l. Rugók.
a drótkötél alkotó elemét képezi; egy drótkötél többnyire 6 vékonyabb kötélből van összefonva, melyek mindegyikében ismét 6 drótszál van s igy az ilyen kötél 36 drótszálból készül. A D.-t a legjobb minőségü vasból és acélból készítik, mert különösen a kisebb átmérőjü kerekeken sokat szenved a kötél hajtása közben.
l. Szeg.
szitaszerü készítmény, mely vas-, sárgaréz- vagy más fémdrótból a növényi és állati szövetekhez hasonló módon készül. Az itt látható négy ábra a leghasználatosabb alakokat mutatja.
[ÁBRA] 1. ábra Drótszövet.
[ÁBRA] 2. ábra. Drótszövet.
[ÁBRA] 3. ábra. Drótszövet.
[ÁBRA] 4. ábra. Drótszövet.
az ó-északi költészet egyik igen gyakran hasznlált versformája. (Drótt = a király kisérete Kveda = a. m. énekelni.) Bonyolódott, de mindig szorosan megszabott alakja volt. Az alliteráció elmaradhatatlan kellék volt benne. Minden nyolc versben három emelkedés; minden első, harmadik, ötödik és hetedik sorban félrim, a többiekben egész szótagrim volt. A drápak (l. o.) rendes versalakja.
királyi kastély Stockholm svéd tartományban, a Mälar-tó Lofön nevü szigetén. Jagellonica Katalin, III. János neje építtette a XIII. század elején. Most a svéd királyok lakóhelye. Különösen szépek az előcsarnok, a lépcsőház és az I. Oszkár kortársainak szalonja. Az épület mellett nagyszerü park terül el.
(ejtsd: drué), 1. Hubert, francia festő, szül. Laroqueban 1699., megh. Párisban 1767., arcképeiben főleg korában hires szinészeit és szinésznőit örökítette meg. - 2. D. Ferenc Hubert, festő, az előbbinek fia, pályája kezdetén nagyon jó arcképeket festett, de utóbb, hogy az előkelő világ, XV. Lajos király és Pompadour asszony kedvenc festője lett, modora felületes lett. - 3. D. Germain János, festő, az előbbinek fia, szül. Párisban 1763., megh. Rómában 1788., szakított családja művészeti hagyományaiva és David hatása alatt a klasszicizáló irány hive lett. 1784. Krisztus és a kánai asszony c. festményével nagy dijat nyert, 1785. Rómába ment és ott festette a megsebesült gladiátor-t, Philoktétés-t és Marius Minturnaeban c. festményt.
(ejtsd: drué), 1. János Baptiste, francia politikus, szül. 1763., megh. 1824 ápr. 11. Mint dragonyos szolgált a francia hadseregben, majd postamester lett St.-Menehouldban. A forradalom kitörése után a jakobinus-párthoz csatlakozott. Az ismeretlenség homályából az által emelkedett ki, hogy XVI. Lajos királyt szökése alkalmával (1791 jan. 21.) felismerte s előre sietvén Varennesbe, az ottani hidat eltorlaszolta és igy a királyt és családját futásában megakadályozta és többek segélyével letartóztatta, miért a nemzetgyülés 30 000 frank jutalmat szavazott meg neki. Ezután Marne megye képviselője s a st.-menehould-i nemzetőrség parancsnoka lett. A konventben a király kivégeztetésére szavazott 1793. mint a konvent biztosa, az északi hadseregné osztrák fogságba esett, de Angouléme hercegnőért cserébe kiadták, ugy hogy visszatérhetett Párisba, hol az ötszázak tanácsának lett tagja. A Babeuf-féle összeesküvésben való részvétele miatt 1796. elfogták, de D. Svájcba szökött, ahonnan felmentése után visszatérve hazájába, St.-Menehould alprefektusa lett. A Bourbonok második visszatérése után D. mint királygyilkos számüzetett és egy ideig Németországba tartózkodott, majd Merger álnév alatt Mâçonban telepedett le.
2. D. Lajos, francia flótás, szül. Amsterdamban 1792., megh. Bernben 1873 szept. 30. Mint flótás a napoleoni udvaroknál működött Amsterdamban és Párisban, később Londonba ment, hol szerencsésebb volt flóta-játékával, mint egy ott alapított flóta-gyárával. 1836. mint udvari karmester Coburgba ment. Flótára való zeneszerzeményeit becsülik. Állítólag ő szerzette a francia-napoleoni Partant pour la Syrie kezdetü népies dalt, melynek szövegét Hortenzia királyné diktálta volna neki tollba.
János Baptiste, gróf, francia tábornok, szül. Reimsban, 1765 jul. 29., meghalt 1844 jan. 25. 1792. önként lépett a hadseregbe, s mint Lefebvre tábornok hadsegéde küzdötte végig az 1793-1796-iki háborukat, melyek alatt hadosztálytábornokságra emelkedett. 1806. részt vett a jénai s 1807. a friedlandi csatában; nagy érdemeket szerzett Tirol és Spanyolország leigázása körül, Portugáliában megverte Hill angol tábornokot, 1814. pedig Soult marsal fővezérlete alatt küzdött Toulouse-nál. Az 1815-iki Nord megyei zendülésben ő is részt vett, ezért Lille-be zárták, mely erődöt azonban csellel hatalmába kerítette s az érkező Napoleonnak átadta, miért a császár pair-ré nevezte ki. Waterloonál ő vezérelte a fő támadást. Páris feladása után Bajorországba menekült s csak az 1825-iki közbocsánat kihirdetése után tért vissza Franciaországba. 1830. a 12. hadosztály parancsnoka, 1835. pedig Algir főkormányzója lett s ez utóbbi állásában szervezte az «arábiai hivatalt». Később megint a 12. hadosztály parancsnoka, 1843-ban pedig marsal lett. Szülővárosában szobrot emeltek emlékére.
(ejtsd: druen dö lüi) Eduárd, francia államférfiu, szül. Párisban 1805 nov. 19. megh. 1881 márc. 1. A Louis le Grand kollegiumban tanult Párisban, 1825. pedig u. o. a jogot végezte s tanulmányainak befejezése után a diplomáciai pályára lépett. Kezdetben követségi attaché volt Madridban, 1833-36-ig titkár Hágában s aztán ügyvivő a spanyol udvarnál. 1840. a kereskedelmi ügyek igazgatójává nevezték ki a külügyminiszteriumban s 1842. pedig a kamarába választották. Miután itt Guizot politikáját ellenezte, hivatalától megfosztották s ekkor a D. a miniszteriumot és a kamara többségét korrupciója miatt hevesen megtámadta s a reformmozgalmakban, amelyek aztán a juliusi monarkiát megdöntötték, élénk részt vett. Ezután mind az alkotmányozó, mind pedig a törvényhozó testületbe beválasztották, hol mindig a jobbpárttal szavazott; 1848 májusban pedig a külügyi bizottság ülnökévé nevezték ki. Bonaparte Lajos elnöksége alatt 1848 dec. 20. elvállalta a külügyi minisztérium vezetését s 1849 jun. mint rendkivüli követ Londonban időzött; azután az átmeneti kabinetben 1850 jan. 10-24. ujból a külügyeket vezette s közreműködött az 1851 dec. 2. államcsiny előkészítésében. Az államcsiny után Napoleon kinevezte szenátornak, 1852 jul. 28-án pedig megint külügyminiszter lett. Ezen állásban különösen a béke fentartása érdekében munkálkodott s a krimi háboru kikerülhetetlen kitörése után 1855 ápr. a bécsi kongresszus megtartását sürgette, s midőn ez eredménytelenül feloszlott, tárcájáról lemondott. 1856. szenátori méltóságát is letette, mivel a császár ezen testületet a kezdeményezés hiányával vádolta. Szabad idejét Hstoire diplomatique de la crise orientale (Brüssz. 1858) cimü munkájának megirására fordította, melyben a keleti kérdésben való magatartását védelmezte. D. 1862-ben a császár kérelmére ujból elvállalta a külügyminisztériumot s habár Ausztriának és a kuriának barátja volt, 1864-ben mégis megkötötte Itáliával a szeptemberi konvenciót. Lengyelország és Dánia érdekében kifejtett buzgósága és közbenjárásai azonban eredménytelenek maradtak. A német kérdésben arra törekedett, hogy Franciaország számára a déli államszövetség felett fenhatóságot szerezzen, további célja a Rajna balpartjának megszerzésére irányult. De midőn Bismarck 1866 aug. a francia követeléseket visszautasította: Napoleon császár (nem lévén elkészülve a Poroszországgal viselendő háborura), D. eljárását hibásnak mondta és miniszterét dezavuálta, minek következtében D. szept. 1. beadta lemondását. Ezentul földmíveléssel és gyarmatügyi kérdésekkel foglalkozott. V. ö. d'Harcourt, Les quatre ministéres de M. D. (Páris 1882), Grande Encycl. XIII.