egy fajta nyilméreg.
(ejtsd: edsicha), a rómaiak Astigi Colonia-ja, város Sevilla spanyol tartományban, 55 km.-nyire Cordovatól, a Genil balpartján, vasut mellett, (1887) 23 615 lakossal, olajprésekkel, bőrcserzéssel, csipkekészítéssel és szövőiparral. A Genil, amely gyakran kiárad és a város környékét igy egészségtelenné is teszi, itt szük völgyben folyik. E.-ban nagy a meleg; ezért a várost Sarten de Espań-nak (Spanyolország sütő-lábosa) gunyolják. Bár utcái szükek és kanyargósak, kertjeinél fogva messziről kellemes hatást tesz. Belsejében a karcsu minaretek, a rikító szinekre festett porcellánnal fedett tornyok és házak, a tarka szinekre festett és girlandokkal ellátott épületek a városnak sajátszerü jelleget adnak; különösen kitünik e tekintetben a Calle de los Caballeros nevü utca. Szinháza fedéltelen, a bikaviadal-sinházban 10 000 ember fér el egyszerre. Környéke termékeny; bikáinak vadsága egész Spanyolországban ismeretes.
Bálint (Eckius), humanista a XVI. sz. első felében; szül. Lindauban, tanult a krakkói egyetemen, nevelője lett Thurzó Elek gróf Orsolya nevü leányának, majd a krakkói egyetemen tanított a költészettant; Thurzó ajánlatára a bártfaiak iskolaigazgatóvá, később főbirájokká választották (1539-41). Az ékesszóláson és a költészeten kivül jártas volt az orvostudományban is. Irt és kiadott számos latin elegiát, epigrammát, epikus és alkalmi verseket; emlékezetes munkája: De arte versificandi opusculum, Cravoviae 1515, mely több kiadást is ért (1521, 1539). Vesd ö. Szinnyei. M. Irók II. 1175.
1. Ernő Vilmos Eberhard, német jogtudós, szül. Berlinben 1838 aug. 21. Jogi tanulmányai elvégzése után az állam szolgálatába állt, aztán 1866. Berlinben a róm. jog magántanára lett. 1871. u. i. rendkivüli, 1872. Giessenbe rendes tanárnak nevezték ki. 1873. Halleban, 1877. Boroszlóban tanított, 1881 óta ismét Berlinben tanároskodik. 1888-1892. ő volt a német jogász-gyülés jegyzője. Művei: Die doppelseitigen Klagen (Berlin, 1870); Die Verpflichtung des Verkäufers zur Gewährung des Eigentums (Halle 1874) stb. Az ujabbak közül: Neue pompejanische Geschäftsurkunden (Weimar, 1888); Die Stellung des Erben in dem Entwurf eines Bürgerlichen Gesetzbuchs (Berlin, 1890).
2. E. Henrik, geologus, szül. 1837 jan. 13. Földtannal és bányászattal foglalkozott s Thüringiában meg Sziléziában résztvett a geologiai felvételeknél. 1866. a berlini bányász-akadémia docense, 1871. a stuttgarti műegyetemen az ásvány- és földtan tanára lett. Több szakmájába vágó művet irt.
3. E. (családi néven: Maier) János, teologus, a reformáció heves ellenfele, szül. sváb földön Eck helységben 1486., megh. Ingolstadtban 1543 febr. 10. Már 12 éves korában bölcsészetet hallgatott Heidelbergában, majd a teologiát, mennyiségtant és a jogi tárgyakat tanulmányozta Tübingában és Freiburgban. Miután áldozó pappá szentelték, elfogadta az ingolstadti egyetem meghivását egyik teologiai tanszékére, hol skolasztikus szellemben tartott előadásai, főleg vitázó tehetsége által nagy hirnévre tett szert. 1518-ban Luther tételei ellen Obelisci c. iratával felelt. Karlstadtal és Lutherrel vitába ereszkedett s 1519.. a lipcsei husz napig tartó vita alatt (jun. 27 - jul. 16.) nagy tüzzel védelmezte állítását. Fő művét (De primatu Petri) 1520 tavaszán a pápának is bemutatta s ugyanakkor kieszközölte a Luthert kiátkozó bullát. Ez időtől kezdve egész életét a reformáció elleni küzdelemnek szentelte; ez ügyben másodszor is felkereste a pápát, résztvett a regensburgi konventben s a bádeni tárgyaláson mint Ökolampodius ellenfele a reformáció terjedésének Svájcban is utját állotta. A Wormsban megkezdett s Regensburgban folytatott vallásügyi tárgyalásokon is jelentékeny szerepet vitt. Vallásos és vitairatainak gyüjteményét kiadta ő maga Augsburgban: Operum Jo. Eckii contra Ludderum Pars. I-V. 1530-35. c. alatt. V. ö. Wiedemann, Dr. E., Regensbg. 1865 és Albert értekezése a Zeitschr. für histor. Theologie. 1873. évf.
4. E. Lénárt, bajor államférfi, szül. Kehlheimban 1475 körül, megh. 1550 márc. 17. Miután Ingolstadtban és Sienában jogot hallgatott, előbb tanító, később IV. Vilmos bajor herceg kancellárja lett. A reformáció korában, 30 éven át, mint legbefolyásosabb tanácsos, ő intézte Bajorország politikáját. Mint ügyes, de cselszövő és megvesztegethető államférfiu, a hercegi hatalom megerősítésén fáradozott. Célja volt a bajor ház hatalmi állását kifelé felvirágoztatni, belül pedig a protestáns mozgalmat elnyomni. Évek hosszu során át sürgette ama tervet, hogy hercege a római királyi méltóságot elnyerhesse, de fáradsága sikertelen volt. V. ö. Vögt L. W., Die bayerische Politik im Bauernkrieg und der Kanzler Dr. L. v. Eck. (Nördlg 1883); Lenz, Briefwechsel Philipps d. Grossmüthigen mit Bucer III: kötetben (Berlin 1891).
(Eckhart), 1. mester a német miszticizmus megalapítója, mely a német filozofia fejlődésére nagy hatással volt. Szül. 1260 táján, valószinüleg Strassburgba, megh. 1329. A domonkosok rendjébe lépett s talán hallgatta Albertust. 1300. perjel volt Erfurtban, 1302. tanított Párisban. 1303. a rend provinciálisa lett Szászországban, 1307. generális vikarius Csehország számára, 1311. visszatért Párisba, 1316. Strassburgban találjuk mint a rend főmesterének helyettesét, onnét a Majna m. Frankfurtba ment. Itt érte először az eretnekség vádja, de fölmentetett. 1325. ujra vizsgálat alá fogták s ekkor meg is tiltották neki a nép előtt hirdetni spektulativ tanításait. 1327. a kölni érsek ujra vád alá fogta. E. a pápához fölebbezett s a kölni klastrom templomában föltételesen visszavonta tanításait, mondván, hogy nincs tudomása róla, hogy eltért volna az egyház tanításától, de ha valamely hibát találnak műveiben, itt nyilvánosan visszavonja. 1329 március 27-én jelent meg a pápai bulla «In Coena domini», mely 28 tételét E.-nak részint mint eretneket, részint mint félreérthetőt elitéli, de E. már akkor meghalt volt. Nem az erkölcsi tanítást tekinti fődolognak, hanem isten valódi megismerését. Istenről való tanítása igen közel áll a panteizmushoz. E. kiváló prózairó, aki nagy hatást tett kortársaira; iskolája két irányra szakad. Az egyik eretnek, panteista, a másik E. tanítását az egyházhoz közelíti. Közvetetlen tanítványai közül legnevezetesebb Tauler János (1300-1361) és a konstanzi Suso (1300-1365 l. o.). «A német teologia» (14. századbeli könyv) ismeretlen szerzője, kinek művét Luther találta meg s adta ki, E. gondolatait fejtegeti. De mindezek inkább vallási, mint filozofiai szempontból érdeklődnek E. tanítása iránt. V. ö. Lasson Meister E. Der Mystiker (Berlin 1868) s Ueberweg II. kötetében ugyancsak Lassontól a 36. §. Jundt Essai sur le mysticisme spéculative de maître E. (Strasburg 1871) Preger Geschichte der deutschen Mystik im Mittelalter. (I. Lipcse 1874).
2. E. Gyula, német publicista, szül. Wolmar livlandi városban 1836 aug. 1., Szt.-Pétervárott, Dorpatban s Berlinben tanult jogot, mire 1860. a livlandi evang. konzisztórium titkára lett Rigában. Itt szerkesztette (1860-67) előbb a Baltische Monatsschrift, utóbb a Rigasche Zeitung c. hirlapokat, melyekben a livlandi alkotmány reformját és Liv-, Esth- és Kurland egyesítését sürgette. A cenzura zaklatásai 1867. Lipcsébe üzték, hol három évig Freytag Gusztávval (l. o.) a Grenzboten c. tekintélyes hetilapot szerkesztette. Innen Hamburgba ment, hol szintén mint hirlapiró működött és a tanács titkára volt. De 1882. az orosz követ panasza folytán innen is távozni kényszerült, mig végre 1885. német főkonzul lett Tuniszban. Nagyon sokat irt; főművei: York u. Paulucci (1865); Die baltischen Provinzen Russlands (2. kiad. 1869); Baltische u. russische Kulturstudien (1869); Bürgerthum und Bureaukratie, vier Kapitel neuster livländischer Geschichte (1869); Russlands ländliche Zustände seit Aufhebung der Leibeigenschaft (1869); Juri Samarins Anklage gegen die Ostseeprovinzen (1871); Jungrussisch und altlivländisch (1871); Livland im XVIII. Jahrhundert (1876) stb. Tőle valók minden valószinüséggel a következő nagyjelentőségü névtelen munkák: Aus der Petersburger Gesellschaft (1873); Russland vor und nach dem Krieg (1879); Von Nikolaus bis Alexander III. (1881); Russische Wandlungen (1882); Aussischten des deutschen Parlamentarismus (2. kiad. 1882), Berlin-Wien-Rom (1892). A holttenger-melléki és orosz viszonyokat kitünően ismeri, ugy, hogy e körbe eső művei fontosak és megbizhatók.
(Hű Eckart), a német hüség megszemélyesítője, a «Heldenbuch» és Thidrekssaga szerint a Harlungok (l. o.) családjából származott és a két fiatal harlungi herceg nevelője volt, kiket nagybátyjuk, Ermanarich király legnagyobb óvatossága ellenére, távollétében felakasztatott. E. erre Berni Detrével Ermanarich ellen indult és agyonütötte a királyt. Helyi mondák szerint a vad vadász seregének élén jár és inti az embereket, főleg a gyermekeket, hogy térjenek ki a dühöngő csapat utjából (innen átvitt értelemben a. m. a hüséges intő, a jó tanácsadó). Öreg embereknek képzeli a hagyomány, kit hosszu szakállán és fehér botján fölismerni.
járási székhely Merseburg porosz kerületben 42 km.-nyire Merseburgtól, az Ilm és vasut mellett, (1890) 2007 lak., egy magaslaton a X. századból való erősség romjaival.
IV. Andechsi Berthold meráni herceg, utóbb horvát-dalmát fejedelem s isztriai őrgróf fia, 1202. már bambergi püspök volt. 1206. mint pápai követ ment Esztergomba, hogy üdvözölje II. András királyt, kit E. huga, Gertrud, akkor ajándékozott meg egy fiugyermekkel. A király ekkor a Szepességben javakat is adományozott sógorának, kit csakhamar ismét magához kellett fogadnia s védnie a pápa és a német birodalmi rendek ama vádja ellenében, hogy egyetértett Wittelsbach Ottóval, ki Sváb Fülöp németrómai császárt 1208 jun. 21. éppen Bambergben gyilkolta meg. 1209. a pápa is panaszkodott András királynak, hogy irányában szintén tiszteletlenül viselkedett E., ki Gertrud megöletése (1213) után kerülte Magyarországot; 1216. azonban még bizonyos rokonszenvvel emlékezik róla sógora, András király, kit 1217. csakugyan el is kisért szentföldi hadjáratára. 1228., midőn András király és Gertrud leányát, az özvegy szent Erzsébetet Henrik herceg elüzte otthonából, a püspök magához fogadta s bottensteini palotájában adott neki szállást. A szent azonban II. Frigyes császár kezét is visszautasítva, csakhamar kolostorba vonult. E. a többé-kevésbbé biztos történelmi adatokból, ugy látszik, megérte azt az örömet, hogy fölszentelhette a bambergi román izlésü hires székesegyházat, melyet II. Henrik császár 1004. kezdett építtetni; de még a fölszentelés évében elhunyt 1237 jun. 5.
Ferdinánd gr., l. Dürckheim-Mont-martin.
(Ecken Ausfahrt) XIII. századbeli német költemény, a Detre-monda köréből. A költemény, mely csak tárgyilag fontos, mitikus elemekkel vegyült monda, melynek hazája valószinüleg Tirol, de az alsó Rajna vidékén is népszerü volt; földolgozása a reánk több változatban maradt szövegben nagyon középszerü (13 soros versszakokban, az ugynevezett berni szakban van irva). Szerzője talán Albrecht von Kemnaten, aki 1230 körül irhatta. Korán és sokszor jelent meg nyomtatásban; Augsburg 1491, Nörnberg 1512, Strassburg 1559. stb. Legjobban kiadta Zupitza (Deutsches Heldenbuch V, 1870). Utóbb Kaspar von der Rhőn átdolgozta (kézirata Drezdában); a költeménynek ez ujabb eltorzítását kiadta Hagen (Heldenbuch, 1855, II.).