(ejtsd: delpi), Albert, francia regény- és drámairó, szül. Uj-Orleánsban 1849 január 30., megh. 1893 jan. 4. Munkatársa volt a Dumas-féle Le mousqueteure és Le d'Artagnan c. lapoknak. Éloge de Lamartine (Páris 1870); L'invasion (u. o. 1872) Le repentir, ou le récit d'un curé de campagne (u.o.1873) c. munkáit a francia akadémia pályadijakkal tüntette ki. Ő is abba a szokásos hibába esett, hogy kedvelt regényeit rossz drámákká dolgozta át. Legjobb darabja: Le fils de Coralie (regény 1879, dráma 1880). Regényei közül említendők: Les compagnons du roi (1873); Jean-Nu-Pieds (1878); Les mysteres du Bas-Meudon (1877); Le mariage d'Odette (1880); La marquise, stb. Magyarul megjelentek: Odette házassága. Ford. Fái J. Béla (Budapest 1882); Solange, Regény. Ford. Kürthy Emil (Budapest 1886).
a porosz királyság egykori tartománya, amely az 1793. elfoglalt Posen, Gnesen, Kalis, Sieradz, Lencsica, Rava és Plock lengyel vajdaságokból állott, 60570 km.2 területtel és 1335000 lak. 1795. még Varsót és az ujból felosztott Lengyelország egyéb részeit is hozzácsatolták. 1805. a tilsiti békében Varsó nagyhercegének jutott; 1815. Poroszország csak Posen nagyhercegséget kapta belőle vissza, a többi része orosz birtok maradt.
Sándor H., afrika-utazó, szül. 1854. megh. 1891 máj. 25. Manyangá-ban. Mint a Kongó-állam egyik kiváló tehetségü mérnöke és tisztje, azt a megbizást kapta, hogy a Kongó államról teljesen megbizható térképet készítsen. Külön expedició élén több utazást tett, midőn 1891. a Stanley-Falls stáción lázba esett és mialatt hű kisérői a tengerparta vitték, elhunyt.
(növ. flora antarctica), főbb vonásaiban olyan mint az északi sarkvidéké. A délsarkövi erdős vidék Észak-Európának havasi növényzetével hasonlítható össze. A legtöbb fa télen nem hullajtja le a lombozatát, mert a nyirkos levegő enyhébb téllel párosul. Chile D-i részén, bár soha sincs fagy v. hó, a vegetációnak mégis téli pihenése vehető észre, a lombhullató fák t. i. ép akkor hullajtják le levelöket, midőn az esőzés a leggyakoribb s egyszersmind a hőmérsék is apadóban van; holott Chile átmenő flóra-vidékén az esőzéssel a növényzet életerejének fokozódása szokott együtt járni. A D-ban erdő mindenütt van. Az É-i övön, a hová Chiloë szigetét is számítjuk, az erdők változatosabbak: alkotója a babér, mirtusz, olajfához hasonló alakok, sőt a bambusznád is. A törzsekre lianok és élősködők kapaszkodnak. A D-i tájon csaknem egészen a bükk tenyészik: a lombhullató Fagus antarctica nagyon uralkodó, meg az örökzöld F. betuloides. Legdélen a csekélyebb hőfok meg a talaj visszatartotta nedvesség erdő helyett az ingoványoknak kedvez, rajta Donatia, Astelia, egynéhány apró cserje; Empetrum, Myrtus communis, továbbá a gólyahir meg a Rostkovius káka (Rostkovia) tanyázik.
(Delomont), az ugyanily nevü járás székhelye Bern svájci kantonban a Sorne partján, 436 m. magasban, termékeny völgyüstben, vasut mellett (1888) 3638 lak., gépműhellyel és órakészítéssel. 1749. ujraépített kastélya egykoron a báseli püspökök nyári lakóhelye volt.
A délszláv nyelvek a szláv nyelvcsoport (l. Szláv nyelvek) délkeleti részéhez tartoznak és két főcsoportból állanak: 1. a bolgár csoport, melynek legrégibb képviselője és egyszersmind a legrégibb fenmaradt szláv nyelvalak az ó-bolgár nyelv, melyen már a IX. sz.-ban az első szláv biblia-fordítás és a szláv egyházi könyvek irattak. Azóta ezen nyelv a görög-keleti egyházhoz tartozó szlávok egyházi nyelve maradt máig. Az ó-bolgár nyelvtől származik a mai uj-bolgár nyelv, melyet az alsó Duna jobb partján, Viddintől a Fekete tengerig lakó szlávok beszélnek. 2. a szerb-szlovén csoport, ehhez tartoznak: A) a szerb-horvát nyelv, mely ismét feloszlik a) a tulajdonképeni szerb nyelvre, melyet Szerbia-, Ó-Szerbia-, Montenegró-, Bosznia-, Hercegovina-, a Bánság- és Szerémmegyében beszélnek; b) a horvát nyelvre, mely Horvátország-, Szlavonia-, Isztria- és a tengermelléken terjedt el (az u. n. illir nyelv a szerb-horváttal azonos); B) a szlovén nyelv, az Isztria egy részében, Kraina-, Karinthia-, Stájerország és Délnyugat-Magyarországon lakó szlávok nyelve.
I. Bolgár nyelv és irodalom.
A bolgár nyelv a délszláv nyelvek egy ága. Történetében három időszakot lehet megkülönböztetni: az ó-bolgárt, melyet először a IX. században Cyrill és Methódios használtak irodalmi nyelvnek és azóta a görögkeleti egyházhoz tartozó szlávok egyházi nyelve; ebből keletkezett a közép-bolgár nyelv, mely kéziratokban már a XII. sz.-ban kimutatható, ebből pedig a mai uj-bolgár nyelv, melyet az Alsó-Duna jobb partján Bulgáriában és Keleti Ruméliában beszélnek. Az uj-bolgár nyelv a többi élő szláv nyelvekhez képest nagyon hanyatlott, igy p. majdnem teljesen elvesztette a deklinációt és egyes eseteit névelők segélyével képezi a román nyelvek mintája szerint. Az uj-bolgár nyelv cirill betükkel van irva, de ortografia tekintetében nagyon ingadozó. A nyelv megtanulására a legjobb segédkönyv Cankov Dragan nyelvtana: Grammatik der bulgarischen Sprache (Bécs 1852. latin betükkel). Egy szótárt kiadott Bogorov J. A.: Frensko-bulgarski i bulgarsko-frenski rěěnik (Bolgár-francia szótár Bécs 1865, cirill irással). Az ó-bolgár irodalom csakis egyházi munkákból áll, melyek közül különösen a bogomilek könyvei nyelvészeti szempontból nevezetesek. Közép-bolgár irodalom nem létezik, mig az uj-bolgár irodalom csak első kezdet n van és alig érdemel említést. A mostani bolgár irók közül említendők Slavejkov Petko (szül. 1825); Gerov Najden, Zimzifov Ks. Jv. (1838-1877); Karavelov Ljuben, Drumov Vasilij, Vojnikov D., Bleskov J. és különösen Rakovskij György Stojko (1818-1868); a legeredetibb bolgár iró, aki egyszersmind költő, történész, régész, etnografus, publicista, egyházi és politikai izgató volt mind egy személyben. A tudományos irodalom terén kitünnek Krestovié Gábor és Drinov Marino. Általában mondható, hogy a bolgár irodalom még éretlen és távolról sem hasonlítható a többi délszlávok irodalmához, aminek oka főképen abban rejlik, hogy Bolgárország csak a hetvenes években szabadult meg a török járom alól, és abban, hogy az irodalmi nyelvnek még nincsen biztos alakja. Kiváló fontosságu a bolgár népdalok nagy kincse. Ezt összegyüjtötte Bogorov István; Bulgarski narodni pěsni i poslovici (Bolg. népdalok és közmondások, Pest 1842); Slavejkov P. R., Bolgarski pěsni (B. dalok, Szt.-Pétervár 1855); Jovanovié Najden: Novi blgarski narodni pěsni (Uj b. népdalok, Belgrád 1851); Bezsonov P.: Bolgarski pěsni etc. (B. dalok, Moszkva 1855); Verković István J.: Narodne pesme makedonszki Bulgara (A macédoniai bolgárok népdalai, Belgrád 1860); Miladin D. és K.: Bulgarski narodni pěsni (B. napdalok, Zágráb 1861); Dozon A.: Chansons populaires bulgares (francia fordítással, Páris 1875); Rosen G.: Bulgar. Volksdichtungen (Lipcse 1875) stb. V. ö. Pypin-Spasović, Gesch. d. slavischen Litteraturen I. köt. (Lipcse 1880); Jirecek C. J., Geschichte der Bulgaren (Prága 1876) és Jirecek, Bibliographie de la littérature b. moderne 1806-70. (Bécs 1872).
II. Szerb nyelv és irodalom.
A szerb nyelv csak csekélységekben tér el a horvát nyelvtől, Zágráb és Varasdmegye népének kivételével, melynek tájszólása inkább szlovén. A szerb irodalmi nyelv a horváttal teljesen azonos, azért a szerb-horvát (előbb gyakran illir) elnevezés alatt mindkét nyelvet szokták érteni. A szerb-horvát nyelv az ó-szláv ě (jat') hangzó különböző kifejlődése szerint három fő-dialektusra oszlik: a keletire (Szerbia kel. részében), melyben az ě-t e-nek ejtik; a dělire (Szerbia nyug. részében, Bosznia-, Hercegovina-, Montenegróban és Dalmácia déli részében, melyben a ě mint je vagy ije ejtetik ki; végre a nyugatira Horvátországban, ahol a ět i-nek ejtik. A görög-keleti egyházhoz tartozó szerbek a cirill irást használják Karadié Vuk ortográfiája szerint, mig a római egyházhoz tartozó horvátok, a nyelv követelményei szerint kibővített latin ábécével élnek. A szerb-horvát nyelvet körülbelül 6 millió szláv beszéli. A szerb-horvát nyelv első tudományos feldolgozását Karadić-Stefonović Vuk szolgáltatta nyelvtanával (Bécs, 1818; melynek bevezetését németre fordította Grimm J. Berlin 1824); későbben Danićić Gy. sokat tett a nyelv kifejlődése érdekében; kitünő továbbá Budmani munkája: Grammatica della lingua serbocroata. A nyelv gyakorlati megtanulására léteznek nyelvtanok és segédkönyvek Brlié-, Fröhlich-, Parcé-, Bosković, Klaié, Vymazal és másoktól. A legkiválóbb szótárt Karadié V. St. irta (Serb., deutsch latein Wörterbuch, Bécs 1818; 2. kiadás Lexicon serbico-germanico-latinum, Bécs 1852). 1880 óta a zágrábi délszláv akadémia egy nagyra tervezett szerb-horvát tört. szótár kiadását folytatja: Rjěcnik hrvatskoga ili srbskoga jezika cim alatt (1883-ig megjelent XII. köt.) Danicié és annak halála óta Budmani szerkesztése alatt. Használható szótárak még: Filipović, Wörterb. d. kroat. u. deutschen Sprache (2 köt., Zágráb 1875); Popović, Wörterb. d. serb. u. deutsch. Sprache (Pancsova, 1886). A régibb (horvát) szótárak közül a legjobbak Della Bella, Dizionario italiano-latino-illirico (Velence 1728. 2. kiad. Raguza 1725); Stulli, Rjacoslovje (Raguza, 1806); Stulli, Vocabolario italiano-illirico-latino (Raguza 1810).
A szükebb értelemben vett szerbek (azaz a szerb-horvát néptörzseknek keleti része) az ujabb időkig külön irodalmi fejlődéssel birtak, melynek termékei a nyugati szerb vagy horvát irodalomból külsőleg is a cirill irás használata által különböznek. Mig a horvátok, kik a római katolikus egyház hivei voltak és polotikailag a nyugat-európai országok befolyásának voltak alávetve, a műveltséget és az irodalmi buzdítást a nyugat népeitől vették, addig a szerbek, mint a görögkeleti egyház hivei, e tekintetben a bizanci középkor befolyása alatt állottak. Ők a szláv liturgia elfogadásával egyszersmind ennek nyelvét is, az ó-bolgár vagy ó-szláv nyelvet, mint irodalmi nyelvet átvették, mely náluk saját nyelvük sajátságainak felvétele által külön alakká, az u. n. szerb egyházi nyelvvé fejlődött. Ezen nyelven az ó-szerb birodalom romlásáig azaz a XIV. sz. végéig eléggé termékeny egyházi irodalom keletkezett, különösen miután Szt. Száva az egyházi állapotokat rendbe hozta és az Athos hegyen a szerb Chilandar kolostort alapította volt. Ezen irodalom áll a már létező ó-bolgár bibliafordításoknak szerb egyházi nyelven készült másolataiból, liturgiák-, legendák-, homiliák-, nomokanonok-, kolostori szabályokból stb., amelyeket részint a szerbek maguk szerkesztettek vagy önállóan a görögből fordítottak, részint pedig szintén az ó-bolgár eredetiekről másoltak le. Az egyházi szerzetesi élet, annak célja, törekvései és nézetei a nép azon köreiben, melyek az irodalomra nézve általában tekintetbe jöhetnek, annyira uralkodók voltak, hogy emellett világi irodalom csak nagy nehezen fejlődhetett. Ilyennek kezdete a szerb királyok és érsekek életrajzai. Szt. Száva és bátyja István, az első koronázott király, atyjuk Nemanja István életrajzát szerkesztették (kiadta Safarik, Zcaronivot sv. Simeona, Prága 1868 és 1870); Dometiom, Szt. Száva tanítványa, megirta ennek és Szt. Simonnak (azaz Nemanja Istvánnak) életrajzát (kiadta Danicić, Zcaronivot sv. Simeuna i sv. Save, Belgrád 1865); Danilo érsek Chilandarban 1264 körül a szerb királyok és érsekek életét leirta (kiadta Danicić, Zcaronivoti kraljeva i arhiepiskopa srbskih, Zágráb 1866). Azonban ezek a munkák is csak egyházi panegirikus természetüek és nem történeti dolgozatok. Ilyenek hiányzanak, kivéve egy pár bizanci évk. fordítását, amelyekhez csekély krónikaszerü feljegyzések a szerb történetből csatlakoznak. Ez az egész irodalom nem lehet népszerü. Előbb lehetne ezt azon különféle népies-vallásos, apokrif és legendai tárgyakról állítani, melyeknek elterjedése részben a bogomil eretnekség terjedésével függ össze. Végre találkozunk a középkori irodalom egy pár tiszta világi elbeszélésével, milyenek a Nagy Sándor-regény, a trójai harcokról való elbeszélés, Stephanit és Ichnelat stb. (Példák az eddig említett irodalomból találhatók a következő munkákban: Karadić V. St., Primjeri srpsko-slovenskoga jezika, Bécs 1857; Jagić, Prilozi k historii knjievnosti, Belgrád 1868). Novaković, Primeri knjievnosti, Belgrád 1878). Nyelvészeti és történelmi szempontból igen fontosak a szerb királyok és főrendek számos oklevelei és Dusan cár (megh. 1356) törvénykönyve Zakonik (kiadta Novaković 1870).
Az irodalom további fejlődése a szerb országoknak a törökök által való végleges elfoglalása (a XV. sz. kezdetén) után ugyszólván teljesen megszünt; egy pár egyházi munka, néhány krónika (a legismertebb Branković György deszpótáé), jelei a még létező csekély irodalmi életnek. Az irodalmi ujjáébredés kezdete a XVII. sz. végére tehető. A passzarovici békekötés (1718) által a szerbek nagy része osztrák uralom alá került és ez által a nyug ati élettel és a modern műveltséggel jött érintkezésbe: iskolákat kezdtek alapítani, részben orosz tanítókkal. Könyvek is sürübben jelentek meg, de ezek sem tartalmuk sem nyelvüknél fogva nem voltak népszerüek, mert ó-szláv egyházi nyelven irattak, még pedig gyakran nem is annak szerb alakjában, hanem a nép által kevésbbé értett orosz alakban, melyet akkor tisztábbnak és régibbnek tekintettek. Ezen szloveno-szerb irodalom legkiválóbb képviselője Rajić) Jován (1726-1801), aki: A szláv nemzetek, különösen a bolgárok, horvátok és szerbek története c. munkája (Ujvidék, 1768; II. kiad. Buda 1823. 4 köt.) által hirnévre tett szert, mert nemzeti emlékeket ébresztett fel. Az irodalom alaposabb reformációját Obradović Dositej (meghalt 1811) kezdte meg, Karadić Stefanović Vuk (1787-1864) folytatta és Danicić György (meghalt 1886) végre diadalmasan bevégezte. Ezeknek ugyanis hosszu harcok után sikerült a nép nyelvét irodalmi nyelvül felvétetni és azáltal a szélesebb értelemben vett irodalom keletkezésének föltételeit megteremteni. Miután továbbá a XIX. sz. kezdetén Szerbia végleg megszabadult a török járom alól, beállott egyszersmind a lehetőség a nép eredményes művelésére. Azóta a szerb irodalom kisebb mértékben ugyan és nagyobb fellendülés nélkül, az európai irodalom utjain halad. Az első modern költő Musicki Lucián volt (1777-1837), akinek pszeudóklasszikus ódái azonban nem voltak jó hatással az izlésre. Népszerübb nyelven irt Milutinović Simon (1791-1847), aki: Serbijanka cimü költemény-ciklusában (Lipcse 1826) a szerb szabadságharcot énekelte meg. Ezen időszak irói közül említendők még: Stojković Atanaz és Vidaković Milován (megh. 1841) regényiró, Popović Jovan St. (1806-1856) lirikus és drámairó, Lazarević Lázár (megh. 1805) drámairó, Subotić´Jovan (1817-1886) stb. A prózai irodalom a műveltség terjedésével nagyon fejlődött, de nincs önálló jelentősége; a lapok és folyóiratok száma is megnőtt (fontos lett különösen a Srbski ljetopis 1825 óta).
Körülbelül a XIX. sz. közepe óta a költészet tárgyra és alakra nézve nemzetiebb életet nyert, különösen két költő munkái által: Njegus Petrović II. Péter, montenegrói vladika (1813-1851), kinek leghiresebb munkája: Gorski Vijenac (hegyi koszoru, Bécs 1847) drámai alakban Montenegró szabadságharcát Törökország ellen (a XVII. sz. végén) festi, és Radicević Brankó (meghalt 1853) lirikus által. A legujabb kor legismertebb költői Jovanović-Zmaj Jován és Jaksić György; mint elbeszélő pedig kitünik Milicević J. A szerb nemzet legkiválóbb költői termékei mindenesetre annak megbecsülhetetlen népdalai, amelyek a legujabb időkig az idegen nemzeteket legjobban érdeklik. A szerb népd. első mintaszerü gyüjteményét Karadić St. Vuk adta ki: Narodne srbske pjesme cim alatt (2. kiadás, 5 köt., Bécs 1841-65), mely gyüjtemény több idegen nyelvre lefordittatott. Karadić később még hercegovinai szerb népdalokat is közölt (Bécs, 1866), mig a boszniai népdalokat Petranović Bogoljub tette közzé (három gyüjteményben, Belgrád 1867-70 és Sarajevo 1867). A szerb népmondákat és meséket szintén Karadić gyüjtötte és közölte (Bécs 1870). A tud. irod. a szerbeknél még csak most kezd kifejlődni, mindamellett egyes szakmákban, igy a történelemben és etnográfiában már is értékes munkákkal dicsekedhetik. A történetirók közül a már említett régibb Rajić és Milutinovićén kivül említendők még: Jovanović Pál (Szerbia legfontosabb eseményeinek története, 1847); Stojaćković A. (A keleti szláv egyház története, 1847); Medaković Milorad (Montenegró története, 1850); Medaković Dániel (A szerb nemzet története, 1851-53); Novaković Stojan, Mijatovic Cedomil és mások. Mint jogtudós kitünt Bogisić Boldizsár (A szláv jogszokások, 1867 és Jelenkori délszláv jogszokások, 1874); mint etnografusok Milicević M., Kovacević Tamás, Petranović Bogoljub, Jukić Fer., Grećković P. stb. Mint elsőrendü nyelvész említendő Danicić György (megh. 1886). A tudományos munkásság összpontosul az 1842. alapított szerb tudós társaság Glasnikjában, a szerb kir. tudom. akadémia Glasában, az 1827. alapított ujvidéki: Matica Srbska folyóiratában és a zágrábi délszláv akadémia közleményeiben. A napi lapok közül a legrégibb a szerb hivatalos lap: Srpske novine, mely 1834 óta folytonosan megjelenik. V. ö.: Safarik P. J., Gesch. d südslav. Literatur (Prága, 1864-65. 4 köt.); Jagić V., Historija kujievnosti naroda hrvatskoga i srbskoga (Zágráb 1867); Novaković St., Istorija srpske knjievnozti (Belgrád, 1871) és: Srpska bibliografija (Belgrád, 1865); Pypin.-Spasović Gesch. d. slav. Literaturen II. köt. (Lipcse 1880) stb.
III. Horvát nyelv és irodalom.
Horvát nyelvnek történeti és nyelvészeti értelemben a szláv nyelvcsalád szerb-horvát ágának nyugati dialektusát nevezik. A nyelvhatárok körülbelül: északon a Kulpa torkolatáig, azután a Száva a Verbasz torkolatáig; keleten a Verbasz és a vonal Jajcától Curzola szigetig; nyugaton az adriai tenger a kvarneroi és dalmát szigetek bezárásával. Azonkivül ide tartozik Isztria keleti partja és Szlavonia nyugati része (Verőce és Pozsega vmegye). A dialektus főkülönbsége a déli szerb tájszólástól abban áll, hogy a szerbek az ó-szláv e hangzót je vagy ije-nek ejtik, mig a horvátok e helyett i-t mondanak; p. Vijenac (koszoru) horvátul vinac. Ezen sajátságok miatt a horvát dialektust Ikavstina-nak (I-dialektus) nevezik vagy pedig néha Cakavstina-nak, mert némely helyeken a kérdő névmás Ťmiť Ťcať-nak ejtetik a szerb Ťstoť helyett (Stokavstina). Ezen tulajdonképeni horvát nyelvtől különöbzik Zágráb- és Varasdmegye lakóinak nyelve, mely közelebb áll a szlovén nyelvhez és Kajkavstina-nak neveztetik (kaj a. m. mi?). Mindezen különbségek azonban csak a nép nyelvében léteznek, mert a horvát irodalmi nyelv a szerb irodalmi nyelvvel teljesen azonos, csak külsőleg különböznek a cirill v. latin betük használata által. A horvát nép elszakadt ága Magyarországon él, ezeket bunyevácoknak nevezik. Dialektusuk csekélységekben eltér a horváttól. Horvát irodalom alatt nem annyira egy egységes, összefüggő irodalmat, hanem három, különböző helyen és különböző feltételek alatt keletkezett irodalmat szoktunk érteni:1. A raguzai köztársaság és a dalmát városok és szigetek irodalma a XV. sz. végétől a XVII. sz. végéig; ezen irodalom horvátnak neveztetik, mert nyelve történelmi értelemben horvát (nyugati szerb-horvát); délen a raguzai köztársaságban e nyelven kezdettől fogva a szerb nyelv (déli vagy hercegovinai dialektus) befolyásai észlelhetők, melyek idővel tulnyomók lesznek, ugy hogy a XVII. sz.-ban ezen irodalom nyelve horvát sajátságokkal biró délszerb nyelvnek nevezhető. Ezen városok szláv irodalma kezdettől fogva az illető olasz irodalmi irányok utánzata volt és nem volt nemzeti szláv szinezete. A létező munkák nagy része olasz irodalmi termékek fordításaiból v. átdolgozásaiból áll. A prózai irodalom majdnem teljesen hiányzik, mig a költői irodalom Dalmácia viszonyaihoz fogva igen nagy és kiváló. Képviselve vannak különösen: a lirikus költészet, a szerelmi dalok, nem ugyan alakra, de felfogásra nézve az olasz szonettek mintájára; a költői elbeszélés és a nagy műéposzok, a tanköltemény, a dráma és pedig a szomorujáték és végül a vigjáték, az utóbbi néha prózában. Az egész irodalom főszéke a raguzai köztársaság. Az első kiváló, ezen irodalmi korszakot megnyitó költő a spalatói szül. Marulić Márk (1450-1524) volt, aki Szent Judith történetét és más bibliai elbeszélő költeményeket irt és Olaszországban is nagy hirnévnek örvendett. A szorosabb értelemben vett raguzai költők élén áll Mencetić Zsigmond (1457-1501), ki mellett Drić György (megh. 1510 kör.) említendő, mindkettő mint az olasz szonetták példájára készült szerelmi költészet képviselője. Más kiváló költők még: Lucić Hannibal (1480-1540), szintén lirikus, de amellett egy: Robinja (A rabnő) cimü drámának szerzője is, melynek tárgyát a török háborukból vette; Vetranić-Cavcić Mór (1482-1576), kitől különösen igen jó misztériumok (Ábrahám áldozata, Krisztus feltámadása stb.), és nagyobb költeményei: Remeta (Az eremita), Putnik (A vándor) és Italija emelendők ki; végre Hektorović Péter (1486-1572) a Ribanje (Halászat) cimü költői elbeszélés szerzője. A dalmát költők ujabb kora kezdődik Cubranović Endrével, kit különösen Jedjupka (A cigánynő) cimü költeménye tett hiressé. Ide tartozik Naljesković Miklós (megh. 1587) komédia- és pásztorjáték-költő, kit azonban u. e. a téren Dric Marino (megh. 1580) felülmult. A XVI. sz. legismertebb költőihez tartoznak továbbá Ranjina Dinko (megh.1607), aki szerelmi dalokat, vigjátékokat, tankölteményeket és idilleket irt, és Zlatarić Dinko (megh. 1610), tanköltemények irója. Fénypontját azonban a raguzai költészet Gundulić Jánossal (1588-1638) érte el, az Osman nevü hires éposz szerzőjével, ki mellett még csak Palmotić Junius (1606-1657), számos dráma, egy vallásos éposz (Christias) és lirai költemények szerzője, érdemel említést, ki nem ugyan költői tartalomra, de az alak szépségére nézve Gundulić méltó társa. Miután 1667 április 7. Raguza városát a földrengés teljesen elpusztította volt, a város jóléte és evvel együtt az irodalom is gyorsan hanyatlott, ugy hogy a XVIII. sz.-ban életének csak igen kevés jelét adta. Ezen későbbi időkből említendő még Palmotić-Dionorić Jakab (megh. 1680), aki a nagy földrengést és Raguza feltámadását: Dubrovnik obnovljen (Az ujjáépült Raguza) cim alatt énekelte meg; Djordjić Ignác (megh. 1837), tan- és vallási költemények szerzője, és végre Kacić Miosić András (megh. 1760), aki ugyszólván a régi dalmát és az uj horvát-szerb irodalom között az összekötő kapcsot képezi. A régi dalmát költők összes munkáit ujabban a zágrábi délszláv akadémia adja ki (Stari pisci hrvatski, XIX kötet, Zágráb 1869-1892).
2. A mai tulajdonképeni Horvátország, azaz Zágráb-, Kőrös- és Varasdmegye irodalmát az ugynevezett kajkavstina dialektusában találjuk fel, amelynek a XVI. sz. második felétől a XIX. sz. harmincas éveig vannak termékei. Ezek többnyire népies tárgyakból állanak és mindig jelentéktelenek voltak, ugy hogy az egyes irók említést sem érdemelnek. V. ö. Safarik, Gesch. d. südslav. Literatur, II. köt. 273-304 l.
3. Az uj-horvát irodalom, a horvát és szerb nemzeti eszme felébresztése óta a XIX. sz.-ban. Ez azon törekvésben gyökerezik, hogy a tulajdonképeni szerbek (a görög-keleti egyház hivei) és a horvátok (római katolikusok) között irodalmi és általában szellemi egyesülés jőjjön létre, ezért Karadić Vuk és a szerbek példájára fel is vette a hercegovinai (délszerb) dialektust irodalmi nyelvnek és a termékei csakis külsőleg, a latin irás által különböznek a szerb irodalomtól. Ezen uj-horvát irodalom kezdete (1834 óta Gaj Lajos (megh. 1872) tevékenységéhez van kötve. Az általa és társai által irodalmi nyelvvé tett délszerb nyelvet egelőre neutrális névvel illirnek nevezték (az egész akkori szellemi és politikai mozgalom is illirnek neveztetik), mely neve 1848-ig megmaradt. Azóta a horvát vagy horvát-szerb elnevezés jött tulsulyra. Az uj-horvát irodalmi élet központja Zágráb; az irók és munkák száma összehasonlítva a nép számával, igen jelentékeny. Mint költők Gaj Lajoson kivül kiválnak: a szlovén eredetü Vraz Szaniszló (megh. 1851; Djulabije, Gusle i tambura cimü lirai költem.); Rakovac Károly (megh. 1854), Vukotinović György (megh. 1893, Pjesme i pripovjedke, Rucne triga stb.), Bogović Mirko (szül. 1816), Demeter Döme (megh. 1872), Trnski Iván (szül. 1819), Kukuljević Iván (1816-1889), különösen pedig Mauranić Iván (1813-1887), a Smrt Smail-aga Cengijića (Smail-aga Cengić halála) cimü kitünő hősköltemény szerzője, és Preradović Péter (megh. 1872), mint lirikus a legelső horvát költő. Mint regényköltők említendők Senoa Ágoston és Babicacuta Ljuba. A tudományos irodalom központja a Zágrábban 1866. alapított Délszláv Tudományos Akadémia, melynek elnöke Racki Ferenc (szül. 1829) elsőrendü szláv történész. A tudomány más kiváló képviselője: Jagić Vatroszláv nyelvész, Kukuljević Iván, Klaić Vjekoslav, Tkalcić Iván történészek, Pavić Ármin irodalom - történész, Budmani Péter nyelvész, Vukotinović Lajos, Brusina Spirídion, Pilar György természettudósok stb. Dalmáciából, ahol az utóbbi évtizedekben az irodalom szintén uj lendületet vett, mint költők említendők: Pucić Orsat gróf (szül. 1821., megh. 1889), Kazali Antal (szül.1815; Zlatka, Grobnicko opolje, Ban Mátyás drámairó (szül. 1818; Mejrima, Car Lázár) és Sundecić Jován (szül. 1825). A horvát epikus népköltészet a szerbekével tárgyra nézve azonos, de alakra nézve különböző versmértéke van (15 szótagból, a hetedik után caesurával). A XVI-XVII. sz.-ban meglehetősen gazdag volt, most azonban letünőfélben van. A kéziratban fenmaradt epikus népköltemények egy részét kiadta Miklosić F. (Beiträge zur Kenntniss der slavischen Volksposie I. Die Volksepik der Kroaten. Bécs 1870); teljesebb kiadást szerkesztett Bogisić B. (Narodne pjesme iz starijih zapisa, Belgrád 1878). Más horvát népdalokat közölt Kukuljević J. munkáinak IV. kötetében (Zágráb 1847). Népies meséket és mondákat összegyüjtöttek és kiadtak Valjavec M. (Varasd 1858 és Zágráb 1875); Plohl-Herdvigov (Varasd 1868); Kurelac F. (Zágráb 1871) és Krausz (Lipcse 1883-84). V. ö. a szerb irodalomnál említett kútfőket és a Bojnicićtól 1881-83. Zágrábban kiadott Kroatische Revue-t.
IV. Szlovén nyelv és irodalom.
A szlovén nyelv a délszláv nyelvek szerb-szlovén csoportjához tartozik és a szerb-horvát nyelvhez nagyon közel áll. E nyelvet körülbelül 11/2 millió szláv beszéli Stiriában, Karinthiában és Krainában. A nyelv határai: északon a német nyelv felé egy körülbelőleges vonal Tarvistól Klagenfurton és Völkermarkton keresztül Radkersburgig; Keleten a határ Stiria és Magyarország között; délen a horvát nyelv felé egy Mötlingtől Capodistriáig terjedő vonal; nyugaton pedig az olasz (furlán) nyelv felé a Caprodistriától Monfalconén és Cividalén át Tarvisig vezető vonal. Eszerint a szlovén nyelv elterjedt Karinthia és Stiria déli részén és Isztria északi részében. Nyelvtanok: Kopitar, Grammatik der slaw, Sprache in Krain, Kärnten u. Steiermark (Laibach 1808); Metelko (Laibach 1825); Murko (2 kiadás, Grác 1850); Janeić (Laibach 1850); Lewstik (Die slovenische Sprache, Laib. 1866); Suman (Slovenska slovnica, Klagenfurt 1884); Sket (Sloven. Sprach und Übungsbuch, Klagenfurt 1885); Szótárak: Murko (2 rész, Grác (1833), Janeić (1850 óta több kiadás) stb. A legrégibb szlovén nyelvemlék az u. n. freisingi emlékek liturgiai tartalommal, melyek egy X. sz.-beli kéziratban maradtak fenn (kiadta Kopitar a Glagolita Clozianus-ban, Bécs 1836); attól fogva a reformáció koráig hiányzik majdnem minden nyelvemlék. A krainai reformátor Trubar Primus (1508-86) és társainak munkássága folytán megjelentek: az első szlovén bibliafordítás (I. teljes kiadás 1584) és más egyházi és teologiai munkák. Ezen irodalom azonban az ellenreformáció következtében megsemmisült, ugyannyira, hogy a XVIII. sz. végéig nem létezik szlovén irodalom. Egy teljes bibliafordítás katolikus részről (főmunkatársai voltak Japel és Kumerdey) megjelent 1791-1802. Szélesebb értelemben vett irodalom csak Vodnik-kal (1758-1519) megj.: szerintem a dátum hibás kezdődik; a szlovén költészet valódi alapítója azonban Preseren Ferenc volt 1800-1849 (összes költeményei Pesni Franceta Preserna, Laibach, 1866). A XIX. sz. közepe óta összefüggésben az élénkebb nemzeti élettel a kisebb szláv népeknél az irodalmi mozgalom is erősebb lesz. Mint szlovén ujabb költők említést érdemelnek még: Levstik, Valjavec, Strittar. A költői termékek különösen a laibachi Ljubljanski zvon cimü szépirodalmi lapban szoktak megjelenni. A szlovén népdalok gyüjteménye megjelent Laibachban 1839-44.: Slovenske pesni kranjskoga naroda cim alatt. A szlovén irodalom átnézete: Kleinmayr, Zgodovina slovenskoga slovstva (Klagenfurt, 1881).
a szláv népek csoportja délkeleti Európában. Ide tartoznak a szlovének Ausztria keleti alpeseiben, a horvátok, szerbek (bosnyákok, montenegróiak), bolgárok, l. Szlávok.
Ezen név alatt Bulgária, Szerbia és Bosznia régi érmeit szoktuk érteni, mig a szlavoniai báni érmek inkább a magyar éremtan körébe tartoznak. A legrégibb délszálv pénzek a bolgár pénzek. Eddig a következő bolgár cároktól ismerünk pénzeket: Simon (888-927); I. Asien (1186-1196); II. Péter (1196-1201); II. Asien Joan (1218-1241); II. Mihály Asien (1245-58); Svetoslav (1294-1322); III. Mihály (1323-1330); Straismir János (1371-1397); Sisman János (1371-95). Ezek mind ezüst pénzek, nagyságuk (Misunet mértéke szerint ) 3-51/2, sulyuk o,55-1,50 gr. Külsejük teljesen bizanci. Mint az egykoru bizanci császárok pénzein, ugy a bolgár pénzeken is az előlapon közönségesen az álló vagy trónon ülő megváltó képe kereszttel látható, jobb kezét áldásra felemelve; a felirat itt is csak IC-XC (Jesus Christos). A hátlapon a cár és a cárné állva vagy ülve, tartván a keresztet vagy zászlót; a felirat ó-szláv és a cár nevét és cimét tartalmazza. Hol verettek ezen pénzek, nem tudjuk. A pénzverők kétségkivül bizanciak voltak. A bolgár pénzek ma meglehetősen ritkák, mert eddig csak körülbelül 300 db ismeretes.
A szerb pénzek
sorozata kezdődik I. Vladislavval (1234-1241) és végződik Lazarević Istvánnal (1389-1427). Összesen 14 királytól és több deszpotától és azonkivül három városnak autonom pénzeit ismerjük. A szerb pénzek is többnyire ezüstből valók; létezik ugyan néhány aranypénz is, de ezeknek valódiságuk eddig még kétséges, azonkivül van néhány rézpénz is, de ezek nagyon ritkák. Az ezüst pénzek nagysága szintén 3-51/2, sulyuk 0,50-2,00 gr. Külsejük velencei befolyás alatt áll, és például Uros pénzei már alig különböztethetők meg a velencei matapanoktól. A felirat latin vagy szerb és közönségesen az előlapon a megváltó nevét, a hátlapon a fejedelem nevét és cimét tartalmazza. Csak Oliver deszpota pénzén van hátul latin, elől pedig szerb felirat. A pénz értéke vagy veretésének ideje soha sincsen kitüntetve. Pénzverő helyek voltak Novobudo, Brskovo, Rudnik, Smedorovo. A pénzverők valószinüleg Velencéből vagy Raguzából jöttek. A szerb pénzek átlag nem ritkák.
Boszniai pénzek
eddig ismeretesek a következő fejedelmektől: Kotromanić I. István (1290-1313); II. István (1322-54); I. Tvrtko (1354-91); Ostoja István (1398-1404), 1408-18); II. Tvrtko (1404-1408, 1415-43); István Tamás (1443-61); István Tamasević (1461-63) és Ujlaki Miklóstól (1471-77). Azonkivül ide számítandók Subić Pál (1283-1312) és Subić Mladen (1302-22) bánok, továbbá Hervoja szpalatói herceg (1403-15) pénzei is. Boszniából eddig csak ezüst pénzek ismeretesek. Nagyságuk és sulyuk olyan, mint a szerbeké. Külsejük szintén a velencei pénzekre hasonlít. Feliratuk mindig latin, csak egynéhány darabon van szláv felirás, de az is latin betüvel. Itt is az előlapon a megváltó, vagy szt.-György, vagy szt.-Trifon látható; a hátlapon a fejedelem képe vagy csak cimere. A cim mindig igen rövid. A boszniai pénzverdékből csak Cattaro névleg ismeretes. A boszniai pénzek átlag ritkábbak a szerbeknél, de nem oly ritkák, mint a bolgár pénzek.
1. Territorium Venezuela D.-amerikai köztársaságban: az Orinoko deltáját foglalja magában, 65647 km2 területtel, (1891) 7222 lak.- 2. county Michigan É.-amerikai államban, 6812 km2 ter., 2540 lak., Escanaba székhellyel.
(Δ, δ) a görög abécének negyedik betüje; nem egyéb, mint e betünek héber neve daleth, mely annyit tesz mint kapu (bizonyára a héber: [ÁBRA] betünek eredetibb alakjától).