Eretnekek a IV. és V. században, kik az emberi tulajdonságokat tulajdonképpeni értelemben átvitték az istenre, neki testet, látást, hallást, járást, haragot, bánatot tulajdonítván. (Epiph. Haeres. 70. August. Haeres. c. 50.)
istennek emberi alak képében való felfogása. Ezzel rokon az antropopátizmus, istennek emberi indulatok tulajdonítása. Mindkét felfogás isten képét az ember hasonlóságára alkotja, de e felfogás mélyen az emberi gondolkodás természetében gyökerezik. A természet emberének lelkében csakis érzéki képek lakoznak s midőn először kezd láthatatlan hatalmakat gondolni, ezeknek felfogására nem állnak más eszközök rendelkezésére, mint érzéki képek. Hiszen mi magunk is, hozzászokva az absztrakt gondolkodás legnagyobb megfeszítéséhez, ritkán háríthatjuk el az érzéki képeket, melyek legelvontabb gondolatainkhoz tapadnak. Még az idő fogalmát sem foghatjuk föl másképp, csak egyenes vonal képében. (Kant.) Ehhez hozzájárúl, hogy az ember nem ismervén tökéletesebb valót az embernél, a legtökéletesebb való fogalmának megalakításában nem mellőzheti az emberi vonásokat, melyek előtte az egyedül ismeretes tökéletességek. Ebben rejlik az A. veszélye és jogosultsága, Veszélyes akkor, ha kritika nélkül engedünk az antropomorfizálás hajlamainak s istennek oly emberi indulatokat tulajdonítunk, melyek nem férnek meg fogalmával. Így az ó-testamentomban egyrészt igen méltó felfogását találjuk istennek, s egyenesen meg van tiltva benne, hogy istenről bármely érzéki képet alkossunk magunknak; másrészt azonban isten ugyancsak az ó-testamentomban haragtartó, bosszuálló stb. Aki azonban a vallásnak istenről szóló fogalmaiból minden emberi vonást el akarna tüntetni, először soha célt nem érne, mert valamelyes alakban mégis csak belopóznának az ő felfogásába is az emberi, azaz az előttünk egyedül ismeretes tulajdonságok, s még Spinoza szubstanciájának attribútumai is: a gondolkodás, a kiterjedés. De azután, ha célt érne is, oly istenség fogalmához jutna el, melynek semmi de semmi viszonya nem volna az emberhez, melyet se meg nem értene, se meg nem szerethetne. Tehát nemcsak szimbolikus értelemben tulajdonítunk az istenségnek emberi tulajdonságokat, hanem a legfelsőbb spekuláció sem mellőzheti az antropomorfizmus bizonyos fokát. Ez eljárás filozófiai igazolása azonban a legszövevényesebb problémáknak egyike.
A teologiában is antropomorfizmus névvel jelölik majd azt a beszédmódot, melyben az istennek emberi alakot, emberi testet, tagokat és cselekvéseket tulajdonítanak, majd azt a gondolkodásmódot, midőn valaki csakugyan azt gondolja, hogy az isten emberi alakkal bir s emberi módon cselekszik. Az ember ismeretszerzése az érzékelésnél kezdődik s valami érzéki elemmel mindig össze van kötve. «Naturale est homini, ut per sensibilia ad intelligibilia veniat, quia omnis nostra cognitio a sensu initium habet», mondja aquinói szt. Tamás (I. qu. 1. a. 9.). Ennélfogva az istent sem birjuk másként elgondolni, mint érzéki elemmel kapcsolatban s érzéki lepel és kép alatt. Azért az isten tökéletességeit az emberi tökéletességek által, melyek előttünk tárvák, ismerjük meg és fogjuk fel. Ámde azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az isten tökéletességeit három úton ismerjük meg: via affirmationis, állítva róla mindazt, ami tökéleteset e világban találunk; via negationis, tagadva róla mindazt, ami tökéletlent látunk; végre via eminentiae, végtelen tökéletességben állítva róla mindazt, ami jó a világban elénk tárul. Az antropomorfisztikus beszédmódot a Szentirás is igen gyakran használja, igy: Móz. I. 11, 7. Zsolt. 9, 14; 10, 8. Iz. 6,1; 16, 5; 40, 22. stb. Az antropomorfizmusnak kiegészítője az antropopátizmus, az a beszédmód, melyben az istennek emberi indulatok tulajdoníttatnak, mint: az isten haragszik, bánkódik, örül stb. E kifejezések az isten tökéletességeit fejezik ki, de tökéletlen módon; azt, hogy a bűn nincs az isten akarata szerint; hogy az ember nem méltó arra, amit az isten vele tett; hogy valami az isten akarata szerint történt stb. Ily antropomorfizmus példái szintén számosak a Szentirásban, igy: Móz, I. 6, 6 köv. 18, 30. Iz. 1, 14; 42, 1; 48, 14. stb, V. ö. Petavius, De Deo 3, c. 2. 14. Scheeben, Dogmatik, I. § 75.
l. Antropomorfizmus.
(gör.) a. m. ember; Antropofobia, irtózás az emberektől. Antropoplasztika, emberszobrászat. Antropozofia, az ember ismeretének bölcsészeti alapelvekre fektetett tana. Antropoteizmus, az embernek istenítése. Antropoteologia, az isten megismerése az ember szemléletéből. Antropoterápia, embergyógytan. Antropotómia, az emberi test boncolástana. Antropogénia, az emberi fajok leszármazásának tudománya.
(geol.), l. Jelenkor.
(növ.), felfelé néző, p. a Galium Saccharatum All. levelén vagy a Setaria ambigua Guss. szálkáján levő apró tüskék. Ellenkezője retrorsus.
(lat.) a. m. üreg, barlang. - A növénytanban A. Moench a. m. almagyümölcs. A későbbi botanikusok csak az almagyümölcsnek a magvakat rejtő rekeszeit nevezik így.
1. tűzhányóhegy a chilei Andokban, 2735 m. magas; felső része hóval van borítva s a hóvonal alatt lévő két kráterje csaknem folytonosan tüzet és hamut hány; alján a La Laja tó van, melynek partjain a kihült láva magas gátokat képez.- 2. A., falu az ugyanilyen nevü tűzhányó közelében.
az ubiak városa Galliában, ma Andernach.
politikai község Pozsegam. daruvári járásában, (1891) 1410 német, magyar, tót, cseh és horvát lakossal. A politikai községnek 2818 lakosa van (közte 334 magyar).