1. Apolloniából, görög filozofus, K. e. az V. században; az ioniai iskola hive, melynek tanítását Anaxagoras elveivel valahogy egyesítette. Mint Anaximenes, ő is tanítja, hogy az ős anyag, melyből a világ lett: a levegő, melyből minden sürüsödés és ritkulás utján támad. Ez a levegő azonban egyuttal ésszel bir, ez a levegő isten, Zeus. Ami eszünk csak az istennek kifolyása, amelyből a lélekzés utján részesülünk. Anaxagorastól tehát abban különbözik, hogy ennek dualizmusával szemben fentartja az eredeti ioniai monazmust. Az ősanyag eszes voltát a világ rendjéből és célszerüségéből következteti. Töredékeit kiadták Panzerbieter (Lipcse 1830) és Mullach (Fragm. phil. graec. I. Páris 1860).
2. D. a babiloniai stoikus böcsész, Chrysippos tanítványa, mint az iskola feje az athéniektől Karneades-sel és Kritolaos-sal Rómába küldetett K. e. 155. s itt egy ideig tanította filozofiáját, először ismertetvén meg a rómaiakat a görög bölcsészettel. Művei mind elvesztek. Tanítványai közt van a hires Karneades.
3. D. Laerte-ből Kilikiában, akit ezért Laërtiusnak neveztek; életéről mit se tudunk. Valószinüleg K. u. a III. sz. első felében élt. Hiressé műve: A hires filozofusok életéről, nézeteiről s mondásairól tiz könyvben, tette; nem kiválósága miatt, ellenkezőleg, kevés itélettel készült kompiláció, hanem mert főforrásunk a görög filozofia történetéről, melyből kellő óvatosság mellett mégis sokat meríthetünk. Jó kiadását készítette Hübner (4 köt. Lipcse); 1828. és 1831. Casaubonus és Ménagier kommentárjaival, továbbá Cobet, 1850. a párisi Firmin-Didot cég görög-latin könyvtárában. Sokszor fordították. Franciára legutoljára Zévort (Páris 1847. 2 köt.); németül Snell 1806. és Borheck 1809-ben.
4. D. Sinopéból, a hires és népszerü cinikus filozofus, a «kutya», kit Platon «őrjöngő Sokratesnek» is nevezett, szül. K. e. 414., megh. Korinthban 90 éves korában. Apja pénzváltó volt, ki alkalomadtán hamisított is, amiben fia segítette. Mikor e miatt kiüzték Athénből, Antistheneshez ment (l. o.), hogy nála tanuljon. Antisthenes bottal akarta elkergetni, de D. nem tágított s végre is ottragadt. A mester nem vallotta kárát. D. szellemes szarkazmusa oda csődítette a tanítványokat, kiket D. szava elbájolt. D. a következetességben, mellyel a boldogságot a mindentől való függetlenségbe helyezi, csakhamar tultett mesterén és bizarr tulságaival nagy népszerüségre tett szert. Neki nem kell semmi. Tömérdek anekdota maradt fenn róla. Elfogadja, ha kutyának nevezik; az utcán keresi eledelét. Hordóban lakik, egy ideig nyers hussal próbál élni. Köpenye mindene, nappal abban jár, éjjel abba takarózik. Némelykor a templom előcsarnokában alszik. Nyáron a forró homokban hempereg, télen mezítláb jár a hóban s meztelen melléhez öleli a jéghideg szobrokat. Bottal, kenyérzsákkal s ivópohárral jár, s mikor egy embert tenyeréből lát inni, elhajítja a poharat. Egyszer nappal égő lámpással jár az utcán, «embert» keresve. A spártaiak az ő nézete szerint még leginkább emberek, t. i. legalább gyermekek, a többi görögök szennyességek, vagy még rosszabb: asszonyok. Nagyra van magával. Mikor kalózok elfogják s rabszolgavásárra viszik, azt feleli, ha kérdik, mit tud: szabad embereknek parancsolni s tele torokkal kiáltja: Kinek kell ur? Tényleg találkozott valaki, aki erre megvette: Heniades, gazdag korintusi ember, ki fiai nevelését rábizta és a szabadságot visszaadta neki. Mondják, hogy kitünő nevelőnek bizonyult. Azután fölváltva Korintban s Athénben élt. Korinthban egyszer Nagy Sándor fölkereste s nagy kedvet talált az éppen a napon sütkérező filozofus élces feleleteiben. A király azt parancsolta neki, kérjen ki magának valamely kegyet. Menj el a nap elől, feleli a filozofus. Állítőlag akkor mondta Nagy Sándor, ha nem volnék N. Sándor. D. szeretnék lenni. Korintban (oszlop, márvány kutyával a tetején) s Sinopéban szobrot állítottak neki. 51 levél maradt fenn neve alatt, de mind hamis. Hercher, Epistolographi graeci (Páris 1873). Mullach összegyüjtötte a neki tulajdonított mondásokat. (Fragm. phil. graec. II. köt., Páris 1867). L. Göttling: Gesamm. Abhandl. I. (Halle 1851). Hermann: Zur Geschichte u. Kritik des D. (Heilbronn 1860).
közmondás, D. görög cinikus bölcselőtől (l. o.) vette eredetét, akinek furcsaságai között említik, hogy fényes nappal égő lámpával járt-kelt s a kérdezősködőknek ezt felelte: «Embert keresek». L. még Diogenes.
nevét egy keresztény vallásos tartalmu s az apostoli atyák iratai közé számított levél tartotta fenn a történelem számára. A levél tartalmából kivehetőleg D. előkelő művelt pogány férfi volt, ki az ős keresztények halálmegvetését, vértanui készségét tapasztalva, ezen őt meglepő rejtély nyitját akarja megtudni. Miben áll a kereszténység hite és isteni tisztelete? Mi a különbség e közt és a zsidóság és pogányság közt? Miben rejlik a keresztényeket jellemző világmegvetés és felebaráti szeretet forrása? Ezen kérdésekre ad feleletet a D.-hoz intézett levél, feltüntetvén rövid vázlatban a keresztények tanait és szokáserkölcseit anélkül, hogy a kereszténység titkaiba behatolni akarna, ami - szerinte - az emberre nézve lehetetlen; bevezetésében rövid rajzát adja a zsidóságnak és pogányságnak. A kereszténységet szerző korát messze megelőzőleg fogja fel és adja elő, annak lényegeként az Isten atyai jóságában vetett feltétlen bizalmat, a felebaráti szeretetet s a világmegvetést tüntetvén fel. Ezen levél szerzője és szereztetési ideje felől nincs semmi történelmi bizonyíték v. hagyomány, egy XIII. sz.-beli kéziratból ismerte meg ezt az ujabb kor, mely kézirat azonban 1870. Straszburg ostroma alkalmával elégett. A régiek Justinus vértanu művének tartották, de ujabban ennek alaptalanságát a levélnek ugy a tartalmából, mint a klasszikus görögségre emlékeztető nyelvéből kimutatták s legtöbb itész azon nézetben van, hogy a II. század első felében iratott.
portugál költő, l. Bernardes.
(gör.) a. m. püspöki megye.
(növk.) a. m. kétlaki, flos dioicus, olyan virág, melynek kétnemü ivarszerve egymástól el van különítve, még pedig ugy, hogy a kettő egy tövön rendesen soha sincsen együtt, mint p. a füzfának v. a borókának egyik bokrán mindig a sárga barka, vagyis himes virág van, a másikon a szürkés barka (a borókán a bogyó), vagyis a termő virág.
(ejtsd: dioá), Franciaország egykori kis tartománya, annak DK-i részében Viennois, Gresivaudan, Gapençais, Baronnies, Comtat és Valentinois közt, Die fővárossal. A X. sz.-ban már örökös grófság volt. 1419. VII. Károly mint dauphin megvette; ma Drôme département részét alkotja.
(Dioclea), a rómaiak korában város volt a mai Montenegró területén, a Zeta folyó torkolatánál. Diocletianus császár onnan vette nevét. A város már az V. sz.-ban keresztény püspök székhelye volt. A szlávok bejövetele után D. környéke külön szláv zsupa (kormányzási terület) lett, mely Konstantinos Porphyrogenitos leirása szerint a X: sz.-ban a tengeren Cattarótól Antivariig és a szárazon a szerb (rasciai) zsupáig terjedt, tehát körülbelül a mai Montenegró területének felelt meg. A D.-i zsupa története homályos, a X-XII. században önálló királyok uralkodtak itt és fővárosuk, melyet szláv nyelven Dukijának neveztek, érseki székhely is volt. A X. sz. vége felé uralkodott itt Vladimir király, ki 996. kénytelen volt Sámuel bolgár cár fenhatóságát elismerni. Vladimir halála (1015) után D. Bolgárországgal egyesült. De már három évvel későbben megsemmisítette II. Basilios bizanci császár a bolgár birodalmat és 1019. D.-t is elfoglalta. Csak Vojslav vagy Dobroslav D.-i fejedelemnek (1034-50) sikerült hazáját ismét a bizanci járom alól felszabadítani. Utána még több király uralkodott D.-ban, kiknek többnyire csak neveiket ismerjük. Ilyenek: I. Radoslav (1050 után), Mihály (1078 körül), Bodin (1081-1100), György (1115) és mások. II. Radoslav D.-i király uralkodása alatt Nemanja István szerb zsupán elfoglalta D.-t, melyet 1168. végkép a szerb országgal egyesített. Ezután lassankint D. neve is eltünik a történelemből. L. még Montenegró.
pap, horvát krónikairó, az orosz Nestor, a cseh Kosmás és a lengyel Gallus Márton ifjabb kortársa, a XII. sz.-ban, mint a diokleai egyházmegye papja élt Dioklea- vagy Antivariban és krónikáját latin nyelven valószinüleg 1143-1153 között irta. Munkája: Presbyteri Diocleatis regnus Slavorum, melyet először Lucius adott ki 1666.; népmondák és hagyományok alapján iratott, többnyire hamis adatokból áll és majdnem hasznavehetetlen. Csakis Dioklea és Rascia XI. és XII. sz.-beli történetére és Horvátország régi földrajzára nézve bir némi értékkel. Mindamellett az egész középkorban Dalmátiában mint forrásmunka szerepelt. A krónika kritikáját megirta Racki, Književnik, 1864. 199-227.
1. demokrata pártvezér Szirakuzában a peloponnezusi háboru idejében, aki a nép által az atheni hadi foglyok ellen 413 őszén a kegyetlen határozatokat meghozatta. Később Szirakuzában vezér-szerepet játszott, mig arisztokrata ellenfele Hermokrates 412 óta Kis-Ázsiában az atheniek oldalán küzdött, s uj alkotmányt léptetett életbe, melynek értelmében a főbb hivatalokat nem érdemek, hanem sorshuzás utján osztották ki. Egyuttal szigoru erkölcsi törvényeket hozott. Midőn D. 419. a karthagóiak elleni küzdelmekben Himera mellett kevésbbé fényes szerepet játszott, még az elesett katonák eltemetéséről sem gondoskodott, ellen-pártjának sikerült őt legalább egy időre számkivettetni. Halálakor a község a hősöket megillető tiszteletet adta meg neki. Vannak, akik azt állítják, hogy a demokrata D. és a törvényhozó D. nem egy és ugyanazon személy, csak a mondákban egyesítették őket.
2. D., görög matematikus, életének ideje bizonytalan, de mindenesetre Kr. e. 70. év előtt esik. A kocka megkettőzésének megoldására feltalálta a cisszoidot.
3. D., a leghiresebb ókori görög orvosok egyike. Nagyszámu, az orvosi tudomány majd minden ágát felölelő orvosi munkákat irt. Irt anatomiát, patologiát, terapiát, gyógyszertant, méregtant, nőgyógyászatot stb., de legértékesebb műve:Embriológiá-ja, melyben az ébrény fejlődéséről szóló teoriáját adja elő.