye alatt a fővezérletet Petrejus legátusára bizta. Mint Macedónia helytartója zsarolásai és erőszakoskodásai által a lehető legrosszabb hírre tett szert. 59-ben visszahívták s a Catilina-féle összeesküvésben való részessége miatt vád alá helyezték. Erre számkivetésbe ment Kefaloniába, a honnan 44-ben Caesar visszahivta, s mi több, 42-ben még cenzor is lett.
3. Marcus Antonius, a triumvir, A. Creticus legidősebb fia, szül. Kr. e. 83. Ifjuságát Görögországban, ahová tanulmányainak folytatása végett ment, kéjelgésben és kicsapongások között töltötte. 58. hadi szolgálatba lépett s A. Gabiniusnak Sziria helytartójának megbizásából mint a lovasság vezére szerencsésen harcolt. Palesztinában, majd Egyiptomban. 54. Galliában találjuk Caesar oldalán, akinek ajánlatára előbb quesztornak, 50. néptribunnak választották. Rómában a szenátussal szemben Caesar ügyét védelmezte, a konzulok fenyegető fellépésére azonban Caesar táborába kellett menekülnie. Pompeiusnak Itáliából történt kiüzése után Caesar, mialatt maga Hiszpániában harcolt, Itáliában hagyta fővezérnek. 48-ban Görögországba követte Caesart s a farszaloszi ütközetben a balszárnyat vezényelte. Caesar, kit a szenátus másodszor diktátorrá tett meg, kinevezte a lovasság vezérévé (magister equitum). Egyidőre ugyan kéjelgései miatt a diktátorral ellenségeskedésbe jutott, de kibékült vele, sőt 45-ben a konzulságban társává lett. Caesarnak nem volt odaadóbb híve, terveinek megvalósításában, mint Antonius. Caesar halála (4 Kr. e. márc. 15.) kezébe adta az egyeduralmat. Hatalmába kerítette Caesar iratait és pénzét, a szenátust márc. 17. összehivta s vele általános amnesztiát hirdettetett. Másrészt beszédével, melyet Caesar teteme fölött tartott s a végrendelet felolvasásával, melyben Caesar a népnek nagy ajándékot tett, sikerült a népet az összeesküvők ellen felizgatni, úgy hogy ezek Rómát elhagyni kényszerültek. Miután még Caesar kiszolgált katonáit is megnyerte magának, a szenátus által az Alpokon innen fekvő Galliát adatta magának, melyet Caesar maga D. Brutusnak, az összeesküvők egyikének szánt volt. 44 okt. havában utra kelt, hogy Brutustól elvegye. Mialatt Mutinát ostromolta, megjelent Rómában Octavianus, Caesar örököse s a szenátussal szövetkezett Antonius ellen. A szenátus jórészt Cicero filippikáinak behatása alatt fölszólította Antoniust, hogy Galliát hagyja;el. Minthogy A. nem engedelmeskedett, az állam ellenségének nyilvánították. Miután Octavianus Mutinánál 43. teljesen megverte, az Alpokon tul fekvő Galliába vonult, ahol seregét Lepidus és mások közbenjárásával hiszpániai és gall legiókkal ujra megerősítette s D. Brutust megölte. Visszatérve felső Itáliába, 43 végén megkötötte Octavianusszal és Lepidusszal az u. n. második triumvirátust, melynek értelmében a triumvirek mint rendkivüli hivatalnokok 5 évre magukra vállalták a birodalom közigazgatását s a provinciákat maguk között kiosztották. Egyuttal mindazok, kiket ellenségüknek tekintettek, proskribáltattak. A legtekintelyesebb polgárok közül számosan, közük Cicero is, életüket és vagyonukat vesztették. Miután ilyen uton pénzre tettek szert, Antonius és Octavianus Macedoniába keltek át, hogy Brutus és Cassius hatalmát megtörjék. Antonius Filippinél 42. előbb Cassiust, majd Brutust csakugyan legyőzte. Erre átvette a kelet kormányzását, Kleopátra bájai azonban annyira lekötötték, hogy kéjelgésben és tétlenségben töltötte napjait. Midőn neje Fulvia és testvére Octavianus ellene a peruziai háborút felidézték, nem használta fel az alkalmat, hogy Octavianusszal a harcot az egyeduralomért felvegye. Ellenkezőleg újabb egyezségre lépett vele s elvette nővérét Octaviát, Mialatt Octavianus Itália viszonyainak rendezésével volt elfoglalva s Sextus Pompeiusszal kellett megküzdenie, A. eredménytelen harcokat vívott a párthusokkal. A viszály közte és Octavianus között igazán azonban csak akkor tört ki, midőn Kleopátra gyermekeinek királyi címmel oda ajándékozta a római provinciákat, nejét Octaviát pedig eltaszította magától. Octavianusnak könnyü volt őt a tanács által a haza ellenségének nyilváníttatni. A telet 32-31. tétlenül és kéjelgésben töltötte Kleopatrával s várta Actiumnál az ellensége támadását. Midőn 31 szept. 2. a tengeri ütközet alatt Kleopátra hajóhadával menekült, A. követte anélkül, hogy a szárazföldi seregének parancsot adott volna. Egyiptomban sem ment semmire. Kleopátra cserben hagyta. Arra a hirre, hogy Kleopátra megmérgezte magát, kardjába borult, de midőn értesült, hogy Kleopátra él, hozzája vitette magát s karjai közt halt meg (Kr. e. 30.) A. nagytehetségü hadvezér és kiváló szónok volt, az emberekkel való érintkezésében szeretetreméltó és ügyes, de szenvedélyeinek és érzéki vágyainak rabja maradt mindvégig.
Themison tanítványa, kit Augustus császár felszabadított a rabszolgaságból, házi orvosává tett, s nagy kitüntetésekkel halmozott el, mert Kr. e. 23-ban hidegvizgyógymódjával a császárt reumatikus bajától megszabadította. Az elért eredmény után a hidegvizgyógymódot mind szélesebb és szélesebb körben alkalmazták. A:-t közadakozásból összegyült pénzen emlékoszloppal tisztelték meg. Műve: «De compositione medicamentorum» elveszett. Galen számos receptet közöl belőle.
(gör.), beszédalakzat, a metonimia (más felfogás szerint a szinekdoké) egy faja, midőn egy személyt v. tárgyat valamely általánosan ismert tulajdonságánál fogva jelölünk meg, tehát neve helyett szokásos jelzőjét tesszük, p. «a mindenható», «a haza bölcse».