1. Adolf; hires német utazó és etnográfus, szül. 1836. Brémában. Mint hajóorvos Ausztráliába utazott, bejárta annak aranyvidékét, onnan Uj-Zélandba hajózott és a Csendes-óceánon át Peruba jutott. Ott a régi fővárosban, Cuzcoban, telepedett le egyidőre. Azután Nyugat-Indiában, az amerikai kontinensen a Misszurinál és Misszissippinél, a mexikói piramisoknál és Kaliforniában járt. Onnan Khinába utazott, azután Hátsó-Indiába és a Maláj-szigetekre jutott és hosszabb időt töltött Kalkuttában. E városból elindulva, négy hónapig járt a Gangeszen csónakon és a Dekán felföldön át Bombayba érkezett, ahonnan Persiába akart menni. De mivel az Anglia és Persia között kitörő háboru terve kivitelében megakadályozta, Babilon és Ninive romjait kereste föl. Sziriát és Palesztinát bejárván, Kairóban megpihent, azután a Niluson fölhajózott és a sivatagon át a Vöröstengerhez utazott; áthajózott Dzsiddába, onnan Mekkába, ahonnan egy karavánnal Adenbe jutott. Adenből Mauritiusba, onnan a Fokföldre, onnan Loandába hajózott; a portugál gyarmat belsejébe hatolt és San-Salvadorban is járt, ahol már kétszáz év óta nem fordult meg művelt európai. Azután a nyugatafrikai part mentén Fernando Po szigetre hajózott, behatolt a Niger-deltába, beutazta Liberiát, Sierra Leonet, Szenegambiát és nyolc évi távollét után visszatért Európába; de nem egyenesen, hanem Portugálián, Spanyolországon, Török- és Oroszországon, Svéd- és Norvégországon át ment vissza szülővárosába. Utazásának eredményét Ein Besuch in San Salvador (Brema 1859) cimü útleirásában kezdte közzétenni. Azután megjelent tőle Der Mensch in der Geschichte» (Lipcse, 1860, 3 köt.). 1861. ujra utnak indult és csak öt év mulva tért vissza. Miután hosszabb időt töltött Londonban, Madraszba és Rangunba utazott, fölhajózott az Iravaddin és Birma fővárosában egy évig tanulmányozta a birmai nyelvet és irodalmat. Azután Moulmeinon át Bangkokba utazott a sziami nyelv és irodalom tanulmányozására, tovább ment Kambodzsába és Szaigonba. 1864. és 1865. Szingapuron és a Malájszigeteken át Japánba jutott és végre Pekingen, Mongolországon és a szibériai nagy uton a Kaukázusba.
Ez utazásának eredményeit foglalja magában a Die Völker des östlichen Asien cimü hatkötetes (1866-71) műve, amely azon népek történetével, nyelvével és vallásával foglalkozik. Nem útleirás az, hanem rettenetes adathalmaz, abban a híres, nehézkes előadásban, amely műveit élvezhetetlenekké teszi. Berlinben az egyetemen a földrajz magántanárává, a néprajzi muzeum igázgatójává és a földrajzi társaság elnökévé lett. A Közép-Afrika kikutatására alakult német társaságnak egyik főrendezője volt és annak munkálataiban is: részt vett a nyugat-afrikai parton. 1875-76 a berlini királyi museum, Megbizásából beutazta Peru és Equador partvidékét; Kolumbián át Guatemalába ment, azután San Franciskóba és az Egyesült-Államokon meg az Antillákon át dús néprajzi gyüjteményekkel tért vissza Európába. 1878 nyarán ujra elindulva, átútuzta Persist, Asszamot és az indiai meg a csendes-óceáni szigetcsoportokon Észak-Amerikán és Nyugat-Indián át jött vissza. 1880 nyarán. Nevezetesebb művei még: Beiträge zur vergleichenden Psychologie (1868), Das Bestuumlautndige in den Menschenrassen und die Spieiweite ihrer Verönderlichkeit (1868), Sprachvergleichende Studien, besonders anf dem Gebiet der indochinesischen Spraclien (1870), Die Weltauf fassung der Buddhisten (1870), Ethnologische Forschungen (1871-73, 2 köt.), Die Rechtsverhältnisse bei verschiedenen Völkern (1872), Geographische u. ethnologische Bilder (1873), Die deutsche Expedition an der Loangoküste Afrikas (1874, 2. köt.), Schöpfung oder Entstehung (1864), Die Vorstellungen von der Seele (1875), Die Kultureläder des alten Amerika (1878, 2 köt.), Die heilige Sage der Polynesier (1881), Vorgeschichte der Ethnologie (1881), Der V ölkergedanke im Aufbau einer Wissenschaft von Menschen (1881), Der Buddhismus in seiner Psychologie (1882), Zur naturwissenschaftlichen Behandlung der Psychologie (1883), Völkerstämme am Brahmaputra. (1883), Inselgruppen in Ozeanien (1883), Allgemeine Grundzüge der Ethnologie (1884), Religionsphilosophische Probleme (1884), Indonesien (1884), Der Fetisch an der Küste Guineas (1885). 1869. Virchow-val és Hartmannal a Zeitschrift für Ethnologie cimü folyóiratot alapította.
2. B. Henrik Charleton, tekintélyes ideggyógyász, szül. Truróban 1837. 1867. a kórbonctan tanára lett Londonban s mint ilyen kizálólag, az idegrendszer kórbonctanával foglalkozott. 1868. az idegbetegek kórházában asszistens, 1871. a londoni egyetemi kórház orvosává lett. Munkái: The modes of origin of lowest organismus, The beginnings of life, Evolution and origin of life (London 1871-84). The brain as an Organ of mind (1880), stb.
Frigyes, jeles francia nemzetgazdasági iró, szül. Bayonneban 1801 junius 30., meghalt Rómában 1850 dec. 24. Nagykereskedőnek lévén gyermeke, a középiskolák elvégzése után a kereskedői pályára lépett. 1825. nagyatyja mugroni jószágát örökölvén, oda költözött s csakhamar annyira megnyerte a vidék bizalmát, hogy békebirónak választották meg. Idejének java részét. nemzetgazdasági tanulmányoknak szentelte. Kiadott több kisebb röpiratot, melyek helyi kérdéseket tárgyalván, nagyobb feltünést nem keltettek. Egy vámpolitikal tanulmánya azonban, melyet 1844. a Journal des Economistes-ben közölt,. egy csapással hiressé tette nevét. Ezt követte azután számos cikk, melyekben a szabad kereskedelem ügyét ragyogó tollal védte és a védvámos irányt keményen megtámadta. Első könyvében: Cobden et la ligue (1844) az Angliában a gabonavámok eltörlése tárgyában megindult mozgalmat s annak vezéreit ismertette. A könyv megjelenése után Párisba költözött és ott a szabadkereskedelem érdekében fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki. Hirlapi cikkeket irt, lapokat szerkesztett, beszédeket és felolvasásokát tartott, szabadkereskedelmi egyesületeket szervezett. 1848. beválasztották az alkotmányozó gyülésbe, 1849. a törvényhozó ülésbe. De ott, mint a pénzügyi bizottság alelnöke, már nem fejthetett ki nagyobb tevékenységet. Gyönge egészségét a lázas munka aláásta. Akkor, midőn a tüdővész már nagyon is erőt vett rajta, fogott hozzá legjelentékenyebb munkájának, a Harmonies économiques megirásához. E műnek csak első kötetét fejezhette be. Miután ez 1850. megjelent, a végkép kimerült iró Olaszországba utazott s ott halt meg. Munkáinak legnagyobb része polemikus volt. Ilyenek a Sophismes économiques, a Propriété et loi, Maudit argent, L'état, Ce qu'on voit et ce qu'on ne voit pas, Gratuité du crédit, Le loi, Capitale et rente, Spollation et loi stb. Ezekben egyrészt a szocializmus, másrészt a védvámos párt tévedéseit cáfolgatta s gyakran maró. gunnyal ostorozta őket. A Harmonies économiquesban, mely mű a szabadságnak valóságos dicséneke s melynek egyes fejezetei költői lendülettel vannak megirva; ki akarta mutatni, hogy:az összes törvényes érdekek összhangban vannak s így az érdekeket magukra kell hagyni. A társadalmi kérdés megoldását is a tökéletes szatbadságtól várja. Összegyüjtött munkái 7 kötetben jelentek meg Párisban. L. A. de Foville: F. Bastiat. (Páris é. n.)
(ejtsd: básztid), több francia helység neve; a legjelentékenyebb B.-Rouayroux (ejtsd: ruejru), Tarn départementban, Thoré forrásai közelében, (1886) 2235 lak., gyapjuszövéssel.
1. Gyula, franc. hirlapiró s államférfiu, szül. Párisban 1800 nov. 22., megh. u. o. 1879 márc. 2. Az ügyvédi pályára készült, de az 1820. jun. 5. kitört zendülés után, amikor megsebesült és fogságba esett, elhatározta, hogy kereskedő lesz. El is sajátította a kereskedelmi ismereteket, de mellette az irodalommal és a politikával is élénken foglalkozott. Mint a karbonári és egyéb titkos szövetségek tagja, nagy agitátori működést fejtett ki. Mint az 1834 jun. 5. Lamarque temetesénél kitört lázongás egyik főintézőjét halálra itélték, de Angolországba menekült. hol 1835. tartózkodott; Párisba csak akkor tért megint vissza, amikor a párisi fenyítő-törvény szék az ellene felhozott vád alól fölmentette. Most a National szerkesztéséhez fogott, de 1845. ismét felhagyott vele és a Revue National c. hetilapot indította meg. Az 1848. februári forradalom egyik főizgatója volt; a köztársasági kormánynak vezértitkára, máj. 10. pedig a külügyi miniszterium vezetője lett; dec. 20. azonban Cavaignac-kal visszalépett. Mint nemzetgyülekezeti tag a szociális kérdésekben a konzervativ párttal szavazott de minden egyéb kérdésben a radikális párttal. Az államcsiny óta visszavonult a politikai élettől. Irodalmi munkái közül megemlítendők: Histoire de l'Assemblée legislative (Páris 1847). La république francaise et l'Italie en 1848 (Brüsszel 1858); ez utóbbi munkának 25 kötetre kellett volna terjedni, de befejezetlen maradt; Les guerres de religion en France (Páris 1859, 2 köt.). V. ö. Grande Encyclopédie V. 668.
2. B. Lajos, francia. költő született Marseilleben 1805 körül, meghalt 1867-ben A jullusi forradalom után a republikánus párt buzgó harcosa volt, s Barthélemy elpártolása után ő folytatta a szatirikus támadásokat a kormány ellen a Tisiphone c. politikai hetilapban, a miért több izben el is itélték. Költeményei: Mélanges poétiques:(1832), Les larmes d'un prisonnier (1854) nem igen tetszettek.
(ejtsd: basztjen löpázs) Jules, francia festő, szül. Damvillierben (Meuse) 1848. nov. 1., megh. Párisban 1884 dec. 10. Cabanel tanítványa volt, de nemsokára szakított mesterének akadémikus irányával és a naturailzmus hiveihez csatlakozott. Ezt az irányt nagyatyjának arcképével. kezdte meg és folytatta az Első áldozással (1874) s A Pásztorok imádásával. Igazi hivatást érzett a parasztélet ábrázolására. 1878. festette meg első e nembeli művét a Kaszálás-t, majd 1879. a Burgonyaszedést, 1880. a Hangokra figyelő Jeanne d'Arc-ot, 1881. főművét, a Koldus-t, 1882. a Rőzsegyüjtőt és 1883. a Szerelem falun cimü festményét. A háttért csak vázlatosan jelzi, a levegőfestést elhanyagolja és legfőbb figyelmét életnagyságu alakjainak naturalisztikus ábrázolására és a tónusnak tökéletes a természetnek egészen megfelelő világosságára fordítja. Arcképeket is festett. Tehetsége még nem fejlődött ki egészen, mikor a halál elragadta.
(francia, eredetileg «bastide»). Tulajdonképeni érteimében egy magában álló, kimagasló bastyát jelentett, mely azonban egy várat vagy várost védelmező műveknek kiegészítő alkatrésze volt. A B. elnevezést később egész speciálisan a régi Párist védő körfalak St. Antoine kapujánál épült erődítményének megjelölésére használták. A St. Antoine kapuja már János király uralkodása alatt (1350-1364) két nagyobb bástyatoronnyal volt megerősítve. V. Károly e bástyákról egy, a környéket és a várost uraló nagyobb védő művet akart alkotni és e célból 1369. Hugues Aubriot-nak, a párisi prévotnak megparancsolta, hogy a már meglevő két toronyhoz még 6 másikat építsen, melyek egymással vastag kurtinákkal legyenek összeköttetésben. Az építkezést csak VI. Károly fejezte be 1383., és a B. ezen időtől fogva már nemcsak egy megerősített kapu volt, hanem valóságos vár és mint ilyen is használtatott úgy a külső, mint a belső ellenség ellen, de főleg mint politikai foglyok börtöne. (Már építője Aubriot mint fogoly ült benne eretnekség vádja alatt.) A B. falai nagyjában egy parallelogrammot alkottak. (L. 1. sz. ábrában a B. alaprajza.)
[ÁBRA] 1. ábra
A H és I tornyok a régi kapu tornyai voltak; a B kapu délnek az arzenálra nyilt. F nél volt a St. Antoine-utcára szolgáló kapu, a C-nél levő kapu pedig a város körfalaira (a jelenlegi boulevardok) nyilt. D volt a nagy udvar, E a kut-udvar, R-ben volt az őrség, S a magtárak, P és Q a XVI-XVII. században emelt lakó helyiségek voltak. K. G, L, M, N, 0 különböző elnevezésü tornyok voltak (kincses torony, kápolnás torony stb.); a B. bevételénél már csak a B kapu volt használatban, a többi A, C és F kapuk már régen be voltak falazva. A 2. ábra a B. képét adja madártávlatból a déli oldalról tekintve. A-nál látható a St. Antoine kapu tornyának teteje; B a város körfaiai, C a St. Antoine-utcára nyiló kapu. A B. hosszusága 34 toise, szélessége 18 toise volt. 10 láb vastag falaiban börtönök voltak elhelyezve; ez utóbbiak az udvar alá is kiterjedtek, talaja szine alatt 19 lábnyi mélységben sötet nyirkos helyiségeket alkotva (cachots). Legtömöttebbek voltak a B. börtönei XIV. és XV. Lajos alatt, amikor nem is annyira gonosztevőket, hanem politikai foglyokat, gyanusított, önkényüleg, a Lettres de cachet»-k alapján letartóztatott egyéniségeket tartottak ott évekig, sőt sokszor élethossziglan, minden birói kihallgatás nélkül elfogta. A foglyok száma 10-20-tól egész 60-70-ig váltakozott, kiket legnagyobb részben az irók, zsurnaliszták, könyvkereskedők és könyvnyomtatók köréből, az inquizició szolgáltatott. Nemcsak személyek voltak a B.-ban elzárva, hanem az udvarnak és egyes hatalmasoknak nem tetsző műveik is, mint könyvek, kéziratok stb.
[ÁBRA] 2. ábra
Ilyen elkobzott iratok halomszámra jöttek a B. lebontásánál napfényre. Nem volt tehát csoda, ha a nép a B.-ban az önkényuralom egyik hathatós támaszát és eszközét látta és mint ilyent, teljes szivéből gyülölte, csak az alkalmas pilianatot: várván, hogy szolgaságának jelét megsemmisítse. Azért is a Bastillenak a francia forradalom kitörésének első napjaiban esnie kellett. A népszerü Nenker miniszter elbocsátása miatt fölingerült tömeg 1789 jul. 14. a B. ellen nyomult, mely-nek őrsége akkor de Launay kormányzó alatt 80 hadastyánból és a svájci gárda 40 emberéből állott. Több órai lövöldözés után az ostromló tömeg,. miután már nagyobb veszteségeket szenvedett, a katonaság egy része által is segítve, rohamot. intézett a várfalak ellen. De Lannay ekkor szabad elvonulás föltétele alatt átadta a B.-t, de úgy ő maga mint többen a védők közül lemészároltattak és fejeik lándzsákra tüzve, körülhordoztattak. A börtönökben ekkor csak 7 foglyot találtak: 4 közönséges gonosztevőt; egy őrültet, egy Salage grófot, ki mert fiatal korában, hevességében. egy parasztot megölt, már 7 éve kihallgatás nélkül sínylődött a tömlöcben; egyet, ki különböző gyanusítások miatt 30 esztendeje volt fogva. A. foglyok kiszabadítása után a tömeg azonnal a B. lebontásánoz fogott és ágyuk dörgése, a nép örömrivalgása és különféle ünnepségek között lerombolta, úgy hogy kő kövön nem maradt. A B. helyen a mostani Bastille téren 1840. emelték. az u. n. juliusi szobrot melynek törzsére az ostromlásnál közreműködött 654 egyén neve van. vésve.
rombos piroxén-ásvány, magnézia-vasoxidul-szilikát. Rendesen az enstatit és bronzit elváltozási terméke és pedig víz felvétele által. Valahányszor az enstatit, illetőleg a bronzit szerpentinben vagy szerpentines kőzetben változik el,. bastittá lesz, azért gyakori a bastit szerpentinben. Erősen fémesen gyöngyfényü, zöldes sárgarézszinü v. barna; kitünően leveles és hasadási lapjain feltünően csillog, amiért is a németek Schillersprath-nak nevezik. Werner Schillersteinnak mondotta. A bastit név «Baste» harzi (Brocken töve) termőhelyétől való (Haidinger). Gabbro kőzetben, enstatit-sziklában, Noritban illetőleg az u. n. Schillerfelsben (l. o.), továbbá porfiritben és melafirban mint lényeges vagy járulékos elegyrész található. Lelőhelye: Harz (Harzburg, Radauberg, Ilfeld), Feketeerdő (Todtmoos). De azonkivül a szerpentinben nálunk is van Kőhalom vidékén (Nagyküküllő megye) és Elbenthal mellett (Krassó-Szörény m.).
(ejtsd: básztony), vagy Bastenaeken, járási székhely Belgiumban Luxemburg tartományban, a Wiltz mellett, (1889) 3423 lak., gabona- és; marhavásárokkal: A B.-i sonkák hiresek.
Viktor, portugál szobrász és festő, szül. Lisszabonban 1832 jan. 25.; az ottani akadémián tanult; 1855. a coimbrai egyetem rajztanára és 1860. Lisszabonban a szobrászat tanára lett. Hirmevét szénrajzaival alapította meg, melyek közül nevezetes a szamaritán nő a kútnál (1855), de később egészen a szobrászatra adta magát s művészetének igazi tere különösen az emlékszobrok. E fajtáju műveit igazi művészies naturalizmus jellemzi. Lisszabon számára (1867) megalkotta Camoensnek nyolc márványszobor által körülvett óriási ércszobrát, Castelho de Vide (Alemtejo tartomány) számára az 1861. elhalt V. dom Pedro király márványszobrát, majd Lisszabon számára Magelhnes bronz-szobrát és Antas tábornok szobrát.
grófság Texasban, az északamerikai államban. Területe 2560 km2 17,215 lakossal. Főhelye B.