Ferenc, győri apátkanonok, szül. Győrött 1821., megh. u. o. 1889 jul. 16. Középiskoláit és a teologiát szülővárosában elvégezvén, előbb a Szapáry grófi családnál nevelősködött, aztán Győr-belvárosi káplán, majd koroncói plébános lett. Különös előszeretettel foglalkozott növények, régi pénzek, kő-kori fegyverek és szerszámok gyüjtésével és számos intézet becses gyüjteményeket köszönhet neki. Később téthi esperes, 1874. pedig a győri káptalan tagja lett. Sok érdemet szerzett a győri káptalan levéltárának rendezésével; a győri püspöki szemináriumban az egyházi régiségtanból és építéstanból előadásokat is tartott. Gyüjtött azonkivül sz.-képeket, kegyérmeket, hazai és külföldi lapokat s egyéb ritkaságokat és adakozásaival az egyházi művészetek ügyét nagyban előmozdította. Számos természettudományi, történelmi, irodalomtörténeti és régiségtani cikket és három önálló munkát irt. V. ö. Szinnyei, Magyar Irók.
(franc., ejtsd: ebeniszt) a. m. műasztalos. Eredetileg az, aki az ébenfát feldolgozta.
község Gmunden felső-ausztriai kerületi kapitányságban, a Traun-tó déli végében, ahol a Traun folyik belé, vasut mellett, 425 m. magasban, (1890) 5928 lak., nagy sófőzőkkel, amelyekbe a sósvizet facsövekben Hallstattból és Ischlből hozzák és amelyekben évenkint több mint 40 000 t. sót főznek ki; fafaragó iskolával, szoda- és óragyártással, fürdő és belélegző intézettel. Közelében van a szép Langbath-tó és a Hinter-see.
(Eberl) Nándor, hirlapiró, politikus, született Budán 1825., meghalt Budapesten 1885 febr. 27. A jogi tanfolyam elvégzése utána diplomáciai pályára készült és a bécsi keleti akadémiában lett növendéke. 1848 elején kinevezték titkárrá a konstantinápolyi internuncius mellé, de március után visszajött, hogy hazáját szolgálhassa. A szabadságharc külügyminiszteriumának, Batthyány Kázmér alatt elnöki titkára volt. Világos után egyideig Konstantinápolyban tartózkodott, azután Angolországba ment, honnét mint a Times levelezője került vissza az 1853. kiütött nagy keleti háboru szinhelyére. Nemcsak a tollat forgatta, hanem a kardot is, táborkari főnöke lett Fuad basának, ki a görögök fékentartására rendelt sereget vezet Tesszaliában. A magyar emigráció egyét különösen 1859. szolgálta, midőn szintén mint a Times tudósítója járt Olaszországban a háboru szinhelyén. A villafrancai csata után Garibaldihoz csatlakozott, résztvett a sziciliai expedicióban és mint dandárparancsnok segítette eldönteni a Nápoly meghódítását eredményező capuai csatát. A koronázás után hazatért és mint a Times levelezője és országgyülési képviselő előkelő szerepet játszott. A Deákpárthoz tartozott, tagja volt a delegációnak, a belső kérdésekben pedig határozottan a szabadelvü iránynak volt hive. Élete vége felé elméje megzavarodott, halála is ugy következett be, hogy másodemeleti lakásáról, elvétve a lépcsőt, lezuhant. V. ö. Szinnyei, Magyar Irók.
(Eberus) Pál, német protestáns teologus, szül. Kitzingenben 1511 nov. 8., megh. Vittembergában 1569 dec. 10. Melanchton barátja volt, Luther is nagyrabecsülte; 1544. a latin, 1557. a héber nyelv tanára és prédikátor, 1558. városi lelkész és a választófejedelemség szuperintendense lett. 1559. doktori szigorlatot állt a teologiából. Művei: Geschichte des jüdischen Volkes seit seiner Rückkehr aus d. babylonischen Exil (1548., lat.); Unterricht und Bekenntniss vom heiligen Sakrament de Leibes und Blutes Christi (1562). Több kitünő egyházi éneket is szerzett. V. ö. Pressel, Paul E. (Elberfeld 1862).
Sándor (Eberhorsti), osztr. magy altengernagy és val. belső titkos tanácsos, szül. Brünnben 1829. Mint a trieszti tengerészeti kollegiumnak növendéke, 1847. lépett a haditengerészet szolgálatába. Aránylag rövid idő alatt fokonkint előléptettetvén, 1865. fregátta kapitányi rangban a tengerszertárnak felszerelési igazgatója lett, mely állásban 1866. sorhajó kapitánynak nevezték ki. 1868. óta mint a hadügyminisztérium tengerészeti osztálya technikai szakosztályának vezetője Működött több éven át, ahonnan 1878. elvezényeltetvén, ellentengernagyi ranggal a trieszti tenger-kerület parancsnoka, 1789. pedig a hajóraj parancsnoka lett. 1882. a hadi tengerészet műszaki bizottságának elnöke lévén, egy év mulva a hadi tengerészet parancsnokságában beállott változtatás alkalmából a főparancsnok helyettesének neveztetett ki, mely állásban 1886 óta mát mint altengernagy működik. A hadi tengerészet közigazgatásának kezelésében kiváló érdemeket szerzett.
1. az ugyanily nevü járás székhelye Mosbach badeni kerületben, 18 km.-nyire Mosbachtól, a Neckar partján, vasut mellett, (1890) 4927 lak., szivar- és bőrgyártással, lószőrfonással, fürészmalmokkal, kőbányával és abroncskészítéssel. - 2. egykoron gazdag ciszterci apátság Wiesbaden porosz kerületben, Hattenheim mellett; 1135. kezdték építeni; 1186. szentelték föl román ízlésben épített templomát, amely későbben a mainzi érsekeknek és a környék nemeseinek szolgált temet. helyül. A XII-XVIII. sz.-ból sok siremlék maig is fenmaradt. Az apátságot 1803. szekularizálták, most börtönül szolgál.
magyar nemes család, Zala, Sopron és Vas vmegyében. Eredetét a zalavmegyei E. pusztától vette. E. László Czobor huszárezredes alatt 1690 óta a franciák ellen harcolt és vitézségeért altábornokká tették. Pétervárad alatt a balszárnyat vezénylé. 1710. kapta a Barkócy huszárezredet, 1707. Bottyán a Rábánál ugyan megverte, de 1710. Kassa várát megadásra birta és az 1711. békealkudozásokra is befolyt. Megh. 1724. E. István és Benedek Vas vmegyét képviselték az 1790/92., illet. 1832. országgyülésen. A 60. években a család egyik elfajult sarja Chorinsky gróffal együtt annak nejét megmérgezte, hogy azután ő lehessen a gróf neje. Mindketten élethossziglani fogsággal bünhődtek.
kisközség Pozsony vmegye felső csallóközi j.-ban, a Kis-Duna mellett, (1891) 676 magyar lak., Apponyi Albert gr. birtokával és kastélyával. hajdan a templáriusoknak volt itt váruk, mely később a szentgyörgyi és bazini grófok birtokába került. Csallóköznek ez volt a Dunán való átkelést védő főerődje s már egy 129. kelt okirat szerint II. Endre király az Ireharth nevü kastélyt előbbi birtokosától Istvántól, Myke fiától megszerezvén, ugyanazon évben a később szentgyürgyi és bazini vezetéknevü grófok nemzetségéből származó Sebus grófnak adományozta Szt. Györggyel együtt. V. ö. Ipolyi Arnold, Csallóköz műemlékei. (Archaeoel. Közlem. I. 77.).
(ó-ném. Epurhart a. m. erős mint a vadkan), 1. E. frank herceg, I. Konrád keleti frank (német) királynak öccse, kit a hatalmas hűbéreseivel folytatott harcokban hűségesen támogatott. Henrik szász herceg azonban 915. a Diemel mellett megverte, mindazonáltal maga hozta át a koronát és jogart (haldokló bátyjának kivánsága szerint) ellenségének Henriknek, kit azután a német nagyok Fritzlarban 919 április havában királynak választottak. I. Henrik király emiatt nagyrabecsülte E.-t Henrik utódjával, I. Ottó királlyal azonban E. folytonos villongásban élt. Szövetkezve Thankmarral, Ottó öccsével, fegyveres erővel támadta meg a királyt. E harcokban Henrik E. hatalmába került, mig Thankmar elesett. E körülmény a királlyal való kibékülést vonta maga után. 938. azonban ujra fegyvert fogott a király ellen s a felkelt lotharingiai Giselberthez és Henrikhez csatlakozott. De midőn Andermach mellett át akart kelni a Rajnán, Udo és Konrád unokaöccsei megtámadták és megölték. E. örökösök nélkül halt el. Az E. nevü württembergi grófok és hercegek közül megemlítendők:
2. E. (I.) melléknevén a «dicső», württembergi gróf, I. Ulrik fia, szül. 1265 márc. 13., meghalt 1325 jun. 5. Már mint gyermek együtt uralkodott bátyjával, II. Ulrikkel, 1265-79-ig, Ulrik halála óta azután egyedül. Eszes, merész és hódításra vágyó férfiu volt, aki magát «az Isten barátjának s az egész világ ellenségének» mondotta. Midőn habsburgi Rudolf király a birodalomtól (az interregnum ideje alatt) elszakított birtokokat visszakövetelte E.-től, ez fegyvert fogott és több főurral szövetkezve, hadat indított királya ellen. De Rudolf 1286. megverte s birtokaitól megfosztotta. 1287. E. ujra fellázadt Rudolf ellen, de ismét vereséget szenvedett. Folytonos villongásban élt I. Albrecht királlyal is. Az 1308-iki királyválasztásánál az ő nevét is emlegették, de VII. Henrikkel szemben elbukott. Az uj király keményen megrótta, amiért az alsó-sváb birod. városokat elnyomja. Ezt E. zokon vette s dacosan otthagyta a birod. gyülést. Erre birod. átokkal sujtották, s weinsbergi Konrádot bizták meg azzal, hogy E.-t haddal támadja meg. 1311. négy vár kivételével az egész grófság Konrád hatalmába került, aki a Württemberg nevü családi várat is földig lerontotta. VII. Henrik halála után (1313) E. megint visszahódítá országát s székhelyét 1320-21. Stuttgartba helyezték át. V. ö. Übelen, E. der Erlauchte Graf von Württemberg (Stuttg. 1839).
3. E. (II.) melléknevén a «civakodó», württembergi gróf, III. Ulrik fia, az előbbinek unokája, megh. 1392 márc. 15. 1344-66. IV. Ulrik öccsével uralkodott közösen, bár nem egyetértően, azontul pedig egyedül. 1349. IV. Károly érdekében győzedelmesen harcolt schwarzburgi Günther ellen. A nürnbergi birodalmi gyülés (1360) a svábbirodalmi városok panaszára megrótta s a birodalmi erősségek átadására szólította fel, mire Rudolf osztrák herceggel szövetkezve fegyvert fogott a császár ellen; azonban a császári seregek Schorndorfban békére kényszerítették. További uralma is szakadatlan küzdelmek láncolata. Uhland megénekelte Eberstein gróffal és Wunnensteini Frakassal való küzdelmét (1367). Az ulmiakat és szövetségeseiket Atheim mellett győzte le 1372. Erre 40 sváb város szövetkezett a IV. Károly által dédelgetett és mindig ujabb előjogokkal fölruházott E. ellen, s két éven át folyt az ádáz háboru. Végre a városiak Reitlingen mellett Ulrikot, E. fiát, 1377 máj. 21. legyőzték és sok württembergi várat és falvat elhamvasztottak. A császár közbenjárására tiz éves fegyverszünet jött létre s E. kénytelen volt Alsó-Svábország helytartóságáról végképpen lemondani. Tiz év mulva a háboru megujult s most E. verte le Döffingen mellett 1388 aug. 24. s sváb városok hadát. De a diadalt drágán váltotta meg, fia Ulrik is halva maradt a csatatéren.
4. E. (III.), ujabb időben a Kegyes (adakozó) melléknevet adták neki, E. 3. unokája, a Döffingen-nél elesett Ulrik fia, 1392-1417-ig uralkodott. Nagy harcot vivott a Schlegler lovagokkal és 1395 szept. 24. legyőzte őket. 1405. csatlakozott a Ruprecht királlyal ellenséges lábon álló marburgi szövetséghez. Zsigmond császárnak pedig főtámasza volt. Fia, E. (IV.) arról emlékezetes, hogy házassága által ő csatolta Mompelgardot Württemberghez.
5. E. (III.), württembergi herceg, 1628-74, szül. 1614., megh. 1674 jul. 3., János Frigyes herceg fia, 1628-33. uralkodott, gyámság alatt. 1633. a heilbronni szövetségben a svédek részére állott, de a császáriaknak Nördlingen mellett (1634) történt győzelme után Straszburgba menekült; országát pedig ezalatt ugy feldulták, hogy kő kövön nem maradt s meghódított tartományként bántak vele. Csak 1638. kapta vissza elpusztított hercegségét, noha hatalmának jogkörét megszükítették. A svédek segítségével azonban az 1648. békekötés értelmében ismét minden régi jogába visszajutott. Halála után fia, Vilmos Lajos követte az uralkodásban.
6. E.(IV.) melléknevén a «szakállas», Württemberg I. hercege, idősb Lajos gróf fia, szül. 1445 dec. 11., megh. 1496 febr. 24. Neveletlen, vad természetü gyermek volt, aki Frigyes, pfalzi választófejedelem segítségével már 14 éves korában fölszabadult V. Ulrik, nagybátyjának gyámsága alól s átvette a württembergi grófság urachi részét. Az uralkodással kevéssé törődött, miglen egy Jeruzsálembe tett zarándokolás (1468) döntő s nemesítő befolyással volt jellemére s egész életére. Korának legkiválóbb fejedelme lett s eszélyesség, igazságosság, vallásosság és a tudományok és művészetek iránti szeretet által tünt ki. 1474-ben nőülvette a szellemes, művelt Borbála mantovai hercegnőt. Unokaöccsével az ifj. E.-dal Münsingenben kötött szerződést (1482), mely az ország föloszthatatlanságát örök időkre biztosította. Mint békeszerető fejedelem saját elhatározásából vetette meg alapját a württemb. rendi alkotmánynak, melynek értelmében a törvények ellenőrzését a főpapságra, a lovagságra és a polgárság (a 3 rend) képviselőire bizta. Autonomiát adott Stuttgart és Tübinga városoknak; helyreállította a kolostorokban a fegyelmet, tudósokat hivott udvarához (Reuchlin János) s könyvtárt és egyetemet alapított Tübingában (1477). Népe ezért őszinte szeretettel ragaszkodott hozzá s E. jogosan dicsekedhetett a császár és a fejedelmek előtt, hogy otthon a legsürübben erdőben is bizton lehajhatja fejét. Mint az 1488. alapított sváb szövetség feje sokat fáradozott a közbéke fentartásáért. I. Miksa császár érdemeinek elismeréséül önszántából herceggé nevezte ki Wormsban 1495 jul. 21. s a Rajnán innen levő családi birtokokat örök időkre osztatlan württemb. hercegséggé emelte. E. gyermektelenül halt el. Hamvait Ulrik herceg 1537. Tübingában vitette s az ottani székesegyházban helyezte örök nyugalomra. Életét többen megirták: Röszlin (Tüb. 1793), Pfiszter (1822) és Schneider (Freiburg 1875). Uhland költő pedig megörökítette. E. után unokaöccse, II. ifj. E. következett a trónon, azonban a rendek önkénykedése miatt már 1498., lemondásra kényszerítették. Megh. 1504., ő volt a stuttgarti ágnak utolsó sarja.
7. E. (VI.), az ifjabb, mint württembergi herceg Eberhard II., 1496-98., V. Ulrik gróf fia, szül. 1447., megh. a lindenfelsi várkastélyban (Odenwald) 1504. A burgundi udvarban nevelték és könnyelmü életmódhoz szoktatták; 1480. atyja halála után kezébe vette a württembergi grófság stuttgarti részének kormányzását, de ebbe csakhamar beleunván, 1482. a münsingi szerződésben nagybátyjának, V. Eberhardnak adta át az ügyek vezetését. Ezt a cselekedetét azonban később megbánta és emiatt közte és nagybátyja közt viszálkodás támadt, melynek ugy vetettek véget, hogy 1485., a stuttgarti szerződésben E.-nak 8000 frtnyi járadékot biztosítottak. Mindazáltal E. a kolostorokat és hivatalokat is zsarolta, ugyhogy nagybátyja haddal volt kénytelen ellene vonulni. Erre 1489. választott királyi biróság közbejöttével a frankfurti határozatot hozták, amelyben kimondták, hogy arra az esetre, ha nagybátyja előbb hal meg mint ő, a stuttgarti grófság ismét E.-ra száll vissza. Minthogy ezáltal az ország feloszthatatlansága megint veszélyeztetve volt, 1492. az esslingi szerződésben meg állapították, hogy a württembergi uralom felosztatlanul együtt maradjon és Eberhard im Bart halála után az ifjabb Eberhand az egész ország kormányzásában kövesse őt, de élte fogytáig 12 tanácsos és egy udvarmester gyámsága alatt álljon. Mihelyt azonban E., Eberhard im Bart halála után 1496. Württemberg hercege lett, ki akart bujni a gyámkodás alól és borzasztó önkénykedő uralkodást fejtett ki; különösen Holzinger Konrád, egykori kancellárjának, ki szökött ágostai szerzetes volt befolyása alatt. Ezt a gyámsági tanács nem törte el s az esslingi szerződés értelmében kezébe vette az ország kormányzásának gyeplőjét és valamennyi hivatalos és alkalmazott felmondta a hercegnek a szolgálatot. Azután I. Miksa, több fejedelemmel együtt, kimondta, hogy E. a hercegséget veszítse el, hogy Ulrik gróf, V. Ulrik unokája, kövesse őt az uralkodásban és mig emez nagykori lesz, a gyámsági tanács uralkodjék. Az 1498. horbi szerződésben E. formálisan lemondott az uralkodásról és 6000 forint nyugdijat kapott. Az országot is el kellett hagynia s mind haláláig a lindenfelsi kastélyban élt.