(ejtsd: katlinó) Jakab, a vendée-i felkelés egyik vezére a köztársasági Franciaország ellen, szül. Pin en Mauge faluban 1759 január 5., megh. 1793 jul. 11. A forradalom kitörésekor szegény gyolcsárus volt. 1793 tavaszán egy royalista csapat élére állott s mindjárt az első nap (március 10.) két győzelmet vivott ki a köztársasági csapatok fölött. Bár hadvezéri képességét ismételten kimutatta, önként alárendelte magát a royalista párt vezéreinek, Bonchamps és d'Elbeé-nek, mignem Saumur bevétele után a vezérek egyhangu határozatával a katolikus és királyi csapatok főparancsnokává megválasztották (1793 jun. 12.). Most 80000 ember élén állott erős kilátással a sikerre, de Nantes ostrománál 1793 jun. 29. sulyos sebet kapott, melynek St. Florentban áldozatul esett. (V. ö. Anne Marie de Hautefeuille, Vie de C.; Cretineau-Joly, Hist. de la Vendée militaire. Vie de J. C. (Páris 1888).
(lat.), Mária Terézia által 1767 márc. 4. kelt leiratával az erdélyi főkormányszék kebelében szervezett bizottság, amelynek hatásköre az erdélyi r. kat. egyház egyházi és tanulmányi ügyeinek intézésére terjedt ki. A bizottság kezelte 1767-től kezdve a luzitán, illetőleg erdélyi r. kat. vallásalapot, 1768-től kezdve a kat. árvaház-alapot, 1773-tól kezdve a kat. tanulmányi és ösztöndijalapot, 1775 óta az elemi iskolák, 1808 óta az elemi iskolai tanítók nyugdijalapját, a vegyes egyházi ügyeket s a kat. alapokból fentartott iskolákat és nevelőintézeteket. A bizottság 1775. a «Commissio in publico-ecclesiasticis» jelzőt kapta; 1781. II. József a bizottságot egyházira s tanulmányira osztotta, 1784. pedig ehhez még egy külön alapítványi bizottságot szervezett. A C. 1873. megszünt, amikor helyébe lépett az erdélyi r. kat. státusnak igazgató-tanácsa.
Lucius Sergius, régi, előkelő patriciusi nemzetség sarjadéka, szül. Kr. e. 108. Ifjuságát rossz társaságban és kicsapongások között töltötte. A Sulla-féle proskripciók idején 82. a legvérengzőbb gyilkos volt, a temérdek vagyont, melyet ez uton szerzett, aztán elverte. Megölte fivérét, nejét, sőt fiát is, ez utóbbit azért, hogy egy gazdag özvegynek, kit feleségül akart venni, szivességet tegyen. Különben igen tehetséges ember volt. Különösen meg tudta a kedélyeket a maga számára nyerni. Minden elvetemedettsége dacára tehát magasabb hivatalokra tett szert. 77. quesztor, 69. prétor volt, 68-66. pedig Afrikát kormányozta, hol gyalázatos zsarolásokat követett el. Ezek vádja alól ugyan felmentetett, de a konzulságra való pályázattól eltiltották: Ekkor arra határozta magát, hogy erőszakkal szerzi meg a legfőbb hivatalt. Cinkostársai bőven akadtak. Igérete hogy mint konzul az adósságokat eltörli, maga köré gyüjtötte egész Itália elzüllött, eladósodott ifjuságát. Ez már nem veszíthetett semmit, legfölebb nyerhetett a törvényes rend felforgatása által. Midőn vele szemben Cicerot választották meg konzulnak, a végsőre határozta el magát. A polgárháborutól sem riadt vissza. Gaius Manlius révén összeköttetésbe lépett Sulla kiszolgált katonáival Etruriában. A fegyverkezés központjául Fesule (Fiesole) szemeltetett ki. Cicero azonban, ki az egyik összeesküvőnek kedvesétől C. összes terveiről értesült, okt. 20. föltárta a szenátusban az összeesküvést. A jelen volt C. dacosan azt válaszolta, hogy a fejetlen párt feje kiván lenni. Kézzel fogható bizonyítékok hiányában a szenátus azonban nem tehetett mást, mint azt, hogy a konzulokat rendkivüli hatalommal ruházta fel. C. nemcsak Rómában maradhatott, hanem folytathatta készülődéseit. Porcius Leca házába hivta társait, hol nov. 6-7. éjjelén a legapróbb részletekig megbeszélték Cicero meggyilkoltatásának módozatait. Cicero ezen tanácskozásról is értesült s a szenátust nov. 8. Jupiter Stator templomába híva össze, megtartotta első beszédét C ellen. C. válaszolni akart ugyan reá, a megbotránkozás azonban oly nagy volt, hogy jobbnak látta még az éjjel Etruriába, Manlius táborába távozni, meghagyván Rómában maradt társainak, hogy Rómába való nyomulását a város felgyujtásával s vérfürdővel könnyítsék meg. Ciceronak, ki nov. 9. eljárását a nép előtt igazolta, időközben kétségtelen bizonyítékokra sikerült szert tenni. Kezébe kerítette azokat a leveleket, melyeket az összeesküvők Rómában az allobrog követeknek adtak át hogy kézbesítsék C.-nak. Rögtön elfogatta Lentulust, Cethegust, Gabiniust és Statiliust s a szenátus, dacára Caesar tiltakozásának, dec. 5. kimondta fejökre a halálos itéletet, mely még az éjjel a Tullianumban végrehajtatott. A nép, midőn erről értesült, Cicerot a haza megmentőjének üdvözölte. C. időközben Etruriában két légióra rugó fegyveres csapatot gyüjtött össze, a legtöbben azonban, mihelyt a. Rómában történtekről értesültek cserbenhagyták. A jórészt szökött rabszolgákból álló maradékkal erre Galliába igyekezett jutni de az Apenninek átjáróit elzárta előle Metellus Celer. A szenátus Antoniust küldte üldözésére, ez a fővezérséget azonban legátusára, Petreiusra ruházta rá. Petreius Pistoriánál érte utól C.-t. Heves, elkeseredett harc keletkezett. Amint C. övéinek vesztét látta, az ellenség közé rontott s ott megtalálta a keresett halált. V. ö. Cicero beszédeit C. ellen, továbbá Sallustius művét: De coniuratione Catiline.
(lat.) az olyan emberé, aki - mint Catilina - mindent mer, semmi veszteni valója sincs.
(ejtsd: katiná) Miklós, francia marsall, szül. Párisban 1637 szept. 1., megh. St.-Gratienben, St.-Denis mellett, 1712 február 25. 1667-ben Lille ostrománál XIV. Lajos szeme láttára annyira kitünt hogy a király azonnal mint hadnagyot a gárdához helyezte át. Részt vett az 1672-75. hadjáratokban s nemsokára dandárparancsnok lett Dünkirchenben. Azután a hadsereg főfelügyelőjévé, 1681. pedig táborszernaggyá léptették elő. 1686. XIV. Lajos Dél-Franciaországba küldötte C.-t és a waldensek kiirtását bizta reá. Ezután 1687. Luxemburg kormányzója lett. 1689. kitünt Philippsburg ostrománál. Ugyanekkor Louvois hadügyminiszter a főparancsnoksággal bizta meg Jülichben és Limburgban, azon utasítással, hogy a tartományt teljesen vadonná tegye (bien brűler). C. mindazonáltal lehetőleg emberségesen járt el megbizásában. Azután a savoyai herceg ellen küldték, ki a császárral és a spanyolokkal titkos szövetséget kötött volt; 1690 jun. 18. Staffarda mellett legyőzte hadait, bevette Susát, 1691. Nizzát, Carmagnolát és Montmelian várát fogta ostrom alá és Piemontnak legnagyobb részét elfoglalta. 1693-ban a Dauphiné-nak sikeres védelmeért a király francia marsallá nevezte ki; e minőségben 1696 aug. 29. békét közvetített a savoyai udvarral, 1697 jun. 5. elfoglalta Ath várát Flandriában. A ryswyki béke kötése óta (1697 okt. 30.) C. mint magánember Párisban élt, de már 1701. a lombardiai hadsereg fővezérletét kapta. 1701 julius 9. Jenő főherceg Carpi mellett legyőzte, mire Lajos király a parancsnokságtól megfosztotta. 1702-ben ugyan újból vezényelt Elzászban, de nemsokára elbocsátását kérte. Memoirjai 1819-ben jelentek meg (Paris, 3 köt.). V. ö. Créqui, Mémoires pour servir á la vie de Nicolas de C. (Páris, 1785) Mémoires et correspondance de N. d. C. (kiadta Auguis. Paris, 2. kiad. 1836); Rousset, Histoire de Louvois.
(ejtsd: ket-ailend), a Bahama-szigetek (l. o.) egyike.
(növ.), l. Cajanus.
(ejtsd: kettlin) György, amerikai utazó, iró és festő, szül. Wilkesbarreban, Pennsylvaniában 1796. megh. Jersey Cityben 1872. 1832. kezdett az észak-amerikai indiánus törzsek között utazni, a Missourinál, Floridában, Arkansasban és északnyugaton. 1840. tért vissza keletre festményeivel és gyüjteményeivel és azokat Londonban meg Párisban kiállította. Ekkor jelent meg: Letters and notes on the manners, customs and conditions of the North American Indians (300 acélmetszettel, New-York 1841, 2 köt. Rövidebben és népszerü előadásban u. a. Life amongst the Indians uj kiad. 1876.) cimü műve. 1852. újra utnak indult, járt Venezuelában, az Amazonnál, Peruban Alaszkában, Kamcsatkában, Yucatanban, azután 1855. megint Braziliában, Argentinában, Patagoniában és ujra Venezuelában. Erről szóló utleirása: Last rambles in the Rocky Mountains and Andes (1867 uj kiad. 1877).
1. Marcus Porcius Censorius v. Sapiens, a bölcs később Priscus és Major mélléknévvel ruházták föl megkülönböztetésül dédunokájától, az utikai Catotól. Szül. Tusculumban Kr. e. 234. ismeretlen családból. Még nem érte el a férfikort, már sebhelyek fedték mellét. Mint 17 éves ifju Hannibal ellen harcolt, 209. jelen volt Tarentum bevételénél s 207. a győzelemnél Hasdrubal felett Metaurusnál. Állami hivatalokra törekedvén, egyuttal szónokká és jogtudóssá képezte ki magát. 204. mint quesztor elkisérte Scipiot Sziciliába, 199. megválasztották edilisnek, 198. prétornak, majd Szardinia helytartója lett. Ezen állásában főleg az uzsorásokkal éreztette szigorát. A konzulságot már 195. érte el, az erre következő évet pedig Hispaniában töltötte mint helytartó. Midőn visszatért, azt mondhatta, hogy ott több várost foglalt el, mint a hány napot töltött: annyira szerencsés volt az ország bensejében élő néptörzsek ellen viselt háboruiban. 191. mint Manius Acilius Glabrio legátusa, megmászván a Kallidromost, hátba kerítette a sziriai Antiochos seregét s ezáltal lehetővé tette a rómaiak győzelmét. Mindezen érdemeknél nagyobbak azonban azok, melyekre 184. tett szert, amely évben barátjával, L. Valerius Flaccusszal a cenzori tisztet páratlan szigorusággal lát a el Rómában. A szenátust és lovagi rendet irgalmatlanul megtisztította mindazoktól, kik oda nem valók voltak. Különösen erélyesen lépett fel továbbá a női fényüzés ellen. Csakis az állam érdekét tartván szem előtt, az egyesek tulkapásainak merészen utját állotta. Gondja volt, hogy a bevételek gyarapodjanak, másrészt azonban nem hagyta Róma fejlődését sem figyelmen kivül. Vjzvezetéket építtetett s az első bazilikát. Az ujitásoknak, általában minden idegen elemnek annyira ellensége volt, hogy amidőn 155. egy görög küldöttség Karneades bölcsész vezetése alatt Rómába érkezett, C. azon volt, hogy a várost mielőbb hagyja el, attól tartván, hogy ártalmas befolyással lehet az ősrómai erkölcsökre és fegyelemre. Élete végéig a legmakacsabb szívóssággal harcolt az uj irány, a görög irodalom és művészet meghonosítása ellen, természetesen minden eredmény nélkül, aminek legfényesebb bizonyítéka az, hogy végtére maga is megtanult görögül s olvasta a görög irókat. Mint igaz római, ki az államnál nem ismer magasztosabbat, nem türhette, hogy szülővárosának vetélytársa legyen. Fáradhatatlanul követelte tehát a legyőzött Karthago lerombolását, mondván: « Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam». Aminő szigoru volt maga iránt, oly szigorusággal itélte meg polgártársai tetteit. Számtalan esetben lépett fel vádlóként, az igaz, hogy őt is mintegy ötvenszer bevádolták, de mindannyiszor felmentette a törvényszék. Meghalt 85 éves korában, 149. - C. mint iró is jelentékeny volt. Legfontosabb műve: 0rigines a római állam fejlődéstörténetét, kezdve Róma alapításán, egészen a saját koráig, 7 könyvben tárgyalta. Fennmaradt töredékeit kiadta Bormann (Brandenburg 1858). Egészen reánk maradt: De agricultura cimü műve, melyet Keil adott ki, Lipcse 1882. Jogi munkáiból, beszédeiből csak igénytelen töredékek vannak meg.
2. Marcus Porcius C. Uticensis vagy az ifjabb, az előbbinek dédunokája, szül. Kr. e. 95. Miután korán árvaságra jutott, nagybátyja, Livius Drusus házába került, ez is azonban nemsokára meghalt. A nélkülözések korán kifejlesztették jellemszilárdságát. 72. Spartacus ellen harcolt, majd mint tribun Makedoniában szolgált, ahonnan azonban nemsokára visszatért Rómába, magával hozván Athenodoros bölcsészt,. akinek oldalán aztán retorikai és bölcsészeti tanulmányoknak élt. Mint quesztor 65. kitünően látta el hivatalát. Catilina megbüntetéséről lévén szó, C. a legnagyobb elhatározottsággal követelte a legsulyosabb büntetést, a halált. Néptribunnak főleg azért választatta meg magát 62., hogy Pompeius törekvéseinek annál sikeresebben állhassa utját. Mint Róma régi alkotmányának hive, minden áron a szenátus hatalmát igyekezett épségben tartani. Épp azért nem habozott a szenátusnak azt javasolni, hogy a Keletről győzelmesen visszatérő Pompeius vágyait utasítsa vissza. Maga Caesar is veszélyes ellenfélnek tartotta, s. kieszközölte, hogy legalább egyidőre eltávolíttassék Rómából. Clodius javaslatára Ciprusba küldték, hogy azt Ptolemaios királytól elvegye. Szivesen nem ment ugyan, de azért küldetését becsülettel teljesítette. Rómába visszatérve, tovább folytatta küzdelmét a triumvirek hatalma ellen. Mindenképen meg szerette volna Pompeius és Crassus konzulokká választatását 56-ra gátolni, de az nem sikerült. Még a helytartóságot sem fogadta el, amely őt a prétorságát (54) követő évre megillette, csakhogy Rómában maradhasson s a köztársaságot megvédje. Midőn 52. Pompeius a szenátus-párthoz csatlakozott, C. is hive lett, s ezentul kizárólag Caesar ellen küzdött, benne látván a szabadság legveszedelmesebb ellenségét. A polgárháboru kitörésekor 49. Sziciliába ment, de azt nem védhette meg Curioval szemben. Pompeiushoz távozott tehát Epeiroszba, a farzaluszi ütközet alatt Dyrrhachionban tartózkodott, majd Afrikába menekült, hogy ott Pompeius visszamaradt hiveivel tovább folytassa a küzdelmet a köztársaságért. A fővezérségről Metellus Scipio javára lemondott. Nem is vett részt a Thapsos mellett 46. ápr. 6. vivott ütközetben. Miután ennek szerencsétlen kimenete után látta, hogy Uticát, melynek védelmét magára vállalta, nem tarthatja fenn, elhatározta, hogy önkéntes halállal hal meg. Előbb azonban mindazon barátainak elutazásáról gondoskodott kiknek különösen félni kellett Caesartól. Éjnek idején, miután néhány óráig nyugodtan aludt s előzetesen Platon Phaidonjában olvasgatott, döfte a kardot testébe. Az elősietett hozzátartozói ugyan hamar bekötözték sebét, de mihelyt ismét magára maradt, letépte a köteléket, ugyhogy elvérzés következtében halt meg. A köztársaság volt eszményképe, ennek megsemmisítését nem élhette meg, de nem is akarta tulélni. V. ö. Wartmann, Leben des C. von Utica (Zürich 1859); Gerlach, Marcus Porcius C. der Jüngere (Basel 1866).
3. C. Valerius, római grammatikus, l. Valerius Cato.
Ochsenh. (állat), l. Folyosópille.