Margaritesz, ujgörög iró, született 1830., jelenleg athéni tanár. Munkái (mintegy 20) Görögország történetére és földrajzára vonatkoznak. Főbb művei: Makedónia idő- és helyrajza; Utazás Egyiptomban; Paioniosz igazi szülővárosáról.
egy gazdagságáról és jótékonyságáról ismeretes orosz család, mely D. Nikita, a tulai fegyvergyár egy egyszerü munkása által jutott tekintélyre. Ő szállította ugyanis a svéd háboru alatt nagy Péter cárnak az ágyukat s fegyvereket és jutalmul több birtokot kapott Szibériában, hol gazdag fémbányákat fedezett föl, főképen a kolybait, s ezek révén mesés gazdagságra tett szert. 1720. nemességet kapott. Kivüle felemlítendők még:
1.D. Grigorjevics Pál, szül. 1738, megh. 1821. Tudós és bőkezü ápolója volt a természettudományoknak, különösen a botanikának. Ő alapította a moszkvai füvész kertet.
2. D. Nikitics Miklós gróf, szül. Szt.-Pétervárott 1773., megh. 1828. Bányáit kitünően kezelte. Az 1812. háboruban saját költségén egy ezredet szerelt föl s azt maga vezérelte. A békekötés után huzamosabban lakott Párisban és Firenzében, mindkét helyen maga köré gyüjtötte a legkiválóbb tudósokat és művészeket és fejedelmi bőkezüséggel áldozott művészeti és jótékony célokra.
3. D. Njikolajevics Pál, az előbbeni fia, szül. Szt.-Pétervárott 1798 aug. 17., megh. Mainzban 1840 ápr. 5. A párisi Lycée Napoleonban nevekedett, részt vett az 1812-14. hadjáratokban, 1831-34. kurszki kormányzó volt s a török háboruban elesettek özvegyei s árvái számára 625000 rubelnyi alapítványt tett, ezenkivül fél milliónyit áldozott moszkvai jótékony intézeteknek, valamint a Szibériába számivetettek sorsának enyhítésére. Nagy összeget adott a sz.-pétervári tudományos akadémiának is, melyből ez évenkint az ugynevezett Demidov-dijjal irodalmi műveket jutalmaz.
4. D. Nikolajevics Anatolij herceg, az előbbeni testvére, szül. Moszkvában 1813., megh. Párisban 1876 ápril. 29. Párisban nevekedett s Szt.-Pétervárott és más orosz városokban nagyszerü jótékony intézeteket alapított; mikor a kolera először lépett fel Szt.-Pétervárott, saját költségén nagy kórházat állított s abban a betegek ápolásával maga is foglalkoztt. Az irodalmat és művészetet szünetlenül támogatta s ezért a párisi tudományos akadémiának is tagja volt. 1837-40. jeles természettudósokból és mérnökökből összeállított tudományos expediciót szervezett déli Oroszországba, hogy az ottani ásványtelepeket, különösen a kőszenet felkutassák s általában azt a vidéket alaposan megvizsgálják. Ő maga De Sainson francia tudóssal együtt átkutatta történelmi és statisztikai szempontból a Fekete-tenger északi partjait és a Krymi félszigetet. Vizsgálódásai eredményét a Voyages dans la Russie méridionale et la Crimée, par la Hongrie, la Valachie et la Moldavie, exécuté en 1837 (Pár. 1839-49; 4 k.) c. diszműben szedte össze, melyet követett az Album de voyage (Páris 1849). Utazási leirásaiból való kivonat a La Crimée (1855). Tőle való az Album pittoresque et archéologique de la Toscane (1871) is, valamint: Lettres sur l'empire de Russie (Pár. 1840); Observations météorologiques etc. a Nyjne-Tagielsk (u. o. 1839). 1841. Firenzében nőül vette Bonaparte Matild hercegnőt, Jérôme király leányát. Minthogy görög ortodox létére azt fogadta, hogy ebből a házasságból születendő gyermekeit a római katolikus vallásban fogja nevelni, az orosz államszolgálatból elbocsátották és Szt.-Pétervárra hitták számadásra. Itt annyira megnyerte a cár kegyét, hogy ez megengedte neki a Párisba való visszatérést. Feleségétől már 1845. elvált, tekintélyes évi járadékot biztosítva annak. Ezután előbb az orosz követség attaséja volt Rómában, azután orosz ügyvivő a firenzei hercegi udvarnál. A krimi háboru kitörésekor az orosz állami kincstárnak egy millió ezüst rubelt ajándékozott s ezért valóságos államtanácsossá nevezték ki. A toszkánai nagyherceg már előbb a san donatoi hercegi rangot adta neki. Ezután legtöbbnyire Firenzében lakott. Képtárát, mely egyik legnagyobb és legértékesebb magángyüjtemény volt egész Európában, halála után elárverezték és mindenfelé széthordták. Gyermeke nem maradt.
(franc. ejtsd: dmiglasz), a fagylalt egy neme, habart tejfölhabból vaniliával, földi eperrel, csokoládéval stb.
(franc. ejtsd: dmimond), szóról-szóra a. m. félvilág, az ifj. Dumas ilyen nevü szindarabjáról (1855) elnevezett nagyszámu társadalmi osztály Párisban, mely külsőleg a legmagasabb körök szokásait s életmódját utánozza, anélkül, hogy az ahhoz szükséges eszközökkel rendelkeznék. Azóta más városok hasonló köreit is, különösen nőit, ha azok képviselői rossz erkölcsi hirben állanak, általában D.-nak nevezik.
a. m. karneol.
(török) a. m. vas, innen D.-kapu, (l. o.), vaskapu. Ilyen néven több török hegyszoros elnevezése is ismeretes. Az irodalmi átirásban timur-nak hangzik. L. Timur lenk.
város Szaloniki török vilajetben, 24 km.-nyire Szeresztől, a Kurcseva partján, mintegy 8000, nagyobbára török lak., erősséggel.
1. a Balkán-hegység egyik hágója (1097 m.) a Drinápolyból Ruszcsukba vezető uton, Stiven és Trnova közt; a bizanciak Sziderasz v. Sziderocastrumnak hivták; 2. szoros a Káspi-tenger és a Kaukázus K-i vége közt, Dervent (l. o.) mellett.
(franc. ejtsd: demisszjon) a. m. lemondás, hivatalból eltávozás.
(gör. dhmiorsV, eredetileg tulajdonképen csak a. m. vminek a készítője, alkotója, mesterember (a latin faber(. Platon volt az első, ki metafizikai értelemben használja e szót s vele a legfőbb istent jelzi; a keresztény gnosztikusoknál azonban alsóbb foku istent jelent, azt, ki a világot teremtette, mert a legfőbb isten, mint tiszta szellem nem érintkezhetett az anyaggal; a világot egy korlátoltabb lény teremtette, mely végtelen távolságban van az istenségtől és se erkölcsileg, se szellemileg nem éri föl amazt. Attika legrégibb rendi alkotmányában a D.-k a kézművesek, a nemesek (eupatridák) és a parasztok (geomorok) mellett. Az orvosok és művészek is D.-ok. Némely dór városban a legfőbb hatósági személyek neve is D. Utóbb vallásbölcseleti értelemben különösen az anyagi világ és az ember testi, ill. állati részének az alkotója. Ily értelemben a gnosztikus tanok keretében az ótestamentomi istennel azonos, akit a zsidó keresztény vallási és görög-zend bölcseleti eszmékből kevert tanrendszer számos árnyalatainak legtöbbje az abszolut istentől, az egészen tökéletes, önmagától való legfőbb lénytől megkülönböztet és ennek vmelyik közvetett emanációjaképen tüntet fel. A D., amint alakja egyfelől az alexandriai zsidó-keresztény és zsidó-hellenisztikus közvetítő irányzatokból, másfelől pedig a zsidó monotheizmust a zend dualizmussal és a görög-római demonologiával kiegyeztetni törekvő vallálbölcseleti tanokban kijegecedett, közelről érintkezik és részben szerepet vált az ótestamentumi sátánnal és a persa mazdeizmus Ahriman-jával (l. o.), a gonoszság személyesített őselvével. A gnoszticizmus és a manicheizmus legkonokabb és legszivósabb kitartással uj meg uj alakot öltve fel-felelevenedő eretnekségei, mint p. a katarok és waldensiek, patarenusok és bogomillek stb. velük többé-kevésbbé rokon szekták keleten és nyugaton, ép a D.-ra vonatkozó tanaikban vallanak leginkább közös forrásukra. A római és bizánci két uralkodó és magát az egyedül üdvözítő igaz tan birtokában levőnek hirdető egyház e kiirthatatlan ellenzékei ugyanis, amelyek még ma is tovább burjánzanak a különböző tulzó orosz szekták és hazai nazarénus, meg az egyebütt is elterjedt babtista-felekezetek tanaiban, arra nézve legnagyobbrészt megegyeznek egymással, hogy az anyagi világot és amennyiben ennek részese, annyiban az embert a benne lévő gonosz indulatokkal, valamint a világban található minden rosszal együtt a legtökéletesebb és a legfőbb jó elvének képviselőjéül tekintett isten nem teremthette, hanem hogy ezek az isteni lényeg fokozatos emanációi egyikének, valamelyik kevésbbé tökéletes származékának a művei lehetnek.
Amennyiben e gnosztikus eredetü, de a legkülönbözőbb vallásrendszerekbe beszivárgott tanok akár a persa mazdeizmus egyenes, akár az iszlám, vagy a bizanci egyház törzsén élősködő s vele együtt terjedő eretnekségek, akár pedig ezek nyugati rokonai révén, tehát közvetett uton több helyütt a néphit elemei közé is beszürődtek annyiban az ennek vizsgálatával foglalkozó folkloristát, a népies hagyományok összehasonlító alapon elemző buvárát is érdeklik. Ily alakjukban a D.-ról szóló tanok leginkább az ördög-mondák egy részéből hámozhatók ki. A legtöbb efféle mondával, amelynek magvául a D. gnosztikus szinezetü felfogása mutatható ki, természetesen a bizanci egyház kebelébe tért keleti és déli szláv népeknél találkozunk, mint azoknál, amelyek a legközelebb állottak és állanak ma is a gnosztikus tévtanok forrásaihoz. Ezek etnikus hatása révén aztán másfaju népekhez, igy kivált az oláhokhoz és mihozzánk magyarokhoz is eljutott számos töredéke e tanoknak, amint az kivált a mi népünk teremtésmondáiban és egyéb oetiologiai (l. o.) hagyományában mutatkozik. Ezekkel nálunk eddigelé a legbehatóbban Kálmány Lajos foglalkozott, a kinek Világunk alakulásai c. dolgozata e téren is becses adatokkal egészíti ki az Ipolyi Magyar Mythologiájában teljesen kritikátlanul s tővel-heggyel összekuszált hagyományelemeket.