1. Nádor, továbbá bán és bácsi főispán, III. István és III. Béla korában, aki különösen a bizanciak elleni háboruk alatt tüntette ki magát. Midőn IV. István félévi királyság után 1162. Mánuel császárhoz futott, D. nádor volt a fegyverre kelt magyarság vezére. 1165. az előbbi évben elfoglalt Szerémség visszavételére küldte III. István; D. nádor a görög vezéreket megverte, a görögöket a Száván visszaüzte s Zimonyon kivül az egész Szerémséget visszahódította. 1167. Andronikus vezérlete alatt egy nagy görög sereget küldött Mánuel a vereség megbosszulására; D. nádor 15 ezer emberrel várta, s bár ő maga a görög sereg centrumát áttörte, a szárnyakon a görögök lettek a győztesek, ugy hogy D. kénytelen volt visszavonulni. 1181-83. tengermelléki bán volt. Utoljára 1186. találjuk a nevét, mint bácsi főispánét, a mely méltóságot - ha talán megszakítással is - egy negyedszázadig viselt. Ha az 1146. említett D. ispán is egy személy volt vele, szereplése négy évtizeden át tartott. Régebbi történészeinknél Bánffy D. néven találjuk s valószinü is, hogy a Tomaj nemzetségből származott losonci Bánffy-család ősei közé tartozott; e nemzetségnél ugyanis már a XIII. sz. folyamán többszörösen előfordul a D. név, a mi nyilván arra vezethető vissza, hogy a hagyományos Thonuz-oba vagy Thonuz nevet helyettesítették a hasonló hangzásu Dioniz keresztnévvel.
2. D. nádor, II. Endre egyik hirhedt tanácsadója, ki 1216. tünik föl először mint tárnokmester, a következő évben pedig Endrét a Szentföldre kisérte. Nem konstatálható, hogy kétszer viselte-e a nádori méltóságot, vagy hogy más személy volt az 1227-28. s megint más az 1231-34-ki nádor, ámbár valószinü, hogy mindkét esetben egy szenélyről van szó. D. nádor az izmaeliták és zsidók pártolása s az ország javainak bünös elidegenítése miatt rossz hirt hagyott maga után; a közvélemény őt vádolta az ország sülyedéseért. De bár Róbert esztergomi érsek 1232. átokkal sujtotta, II. Endre nem tudott szabadulni káros befolyása alól. Endre halálával D. szereplése is véget ért; IV. Béla «az országjavak elfecsérlésében és hütlenségben világosan bűnösnek talált» D.-t nemcsak a nádori méltóságtól, hanem javaitól és szemevilágától is megfosztotta. Azzal is vádolták, hogy bünös viszonyban élt Beatrixszal, Endre 3-ik feleségével. Közönségesen Hédervári Vialka D.-nek nevezik, de ez a vélemény nem igazolható. Okleveles emlékek szerint Ompud fia volt s igy vagy a Gutkeled, vagy ami még valószinübb, a Tomaj nemzetségből származott. Apja hihetőleg azonos azzal az Ompuddal, ki a XII. sz. vége felé szolnokmegyei főispán volt, fiai pedig a XIII. sz. dereka táján élt Samud és June lehettek, kiknek ivadékai Abádi és Thomay néven fordulnak elő.
3. D. nádor, D. fia a Tomaj nemzetségből, a Losonci és Bánffy-család őse. II. Endre uralkodásának második felében kezd szerepelni, elébb (1222-24) főlovászmester, majd tárnokmester és szolnoki főispán volt s mint ilyen kapta 1228. II. Endrétől a Gertrud meggyilkolásában részes Kachich-nembeli Simon bán széplaki s aztán losonci birtokát, továbbá a szolnoki várhoz tartozó Kozár-földet. Az 1231-ki nagy kormányválság alkalmával, midőn a legtöbb országos méltóságot más személy foglalta el: D. tárnokmester - ugy látszik - a kegyvesztettek közé tartozott. 1233-34. erdélyi vajda, majd nádor s egyszersmind szolnoki és 1236. bihari főispán lett. 1239. a bolgár ügyek elintézése végett a pápánál járt követségben. Midőn 1240. vége felé hire jött, hogy a tatárok a határok felé közelednek, egy csapat élén D. nádort küldte Béla a betörés megakadályozására. A kis csapat azonban nem tudta a tatárokat feltartóztatni; 1241 márc. 12. a vereckei szorosnál vivott ütközetben D. csapatának legnagyobb részét levágták s maga D. is alig tudott néhányad magával megmenekülni. Ezentul nyoma veszett.
4. D. nádor, a Jurle-nemzetségből, a Szentgróti család őse, IV. Béla gyermekkori barátja és játszótársa, majd egyik leghivebb embere, kit 1217-től kezdve, midőn II. Endre szentföldi hadjárata alkalmával Bélát nagybátyjához, Bertold aquilejai patriarkához kisérte, folyton Béla mellett találnak. Már kora ifjuságában kitünt Viddinnél, megszabadítva a bolgároktul fogságba ejtett Szoboszló fia, Bogomér székely ispánt, a következő években az osztrákokkal s a halicsi Misztiszlávval és Dániellel viselt hadjáratok alatt szerzett ujabb érdemeket; Jaroszláv ostrománál sulyos sebeket is kapott. II. Endre halála után főlovászmester és temesi főispán lett s mint ilyen részt vett a szerencsétlen sajói ütközetben, hol ő is azok közé tartozott, kik IV. Bélát megvédelmezték a rátörő tatárok ellen. Elkisérte Bélát a Dráván túli vidékre és Dalmáciába s csakhamar Kálmán herceg halála után hercegi cimmel tótországi bán lett (1241-46); 1244. a magyaroktól elszakadni készülő Spalatót ostromolta meg s kibékítette a Bélához hű maradt Trauval. 1245-46. nádor és somogyi főispán volt, 1247. tárnokmester és pozsonyi főispán, 1248. ismét nádor és pozsonyi főispán. Utoljára 1252. találjuk a nádorok közt.
5. D., Bodon fia az Aba-nemzetségből, melynek egyik előkelőbb rangja volt a XIII. sz. második felében. Mivel örökösei nem voltak, 1288. rokonát, Dávid fiát, a hires Omode nádort adoptálta. Egy másik D., szintén Bodon fia, ugyancsak az Aba-nemből, testvéreivel s rokonaival az Omode- és Csobánka-fiakkal Róbert Károly ellen Csák Mátéhoz csatlakozott s e miatt 1323. birtokaitól megfosztották.
6. D., ispán, a Tomaj-nemzetségből. Kun László és III. Endre korában szerepelt s főleg ez utóbbinak Albert osztrák hg. elleni hadjárata alkalmával 1291. tüntette ki magát, a miért is Endre a szolnokmegyei Lápos helységet adta neki. Utoljára 1297. említtetik. Fiai közül István a Losonci, Tamás a losonci Bánffy-családot alapította; ő maga Régeni D. néven fordul elő. Dienessel egy időtájban még három hasonnevő tagja ismeretes a Tomaj-nemzetségnek: egyik Ipolit fia s Urkun bán testvére (élt 1240-80 körül), a másik Csák fia (1251 körül), a harmadik II. D. nádor kis unokája, Samud fiának, Péternek a fia (1291-1300 előtt), ez utóbbi Thomoy néven említtetik.
7. D. ispán, Bertalan pécsi püspökkel 1235-ben Arragóniába kisérte II. Endre leányát, Jolántát, midőn I. Jakab arragóniai király nőül vette. Spanyol források szerint rokonságban volt Jolántával s két fia, Amor és Gábor Spanyolországban alapított családot. Ki volt ez a D. s milyen rokonságban volt az Árpádokkal: nem tudni. A mennyiben a Miskócz-nembeli Domokos bánt III. Béla 1194. rokonának mondja: a szintén e nemzetséghez tartozó Dienesre gondolhatnánk, kit egy 1234. oklevél említ, de D. ispán fiainak neve teljesen ismeretlen a Miskócz-nembeliek közt. Még leginkább számba jöhet a Becse-Gregor nemzetség, melynél a D. név nagyon kedvelt volt; igy a XIII. sz. derekán hárman is viselték (Demeter fia D. 1258., Becse fia, D. ispán 1258. és Felwrusi Péter fia, D. 1267.), egy korábbi D. pedig a zarándmegyei Dienes-monostorát alapította. A Becse-Gregor nemzetség a francia eredetü Cornes Vilmostól származott, kinek felesége régi családi monda szerint Szent István huga volt. A mondának lehet valami alapja, a görög udvarban élő IV. István királyt zavarván össze Sz. Istvánnal. Cornes Vilmos a Bizancba szakadt francia lovagok közül való lehet; erre mutat Kézainak az a homályos megjegyzése, hogy a tőle származott Becsa és Gregor, III. Béla királyt «a görög császárnál tartotta». Ez nyilván mutatja, hogy a B. Gr. nemzetség alapítói a XII. sz. második felében Konstantinápolyban tartózkodtak s ez alkalommal jöhettek atyafiságba az Árpádokkal, III. Bélával pedig Magyarországba költöztek.
8. D., Miklós fia, Ivánka unokája a Balog-nemzetségből. Királyi étekfogómester és szörényi bán volt Róbert Károly idejében. A Márk-féle krónika szerint Tamás erdélyi vajdával együtt főleg D. ösztönözte Róbert Károlyt a szerencsétlen kimenetelü 1330. havasalföldi hadjáratra Bazarád ellen. D.-nek meg volt erre az ország érdekeivel is egyező oka. A Szörénység kevés időközöket leszámítva, 40 év óta csak névleg tartozott Magyarországhoz, tényleg az oláh vajdák birtokában volt s Dienesnek, ki már 1323. Miháld (Mehádia) és Sidóvár várnagyának említtetik, a kormányzásra bizott terület nagyobb részét elébb vissza kellett hódítani. A magyar csapatok 1330 őszén foglalták vissza Szörényvárát, mely a későbbi vereség után is magyar kézben maradt. D. 1330-tól 1338-ig volt szörényi bán. Meghalt 1342 előtt. Ő alapította a Széchy-család rimaszécsi ágát.
Lajos, ifjusági iró, szül. Barsmegyében 1816., megh. Budapesten 1874 ápr. 4. Jogi tanulmányai végeztével nevelősködött, majd a szabadságharcban vett részt, a bukás után fogságot szenvedett, de 1852. amnesztiát kapott s azután mint hirlapiró s az ifjusági irodalom szorgalmas munkása élt Pesten. Felesége Lendvayné nővére volt; nejének s tiz éves fiának elvesztése oly mély bánatba borította, hogy halálát is e bánat idézte elő. A gyermekirodalmat számos kisebb-nagyobb művel gazdagítá. Ezek közül a jobbak: Kandi Klára, Bandi koma, A kis gazda báránya, A jó Lajoska és a rossz Gyurica stb. Egy darabig Kis Üstökös cim alatt egy gyermeklapot is szerkesztett, a Néptanítók Lapjának is munkatársa volt. Irói munkásságát felsorolja Szinnyei: Magyar irók, 866. l.
(Boros-Jenő mellett, a mai Arad-vmegyében) a Becse-Gregorok által a Sz.-Lélek imádására rendelt Ágostonrendi prépostsággal, melyet az oklevelek 1199-1390 közt említnek. Ugy látszik, II. Géza idejében keletkezett.
l. Szolgálati kegydij.
(Dinzenhofer) 1. Kristóf, német építész, szül. Prágában 1655., megh. u. o. 1722. Ő építette a Prága melletti Brewnavi Szt.-Margit c. benediktinus templomot (1715-ig) szellemes, de tulságokba menő barok-stilban, továbbá a prágai Szt.-Miklós templomot (1673. kezdte s fia 1732. végezte be), a Mária-Magdalena-templomot (1656-1709) s a Kajetán-templomot (1691-1717.).
2. D. Kelemen Ignác, az előbbeni fia, szül. Prágában 1690., megh. u. o. 1732. Csehországban a barok-stil általánosítója. Beutazta Olasz-, Francia- és Angolországot. Építményei Prágában: az Orsolya-templom a Hradsinban (1720-28); a Nepomuki Szt.-János-templom, a Szt.-Tamás- és Szt.-Miklós.templomok (17300 körül); továbbá a Laurentius-templom Gabelben, a Magdolna-templom Karlsruheban (1732-34) s a következő paloták: a Kinsky-féle, a Piccolomini (jelenleg Nostitz)-féle.
3. D. János Lénárt, Waldsassenből, 1696. bayreuthi udvari építész, állítólag 1711 táján halt meg. Ő építette a burgwindheimi templomot, vezette az ebrachi Cistercita-kolostor ujraépítését (1686), építette Bambergben a Karmelita-templomot (1694); kijavította 1793. Mainz mellett a Favorite kastélyt s állítólag a Bamberg melletti pommersfeldi nagyszerü kastélyt stb.
4. D. János, az előbbeni testvére, 1700. táján a fuldai apátság építőmesterévé nevezték ki, 17004-1712. építette az ottani székesegyházat, az akkori kor egyik legnemesebb épületét, majd Bambergben az apátság konvent-épületét (1724); 1723-1730. udvari építész volt, hasonlóképen D. Jusztusz Henrik és D. János Henrik is, mely utóbbinak 1745. történt halálával a D.-építészek megszüntek.
Ábrahám, festő, l. Dieppenbeek.
Menyhért báró, boroszlói hercegpüspök és bibornok, szül. Vesztfáliában Bocholt helységben 1798 jan. 6., megh. 1852 január 20. Bonnban a katonai iskolába lépett, az 1815. háboruban, mint a 13-ik porosz honvédezred önkénytese vett részt. A háboru után családjának fönkelt szellemü barátjához, Sailerhez ment Landshutba, s ott előbb az államtudományokat, majd a teologiát tanulta. Sailert követte Regensburgba, hol 1823 december 27. pappá szentelték. Midőn Sailer regensburgi püspökké lett, D. mint titkár, majd mint kanonok és vikárius működött volt mestere, most kebelbarátja oldalán. 1845. boroszlói hercegpüspökké lett. A legmostohább viszonyok között vette át az egyházmegye kormányzását. A papság egy részénél a fegyelem meglazult, az egyházmegyében egyházellenes szellem és irányzat kezdett lábrakapni, mely állami részről pártfogásban részesült. Mindezek ellenében apostoli buzgalommal és eréllyel lépett föl. Gyermekszemináriumot és a teologusok számára konviktust alapított, a papság számára a lelki-gyakorlatokat, a hivők számára a missziókat honosította meg. 1849. a porosz hadsereg ideiglenes tábori vikáriusává nevezték ki. 1850. IX. Pius pápa a biboros méltósággal ruházta föl. Összes vagyonát végrendeletileg egyházmegyei célokra hagyta. - Fiatal korában foglalkozott az irodalommal is; prédikációi és püspöki pásztorlevelei irodalmi becsüek. Munkái: Heinrich Susó' s Leben und Schriften, mit einer Einleitung von J. v. Görres (Rgsburg, 1829, 4. kiad. 1884); Geistlicher Blumenstrauss aus spanischen u. deutschen Dichtergärten (Sulzbach, 1826, 4. kiad. 1862); - Flämmisches Still-leben nach Conscience. (Rgsburg, 1845); Gesammelte Predigten. (Rgsburg 1841, 3. kiadás 1849); Sämmtliche Hirtenbriefe (Münster 1853); Briefe von Sailer, Diepenbrock u. Passavant (Frankfurt 1860). V. ö. H. Förster, Melchior, Cardinal und Fürstbischof von Diepenbrock (Breslau 1859. 3. kiad., Rgsburg, 1878).
az ugyanily nevü járásnak székhelye Hannover porosz kerületben Osnabrücktől 52 km.-nyire a Hunte és vasut mellett (1890) 2875 lak., szivar-, bőrgyártással, lud- és sertéstenyésztéssel és marha-, különösen sertéskereskedéssel.
(ejtsd: djepp), járási székhely és kikötőváros Seine-Inférieure francia départementban, a La Manche partján, ahol a Dieppette torkol és vasut mellett, (1891) 22771 lak., csipke-, pamutszövéssel, kötélveréssel, dohány-, hajógyártással, hires elefántcsontfaragással, nagyon látogatott tengeri fürdővel, igen jelentékeny osztrigatenyésztéssel. Kikötője, amely a tranzitoforgalmat tekintve, Franciaországban az 5. helyet foglalja el, igen jó és egyszerre 200 hajó befogadására alkalmas; a tulajdonképeni kikötőből és két uszómedencéből, (bassin a flot) áll: a Bérignyből és Duquesneből. A bevitel főtárgyai: szén, angol vasáruk, norvég és svéd fa meg nyers gyapot, kender és len; a kivitelé: italok, gabona, párisi fényüzési cikek, selyem- és gyapjuszövetek, földolgozott bőrök, csipkék, elefántcsonttárgyak stb. Rendes hajójáratok visznek át Angliába Newhavenbe és Grimsbybe. Legjelentékenyebb épületek a Szt.-Jakabról elnevezett gót templom, a Saint-Remy-templom (1522-1640), az 1433. épült komor erőd és a fürdőépület. Egyetlen szobor, a város szülöttének, Duquesne-nek szobra (id. Dantantól) ékesíti a legnagyobb terét. Közép- és népiskolákon kivül van egy hidrografiai iskolája, nyilvános könyvtára (20000 köt.) és kis régiségtára. A kikötő választja el a várost Pollet nevü külvárosától, amelyben kizárólag halászok és tengerészek laknak; ezek állítólag velencei származásuak. A XII. században D. helyén Bertheville nevü kis falu állott; emelkedni akkor kezdett, midőn a normannok Angliát meghódították. A XIV. században D.-i hajósok (1364) a guineai partokig jutottak el, ahol Petit D.-t alapították. Jean de Béthencourt 1402. a Kanári-szigeteken alapított gyarmatot. A XVI. században J. Parmentier, J. Ribaud stb. az Antillákat hajtották hatalmuk alá és mindenütt üldözték II. Fülöp hajóit. A XVII. században a város aláhanyatlott; a pestis, a nantesi ediktum visszavonása elnéptelenítette, az 1694-iki bombázás az angolok és hollandok részéről pedig elpusztította. Ujabb fölvirágzásához hozzájárult Berry hercegasszony, aki (1820) először használta itt a tengeri fürdőket. V. ö. Hitet: Hist. de D. (1838); Estancelin: Recherches sur les voyages et découvertes des navigateur normands; Joanne, D., la Tréport stb. (1889).
Ábrahám van, flamand festő, szül. Herzogenbuschban 1596., megh. Antwerpenben 1675.; eleinte atyjánál az üvegfestést tanulta, 1623. mint üvegfestő Antwerpenbe került és teljesen Rubenshez csatlakozott. Üvegfestményeiből több megmaradt antwerpeni templomokban; olajfestményei, p. Szt.-Norbert papot szentel föl (Deurnében, Antwerpen mellett), az allegórikus képmás (a párisi Louvreban), Szt.-Katalin misztikus eljegyzése (Berlin), Ábrahám és Melkizédek találkozása (Brügge, akadémia), Salamon itélete (Bécs, Liechtenstein-képtár) - rendkivül ügyes elrendezésüek és rajzuak; csak több eredetiség és több élet kellene, hogy mesterüket Rubens legkitünőbb tanítványai közé sorolhassuk.