Miguel Juarez, az argentiniai köztársaság elnöke, szül. Cordova-ban 1844 szept. 29. U. o. jogot tanult és jogtudori oklevelet nyert. 1874. képviselővé, 1877. Cordova állam miniszterévé s kéőbb kormányzójává nevezték ki. Mint a szabadelvü eszmék híve, a klérus uralkodó befolyása ellen küzdött s a cordovai egyetem felvirágoztatása körül érdemeket szerzet. A mindenható Roca elnöknek sógora volt s midőn ennek hivataloskodási ideje lejárt, 1886 jun. 13. hat évre őt választották meg elnöknek, mely hivatalát aztán okt. 12. megkezdette. Valamint Roca ugy C. is a szövetségi hatalom erősítésére és az egyes tartomá-nyok hatalmának gyöngíése mellett nyilatkozott, tékozló gazdálkodása és hivatalának önző kizsákmányolása által azonban annyira magára vonta a nép gyülöletét, hogy 1890 aug. fegyvert fogott ellene. C. ugyan a fökelést elnyomta de a nagyfoku s általános elkeseredés miatt állásáról mégis lemondani kényszerült. (Vasárnapi Ujság. 1890. 32. sz.)
kisközség Alsó-Fehér vm. magyar-igeni j.-ban, az erdélyi Hegyaljában, (1891 1010 oláh lakossal, jó bortermeléssel, gr. Teleki Gézáné sziklába vágott nagy pincéje megtekintésre érdemes.
L. (növ), l. Taréjfürt és Bársonyvirág.
jelöli meg azt a pontot a verseny pályán ahova a versenyző elsőnek kell hogy megérkezzék, ha meg akarja nyerni a versenyt. Futó, gyalogló, velocipéd versenyeknél rendesen két oszlopot állítanak, az ut mindegyik szélére egyet egyet, s szalagot feszítenek közéjük; aki először fogja meg a szalagot az a győztes.
szláv neve Klagenfurtnak (l. o.).
1. András, svéd csillagász, Celsius Olof természettudósnak, az upsalai akadémia megalapítójának unokaöccse, szül. Upsalában 1701 nov. 27. megh. u. o. 1744 ápr. 25. 1730. az upsalai egyetemen tanár lett, 1732. pedig nagy utra indult, melyben Németország, Olaszország s Franciaország leghiresebb csillagvizsgáló intézeteit meglátogatta és különösen sokáig maradt Párisban ahol az ottani csillagászokkal a Föld alakjának, meghatározása céljából összeköttetésbe lépett. 1736-ban a francia kormány őt és Maupertuist bizta meg a Tornea és Pello falu közti délkör megmérésével. Miután ezen megbizást teljesítette, Upsalában egy csillag-tornyot állított föl és ezen észlelt amíg 1740-ben a kormány a gazdagon fölszerelt obszervatóriumot építette. C. foglalkozott a fényerősség mérésével, az északi fénnyel, a Jupiter-holdak elméletével és a római láb nagyságának meghatározásával. Sokat fáradozott a Gergely-féle naptár behozatalának érdekében és az elsők közé tartozott, kiknek az északi svéd partok lassu, de folytonos sülyedése feltünt. Főműve: Disquisitio de observationibus pro figura telluris determinanda in Gallia habitis. Upsalában jelent meg 1738. Ezenkivül sok értekezést irt, melyek közül különösen nevezetes: Über die Wärmemessung (1742) cimü értekezése, mert ebben fordul elő az a hőmérőbeosztás, melyet a tudósok majd mindenhol elfogadtak és mely a mostani Celsius-féle vagyis százados fokozattól csak annyiban különbözik, hogy mig az ő beosztásában a forrponttól a fagypontig van a számítás addig a mostani éppen ellenkezőleg a fagyponttól a forrpontig van számozva. A jelenlegi számítási módot Strömer, stockholmi akademikus hozta javaslatba 1750.
2. C. Magnus Nicolai, svéd csillagász és természetbuvár, szül. Helsingland Alfta-Socken nevü helységében 1621 jan. 16.,megh. Upsalában 1679 máj 5. Upsalában a mennyiségtan és csillagászat tanára volt és a helsingi runák felfedezése által lett nevezetessé.
3. C. Olof, svéd történetiró és költő szül. Upsalában 1716 dec. 15., megh. Lundban 1794 febr. 15. 1747. az upsalai egyetemen a történelem tanára lett, 1766. nemességet kapott, 1786. pedig a svéd akadémia tagjává választották. C. polihisztor volt s különösen kitünt a hazai történettudomány terén. 1742. a Tidningar om de Lärdes arbeten c. irodalmi közlönyt alapította. Munkái: Svea rikes kyrkohistoria (I. köt. 1767) I. Gusztáv története (2 köt., Stockh. 1746-53); XIV. Erik története (Stockh. 1774); költeményei nélkülözik a fantáziát; leginkább latin verseit méltányolták.
az oly hőmérő, melyen a viz fagypontja 0-sal annak forrpontja pedig 100° kal van jelölve. L. Celsius András.
1. eklektikus filozofus, aki különösen a platoni és sztoikus tanokat hozta kapcsolatba; Kr. u. 178. irta Sermo verusát, amely első behatóbb polémia volt a keresztény- ség ellen ebből Origenes feleletében (Contra Celsum, 8 köt.) meglehetős sok töredék maradt fenn. C. nem minden él nélkül támadja meg a kereszténységet tudatlansága, vak hite, antropomorfikus érzékisége, spiritualisztikus rajongása, kevélysége és a megváltás tana miatt. A megváltás keresztény dogmájával az örök világrend eszméjét, az isten megtestesülése tanával annak abszolut transzcendenciáját állítja szembe.
2. C. Aurelius Cornelius, Kr. Szül. körüli időben élt tudós kinek a római irodalom legnagyobb, s leghiresebb orvosi munkáját köszönhetjük. A Corneliusok nemes és kitünő családjának sarja az előkelő rómainak széles műveltségével birt. Nagy tehetsége felölelte a Rómában akkor divatos tudományok összeségét, a retorikát, filozofiát, hadi tudományt, mezőgazdaságot és az orvostudományt. Minden szakból irt könyveket, egyike ezeknek Artes cimmel mezőgazdasággal és az orvosi tudománnyal foglalkozik. Ennek orvos tudományi része csonkítatlanul fennmaradt. C. nem volt orvos, hanem inkább csak dilettans, ki mint mezőgazda, ama kor felfogása szerint, kellett hogy értsen az orvostudományhoz is. Munká- jának legfényesebb része a sebészeti. Stilusa, előadási modora a római irodalom aranykorára emlékeztet. Könyve 7 részre oszlik s a betegségeket ugy tárgyalja, amint azok dietetikus, farmaceutikus és kirurgikus uton gyógyíthatók. Orvostörténelmileg fontos munkája, mert a Hyppokratés munkái mellett az egyetlen, melyből a Kr. sz. előtti orvostudományt, főleg pedig az alexandriai iskola magas tökélyü sebészetét ismerni tanuljuk. Korában C. munkáját ugy látszik nem becsülték sokra a laikusoknak igen tudós munka volt, viszont az orvosok benne csak dilettanst láttak; a középkorban is ritkán emlegetik. A legrégibb C. féle kéziratot melyből a többit leirták V. Miklós pápa (Perentoncelli de Sarzana Tamás) fedezte fel. A legrégibb kiadások ma már ritkák, s 1478. Firenzében es 1481. Milanóban jelentek meg. Ma jól használható kiadások a Daremberg-féle (Lipcse 1859) és a legujabb Vedrénes-féle (Páris 1876).
3. C. Juventius, atya és fiu római jogászok, az utóbbi Kr. u. 129. Műveik 143 töredékkel a pandektákban szerepelnek.
l. Cél.
(kelt) szót az ősrégészetben a tudósok egy része mindazon vésőalaku szerszámok megjelölésére használja, melyek majd mint véső, balta, kapa, majd úgyis mint fokos, csákány és csatabárd voltak használatban s melyeknek főbb formáit a: Bronzkori emlékek magyarországi alakjai címü melléklet (Nagy Lexikon III. 718. lap és követk.) 1--8 számai tüntetik föl. A tudósok e része nem tekint arra hogy milyen anyagból (t. i. kő, réz avagy bronz-e?) készült az illető szerszám. Más részök csak a neolitkori, vagyis csiszolt kőbaltákat jelöli ezzel a névvel, amely különben semmi reális alapra nem támaszkodó s éppen csak amolyan felkapott elnevezés melynek tulajdonképen használatát is alig lehet indokolni. A filologusok két részre szakadnak jelentésének magyarázásánál. Egy részök a középkori latin celtis a. m. véső szótól származtatja; más részük azt hiszi, hogy egy állítólagos gallus szótól, t. i. a cellt-től származik, amely kovát, tűzkövet jelentene. Ez utóbbiak közelednek ama felfogáshoz, hogy e kőbalták a kelták fegyverei lettek volna s ezért hínák őket celteknek mely név a kelták, vagy celták nevével a nyugateurópai nyelvekben egybeesik. Ez a felfogás azonban egészen téves, mert ma már bizonyos, hogy eféle szerszámok mindenütt előfordulnak oly helyeken is amelyekről egészen bizonyos, hogy a kelták oda sohasem tették be a lábukat.
A C. elnevezést Berger: Thesaurus Brandenburgicus (1696) művében, amelyben egy bronzbaltát nevez meg e névvel fordul elő először. Ez a legrégibb tanu tehát amellett szól, hogy ha már egyáltalán hasznlják, akkor használhatják úgy kő-, mint bronzbalták megjelölésére amint ezt Svájcban Németországban és kezdetben hazai régészetünkben így is használták. A német szakirodalomban azt a megkülönböztetést szokták tenni, hogy a tokkal el nem látott vésőket egyszerüen Celtnek, a tokkal ellátottakat pedig Hohlceltnek nevezik. A szárnyas celteket különben még egy más különös elnevezéssel «Palstabnak» (l. o.) is nevezik a régészek. A C.-ek különben igen fontos szerepet játszanak az ősrégészetben, mert valamint a későbbi őstörténelmi korokban a ruhakapcsok (fibulák, l. o.) szolgálnak a leletek viszonylagos korának meghatározására; éppúgy a későbbi idők viszonylagos korát az állapítja meg, hogy egyszerübb vagy fejlettebb-e a C. formája. De különös fontossággal birnak csak azért is, mert őskori leleteinknek csaknem egyharmadát teszik ki a különböző formáju és anyagu C.-ek. A kőceltek készítésére igen sokféle követ használtak az őskori népek. Leggyakrabban a földpát, kova, porfir, bazalt, jáspis, diorit, szerpentin, obszidián stb. fajokat használták. Szabályszerint oly kőzeteket, melyek lakóhelyükön vagy annak közelében előfordultak, már t. i. amennyiben azok a célnak megfeleltek; de nem hiányzanak oly leletek sem, melyekből az tünt ki, hogy a felhasznált kőfajokat néha kisebb, máskor igen nagy messzeségből kellett az illető őslakóknak beszerezni. E tekintetben a legnagyobb feltünést keltették a szaktudósok körében azok, melyek a jadeit és kloromelanittal rokon nefritből készültek. Sokáig tartott s ma sem teljesen befejezett harcot folytattak felettük a szaktudósok, melyet a szaktudomány a «nefritkérdés» (l. o) neve alatt eléggé ismer.