l. Légsulymérő.
kurtított szivornya-barométer a légszivattyu előidézte ritkítás meghatározására.
1877. Parisban felkerült, kobaltklorürrel festett vászonból készített virágok, melyek szinüket a levegő változó nedvességi állapotához képest változtatják, s ennélfogva inkább higrométer-virágoknak volnának nevezhetők. Mint nedvesség-mutatók is csekély értéküek, mint időjósok pedig teljesen értéktelenek.
(gör.), a barométerrel való méréseknek és ezek eredményeiből vont következtetéseknek tana.
(gör.), olyan barométer, mely maga jegyzi fel a változó légnyomás nagyságát L. Légsulymérő.
v. aprómarha, közös neve a gazdasagban levő szárnyas háziállatoknak, minők: a tyúk, gyöngytyúk, pulyka, páva, kacsa és lúd. Minden baromfinak; hogy jól fejlődjék, nemcsak szemes (árpa, búza, zab, köles, pohánka) eledelre van szüksége, hanem állati hulladék (főtt-baromfi v. más állati belek, főtt-máj, férgek, rovarok) és vizenyős takarmány (főtt burgonya, répa, fű, zöldség-hulladék). Ezenkivül a tojó baromfiaknak meszet is kell adni, hogy a tojáshéj kiképződjék. Némelyek mész helyett tojáshéjakat adnak a tojó baromfinak enni, amit azonban csakis megtörve s más takarmánnyal összekeverten szabad nekik adni, mert különben arra a rossz szokásra kapnak, hogy a tojásokat feltörik. Ha a baromfiakat elzárthelyen tartják napjában 3-szor szokás őket etetni: reggel, délben és este. A szemes eleséget mindig este kell nekik adni, hogy begyükben az éj folyamában megpuhuljon; reggel és délben főleg vizenyős takarmányt kapnak, melyhez állati hulladékot lehet keverni. Ha a baromfiak kijárnak a legelőre, akkor naponként csak kétszer (este és reggel) v. esetleg csak egyszer (este) kapnak enni. A baromfit naponként el kell látni friss vizzel, a melybe némely tenyésztő néhány csepp vasgálicoldatot (10 liter vízre 250 g. vasgálicot számítva) szokott cseppenteni; ez utóbbi antiszeptikus hatású. Az itató-vályut árnyékos helyen kell elhelyezni s megtöltés előtt ki kell öblíteni. A B. tenyésztést 1. a külön cimek alatt.
(baromfinátha, szemnátha) elsősorban a galamboknak és tyúkféléknek betegsége, de a többi baromfiakra is átragad. Legtöbbször lassu lefolyásu s mindig igen fertőző bántalom, mely a száj, garat, az orr a szemgödör alatt levő üregek (cella infraocularis), a gége, a légcső, a szem és a belek nyálkahártyáján és a köztakarón okoz elváltozásokat. Kezdetben kisfokú duzzadás és a nyálkahártya elhomályosodásával járó vérbőség látható, majd fehéres, fénylő, sima, szívós sajthoz hasonló bevonat képződik, mely a nyálkahártyával erősen összekapaszkodik. Ez álhártyák vastagsága 1-11/2 mm., később szennyes sárga vagy sárgabarna szinüek, egyenetlenek, szárazak és merevek lesznek. A száj- és orrüreget és légcsövet kitöltő felrakodások megnehezítik a légzést és táplálkozást, minek következtében az állatok szomorúak és bágyadtak; tollaik borzasak, tátott szájjal lélegzenek, mi közben nyakukat előre nyujtják s gyakran sajátszerü zörejt hallatnak. Orrnyilásaikból és a belső szemzugból nyálkás-genyes folyadék szivárog, mely barnás pörkökké beszáradva az orrnyilast és szemrést elzárja. A szemhéjak vizenyősen duzzadtak s alattuk sárgafehér, sajtszerű izzadmány halmozódik fel, melynek nyomása következtében a szaruhártya kifekélyesedik, sőt az egész szemgolyó elsorvadhat. A betegség vége felé hasmenés is állhat be s a bélürülék pépes vagy nyálkás, néha vérrel vagy gennyel kevert szokott lenni. A B. kivételesen a szemhéjakra, szájszögletekre, a végbél környékére és a hallójáratot kibélelő hártyára is átterjed s a bőr kifekélyesedik. Valószínü, hogy bakteriumok okozzák. Löffler a galambok difteritiszének izzadmányában talált is pálcika-alaku képleteket, melyeknek tiszta tenyészete a bőr alá fecskendezve üszkösödést okoz. E veszedelmes betegséget legtöbbször újonnan vásárolt baromfiak hurcolják be a tenyésztésekbe, a mit ugy lehet megakadályozni, ha hosszabb ideig megfigyelés alatt tartjuk azokat s csak a teljesen egészségesnek bizonyult baromfiakat használjuk fel tenyésztésre. Ha a B. valahol fellép, először is az egészségeseket kell vészmentes helyre szállítani, azután az ólokat fertőtleniteni (l. Baromfi-kolera). Gondos kezeléssel a betegek legnagyobb része megmenthető. Az álhártyákat, ha könnyen lehet leválasztani, el kell távolítni, erővel letépni nem szabad, hogy vérzés ne keletkezzék; a beteg részeket aztan 1-2jel szublimátoldattal, vagy 1-2% glicerines kreolin - oldattal mindennap be kell ecsetelni. A hasmenés ellen 1-2% tanninoldat, a kimerülés esetén kanalankint vörös bor adható.
Az ily kiállításnak az volna a célja, hogy érdeklődést keltve, a baromfitenyésztést előmozdítsák. Sajnos azonban, hogy az ilynemű kiállításokon-noha ez ellen nem egy ellenmozgalom támadt már - a baromfitenyésztést inkább sportnak tekintik s a hazai gazdasági baromfi-fajtát többnyire figyelembe nem véve, dijazásban a külföldi fajtákat - leginkább újdonságokat - részesítik. Legjobban Angliában vannak felkarolva a B., melyeken külön dijakat szoktak kitűzni az egyes baromfi-fajokra, tyúkra, lúdra, kacsára, s ezek között ismét az egyes fajtákra és változatokra. P. külön dijakat tüznek ki a tyúkok számára, melyek közül egy pár a kokhinkhinai fajtát illeti; de e fajtában külön dijat állapítanak meg a sárga, külön a fehér és fogolyszinü változatokra, s ezek közül is külön-külön a kakasok- és tyúkokra. Ez a leghelyesebb eljárás mert különböző fajtához tartozó állatokat egymással szembe állítani nem lehet, más-más lévén mindegyiknél a tenyésztő törekvése. Hazánkban az országos gazdasági egyesület baromfitenyésztő szakosztálya és a baromfitenyésztők országos egyesülete foglalkozik ilynemű kiállítások rendezésével.
(baromfivész, baromfi-pestis, szárnyasok kolerája, baromfidög), legveszedelmesebb megbetegedése a baromfiaknak, mely néha a díszmadarakat is megtámadja. Európában az indiai kolerával egyszerre terjedt el s eleinte ezzel, később a tifusszal s a lépfenével tartották azonosnak, mignem etetési kísérletekből kiderült, hogy a B. más bántalom. Legelőször olasz állatorvosok észlelték a múlt század végén, de nemsokára elterjedt egész Európában s a század elején már Magyarországban is pusztított. A betegség okát a rossz takarmányban, ívóvizben s a légköri viszonyok hirtelen megváltozásában keresték. Perroncito (1878) az elhullott baromfiak vérében mikroszkóppal igen finom kis szemcséket látott, Pasteur pedig kiderítette, hogy ezek baktériumok (Bacillus cholerae gallinarum), s hogy egyedül ezek idézik elő a betegséget. E bakteriumok a véren kivül megtalálhatók a bélsárban és a szöveti nedvekben is, s ha egészséges baromfiak szervezetébe jutnak, a betegséget hamar előidézik; de nemcsak a test nedveinek, hanem a zselatinéban és húslevesben mesterségesen tenyésztett baktériumoknak beoltása is létrehozza a betegséget. Legveszedelmesebb terjesztője a bélsár, melynek apró részei többnyire a vizzel és takarmánnyal jutnak a tápcsatornába. De a baktériumok a bőr folytonossághiányán és belégzéskor is bejuthatnak a szervezetbe. A B. lefolyása rendkívül gyors; a szándékosan fertőzött szárnyasokon 8-10 óra múlva már észrevehetők a betegség tünetei s 12-48 óra alatt az állat elhull. Hasonló gyorsasággal következik be a betegség a természetes fertőzés után is s a legtöbb eset 1-3 nap, kivételesen hosszabb idő mulva, halállal végződik. Első jele a bágyadtság, étvágytalanság; a baromfiak fejüket és szárnyaikat lecsüggesztik, borzasak és keveset mozognak. Testük forró (43,5°), orrnyilasaikból és csőrükből habos nyálka csüng ki; tátognak, mintha hányni akarnának, néha zöldes híg anyagot hánynak ki és szomjüságuk fokozott. Legfeltünőbb tünete a heves hasmenés. Végbélnyilásuk kitolul, kékesvörös és duzzadt, ürülékük eleinte sárgafehér, pépes, később nyálkás, majdnem folyékony s feltűnően bűzös és zöldes szinü. Ilyenkor a végbél környékén a tollazat szennyes s az állat ereje fokozatosan csökken. Majd légzési nehézségek következnek be, melyeket sajátszerű, fütyüléshez vagy hörgéshez hasonló zörejek kisérnek. A taraj és az állalatti lebenyek halaványak, később kékesvörösek. Általános elgyengülés következtében a beteg támolyog, sőt néha össze is esik, míg végre minden erőlködés dacára sem képes felállani, az álomhoz hasonló állapotba merül, melyet a halál előtt görcsök szakítanak meg. Éppen ilyen súlyosak a hullákban látható bonctani elváltozások is. A hashártyán sokszor vérömlések vannak, a belek savós hártyája helyenkint élénk vörös, a belek tartalma folyékony, kissé nyálkás, sárgás vagy zöldes szinü s benne véres csíkok vannak, vagy vörösbarna, sőt a hozzákeverődött vértől csokoládészinü is szokott lenni; a nyálkahártya élénk vörös és duzzadt s rajta számos apró feketés-vörös vérömlés van. Ez elváltozások főképen az epés bélben láthatók. A szívburok savója kevés kocsonyás rostonya-alvadékot tartalmaz s mindkét lemeze tarka a pontszerü vérömlésektől. A vizi szárnyasoknál e tarkázottság igen kifejezett. Néha a mellhártya két lemezét, melyek fénytelenek, érdesek és elhomályosodottak, sárga élhártyák tapasztják össze, a tüdő pedig tömött, légtelen és metszéslapja sötétbarna-vörös. Ha a diagnózis céljából az elhullott baromfiak vérébe mártott késsel az egészségesek bőrét felkarmolják, akkor 24-48 óra alatt ezek is elhullanak, feltéve, hogy az első elhullás oka csakugyan baromfi-kolera volt. Gyógykezelése kevés sikerrel kecsegtet. Használható ellene a vasgálic, porban (2-10 cg.) naponként, kenyérbélből készült labdacsokban, a szárnyas nagysága szerint, vagy oldatdan (2-3 gr. 1 liter vizben ivóviz helyett). Ajánlják a csersav oldatát is; a franciák pedig karbolsavoldatot (5%) bőr alá fecskendezésre. Mindez azonban bizonytalan s az egyetlen célhoz vezető óvószer a fertőtlenítés és tisztaság. Az ólakban és udvarokon levő ürülékeket össze kell gyüjteni s a hullákkal együtt elégetni; azután a leggondosabb tisztogatás befejeztével az ólak farészeit forró luggal lemosatva, a falakat bemeszelve, 5-10% nyers karbololdattal kell fertőtleníteni. Az egészségesek teljesen vészmentes helyen különítendők el, míg a fertőtlenítés végre nincs hajtva. A Pasteur megkisérlette védőoltások eredménytelenek bizonyultak.
A baromfitenyésztés csak akkor hozhat elég nagy jövedelmet, ha a baromfiak kint a szabadban, a baromfi-legelőkön, maguk is megkereshetik eledelük egy részét. A legelőt még a tyúk kivánja meg legkevésbbé, mely esetleg beéri a befüvesített baromfi-udvarral is; de már pulykát, ludat és kacsát megfelelő legelő nélkül haszonnal tenyészteni nem lehet. Legjobb, lehetőleg nem nedves legelőt kiván a pulyka; az ilyen legelő ne legyen kavicsos s ne legyenek azon mérges növények; a lúd csakis a legrosszabb legelőkre bocsátható, először, mert a füvet annyira lerágja, hogy utána már a juh sem talál legelni valót, másodszor, mert ürülékével nagyon elrutítja s elrontja; a kacsáknak legjobb a nedves legelő, hol egyuttal a posványokban halat és békát is fogdoshatnak. A tarló-legelők nagyon alkalmasak tyúkoknak, különösen pedig pulykáknak, melyek ott nagyon sok kártékony rovart is felfalnak.