(Bronistye, Bravnistye), kisközség Trencsén vmegye vág-besztercei j.-ban, 1201 tót lakossal.
('s campanum, 's caldarium) tdk. a réz és ón ötvénye, de ujabban úgy nevezik a cink és kevés ólom foglalatu réz-ónöntvény is. Az ón a réz technikai tulajdonságai nagyon megváltoztatja. Kiválóan hat a szinre, 1,9 % ón a vörösrézzel rózsaszinü, 2,52 % sárgás rózsaszinü, 3,73 % hajnalvörös, 8,51 % vöröses, 10,1 % vöröses sárga, 12,3 % sárga, 13,8 % sárgás, 15,71 % vöröses sárga, 18,90 % sárgás vörös, 23,71 % kékes vörös, 31,79 % hamuszürke, 38,31 sötétszürke, 48,25 % szürkés fehér és 65,08 % - 100 % mindinkább fehéredő ötvénnyé egyesül. Nagyban ingadozik a fajsuly is. Legnehezebb a 13,8 %-os (8,87) és legkönnyebb a 78,85 %-os (7,187). Az 5 %-os 1360, a 10 %-os 1250 és a 20 %-os 1020 C -on olvad. A B. keménysége 27,2 % ónig emelkedik, ettől kezdve fogy. Ha a 6 %-os B.-ot kalapáljuk, oly keménnyé lesz, mint az acél, de izzítva és hideg vizben lehűtve megpuhul. A puha B. az izzítást követő lassu lehűtéssel is megkeményíthető. Különösen az 5 - 20 %-os B.-ban lassu lehűtéskör ónbő ötvények válnak ki. Ezt a kiszivárgást a forró ömledék (1400 C ) gyors lehűtésével akadályozzák meg. Megömlesztéskor és öntéskor az ón egy része elég. A tűzveszteség 1-2, néha 10 % is. Ezért először ömlesztik meg a rezet s ha már elég forró, beadják az ónt és az ömledéket farudakkal megkavarják. A B. szilárdsága annál nagyobb, mennél finomabb szemcséket mutat a törés fölülete. A 9 %-os B. (ágyúfém) törése finom szemcsés, mm2-kénti szilárdsága 25,6 kg., a 16 %-os kevésbbé finom szemcsés, szilárdsága 23,5 kg. A kagylós törésü 28 %-os B. mm2-ként csak 7 kg.-ig terhelhető. Legkevésbé szilárd a leveles törésü 39 %-os B. (mm2-ként 0,75 kg). A levegő szénsava és vizpárája a B.-ot kékes zöld rozsdával vonja be. Ez a műbronzokat oly értékessé tevő patina vagy nemes rozsda lugos szénvavas rézoxidból áll. (l. Patina).
A B. technikai tulajdonságait idegen fémek nagyon megváltoztatják. A cink önthetőbbé és egynemübbé, hólyagoktól mentessé teszi a B.-ot, de 2 %-on túl megsárgítja, puhábbá és ridegebbé teszi, sőt a platina képződésére is károsan hat. Az ólom káros, mert könnyen kiszivárog, azonban az ötvény tömöttebb és kovácsolhatóbb lesz. A vas 2 %-ig növeli a B. szilárdságát, azonban szinét megfakítja és olvadékonyságát csökkenti; 1 - 1 1/2 nikol hatása alatt is hasonló. Az arzén, antimón és kén már kis mennyiségben (1/10 %) rideggé teszik a bronzot, azonban a foszfornak jó hatása van.
A B.-okat már ősidők óta használják. A művelődés egyik korszakát a használati és műbronzok sokasága után bronzkorszaknak (l. o.) nevezték el. A történet előtt való időben készült bronzfegyverek óntartalma 5-16 % között ingadozik, az ékszerekben már több a B.
Történet előtti B.-ok összetétele:
[ÁBRA] L.táblázat
A B.-nak műipari cikkekké való feldolgozása is visszanyulik az ősidőkbe. A B.-öntést egyiptomiak, asszirok, babilonok, feniciaiak, khinaiak és persák nagyban űzték. A feniciaiaknak B.-ipar-cikkekben terjedt kereskedésük is volt. A Földközi-tenger mellékén lakó népekkel ők ismertették meg e fontos ötvényt. Tanítványaik közül különösen a görögök tüntek ki, kiknél Kr. e. a VI. és VII. században igen virágzó B.-ipar fejlődött ki. Hires öntők voltak a chioszi Glaukos Rhoikos és számoszi Theodóros, azonban ennek az iparnak élén még is fenikek rokonai, a korintusiak maradtak, kik nemcsak ötvényeik jóságával, hanem B-aik sokféle szinárnyalatával is e téren a helyzet uraivá lőnek. A rómaiak ezeket a B.-okat még az ezüstnél is többre becsülték. Hiresek voltak még a ciprusi, déloszi és eginai B.-ok A rómaiak ezen a téren nem sokat lendítettek. Az ókori B.-leletek leginkább apró műtárgyak, de kerülnek nagyobbszabásu szobrok is, ilyen a római Marcus Aurelius, Septimius Severus és a «tüskehuzó» szobra. A nápolyi nemzeti muzeum igen gazdag B.-szobrokban és tárgyakban, melyeket Pompeji és Herculaneum romjai közt leltek; kiemelendők egy alvó szatir és a birkózó szobra. Berlinben imádkozó gyermek szobrát őrzik. A római birodalom bukása után a B.-ipart elhanyagolták, csak a XII. században találunk ismét B. templomajtókat, csillárokat stb. A tulajdonképi B.-öntést Ghiberti honosította meg a XV. században Firenzében, a rája következő művészek közül Verocchi és Benvenuto Cellini nevei emelkednek ki. A renaissance a bronz-ipart a többi államban is újjáélesztette. Olaszország nyomába lépni látjuk Németországot és Franciaországot.
Korunk B.-iparában Franciaországé a vezérszerep. Ma a legtöbb B.-ból öntött szobrot, csecsebecsét és használati tárgyat onnan kapják. A mellékelt «Ujabb B.-műipar» cimü táblán ilynemü tárgyak egész sorát tüntetjük föl. A francia B.-iparra 1878 óta nagy befolyása van a japáninak, ahol ennek az ötvénynek gyártásában és feldolgozásában a legnagyobb mesterek működnek. A francia B.-ipar élén ma Christofle és Társa, Barbedienne, Coupier, Delettrez, Vinzent stb. állanak. Németországban a kifejlett cinkipar galván uton bebronzolt olcsó tárgyaival a B.-ipar kifejlődését nagyban megakasztotta. Ujabban Berlin, Stuttgart és München iparosai a régi nürnbergi és az olasz munkák feltámasztásával akarják Németország hajdan virágzó B.-iparát lábra állítani. Legtöbbre vitte a stuttgarti Stotz cég, melynek kiválóbb műveit a mellékelt tábla 3., 9. és 11. ábrája mutatja. A mű-B.-ipar terén Angolország még kevesebbet nyom a latban; Olaszország pedig inkább a régi mesterek műveit másolja, ujat keveset teremt. A belga gyárak az 1870-71. francia-német hadjárat idejében kissé fellendültek, de ők se érték el a franciákat. Ausztriában az osztrák mű- és iparmuzeum behatása és a főuri körök pártolása következtében a B.-ipar már erősebb gyökereket vert. Dziedzinski, Hanusch, Hollenbach, Klein és Kellermann mesterek sok téren megbirkóznak a franciák készítményeivel. Nálunk Testory, a kőbányai fémáru és lámpagyár részvénytársaság, Tourbain Károly és fiai, jelenleg Beschorner A. M. és fia, a Schlick-féle részvénytársaság és Harsányi törekszenek a hazai bronziparnak piacot szerezni, bár még igen nehezen megy a dolog. A külföldi versenye sokkal hatalmasabb, semhogy egyhamar boldogulhatnának. Az ó-görög mű- és szobor- B.-t 85-75 % réz és 15-25 % ón ötvényéből gyártották. A rómaiak kezdték a műbronzot cinkkel is elegyíteni. Ezt a fogást a középkor iparosai is üzték, sőt ólmot is kevertek a réz-cink-ón ötvény közé; igy a braunschweigi Burgplatz oroszlánját (a XII. századból) 81 % cink, 6,5 % ón, 10,0 % cink és 2,5 % ólom ötvényéből gyártották. Az alábbi táblázat a leghasználtabb műbronzok összetételét adja:
A modern szoborbronzok jobbára réz-ón-cink öntvények, melyekhez néha kevés ólmot elegyítenek.
Az ókorban a réz-ón-cink ötvényekből pénzt is vertek. A pénzbronzban 4 % ónnál több nem kell, ennyi az ötvényt még elég idomíthatóvá és elég keménnyé teszi.
Emlék- és dij-érmek sajtolására cink nélküli B.-okat használnak, Franciaországban 5 %, Angliában 8-10 % ónnal ötvözik a rezet.
A B.-nak a modern hadviselésben is jelentős szerepe jutott; a XIV. századtól kezdve ágyukat öntöttek belőle; nem egy állam még ma is bronzágyukat használ. A tapasztalás szerint 89-90 % réz és 11-9 % ón ötvénye, az u. n. ágyu-bronz állja leginkább a puskapor robbanó erejét, a golyó lökéseit és a fejlődő vegyületek maró hatását.
Régóta használják a harangbronzot is, melytől keménységet és megfelelő szivósságot kivánnak. Legjobb a 20-23 % ón és 80-77 % réz foglalatu ötvény. Szoktak ezüstöt is hozzáadni, de ez a harang hangját csengőbbé és tisztábbá nem teszi. Az ókorban divatos fémtükröket aranyból, ezüstből és jól fényezhető, nagyon kemény, fehér B.-ból készítették. A legjobb tükörbronz-ot 66 2/3 % réz (2 rész) és 33 2/3 % ón (1 rész) öntvényéből gyárthatják, azonban ólmot, antimónt, ezüstöt, sőt nikolt is kevernek hozzá. Mai időben ezeket az ötvényeket az optikában használják. Néhány összetételt az alábbi táblázat mutat;
Mivel a B. keménysége és szilárdsága az ötvény alkotó elemeinek minősége és mennyisége szerint könnyen és tág határok között változtatható, fölhasználják ezt az ötvényt a gépészetben is. A gépbronz igen sokféle. Az egyiknek szilárdnak kell lennie, hogy a nyomás és ütést kibirja, a másiktól keménységet kivánnak, hogy ne kopjék.
Néhány B. összetételét mutatja az alábbi táblázat:
A gépészet különféle ágában a gépbronznál sokkal szilárdabb B.-okra van szükség. A B.-ok szilárdságát növelhetjük oly anyagokkal, melyek a fémfürdőben feloldott oxidokat redukálják, ártalmatlanná teszik. Egy ily szer a foszfor, melyet a francia ágyuöntő műhelyekben már 1854 óta használnak. A foszfort legcélszerübben foszforón vagy foszforréz alakjában az ömledékhez adni, mely az adalék következtében higfolyóbb, önthetőbb, s ha kihült, szilárdabb lesz, de a kémiai hatásokat is jobban állja. Ezt az ötvényt foszforbronz-nak nevezzük, foszfortartalma 1 %-on alul marad, amint ezt a táblázat mutatja:
A foszforhoz hasonló a mangán hatása, ezt mint 80 % mangánt tartalmazó mangánvas- v. mangánréz öntvény alakjában adják a B.-hoz. Néhány mangánréz összetételét az alábbi táblázat mutatja:
Először ömlesztik meg a rezet és a mangánvasat, s ehhez adják az ónt.
A szilicium is jó hatással van a B. tulajdonságaira, azonban az óntartalmu sziliciumbronz ritka, leginkább csak a rezet ötvözik sziliciummal. A rendesen használt szilicium B.-drótokban 99,94 - 97,12 % réz, 0,03 - 1,14 % ón, 0,02 - 0,05 % szilicium és 0 - 1,12 % cink van. Huzás elleni szilárdsága 45 - 83 kg, pro mm2, elektromos vezetősége a vörösrézhez (100) viszonyítva 98 - 43.
l. Addison betegség.
(Polipectron chalcurum Temm), a pávák alcsaládjába tartozó, Szumátra szigetén élő szép állat, szemek nélkül való bibor és bronzzöld szinbe játszó farktollakkal; Európában meghonosítani még nem sikerült.
v. bronzporok. Vasöntvények, gipsz, fa és más egyebek bevonására használják. Készítésükre a hamis arany és ezüstfüst gyártásakor keletkező sabin-nak nevezett hulladékot használják, melyet kefékkel különféle finomságú szitán nyomnak át, ezután zuzóműben összezuzzák és gummis vizzel, traganttal vagy más effélével megnedvesítve megőrlik. Az őrleményt iszapolják, hogy egynemü és gummi- vagy tragantmentes port kapjanak. Ezt a fémport különféleképen festik meg. Egyik módja az, hogy a port lapos vasserpenyőben a réz, illetve a rézcink oxidációjáig kevés faggyu, viasz, paraffin vagy kéntartalmu olaj társaságában melegítik. Más mód szerint a port kénhidrogént tartalmazó vizbe öntik és zárt palackban többször összerázzák; 24 órai állás után a kénes port sűrü posztóra terítik és kisajtolják, hogy a közönséges hőmérsékletnél való száradását elősegítsék; ha már száraz forró olaj fürdőben álló vas v. rézserpenyőben a kivánt szinárnyalat keletkezéséig melegítik. A bronzpor megszinezhető ugy is, ha kén ammoniummal bekent fedelü szekrényben tartjuk.
A rézhez v. rézcink öntvényhez kevert vas is nagyon módosítja a szint, amint azt alábbi táblázat mutatja:
|
Réz |
Cink |
Vas |
|
|
Vörös réz szinü bronz |
99,90 |
- |
- |
|
Narancssárga szinü bronz |
98,93 |
0,73 |
- |
|
Világos sárga szinü bronz |
90,00 |
9,60 |
- |
|
Birodalmi sárga szinü bronz |
82,33 |
16,69 |
0,16 |
|
Citromsárga szinü bronz |
84,50 |
15,30 |
0,07 |
|
Világos zöld szinü bronz |
84,32 |
15,02 |
0,63 |
|
Carmoisin vörös szinü bronz |
98,22 |
0,50 |
0,30 |
|
Angol kompozició bronz |
96,46 |
2,39 |
0,56 |
A bronz porokat anilin festékekkel is megfestik. Igy az u. n. ezüstbronz (ónpor) megkékíthető, ha azt 15 g. anilin-kéknek 11/2 l. borszeszben való oldatával leöntjük és a nedves port megszáradásáig kavarjuk. Ezt a műveletet 5-8-szor ismétlik, mig a kivánt szin előáll, ezután a port meleg vizzel megmossák és 1 kg. bronzra 1 evőkanálnyi kőolajat öntenek, a kettőt jól összekeverik és néhány napig szabadon állni hagyják, hogy szagát veszítse.
1. Agnolo di Cosimo, ol. festő, szül. Monticelliben, Firenze közelében, 1502., megh. 1527 nov. 23. Michelangelo hatása alatt állott, a meztelen modoros formák iránt valók kedve s a hideg szinezés jellemző tulajdonsága. Legjobbak arcképei. Főműve Krisztus alászállása a pokol tornácába (az Uffizikban).
2. B Sándor és 3. Cristofano, l. Allori
l. Piroxén.
(Képmelléklettel.) Thomson, a dán régész 1836. állította fel azt az elméletet, hogy az emberi nem kulturájának legrégibb emlékei három stádiumról tanuskodnak: a kőkorszakról, melyben a fém használata még ismeretlen volt, a B.-ról s utána a vaskorszakról. Thomson ez által uj tudományt, az ősrégészetet, v. a mint elnevezte a történelem előtti (prehisztorikus) régészetet alapította meg, melyet a filológusok kezdetben elismerni vonakodtak. A dán tudós számos tanítványai, a dánok közt főleg Worsaae és Sophus Müller, a svédek közt Hildebrand és Montelius, s a norvég Undset tovább fejlesztették e tudományt, mely egész Európában népszerűvé válik. Angolországban Francks, sir John Lubbock és Evans; Németországban Virchow, Tischler, Naue; Olaszországban Pigorini, Strobel és Chierici; Franciaországban Chantre és Mortillet; Svájcban Keller Ferdinand, Gross és Gosse; Finnországban Aspelin; Ausztriában báró Sacken, Hörnes és Much Máté annyire bővítették és előre vitték e tudományt, hogy most már a filologiai iskola is elismeri.
Nálunk Jankovich Miklós, Kubinyi Ferenc és Kiss Ferenc foglalkoztak a magyarországi bronzleletekkel, de Rómer Flóris lett az uj tudomány legkiválóbb apostola, kinek most Hampel József legbuzgóbb tanítványa és folytatója, ez adta ki t. i. a magyarországi B. emlékeit. Lindenschmit, a mainzi római-germán muzeumnak megalapítója azonban nagy apparátussal tagadta, hogy a bronz megelőzte a vas használatát, s 1860. felállította azt az elméletet, hogy mind a bronzfegyverek, szerszámok és ékszerek, melyeket Közép-Európában és Skandináviában, hol mint sirmellékleteket, hol mint rejtett kincseket felásnak, etruszk gyárakban készültek és kereskedés után jutottak északra. Miután azonban mindenütt hol ritkábban - hol miként Magyarországban - gyakrabban találtak öntőmintákat, bronzrögöket, s nem sikerült öntvényeket, most általában elfogadták már a bronzeszközök helybeli eredetét. Észrevették azt is, hogy a kőkorszak, B. és vaskorszak őskori emlékei fővonásukban mindenütt hasonlítanak ugyan egymáshoz, de bizonyos területeken sajátságos jelleggel birnak. Most tehát a B.-beli emlékeket több egymástól különböző csoportokba foglalják össze, jelesül a szibériai, kaukázusi, magyarországi, skandináv, olasz, görög, angol, francia, spanyol-portugál és svájci csoportokat.
A bronz (l. o.) oly keveréke a réznek és ónnak, mely keményebb és szivósabb s ugyanazért használatra alkalmasabb, mint akár a réz, akár az ón, s miután használata elterjedt Európa és Ázsia minden népénél, az a kérdés merült fel, melyik nép találta fel a keverék titkát. Erre bizonyossággal nem felelhetünk, de miután az ón nagyobb mennyiségben csak Hátsó-Indiában és csak később Cornwallban találtatott, általános az a feltevés, hogy a bronz feltalálása Indiának köszönhető, s hogy a bronzkultura onnét terjedt el Európába is, még pedig nem valamely hódító nemzet, hanem kereskedés utján. Assziriában és Egyiptomban már másfél ezer évvel Krisztus születése előtt fordulnak elő bronzkardok és szerszámok. Erre az időpontra teszik tehát a B. kezdetét, melyre Görögországban körülbelül ezer évvel Krisztus előtt a vasnak fegyverekre és szerszámokra való használata következett, s csak az ékszerek, fülbevalók, nyakláncok, gyűrűk, övek, csatok készültek bronzból, részint meg aranyból is, de az ezüsttel csak a későbbi vaskorszakban ismerkedtek meg a népek. Közép-Európában és Skandináviában a B. csaknem a római időkig tartotta fenn magát. Az emberi nem kulturájának három fokát, a kő-, bronz- és vaskorszakot, most már általában elismeri a tudomány azzal a hozzátevéssel, hogy a kő- és bronzkorszak közt elismer még egy átmeneti rézkorszakot.
A B.-beli emlékek főformái a következők; 1. Vésők, még pedig sima vésők, perimés vésők, szárnyas vésők és sarkas vésők, ezeket palstabnak szokták nevezni. A kelta tokos vésők füllel vannak ellátva, ezek között a magyarországi sajátság, hogy a tok hegyes csőrben végződik. 2. Kések és sarlók, mely utóbbiak Magyarországban három változatban igen gyakoriak, az ország tehát mindig földművelő volt. Sajátságos magyarországi forma az a fajta sarló, mely hátrahajlított éles rövid nyujtványban végződik. 3. Tőrök, ezek meghosszabbításából keletkezett egyrészt a kard másrészt a lándzsa csucs. A sajátságos magyarországi kardforma liliomlevél alaku pengével és csészealaku markolatvéggel bir. 4. A beretva, a csiptető, a fűrész és a horog nem különbözik nálunk a többi csoportok hasonló eszközeitől. 5. Ellenben sajátságosak nálunk a harci kalapács, a fokos, a csákány és a fejsze, oly formák, melyek Magyarországban gyakran, máshol vagy éppen nem, vagy csak ritkán fordulnak elő. 6. Védelmi eszközökül szolgáltak a karvédek és kézvédek az utóbbiak kizáróan magyarországiak, ellenben B.-beli pajzs vagy páncél nem találódott nálunk sehol. 7. Ékszerül szolgáltak a diszkorongok, melyeket a mellen viseltek, a hosszu tűk és a fibulák, melyek a ruhát összetartották; a magyarországi sajátságos forma lapos, s befolyásolta az észak német és skandináv lapos fibulákat, ellentétben az Olaszországtól kölcsönzött kengyeles fibulákkal, melyek már a vaskorszak kezdetét jellemzik. 8. A nyakperecek és karperecek Magyarországban nem különböznek a máshol talált ilyforma ékszerektől; a legegyszerübbekben Kiss Ferenc a karikapénzt hitte felismerhetőnek, mert ezek voltak az értékmérők, mielőtt az államok vagy királyok bélyege a fémdarabot pénzzé változtatta át. 9. Az övek trébelve vannak s már a vaskorszakba való átmenetet jelzik. A vas t. i. nem egyszerre szorította ki a bronz használatát. Az u. n. hallstadti időszakban csak a fegyverek pengéje készült vasból, a markolat még mindig bronz maradt, a szerszámoknak nagy része szintén bronzból való; ugyanazért sok régész az átmeneti, az u. n. hallstadti időszakot még a B.-hoz számítja.
A B.-beli ember rőzséből font s agyaggal betapasztott állandó házakban lakott, voltak már házi állatjai, kutyája, disznaja, tulka; marhatenyésztésből, de főleg földmivelésből élt, mit a sarlók sokasága bizonyít, de vadászattal és halászattal foglalkozott. Ruhája szőtt gyapjuból készült, nem ismerte még a gerencsér korongot, edényei kézi művek, de faluk már vékony, alakjok választékos, díszítésök néha csigavonalas. Jellemzők ékszereinél Magyarországban a csigavonalas díszítések a tekercs korongok. Nagy becsben volt már akkor is az arany, de a bronzot is meg tudták becsülni; ha valamely fegyver v. szerszám eltört, a töredéket félre tették, mig a beléjök kerülő s az ilyen holmit összevásárló vándor bronzműves a helyben, cigányaink módjára, össze nem olvasztotta, uj szerszámokat öntött, az öntési varrányokat lecsiszolta. Sok helyütt találtak nálunk ily öntőműhely maradványait, bronzrögöket, csak egy esetben ónrögöt, öntőmintákat, törött eszközöket és fegyvereket és ujdonat uj szerszámokat. Miért temették ezeket oly gyakran a földbe, ez még talány. Virchov azt hiszi, hogy az isteneknek ajánlották fel. A B. kezdetén az égetés nélküli temetkezés volt divatban, később a halottégetés halmokban. Ugy látszik, hogy a beretválkozás általánosan divott.
MAGYARÁZÓ SZÖVEG A BRONZKORI EMLÉKEK MAGYARORSZÁGI ALAKJA CIMŰ MELLÉKLETHEZ
1-8. Vésők. Az 1. és 2. karimás vagy perimés (palstab); a 3, 4 és 8. sz. szárnyas, az 5 6, 7. pedig tokos (kelta) vésők. Ezen osztályozás és elnevezések a vésők nyélbe erősítésének különböző módjaira vannak alapítva. A legegyszerűbb formáju fémvésők u. i., melyeknek formája teljesen megegyez a késő kőkori csiszolt kővésők egyenlőszáru háromszöghöz hasonló formájával, - oly módon erősíttettek a nyélbe, hogy magát a nyelet váltják ki, ha az szarvasagancsból, vagy hasították be, ha fából volt s ebbe a lyukba illetőleg a hasítékba szorították be a véső felső végét. A fanyél hasítékát körülkötözték egyrészt, hogy a vésőt megerősítsék benne; másrészt, hogy a nyél tovább repedését megakadályozzák. Minthogy azonban az egyszerü körülkötözéssel a célt csak tökéletlenül érték el, egy további fejlődési fokon előbb keskeny karimát (1, 2. sz.), majd széles összehajló szárnyakat alkalmaztak a véső keskeny oldalaira. Ez utóbbiak néha alul egészen egybefutnak (4. sz.) s ütközőt képezvén megakadályozták, hogy a véső beljebb csusszék. Ily ütközők később különösen a nyugati bronzrégiókban önálló tagokká is fejlődtek ki s ezeket talp (talon) néven hija a régészet. Végre rájöttek, hogy okosabb a szilárdabb vésőbe szorítani a kevésbbé ellenálló nyelet mint megfordítva, s ez hozta létre a tokos vésőket, melyeknek felső része egy tokot, vagy hüvelyt alkot (3, 4, 8. sz.) s ebbe dugták be a fa nyelet; hogy pedig a vésőt még oda is kötözhessék a nyélhez, e célból a tok nyilása peremén egyik, vagy mindkét oldalára kicsiny füleket alkalmaztak s ebbe füzték be a háncs vagy bélhur zsineget. A 4, 6 és 7. számuak a magyar régiót jellemző tipusok, a többiek általános bronzkori formák, melyek több-kevesebb, de nem eléggé markans eltéréssel mindenütt előfordulnak.
9, 10, 11, 12. Sarlók. Három különböző formájuk van, a) egyenes nyelüek (9, 10, 13. sz.) b) bütykösek, melyeknél a penge hátának alsó végén egy felálló, kupalaku bütyköcske szolgált a nyélhez erősítésre (12. sz.), c) kampós nyelüek (11. sz.), mely erősítésükre szolgál, s mely legtöbbször folytatódik a nyélen is. Az a) és b) tipusnál e hát alatt rendesen egy vagy több domboru vonaldíszítés fut, külső széléből pedig különösen az a) tipusnál a nyél töve felett bütyök ugrik ki, mely a szerszámnak nyélre való megerősítésére szolgált. - A c) tipus hazánknak különösen a királyhágóntuli részeiben sűrűn fordul elő s bronzrégiónk egyik jellemzetes tipusa, bár nem kizárólag hazánkban fordul elő, mint eleinte hitték, mert találták a nyugaton is, különösen Csehországban, továbbá északkeleten Kaukázusban.
14, 15, 16. Tőrök. Formájuk liliom (14), vagy nádlevél (16), vagy pedig deltoid forma (15). Pengéjük mindig egyenes, bár ismeretes egy lángos pengéjü is a kerhué-bras-i tumulusból; mindig kétélü s közepét domboru gerinc erősíti, mely, majd csak egyszerü él (15), majd kiemelkedő keskeny szalag, vagy domboru pálca (14). A penge alsó részét markolat-nyujtványnak hiják. Ezen rendesen nittolószegek vannak, melyek a markolat megerősítésére szolgáltak. E szegek vagy egy függélyes, vagy egy félkörü tokban, vagy pedig két oly sorban vannak elhelyezve, melyek hegyes szöget képeznek. A szögek száma vagy páratlan 1-5, vagy páros 2-4. Markolatuk előbb egyszerüen a markolatnyulványra kötözött fa- vagy csontlapokból állott, ezeknek markolatnyulványain nincsenek nittolószegek.
26, 27, 41-36. Kardok és kardmarkolatok. Pengéjök formája állandóbb, mint a tőröké. Csaknem mindig a liliom (34, 35, 36), fűz (26, 27), vagy nádlevél idomát mutatja, mindazonáltal ugy a penge mint a markolat idomában mutatkozó helyi eltérések alapján több különböző típust különböztetnek meg már eddig is a régészek. Ezek: a) az egypto-feniciai ősforma, amilyen Mikéné, Egyiptom, Ciprus és Olaszország leleteiben fordul elő, melynek korát Undset Kr. előtt 1500-ba teszi. Ennél későbbi, de ennek rokona b) a görög forma. Külön tipust képviselnek ismét c) a svájci cölöpépítmények legrégibb kardformái, továbbá d) a magyarországi, e) a skandináviai, f) az u. n. Antenna, melynek markolatvégén volutadísz van, g) a mörigi, melyet az olaszok ronzanoi-nak is neveznek, végül h) a hallstadti tipus, melyek azonban mind visszavezethetők az egypto-feniciai tipusra. A kardpengék is mindig kétélüek és egyenesek. Görbe kardot csak kettőt ismerünk, az egyiket az erdélyi muzeumban őrzik, ennek lelőhelye Sáromberke (Maros-Torda m.); a másik a m. n. muzeumban van, lelték Budapest mellett a Duna medrében; s közepükön szintén gerinc vonul végig.
Egyéb vonaldíszítéseik közt nevezetesebbek a zeg-zug és a kígyóvonal az egymásba fonódó jeleket mutató u. n. »laufende Hunde« dísz és a kör-körös dísz. A 26-31 és 34-36. számok általános európai formák. A 32-33. speciális magyarországi tipusok, melyeket különösen a csésze alaku (gyakran kilyukasztott) markolatvég s a markolat aljának félhold alaku kivágása jellemeznek. Igen gyakori köztök az olyan, melynek pengéje is különösen a tövén gazdag, mélyített vonaldíszítést visel.
17, 18, 19. 20. Lándzsahegyek. Pengéjök a tőrökéhez hasonlatosan különböző változatot mutat. Leggyakoribb a szívforma levélalak és a deltoid. A penge gerince köpüvé fejlesztett ki, mely a lándzsa nyelének tokjául szolgált. Gyakran mutatnak domboru, vagy mélyített vonaldíszt ugy a pengén, mint a köpün. Leghosszabb és legdíszesebb példányok a skandináviai félszigeten fordulnak elő.
58-63. Nyílhegyek. 58, 59. szakállas, 61, 62, vércsatornás.
50-55. Csákányok és fokosok. Jellemzi őket a könnyü penge ellentétben a kő- és rézkor durva nehéz baltái és szekercéivel, melynél a még kevésbbé ügyes ember inkább azok sulyába, mint a maga saját ügyességébe helyezte bizodalmát. Azok inkább a zuzásra, ezek ellenben a vágásra alkalmasak. Ha a vésők pengéjéhez hasonló pengékhez könnyü, gyakran díszes fok vagy fej járul, melyben a nyéllyuk is van, fokos a nevük (50-51); ha pedig a nyullyukon tul egy másik, bár a pengénél rövidebb nyulványuk is van, csákánynak hivjuk őket (52-55). Ebben az esetben a nyullyuk helyén hengerded nyéltok van alkalmazva. E nyulvány lehet élelt s akkor a csákány kétélü (52), vagy koronggal díszített, mikor is a korong közepéből egyenes tüske nő ki (korongos csákány, 54. sz.). E korong helyett néha félgömb alaku gomb, vagy kupot találunk (53, 55. sz.).
47, 48, 49. Kések.
45. Kézvédő. 46. Karvédő. Ugy látszik mind a kettő védelmi szerepet játszani volt hivatva. A kézvédő a mai rugókhoz hasonló kup alaku tekercs-formát mutat, amelynek közepébe egy szint ilyen forma pityke van erősítve. Valószinü, hogy bőrszijjal csatolták volt a kéz fölé. Egynémely példány díszítve is van. A karvédő henger tekercset alkot, mely azonban alul-fölül gyakran félig zártnak látszik. A magyarországi leletekben gyakran fordul elő s mindig párosan.
21, 22, 23, 24. Gombostük. Egyrészük hajtűknek, másrészük a ruha összetüzésére szolgált. Magyarországi leletekből különös hosszu tűket is ismerünk, melyeket éppen ezen igen nagy hosszuságuk miatt sokan nyársaknak gondoltak. A tűk gombja s a gomb alatti része diszítve van. Rendesen orsó alaku spirálrovátkos dudorodással, ritkábban hornyolatokkal, néha füllel is. A 22. számunak tűje torqueált.
40-43. Fibulák, vagyis ruhakapcsok. Az egyszerü tűkből fejlődtek oly módon, hogy a tű közepen kettőbe hajlíttatott s aztán az alsó fele megmaradt tűnek, a felső feléből pedig a hajlítás helyén pár csavargással rúgót, a végén pedig hurkot csináltak, melybe a tű végét belé akasztották. Ez a felső fele a fibulának természetesen díszítményes felső lappá alakult át idők jártával s ennek a formája képezi egyik alapját a fibulák tipologikus (forma szerinti) osztályozásának. Igy az olaszországi csoportban ez a felső lap majd sima, majd bütykökkel és csavarodásokkal díszített félkör, továbbá csónak, később kigyó, kézíjj stb. formát vesz fel. A magyarországi csoportot különösen az jellemzi, hogy a felső lap rendesen sodronyból csavart szalagot vagy korongokat (spirális) mutat. Előfordulnak ugyan különösen a skandináv régióban szintén ilyen spirális fibulák, de ezek abban különböznek a magyarországiaktól, hogy tűjök és felső lapjok két külön darabból készült, míg a magyarországiak egy darabból állanak. A 40-42. speciális magyarországi tipusok, jóllehet a 41. olasz földön is előfordul; a 43. általánosabb európai forma, amely a kezdő vaskorban játszik nagyobb szerepet.
44. Sodronykup (spiralis). Ruhadíszítésül szolgált.
56, 57. Karperecek. A fibulák mellett állandó ékszerei a bronzkornak. Majd kerek, majd négyélü pálcából készültek; majd pedig csak a külső lapjok kerek, a belső lapos. A külső oldalakat rendszerint bemélyített geométrikus vonaldísz ékíti. Mindig nyilt karikákat képeznek, melyek rendszerint tojásdad, ritkábban kerek alakuak. Végeik felé arányosan vékonyodnak. Az 57. sz. különös forma, mert végei lemezzé lapítvák s voluta-módra begöngyölítvék. Ily karikák gyakran nagy tömegekben fordulnak elő s e körülményt az magyarázza meg, hogy nemcsak ékszerképen szolgáltak, hanem pénzképen is (karikapénz).
64. Pityke gomb kerek füllel. Az ily pitykék bőrre felerősítve az öv és ruha feldíszítésére szolgáltak. Az egyik rajz a szemközti nézetét, a másik oldalnézetét adja s ez utóbbin a fül is látszik.
37-39. Agyagedények. A bronzkor edényei még nem készültek korongon, de annyi tény, hogy e kor agyagműveseinek már rendelkezésére állottak bizonyos más szerszámok, melyek az edények alakításánál a kezet támogatták. Edényeik ugyanis első sorban formaszépség és csín által tünnek ki; legnagyobb részüknek falazata is rendkivül finom, a rajtok levő díszítések pedig oly változatosak, hogy azok is több segédeszköz ismeretét tételezik fel. Főbb formáik a nagyobb urna, a fazék, a bögre, a tál, a fedő, a kanál, és a pohár. Majd egy, majd két füllel vannak ez edények ellátva. Füleik formája rendkivül változatos. Vannak bütyök alaku fülek, melyek majd függélyesen, majd vizszintesen furattak keresztül a szerint amint majd hordásra, majd felakasztásra voltak szánva. Találkozunk karika, hurok és pánt alaku fülekkel is. E fülek majd az edény öblén vannak elhelyezve, majd az edény nyiláspereméből nőnek ki s teste oldalához támaszkodnak. Ez utóbbiak közt különösen nevezetesek az u. n. lunatikus fülek (ansae lunatae), melyek a nyiláspereménél félhold alaku bemélyedést mutatnak (39). Testük rendesen, vagy egyszerü csonkakup, v. kettős csonkakup alaku, melyhez fölül v. tölcsér alaku nyilásperem, vagy kihajló szegély, vagy hengerded nyak fölül kihajló szegéllyel csatlakozik. Ezen alapformák különfélekép módosulnak a szerint amint a test öble többé vagy kevésbbé tompított élü, vagy hornyolattal tagolt; ilyenformán áll elő a gömbölyded test is (37. sz.), a hagyma alaku alul hornyolatos test (38) stb. Ez edényeken még ismeretlen a máz, de ezt más kezelés helyettesíti. Külső s részben belső falazatukat u. i. finoman iszapolt agyagréteggel vonták be, melyet legtöbbször csont simítóval kentek rájok oly finoman kisimítva, hogy szinte fénylenek. Legnagyobb részük égetve van, bár sokszor hiányosan, de a szárított edény sem ritka köztök. Egy részök füsttel van feketítve. Díszítményeik közt első sorban említendő a bemélyített geométrikus vonalakból álló dísz (39. sz.), de igen gyakoriak a bütykös és dudoros díszítések (37), a hornyalatos dísz, a kezdetleges meander és a kardoknál is említett u. n. «laufende Hunde» dísz (38).
a könyvnyomtatásban a diszes munkák előállításánál használatos. A B. alá kerülő egyes sorokat vagy egész kereteket előbb kencével papirosra nyomják, s e nyomást megszáradása előtt külön e célra készült bronzporral töltött kefével vagy ennek hiányában egyszerüen porba mártott gyapottal végig törülik, s azután tiszta gyapottal a fölös port letörlik. A B.-nak a többi szines nyomása előtt kell történnie, mert különben a bronzpor a többi betükre is reátapadna. Kisérleteket tettek a bronzpor lenmagolaj-kencével festékké törni, ez azonban nem vált be, mert igy az igen megtört fényüvé lett; vas és egyéb disztárgyak festésére a bronzfesték igen alkalmatos.
B. alatt a fémből, fából, gipszből v. más anyagokból készült tárgyaknak fémes anyagokkal való bevonását értjük. B.-nak nevezik még a fémtárgyaknak különféle eszközök és szerek segítségével való felszini bevonását is. A tulajdonképi B. az u. n. bronzfestékek felrakásában áll. E célból néha a fémtárgyak felületét megérdesítik. A rézből készületeket 10 rész rézrozsa, 5 rész szalmiak és 1000 r. 6 %-os ecetsav forró oldatába és a sárgaréz tárgyakat 5-10 %-os rézklorid oldatába csávázzák. A cinktárgyakat 1 r. rézklorid, 1 r. salétromsavas réz, 1 r. szalmiák, 64 r. viz és 1 r. sósav keverékével kenik be.
Az aranybronz fölrakása előtt a tárgyat oly firnájsszal kenik be, melyhez kevés okkert, ehhez pedig fekete és kék festéket kevertek. Ezzel a piszkos zöld festékkel a tárgyat puha sörte ecsettel 2-3szor bekenik. Az első két réteget csak az előzőnek megszáradása után rakjuk föl, az utolsó réteg pedig félig száraz legyen, midőn a bronzport finom hajecsettel rákenjük. Ha a firnájsz megszáradt, a fölös port erős ecsettel leporozzuk. A réz és cink tárgyakat rézbronzzal ugy vonjuk be, ha előbb barna lakkal, vagy firnájszos festékkel bekenjük s a már félig száraz festékre rákenjük v. ráporozzuk a bronzot. A rézbronzot borszeszlakkal elkeverve a lakkal együtt is felrakhatjuk. Rhein szerint igen jól sikerül a rézbronz fölrakása, ha a tárgyat 1/8 l.szikkativ és 20 csepp nyers lenolaj keverékével előbb bekenjük, a bronzhoz pedig kevés cinóbert keverünk. A kopallak is jól tart, de ekkor a rézbronzot kevés grafittal és umbrával elegyítsük. Az öntött ón tárgyakon jól tart a bronz, ha előbb megcsávázzuk, csávázás után megszárogatjuk és a száraz fölületet ferrociánrézzel és lenolaj keverékével bekenjük. Mielőtt a bevonat megszáradt, a rézport hajecsettel fölrakjuk és kifényezzük. Ilyképen barnás vörös bevonatot kapunk, melynek rézreflexe igen jól hat. Ha ezt kénalkaliákkal keverjük, olivzöldbe játszó feketés fölület keletkezik.
A vörös bronzot csak fémtiszta tárgyra kenjük, mert a foltok a bronzon áttetszenek. Az u. n. musziv aranyat 4 rész iszapolt krétával keverik össze és nedves vászongömbbel rádörzsölik a tárgyra. Bronzolnak még különféle lakkfestékekkel és bronzoló folyadékkal; az utóbbiak közé tartozik Oudrey (Auteuil-Páris mellett) préparation au noir liquide pour le bronce Florentin nevü folyadéka is, mely korommal összekevert valamely rézoxid-sónak ammoniákkálikus oldata. Ez a cink és a vas tárgyakon rezet ejt ki. A gipszet olajsavas réz és vasoxid (fémszappan) keverékével alapozzuk. E célból 12 r. tiszta lenolajat és 3 r. porrátört gelétet (Glätte) összeforralnak, a forralékot leszürik s míg csak meg nem higgad, meleg helyen tartják. Ebből a lenolaj-firnájszból 525 g.-ot 175 g. fehér viasszal és 420 g. olajsavas réz- és vasoxiddal összekevernek és vizfürdőben megömlesztik, ezt a forró firnájszt ecsetelik a 97 C.-ig fölmelegített gipszre; ez beszívja azt s ha megszáradt, a bronzport gyapottal v. finom vászonronggyal fölszinére kenik. A fát is a bronzpor rögzítése céljából lenolaj-firnájsszal kenik be. L. Fémek színezése Bronzfestékek.