a vizkereszt (jan. 6.) napja gör. epifania (l. o.) nevének olasz, népies Befania ejteséből elvont és személyesített, még pedig a szenttörténeti Herodiassal egynek képzelt alak, kinek a bolygó zsidóéval és a germán zord vadászéval (der wilde Jäger) egyenlő halál utáni sorsa egyike a középkor legelterjedtebb legendai tárgyainak. A B. ma Olaszországban olyan gyerekijesztő mumus, minő a Mikulás kiséretében járó krampusz, v. a németek Knecht Ruprecht-je. Velencében Dona Bruta, Bresciában Beróla, a Friaulban Redodese v. Aredodese a neve. A róla szóló népmondák egyike szerint az ablakhoz hítták, mikor a napkeleti három király épp arra ment, de azzal felelt a hívásra, hogy most nem ér rá, a szobát kell söprenie, majd megnézi őket, ha visszajönnek. Ezért követik a B. képét jan. 5-én este körülhordozó kocsit Firenzében égő söprükkel, vagy magát a B.-t ábrázoló bábot állítják, kezében söprüvel, az ablakba. Rómában a B.-nak öltözött gyermekek vállukon nyalánksággal, csemegével töltött harisnyát, egyik kezükben égő lámpást, a maikban meg hosszu nádpálcát visznek.
alatt, megkülönböztetésül a beerdősítéstől (l. o.) oly faültetést értenek, melyben a fák nem alkotnak összefüggő tulajdonképi erdőterületet. Ha legelő-térségeket vagy utak széleit árnyék adása, fahaszon szolgáltatása vagy akár csak szépségi tekintetekből fákkal ültetnek be, mi mellett föltételeztetik, hogy a fák a legelőtérségen ritkásan, illetve az utak szélein sorban vagy keskeny pásztában vannak elhelyezve, akkor a B. kifejezését használják és legelők és utszélek stb. befásításáról beszélnek. holott ily területek, p. legelő-térség beerdősítése azt jelentené, hogy az erdővé alakíttatik át, melyen a fák sűrün foglalják el a helyet.
(injectio). Tiszta viznek vagy gyógyszeres folyadékoknak a bőr alá, vagy a természetes testüregekbe (has, mellhártyaüreg, végbél, gyomor, fül stb.), avagy végül a különféle szervek állományába (parenchimájába) való fecskendezése, ezen üregeknek kitisztogatása, fertőztelenítése vagy közvetetlen gyógyítása céljából. A testüregek ilyen befecskendezése gyakori alkalmazást nyer a gyomormosásban (l. o.). melynek ugyan már e század elején, a 20-as és 30-as években is megvoltak a maga szószólói (Renaut, Arnolt és de Somerville, Blatin), de mai kiterjedt és hosszas alkalmazása Kussmaultól (1867) ered. Ez idő szerint nemcsak a legkülönbözőbb gyomorbajoknál (az egyszerü diszpepsziától a gyomorrákig) alkalmazzák, hanem számos esetben életmentő haszonnal alkalmazzák heveny-mérgezések alkalmával is; lehet mondani, hogy különösen nehezen oldható mérgekkel vagy növényi törmelékek bevétele által történt mérgezéseknél a gyomormosás minden ellenszernek fölötte áll; alkalmazása azonban maró mérgekkel v. olyanokkal (sztrichnin) való mérgezéseknél, melyek könnyen reflexgörcsöket okoznak, tilos. A gyomormosó készülék egyszerü alakjában (mint azt Faucher- és Osertől nyerte) sima, lágy, hajlítható, mintegy másfél méter hosszu és körülbelül 10-12 mm. átmérőjü kaucsukcső, melynek egyik végére mintegy 500 cm3 térfogatu üvegtölcsér van illesztve. a másik vége pedig mind a két oldalán át van likasztva. A gyomormosást a beteg maga is csinálhatja, a tölcsért baljában fogva, a csövet jobbjával (nyelő mozgások segítségével) mintegy 45-50 cm. mélyre lecsusztatva. A mosás rendesen éhgyomorra történik, langyos sósvizzel, kissé megmelegített csővel. Eleinte kellemetlen émelygés vagy hányás jelentkezik, melyek ellen a toroknak brómkálival való öblítése vagy e sónak nehány napon át a mosás előtt, belsőleg való vétele, használni szokott.
A B.-nek másik gyakran használt alakja a klisztér (klysma). A klisztérrel folyadékokat viszünk a végbélbe, mikor indokolva van, hogy az ebben levő bélsár az egész bélcsőnek izgatása nélkül távolíttassék el, különösen ha a beteg állapota is tiltja a felülést és a székeléssel járó megerőltetést. De adjuk azokat táplálás céljából is, (u. n. tápláló klisztérek), ha a beteg nem képes a táplálékot lenyelni, vagy a gyomra nem fogadja azt magába. Kiürítés céljából rendesen elég 400-500 g. langyos vagy hüvös viz, avagy kamilla-tea, melyek hatását még fokozhatjuk, ha 1-2 kávéskanál sót, keserü vagy glaubersót is adunk hozzájuk. Ha olajat is akarunk a klisztérhez keverni, akkor előbb egy evőkanál olajat fél kávéskanál szappanreszelékkel célszerü eldörzsölni, s úgy a mosófolyadékhoz adni. A klisztér csövének bevezetésekor különösen arra kell ügyelni, hogy annak csucsát ne irányozzuk nagyon hátrafelé s különösen hogy ez ne történjék erőszakkal, mert különben, a végbél hátulsó fala gyuladásnak, sőt fekélyesedésnek van kitéve. A tápláló klisztérek közül legismertebb a Laube-Rosenthal-féle keverék, mely finomra vagdalt húsvakarékból és fehér marha-májból (pankreas) áll; de jók az Ewald- és a Kussmaul-féle klisztérfolyadékok is, melyeknek tápláló erejét tojás, liszt, szőllőcukor stb. adják meg. A tápláló klisztérnek, hogy a bél idő előtt ki ne szorítsa magából, kisebb mennyiségünek (150-300 gr.) kell lennie és a befecskendezés után, hogy az első erőltetéseket leküzdjük, célszerü puha szövetből készített támasztékot szorítani a végbélnyilásra. A hólyagnak, húgycsőnek, hüvelynek és az anyaméh üregének gyógyszeres folyadékokkal való kifecskendezése céljából szintén erre alkalmas fecskendők vagy elvben a gyomormosásra szolgáló eszközzel megegyező, rezervzárral ellátott csövek szolgálnak, melyeken keresztül fertőztelenítő vagy összehuzó, gyuladásellenes és vérzéscsillapító orvosságokat szokás befecskendezni.
A bőr alá fecskendezést Wood edinburgi orvos alkalmazta először 1853-ban, s a 60-as évek eleje óta a gyógyszerek alkalmazásának e módja mindennapi és gyakran megbecsülhetetlen használatuvá lőn az orvosi gyakorlatban. E módszernek kiváló előnyei, hogy a bőr alá fecskendett orvosságok sokkal biztosabban és gyorsabban hatnak, mint a mikor azok a gyomorba kerülnek, mert a gyomorba felvételnél a vérkeringési viszonyok, a gyomor telt vagy üres volta, borító hámjának és idegrendszerének állapota, a májnak szerepe stb., mind közbejátszanak a gyógyszerek felszivódásánál. A befecskendezés az u. n. Pravaz-féle fecskendővel történik akképen, hogy a bőrt a befecskendezés helyén redőbe fogva fölemeljük és a tűt a bőr alatti kötőszövetbe szúrva, a fecskendő tartalmát (rendesen 1 cm3 folyadék) lassan kiürítjük. A befecskendezés maga a legtöbb anyagnál nem jár fájdalommal; azon fájdalmas kelések is, melyek a befecskendezés helyén olykor fejlődnek, inkább a fecskendő tisztátalanságának a következményei. Hogy a test mely helyén történik a B., az rendesen közömbös, bár tagadhatatlan, hogy azon testtájakon, melyek vérerekkel bővebben vannak ellátva, a gyógyszer felszivódása is gyorsabb és tökéletesebb; igy gyorsabb a felszivódás a halántékon és a mellen mint a háton, a kar és a láb belső felületen mint a külsőn, stb. Bőr alá fecskendezésre leginkább a következő szereket használják: karbolsavat (ízületi csúz, orbánc, anthrax ellen), étert (ájulásnál stb. mint izgatószert), apomorfint (hánytatóúl), atropint (túlizzadás ellen), kámfort mosusz-tinkturát (izgatókul), ergotint (vérzések megszüntetésére), maró higanyt (bujakórnál), morfint, (mindennemü fájdalmak ellen) pilokarpint (szembajok, mellhártyagyuladás, nadragulya-mérgezés ellen) stb. Igen ritkán a vérerekbe, és pedig a vivőerekbe is fecskendeznek orvosságokat, embernél majdnem kizárólag csak gyengén lúgos konyhasóoldatot, hirtelen való elvérzés életveszedelmekor. (V. ö. Transfuzió). Gyakoribbak a szervek, daganatok parenchimájába való B.-ek, igy p. golyvákba, herevizsérvbe, túlfejlődött lépbe és düllőmirigybe stb., leginkább olyankor, mikor e daganatok még csak fejlődőben vannak, vagy a beteg a késtől irtózik, avagy az operálás életveszedelemmel járhat.
l. Betakarás.
a beszédnek, értekezésnek, levélnek és más irásműnek végső része, mely a megbeszélés eredményét összefoglalja, hathatósan kiemeli s a közönséggel elfogadtatja. A B.-t a szóló vagy iró a szükséghez képest sokfélekép alakíthatja; külön formaszerü B.-re nincs mindig szükség, gyakran elég befejezést ad a tárgyalás olyan elrendezése, mely a legnyomatékosabb pontban tetőpontra jut és végződik; legszabadabb a B. - mint általán a szerkezet - a levélben, hol összefoglalás igen ritkán történik, s a záradék inkább hangulati, mint logikai gyüjtőpontul szolgál; legszabályszerübb a B. a szónoki beszédben.
A drámában a B. v. logikai végkövetkezményét adja a cselekményeknek és igy pozitiv természetü, v. pedig csak helyreigazítja a ferdemenetü, összeszövődő és összekötő törekvéseket és történteket, tehát negativ természetü. Az előbbi B. az úgynevezett «költői igazságszolgáltatás» segítségével a vétkes vagy a világrend ellen vétő hősnek megsemmisülését vagy lealázását jelképezi, s a görög katasztrófa műszóval jeleztetik; az utóbbi B., vagyis megoldás, inkább vigjátékszerü, amennyiben a hősöknek a cselszövényekből, vagy a véletlenség okozta zavarokból való kibontakozását ábrázolja. Végre a problemát tárgyaló daraboknak befejezése is vagy katasztrofális, amennyiben a problemának nyugodt megoldása nem található (La femme de Claude, az áruló nő tragédiája), v. pedig vigjátékszerü (Divorçons, a válást hajhászó női hiuság vigjátéka). A B. sokkal nehezebb. mint bármely része a müvészi, főleg drámai szerkezetnek; ezt már az antik esztétikusok is megjegyezték. Ennek oka pedig rendszerint vagy abban rejlik, hogy a drámai költők nélkülözik a dialektikai élességet, mely a katasztrófát következetesen kidomborítaná, vagy pedig abban, hogy a költőt az invenció a mű végén cserben hagyja, mert a B. legtöbbnyire vagy a hős halálából vagy lakodalmi jelenetből áll, s ebbe nem képesek elég változasságot önteni. Főszabály különben az, hogy a B. minél rövidebb és csattanósabb legyen, ámbár a régiek a katasztrófát szerették dalszerüen elnyujtani és kicifrázni, amivel az ujkori virtuózok, kik a halált mindenféle kórházi tünetekkel szeretik fölcicomázni, nagyon is egyetértenek.
v. beruházás a földbirtok hasznavehetőségének emelésére fordított költségeknek az a része, mely a földbirtokkal oly szoros kapcsolatba jut, hogy annak ingatlan alkatrészévé válik. A B.-ek sorába tartoznak a gazdasági épületek, útak. árkok, csatornák stb., ellenben az ingó értékekre vonatkozó felszerelések (l. o.) nem tartoznak szorosan a B. fogalma alá, minthogy a birtok állományától elválaszthatók, az előbbiek nem.
Közmondásban használatos kifejezés, p.: Ugy elment, azt se mondta, befellegzett, t. i. hír nélkül, köszönés nélkül távozott.
az, midőn a kádár a hordó fenekét beilleszti.
l. Derékszögü háromszög.
azok, amelyekkel a vonóállatokat munkaerejük kihasználása végett a kocsi, illetőleg a munkagép elé fogjuk A lovat szügye körül futó széles szíjjal az úgynevezett szügyhámmal, vagy pedig szügyén és váll-lapjain megfekvő nyaklóval fogják be. A szügyhám inkább csak könnyebb munkánál alkalmas; nehezebb munka végzésénél a szíj nagyon összeszorítja az állat mellkasát s miután különben is a váll-lap és felső lábszár által képezett izületen fekszik meg, folyton dörzsölődik a ló testével és könnyen feltöri annak bőrét; mindazáltal olcsósága és általános alkalmazhatóságáért kisebb gazdaságokban nagyon elterjedt. A nyaklónál, mely a ló nyakát egészen körül fogja, a nyomás nagyobb felületre oszlik meg és az érintett részek inkább husosak és rugalmasak, de hátránya hogy drága és különböző nagyságu lovaknál más-más szerszám kell. Úgy a szügyhámról, mint a nyaklóról vagy szíjból, vagy kötélből készült istráng vezet hátrafelé a kisafához, rendszerint 15° -18° hajlásszög alatt. Két ló összefogásánál mindegyik nyaklófáját a kocsihoz, illetőleg a munkagéphez kapcsolt közös ferhécre akasztják, melynek emeltyükarjait egyenlőtlen erős vonóállatoknál különböző hosszura lehet fogni, úgy hogy a gyengébb ló a nagyobb emeltyükar elé kerül. Ha három lovat akarnak egymás mellé fogni, a ferhéc emeltyükarjait rendszerint úgy osztjuk meg, hogy egyik oldalán 2/3 hosszu karhoz fogják az egyik lovat, mig az az 1/3 hosszu karhoz előbb két ló részére való segédferhécet akasztanak és ehhez kötjük a két ló kisafáit. Négy lovat többnyire kettesével szokás egymás elé fogni.
B. ökrök számára, közönségesen fej- vagy válljárom. A fejjárom lehet homlok- vagy nyakjárom. A homlokjárom hajlított fából vagy kovácsolt vasból készül és ki van párnázva, hogy az állat homlokbőrét fel ne törje, az állat szarvaihoz egyszerüen szíjjal kötik; a nyakjárom az állat nyakcsigolyáján fekszik. A magyar páros járom két keresztrúdból és ezeket összekötő két állítható fa-sinből és két fa- vagy vasszögből áll. A keresztrudak ott, hol az ökör nyakát és szügyét érik, simán legömbölyítve készülnek. Magyar ökörfajaink magasan hordják fejeiket, úgy hogy ezek részére csakis a válljárom való, mely két állat részére mint páros járom, vagy ritkábban csak egy igás állat részére mint féljárom készül; ez istránggal van a hámfához kapcsolva, mig a páros járom járomszöggel van a rúdfejhez vagy tézslához kötve, utóbbi pedig ragasztószöggel kapcsolható a szekérhez vagy a munkagéphez.