Ernő, van, énekes művész és iró, a bécsi opera első lirikus tenoristája, szül. Antwerpenben 1861 április 2. Szülei az antwerpeni jezsuita kollégiumba adták, hol a középiskolát végezte. Azután jogot végzett a löveni és brüsszeli egyetemeken. Időközben azonban kitünő hangját is kiképeztette. A szinpadra 1887 máj. 2. lépett fel először a párisi Éden-szinházban. a Lohengrin ama nevezetes előadásán, melyet a sovinisztáktól rendezett utcai zavargások következtében sokáig nem mertek megismételni. 1888. Bayreuth-ben énekelte Parsifal-t, Mottl vezérlete mellett és 1888 okt.-ben a bécsi operához szerződtették. Azóta négy nyáron át Bayreuthben szerepelt. 1891 őszén és 1893 tavaszán a párisi nagy operában (a Lohengrin- és Walküriák-ban), 1892. pedig a Coventgarden szinházban játszott (Londonban), mindenütt nagy sikert aratván. Ugyszintén Budapesten, ahol azonban mostanig csak hangversenyekben énekelt. Királyunk 1891-ben a kamarai énekes cimmel tüntette ki, ki azonfelül több badeni, bajor és román rendjel birtokosa és a francia becsületrend tisztje. D. maga is több szinmű- és szövegkönyv szerzője. Rodday párisi iró társaságában megirta a: Carillon c. ballet és a Király gyürüje c. operette-nek szövegkönyvét. (Ahhoz Massenet irta a zenét, ehhez ifj. Hellmesberger). Legujabb műve a Matteo Falcone c. dráma, melyet a bécsi Volkstheaterban adtak elő 1893.
(ejtsd: dájk) Vilmos Hart, Sir, báró, angol államférfiu, szül. 1837. Tanulmányai befejeztével békebiró és Kent grófság helyettes lord-lieutnantja lett. 1865 óta képviselő volt. 1874-1880 lord Beaconsfield alatt a kincstári hivatal titkára volt és egyuttal mint a konzervativ párt «bekorbácsolójas» (Whip) is működött. Röviddel Beaconsfield visszalépése után a titkos tanács tagjává nevezték ki. 1885 juliustól 1886 juniusig Lord Salisbury alatt Irország főtitkára volt, de ezt a hivatalát a konzervativ minisztérium bukása után csakhamar odahagyta. 1887 jan. a titkos tanács (közoktatásügyi minisztérium) alelnökévé nevezték ki s e minőségében keresztülvitte az alsó házban a szabad népoktatás törvényét.
(ejtsd: dájle), flamandul Dijle, folyó Belgiumban, a Rupel egyik forrásfolyója (a másik a Nethe); Brabant és Hainaut határán, Houtain-le-Mont közelében, 150 m. magasban ered. Csak alsó része van Anversben a többi Brabantban. A Thil, Train, Lasne kis patakok beleszakadása után fölveszi a nálánál hosszabb Demert. Innen túl hajózható. Rumpstnál, a Senne torkolatától mintegy 1000 m.-nyire egyesül a Nethevel. Hossza 86 km., amelyből 23 hajózható.
ókori görög város Achaia (l. o.) tartományban, a patraei-öböl déli partján, termékeny sikságban és ennélfogva gazdag. Mint az achajai szövetséges városok egyike résztvett a rómaiak elleni utolsó közdelemben, és a legvégső elszántsággal állott ellen ezeknek. A rómaiak alatt lassanként elpusztult, habár Pompeius kalózokat telepített oda s Augustus koloniává tette (Colonia Julia Augusta Dumaeorum). Romjai Karavostasi közelében vannak Hagios Constantinos templom mellett.
l. Durazzo.
l. Vérhas.
l. Légszomjuság.
l. Hugyrekedés.
L. (állat), l. Merüly.
(ejtsd: dajveke), a. m. galambocskám, (másként Düveke), kit a latin krónikások Columbulának neveznek, II. Keresztély dán király szeretője volt. Szül. Amsterdamban 1488., meghalt 1517. Miután atyja, aki kereskedő volt, korán elhunyt, édes anyja Willums Sigbrit Bergenbe költözködött, s ott kereskedéssel kereste kenyerét. Itt ismerkedett meg D.-el a király, ki megszerette. Szerelmi viszonyát még Izabellával, V. Károly nővérével való egybekelése után is fentartotta, s egyuttal D. anyjának korlátlan befolyást engedett az ország belügyeire. Ez okból a nemesség meggyülölte D.-t, ki 1517. hirtelen elhalt; közhiedelem szerint megmérgezték. A király gaynuja Oxe Torbenra esett, akit D. kikosarazott volt, s ez ifju nemes életével lakolt szerelmeért. A szép D.-nek szomoru historiáját számos iró dolgozta föl. Samsőe (1796); Marggraff H. Das Täubchen von Amsterdam (1839); Riekhoff Düveke (1843) és Mosenthal (1860) drámailag dolgozták föl élete történetét; Schefer L. és Tromlitz novellákát; a dán Carsten Hauch (Wilhelm Zabern) és Frick Ida (Sybrecht Wyllms Drezd. 1843) regényeket irtak róla. Münch E. pedig kiadta életrajzát a Biographisch-historische Studien (Stuttg. 1836) c. gyüjteményben.