(lat.). E szót Leibnitz vitte be a filozofiai nyelvbe «a tudatossá vált képzet» jelentésében. Nála a perceptio belső állapota a képzeterővel biró valónak, apperceptio e belső állapot tudata. Kant még szabatosabban állapítja meg a szónak emez értelmét. Gondolataim, úgymond, nem volnának az én gondolataim, ha mindegyiket nem vonatkoztathatnám énemre, azaz ha tudatossá nem tehetném, Kant nyelvén: ha az «én gondolom» nem kisérhetné képzeteimet. A tiszta ént K. transscendentális A.-nak nevezi, mely a gondolkodás alapvető funkciója, a filozofia legmagasabb pontja. Az ujabb lélektan is sokat foglalkozik az A.-val, némileg bővítve és módosítva a szó értelmét. Minden képzet, legyen az közvetetlenül az érzékek behatásaiból származó, v. az emlékezetből fölébredő, sajátságos módon összekapcsolódik, összeolvad hozzá hasonló vagy hozzá tartozó régibb képzetekkel. Hallom a vonat zakatolását, melyet nem látok; mi történik ennek folytán bennem? Ha életemben először hallottam volna efféle zajt, ez uj képzet elszigetelve volna bennem s keresve keresnék emlékezetemben hozzá hasonlót. De minthogy naponkint hallom, e zaj emlékei fölébrednek bennem, csatlakoznak a mostan hallotthoz, fölkeltik a hozzá tartozó vonat képét is s tudatomban létrejön efféle itélet: a vonat jő, a vonat zakatol. Ez látszólag egy pillanat műve, de azért nem idő nélkül végbemenő folyamat, csakhogy igen gyorsan történik, Wundt számításai szerint 0.08-0.1 másodperc alatt. Némelykor tovább is tarthat, ha e folyamat elé valamely akadály hárul. P. élénken beszélgetek a pitvaron, nem hallom a közeledő vonat mind erősbödő hangjait, csak mikor már egészen közel van, Fölriadok. Mi ez? Ekkor jut eszembe, hiszen ez a vonat! Ez esetben az emlékek nem ébredtek mindjárt, nem olvadtak azonnal össze a most hallott zajjal, a ráismerés késett. Ezt a ráismerést nevezi az ujabb lélektan Hubert nyomán A.-nak, mig egyesek még tágabb értelmet adva a szónak, minden lelki folyamatot, melyet a figyelem intéz, v. általában minden összeolvadását a képzeteknek így nevezik. Ha a ráismerés értelmében használjuk a szót, akkor nem távozunk messze Kanttól, mert a ráismerés által teszem sajátommá, én-em tulajdonává a képzetet. Ha az A. folyamatát mozzanataira bontom, megkülönböztetetem a perceptiót, például a most hallott zajt, az appercipiáló képzeteket: a fölidézett emlékeket, az appercipiált képzetet, mely a kettő összeolvadásából támadt, míg az egész folyamat, illetőleg legfontosabb momentuma, a ráismerés, apperceptiónek nevezhető. Minél gazdagabb lelkem tartalma, annál több kapcsoló pontra fog minden ujonnan érkező képzet lelkemben akadni, azaz annál többet fogok gondolkodva, fölismerve látni, hallani. A műértő A.-i egy képtárban különbek a laikuséinál. De minél erősebb, frissebb, pontosabb az uj behatás, annál gyorsabban fog appercipiáló képzeteket kelteni, s minthogy az uj behatások frissesége, ereje nagy mértékben a rájuk fordított figyelemtől függ, ennek is nagy befolyása van az A.-ra. Érdekes jelenség, hogy az A. ki is egészítheti az uj képzetet; p. a szerző gyakran rossz korrektor, nem veszi észre a sajtóhibákat, az appercipiáló képzetek nála, minthogy ő irta a szöveget, s tudja mi van benne, oly erősek, hogy öntudatlanul helyreigazítják a sajtóhibát.
1. Benő Miklós Mária humanista, szül. Párisban 1797 szept. 17. Eleinte alsóbb rangú katonák oktatásával volt megbízva, de egészen más tér az, melyen a humanizmus barátai előtt érdemet szerzett. Maga is fogságba kerülvén, alkalma volt megismerni a börtönrendszer hiányait, s ezentul a foglyokkal való túlszigorú bánásmód, különösen az elkülönzési rendszer ellen intézte támadásait. Hazájában és külföldön sokat utazott a börtönök tanulmányozása céljából, s nézeteit az általa szerkesztett «Journal des prisons»-ban fejtette ki.
2. A. Félix Antoine, francia tábornok, szül. 1817 jun. 12. St-Rémy sur Bussyben (Marne), meghalt 1891 ápr. 12. Tanult St.-Cyrben és a törzskari iskolában. Kitünt az isly-i csatában, mire a hadügyminisztériumba helyezték át. 1854-ben Krímbe kisérte Pélissiert, 1858-ban pedig Londonba. 1870. a második hadtest törzskari főnöke volt (Párisban) s 1871-ben elnökölt a Commune tagjai fölött ítélő haditörvényszékben. Toulouseban 1878-82. parancsnokolt, 1883-ban pedig kinevezték pétervári követté, mely állásban 1886-ig maradt.
3. A. Sándor Márton, francia szocialista, szül. Buryben (Oise) 1815 apr. 27. Paraszt szülőktől származott s Párisban mint gépész dolgozott. 1844. megindította a «L'Atelier» címü lapot, mely népszerüvé tette nevét. Lelkesedéssel fogadta az 1848-iki februári forradalom kitörését s mint Louis Blanc ösmerőse s az ideiglenes kormány tagjaként, a nemzeti műhelyek fölállítására kiküldött bizottság elnöke lett. Egy hónappal később a nemzeti gyülésbe választották. Résztvett az 1848 máj. 15-iki, a kormány és a nemzetgyülés ellen tervezett merényletben, amiért hosszabb fogságra itélve - feledésbe merült. Páris ostroma alatt (1870) a torlaszok emelésével megbizott bizottságban, később a párisi commune-fölkelésben is szerepelt.
(lat.), vm. tárgyhoz, jószághoz v. földbirtokhoz tartozó, azzal egybe nem kötött, de hozzája tartozó részek.
(lat.) a. m. vágy, hajlam, inger, főként érzéki ösztön.
(franc., ejtsd: áppetisszán), ami étvágyat ingerli, általában csábító, ingerlő.
(lat.), a vágy, ösztön valami után, appetitus, étvágy.
Andrea, olasz festő, szül. Milánóban 1754 máj. 23-án, megh. ugyanott 1817 nov. 8. Ifju korában színházi diszleteket festett Pármában, Bolognában, Firenzében és Rómában, ahol később nagy hirre tett szert, különösen freskó képei által. Művei még ma is láthatók a milánói templomokban és palotákban. I. Napoleon udvari festőjének nevezé ki s majdnem az egész császári családot lefesteté általa. Napoleon bukása után nagy nyomorba jutott, mert kétszer gutaütés érte, ami munkaképtelenné tette. Főbb művei a Napoleon tetteit ábrázoló képek s a monzai királyi nyaralóban és a Bonaparte-nyaralóban levő mitologiai festmények.
történetiró, a II. században Kr. e. élt, előbb ügyvéd volt Rómában, majd a császári kincstár prokurátora lett Egyiptomban. Görög nyelven irt műve a római állam történetének összefüggő előadása mellett mindegyik ország és nép etnografiai viszonyainak ismertetését tartalmazta. A 24 könyvből, amennyire műve terjedett, az 5 első könyv részben, sok más teljesen elveszett s csak azok maradtak meg, melyek a polgárháborukat a Gracchusok óta Sextus Pompeiusig, Hispania, a pun háboruk, Karthago, Sziria, a mithridatési háboru és Illiria történetét tárgyalják. Különböző forrásokból merített anélkül, hogy az adatok pontosságára nézett volna. Egyébként egyszerü és világos olvasmányt nyujtott. Legujabb kiadása Mendelssohntól való 2 kötetben (1879-81).
a római korban Itália legnagyobb és legszebb országútja. Nevét első építője Appius Claudius Caecus cenzorról kapta, aki Kr. e. 312-ben Róma Capena nevü déli kapujától (l. Róma) Capuáig építtette ki. Később Beneventumon át Brundusiumig hosszabbították meg. Helyenkint még ma is használatban van. Mintegy Albanoig kétfelől a legdíszesebb sirok szegélyezték, melyeknek romjait IX. Pius rendeletére Canina (1850-53) ásatta napfényre. V. ö. Canina, La prima parte della via Appia (2. köt. Róma, 1853.).
1. Caecus, Kr. e. 312-ben cenzor, a róla elnevezett országút építője. 2. Crassus, Kr. e. 451-ben decemvir; előbb a nép kegyence, aztán annak zsarnoka; méltóságát elveszítvén, börtönbe jutott s ott öngyilkossá lett.