János Lajos, német szinműiró, szül. Bécsben 1794 junius 21., megh. u. o. 1859 jul. 12. Előbb jogot, azután filologiát tanult s egyideig a klassz. filologia tanára volt Bécsben, de már 1832. a várszinház aligazgatója lett (1841-ig). Szerkesztette a bécsi Jahrbücher d. Literatur c. értékes folyóiratot. Igen sok drámát irt, melyek inkább szini ügyességről, mint drámai tehetségről tanuskodnak. A közönség tetszését e szép nyelv és hálás szerepek által jellemzett darabok sokáig birták. Ma leszorultak a szinről. Művei: Dramatische Dichtungen (1816); Theater (1827 és 1833) és Künstlerdramen (1845, 2 köt.). Legjobban tetszettek s legtovább éltek a színen: Hans Sachs (1829) és Garrick in Bristol (1834). Goethét szerepeltette Fürst und Dichter c. szinmüvében, Voltairet Die rote Schleife c. vigjátékában. Művészek- és irókról irt darabjai sok utánzóra találtak. Összegyüjtött művei: Gesammelte dramatische Werke (1848-1857., 7 köt.), Klassiches Theater des Auslandes (1855, 2 köt., fordítások vagy átdolgozások), Gedichte (1844) és Erzählungen und Novellen (Pest, 1846).
l. Robbanó szerek.
N. Sándor-korabeli szobrász, Lysippos tanítványa, Athos hegyét N. Sándor szobrává akarta átalakítani, a szobor baljában egy várossal, jobbjában egy csészével, melyből vizzuhatag ömlött volna alá a tengerbe; ő építette Héphaistion hires máglyáját és vezette Alexandria alapításánál az építkezéseket.
(gör.), agyagból v. fémből készült, félgömbalaku edény, amelyben a bort keverték.
(lat.) a. m. ujból.
(médül Dayaukku), Phraortés fia, Hérodotos szerint a méd birodalom (710-655. Kr. e.) megalapítója Kr. e. 713. Sargón, Assziria királya meghódította «Dayaukku föld»-jét, Ekbataniát és innen kezdődött az assziriai iga lerázása után a méd fejedelemségeknek egy birodalommá való egyesülése.
Galatia tetrarchja támogatásáért, melyben a Mithridates ellen háborut viselő római hadvezéreket részesítette, a szenátus a királyi cimmel ajándékozta meg s országát kibővítette. A polgárháboruban Caesar és Pompeius között D. az utóbbinak segítségére 600 lovast küldött s maga is személyesen résztvett a pharsalosi ütközetben. Visszatérve, országát a Pharnakis támadása a legnagyobb szorultságba hozta, melyből azonban Caesar Kr. e. 47. kiszabadította s egyuttal megbocsátott neki, visszaadván országábak legnagyobb részét. 42. két veje felbujtogatására unokája Castor azzal vádolta D.-t Rómában, hogy Caesart, mialatt ez D. udvarában Lucejumban tartózkodott, meg akarta gyilkolni. A védelmet Cicero vállalta el s kieszközölte, hogy Caesar az ügyet elejtette, D. azonban ugy boszulta meg magát, hogy Castor szüleit kivégeztette. Caesar halála után D. azáltal, hogy Antonius feleségét, Fulviát megvesztegette, ismét megkapta összes birtokait. A harmadik polgárháboruban Brutus és Cassius pártján volt, a köztársaságiak leveretése után pedig 42. Octavianushoz és Antoniushoz csatlakozott, kik szivesen fogadták s meghagyták országainak birtokában. Megh. Kr. e. 40., igen magas kort érve el.
l. Sibylla.
Priamos és Hekabé fia, Páris halála után Helena férje. Menelaos öli meg, miután előbb orrát, fülét, karját levágta.
a görög monda szerint Antimachos fia. Nőül vévén Temenos leányát Hyrnéthót, annyira megnyerte apósa bizalmát, hogy sógorai attól tartván, hogy az apai örökségtől elesnek, Temenost meggyilkoltatták. Ez azonban még halála előtt vejére és leányára hagyta Argoszt, kik azután Temenos fiait az országból számüzik. Midőn D. és neje Epidauroszban voltak, sógorai Kerynés és Phalkés megkisérlették nővérüket elrabolni. Hirmondóval kihivatták a bástyák alá s kezdetben könyörgésre fogták a dolgot, majd kocsin erővel magukkal vitték. D. az epidaurosziakkal üldözőbe veszi őket és Kerynést elejti, Phalkést azonban, ki nővérét átölelve tartja, lándsájával megdobni nem mervén, birkózni kezd vele, mely alkalommal a teherben járó Hyrnéthó meghal. Phalkés mindamellett megmenekül. Hyrnéthó tragikus sorsát feldolgozta Euripidés egy elveszett tragédiájában.