azok, melyek az állampolgárokat mint egyéneket megilletik s melyeknek tiszteletben tartása nemcsak, de megvédése a jogállamnak feladata és kötelessége. Az állam nem egyszer jő ugyan abba a helyzetbe, hogy a legfontosabb E.-at elkobozza vagy korlátolja; hiszen a halál- és szabadság-vesztésbüntetés s több más büntetési nemek: a vizsgálati fogság, a házmotozás, a levelezés elkobzása nem más, mint az E. gyakorlatának megakadályozása s felfüggesztése. Az E. tiszteletben tartása nem is abban áll, hogy ezek a jogok az állam részéről «noli me tangere», «ne nyulj hozzám»-féle javakként tekintessenek, hanem abban, hogy azoknak elkobzása, felfüggesztése, korlátozása ne önkényileg, hanem csak a törvény szerint arra illetékes hatóságok által a törvényben előirt eljárás mellett történjék. Ily E.: 1. a létjog, 2. a személyes szabadság joga, 3. a becsület joga, 4. a házjog, 5. a levél- és távsürgönytitok joga, 6. a vagyonbiztonság joga, 7. a vallás- és lelkiismereti szabadság, 8. a vélemény- és sajtószabadság, 9. iparforgalom-szabadság joga, 10. nemzetiségi jog. Az állampolgárok megkövetelhetik, hogy ezen jogaikban az állam által meg ne sértessenek, sőt eme jogaik élvezetében harmadik személyek által intézett vagy intézhető merényletekkel szemben hathatósan megvédessenek.
A létjog
(Right of personal security), mely a méhmagzatra is kiterjed, harmadik személyek elleni megvédése egyfelől az élet s a testi épség ellen elkövetett merényletek büntető uton megtorlásában, másfelől a jognak védelmét célzó preventiv rendőri intézkedésekben nyilvánul. Midőn sokan az embernek létjogából a halálbüntetésnek abszolut jogtalanságát következtetik s annak eltörlését követelik, nem veszik figyelemben egyrészt azt, hogy lehetnek oly rendkivüli körülmények és viszonyok, amelyekben a halálbüntetés tisztán s kizárólag a jogosult önvédelem jellegével bir; másrészt, hogy a népeknek bizonyos műveltségi fokán a halálbüntetésben rejlő elrettentési erő a közbiztonság fentartására nélkülözhetetlen szükséget képez. Mindkét esetben a halálbüntetés jogosult s nemképezi a létjognak megsértését. Amit a szabadelvübb politika ebben a két kérdésben hangsulyozhat, de amit hansulyoznia kell is, az az, hogy az állami rendészet mai állapotában azok a rendkivüli körülmények, amilyeneknek példája a rögtönbirósági (statarialis) eljárás, csak valóban rendkivüli, ritka kivételként fordulhatnak elő, másrészt, hogy a műveltség, a civilizáció mai foka, ily rendkivüli esetektől eltekintve, az államnak rendeséletében az ultima ratio jellegével biró halálbüntetésnek feltétlen szükségét, az elrettentés szempontjából is, legalább méltó kétely tárgyává teszi, amint hogy a művelt világnak államai többkevesebb bátorsággal és gyorsasággal, de a korszellem s a műveltség ellenállhatatlan ereje alatt feltartóztathatatlanul az eltörlés (avolatiol) ösvényén haladnak s előbb-utóbb annak révében kell kikötniök (l. Halálbüntetés). A létjog elismerésén sarkallik a testcsonkító büntetéseknek s az u. n. polgári halál büntetésének feltámadás reménye nélküli eltörlése.
A személyes szabadság joga,
eltekintve annak büntető védelmétől, nyilvánul a rabszolgaságnak, a jobbágyságnak s urbérnek eltörlésében, magában foglalja a szabad költözködés, letelepedés s kivándorlás jogát, a foglalkozásnem szabad választhatását, a hatóságok általi letartóztatásnak a törvény által meghatározott eseteken kivül feltétlen jogtalanságát, Az észak- s délamerikai háborun kivül, melyet Észak-Amerika épen a rabszolgaság eltörlése érdekében vivott, Európa civilizált államai nem elégesznek meg azzal, hogy a rabszolgaságot saját területükön meg nem tűrik, hanem általánosan emberi kötelességnek tekintik, hogy annak hatalmas befolyásukkal, az egész hozzáférhető vidéken véget vessenek. Amely cél érdekében a rabszolgakereskedés egyenesen nemzetközi büntető-jognak képezi tárgyát. A legujabb törvényhozási intézkedéseknek példája e téren az afrikai rabszolgakereskedés elnyomása érdekében 1890. tartott brüsszeli nemzetközi értekezlet határozmányainak az 1892. évi IX. t.-cikkel hazai törvényeink közé becikkelyezése. (L. Rabszolgaság.) A jobbágyságot illető örökemlékezetü hazánkban az urbér s urbéri természetü szolgáltatásoknak (robot), dézsma- és pénzbeli fizetéseknek «örök időkre» megszüntetését kimondó 1848: IX. t.-c. A kivándorlás jogát illetőleg, bármennyire kellemetlenül érintheti nemcsak, de anyagilag is károsíthatja az államot a kivált tömeges s a visszatérés szándéka nélkül történő kivándorlás, a polgároknak ehhez való jogát kétségbevonni s gyakorlatát erőszakkal megakadályozni nem lehet. A tünemény inkább annak képezi bizonyítékát, hogy az állam a saját hatáskörében nemcsak nem tett meg mindent, amit megtehetett s megtennie kellett volna, hogy polgárainak anyagi megélhetését biztosítsa, de hogy ellenkezőleg, e téren sokat mulasztott. A hazaszeretet, ha nem is mint a legnemesebb eszme, de már mint természeti ösztön, sokkal jobban be van vésve a haza legműveletlenebb gyermekeinek szivébe, semhogy tulhatalmas s az egyéni akaratra ellenállhatatlan erővel ható indokok nélkül az emberek tömegesen elhatározhatnák magukat arra, hogy jobb hazát keresendők, elhagyják a földet, hol őseik nyugosznak s melyhez gyermekéveik legédesebb emlékei füződnek s amely bármily szerény, de mégis az ő «otthonuk». Ez a természeti ösztön, melyet megmagyarázni nem, de konstatálni lehet, nagyban elősegíti az államnak e téren való feladatait s azért nagy mulasztásnak, a hibák hosszu láncolatának kell lennie annak, melynek ezt a hatalmas természeti ösztönt elfojtania sikerült. A gyógyszer, mely egyedül célhoz vezethet, nem az erőszakos megakadályozás, mert mint egy kiváló szaktudós mondja, az erőszakkal visszatartottak mégis kiszabadultak - a sir kapuján át, hanem a mulasztásoknak felismerése és orvoslása. Addig pedig, amig a haza polgárai a változott viszonyok jótékony hatása alatt önként nem maradnak hazájukban, az államnak feladata az, hogy kivándorolt gyermekeiről is lehetőleg gondoskodjék, nevezetesen megóvja attól, hogy lelketlen kivándorlási ügynökségeknek áldozatul ne essenek, fehér rabszolgákká váljanak. Ez természetesen kötelessége az államnak az oly egészen más természetü kivándorlások eseteiben is, melyekben a kivándorlás csak ideiglenes s visszatérési szándékkal történik s melyek mint a népgazdagodás egyik nem megvetendő forrása, az állam részéről kedvezményekben is részesíthetők. A kivándorlásnak egy harmadik neme az, mely a fennebbiekben említetteknek egyike alá sem esik, mert nem tömeges, de nem is történehetik a visszatérés szándékával. Ennek az egyéninek nevezhető kivándorlásnak megakadályozása addig, amig az illető honpolgári kötelességeinek, jelesül a katonáskodási kötelességnek eleget nem tett, nem képezheti az E. megsértését. A becsület jogának állami elismerése a becstelenítő büntetéseknek eltörlésében, a 4. és 5. alatti jogok elismerése abban nyilvánul, hogy a házmotozás, a magánlevelezés s táviratoknak lefoglalása rendkivüli s a törvényben szorosan körvonalozandó eseteken kivül csakis birói határozat alapján eszközölhető. A vagyon- s tulajdon biztonságjoga nem engedi, hogy az állam polgárainak vagyona felett korlátlanul rendelkezzék s követeli, hogy a polgárok vagyonának állami szükségletekre s közcélokra igénybevétele, megadóztatás, kisajátítás s a felsőbbségi tulajdonjog érvényesítése által csak törvény alapján s a törvényes formák megtartása, a kisajátítás különösen kellé kártérítés mellett történhessék meg. Hogy mindezek a 3., 4., 5. alatti jogok büntetőjogi védelemnek kiváló tárgyát képezik, köztudomásu dolog.
A vallás- s lelkiismereti szabadság
kifolyólag, habár annál a tagadhatatlan s mélyreható befolyásnál fogva, melyet a vallás az állami életre gyakorol, kétségtelen, hogy teljesen vallásközönyös állam nem kivánatos, az állam a vallásnak oly, de csakis oly formáját tilthatja meg, amely az állami társadalom alapintézményeivel ellentétben áll. Gondoljunk p. az egynejüségen alapuló családi intézményre, az általános védkötelezettségre. Az államrenddel összeegyeztethető vallási hitelveknek és dogmáknak állami akadályozása ellenben nem igazolható. Ennek elismerésén alapszik p. az, hogy oly vallásfekezeteknek tagjai melyeknek hitelvei az esküt tiltják, eskütételre nem kényszeríthetők; mig a vallási dogmának az állam érdekével való összeegyeztetése abban van, hogy ily esetben az esküvel meg nem erősített vallomás ugy polgárjogilag, mint bünteteőjogilag az esküvel megerősített vallomással egyenlő tekintet alá esik. Az államnak azon jogából, hogy az államnak alapintézményeivel ellenkező vallásokat területén eltilthat, következik, hogy az állam ujonnan keletkezett vagy területére ujonnan behozni szándékolt vallásfelekezeteket hitelveiknek előterjesztésére szoríthat s az elismerést ettől függővé teheti. Tényleg már elismert s az állam nyiltan kifejezett vagy hallgatag beleegyezése mellett területén létező vallásfelekezetekkel szemben ötletszerüen, vagy p. a korszellem által követelt egyenjogosításnak alkalmából ily követelménynek utólagos támasztása mig egyrészt méltán sértheti az illető vallásfelekezetnek önérzetét, másrészt nemcsak meghaladott álláspont, hanem az államhatalom részéről azt az önvádat jelentené, hogy oly vallást türt meg területén, amelynek az államrenddel egyező voltáról meg nem győződött. Ellenben a vallásszabadságból feltétlenül következik az állam területén megengedett vallásoknak mindenben teljes egyejogusága, a feltétlen s teljes áttérési szabadság, a valláskülönbségből kifolyó házassági akadálytól az állami elismerésnek megtagadása, az eddig elismert ily akadálynak eltörlése, a vallásfelekezetnek politikailag is egyenjogusítása. Ellenben egyáltalán nem következik, sőt mint jogérvényesen szerzett magánjogoknak elkobzása a jogbiztonság érzetének teljes megingatására vezetne az egyes vallásfelekezetek által a történelmi idők folyamában az államtól nyert vagyonjogoknak visszavétele (secularisatio). Ezt csakis az államlét fentartása érdekében feltétlenül szükségesnek bizonyult «jogos védelem» igazolhatná, melynek jogszerü feltételeinek megvalósulása, bármily hatalmas legyen is az illető vallásfelekezet, alig képzelhető.
A nemzetiségi jog
A nemzetiségi jogból kifolyólag az országot alkotó elem mellett létező nemzetiségek nemzetiségük tiszteletben tartását, nyelvüknek az állami egység határai között szabad használatát követelhetik. Ott, ahol a különböző fajoknak egyike mint leghatalmasabb s u. n. államalkotó ellen reásütötte az államra saját egyéniségének bélyegét, a többi fajok, nemzetiségek, mint ilyenek, politikai tényezőkénti elismerésöket joggal nem követelhetik, mert ez a szerves állami egység felbontásával, nemzetiségi federációra vezetne, de az állampolgárok mint ilyenes teljes joggal igényelhetik azt, hogy a politikai jogokban, a közügyek elintézésében, a közhivatalokra való képességben a nyelvi különbség sem törvényes, sem tényleges akadályt nem képezzen. A politikai eszélyesség követeli, a létjog pedig igazolja, hogy az államalkotó elem a különböző fajokat asszimilálni törekedjék, nem hatalommal, nem nyers erővel, de a műveltség, a kultura békés fegyvereivel s a magasabb műveltségben rejlő nagyobb életképesség erejével. Hazánkban a «nemzetiségi egyenjoguság tárgyában» alkotott 1868-ik évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi toleranciának a világtörténelemben páratlan példája. L. Nemzetiségi egyejoguság, Sajtószabadság.
valamely dolgot a maga egyéni határozottságában, azokkal a tulajdonságokkal, melyeknél fogva az ami a fajának más egyéneitől különbözik, tünteti föl. Az E.-sel ellentétben, tehát az a felfogás áll, mely a dolgot csak a maga lényegében ragadja meg, hanem elvontan, általánosságban. A tudomány rendszerint nem egyénít, mert a fogalmat, az egyetemest keresi; ellenben a művészet főtörekvése egyéníteni, a dolgot konkrét valóságában mutatni, mert igy hat érzelmeinkre, s válik esztétikai minőségüvé. A művészet, főleg az, mely a valóságot ábrázolja, mindig egyénít.
l. Négyszög.
l. Hasáb.
(parallel), két egyenes v. két sikgörbe, ha az egyiknek normalisai egyszersmind a másiknak is normalisai s ennélfogva eme közös normalisoknak a két vonal közé foglalt részei egymással egyenlők. E. p. két egyenes, mely ugyanabban a sikban van, de nem bir (véges) közös ponttal, vagy két kör, melyeknek ugyanaz a középpontjuk van. Ugyanazt jelenti, ha két sikról vagy két görbe felületről azt mondjuk, hogy egymással E.
(párhuzamos szélességi körök), a föld- és a látszólagos égtekén az egyenlítővel egyenközüen haladó körök. Az egyenlítőtől 23° 28'-nyire északra és délre eső egyenközü köröket térítő köröknek, s a sarkoktól ugyanannyira eső köröket sarkköröknek nevezzük.
l. Mérleg.
a matemetikában két kifejezésnek az egyenlőségi jellel összekapcsolása, ha ez annak a feladatnak a kijelentése, mely szerint a kifejezésekben előforduló (s betükkel jelölt) egy v. több ismeretlen mennyiség ugy határozandó meg, hogy az összekapcsolt kifejezések egyenlőkké váljanak. Némelyek az ilyen összekapcsolást analitikai v. feltételes egyenletnek nevezik, megkülönböztetésül az azonos E.-től, mely alatt egyenlőség v. azonosság (l. o.) értendő. Több egyidejüleg kielégítendő E. egyenletrendszert alkot. Az összekapcsolt két kifejezés az E. két oldala; azon értékek v. értékrendszerek, melyek az E. által kifejezett követelésnek eleget tesznek, az E. gyökei, ill. gyökrendszerei; meghatározásuk az E. megoldása. A megoldáshoz az első lépés az E. rendezése, vagyis oly egyenlet képezése, melynek ugyanazok a gyökei, de melynek két oldalán lehetőleg egyszerü kifejezések állanak. A rendezés egyik mozzanata pl. az E.-nek zérusra való redukálása, melynél az E. jobb oldalát ellenkező előjellel a bal oldalra átvisszük, a jobb oldal pedig zérussá lesz.
Csak a rendezés után ismerhető fel az egyenlet jellege. Ha a zérusra redukált E. bal oldala oly kifejezés, melyben csak szorzás és összevonád fordul elő, akkor az E. algebrainak mondatik; ha ellenben az E. nem hozható ily alakra, akkor transzcendens. P. x3-2x+3=0 algebrai E., mert x3 is csak ismételt szorzást fejez ki; ellenben ex+1=0 transzcendens E. Az egy ismeretleni algebrai E. bal oldala ily alaku tagok összege Cxn, hol c ismeretlentől ment együttható, az n kitevő pedig közönséges egész szám (v. zérus). A mely tagban n a legnagyobb, az az E. legmagasabb tagja; a benne előforduló kitevő az E.-nek foka. Tiszta az n-ed foku egyenlet, ha csak a legmagasabb tagtól s egy állandó (az ismeretlentől ment) tagból áll, mint pl. x3-7=0. L. Algebra. Binom-egyenlet. Egyenletrendszer. Első foku E. Másodfoku E. Harmadfoku E. Negyedfoku E.
Hogy ha g1 (x1, x2, ..., xn), g2 (x1, x2, ..., xn), ..., gm (x1, x2, ..., xn) az x1, x2, ..., xn változóknak rácionális egész függvényei, akkor az m egyenletből álló és n ismeretlent tartalmazó g1 (x1, x2, ..., xn) = 0 (2=1, 2, ..., m)
E. problémája abban áll, hogy meghatározandók az x1, x2, ..., xn változóknak amaz értékrendszerei, melyekre nézve az adott függvények a 0 értéket veszik fel. Ha az egyenletek száma m nem nagyobb az ismeretlenek számánál, n-nél, a feladat megoldásának menete az, hogy az u. n. kiküszöbölés v. Elimináció segítségével az adott egyenletekről egy oly egyenletre térünk át, mely lehetőleg kevés ismeretlent tartalmaz. Vajjon az adott feladat nem tartlamaz-e ellenmondást és a megjelölt értelemben megoldható-e, azt a kiküszöbölésnél elvégzendő számítások részletei mutatják.
A legegyszerübb idetartozó feladat oly elsőfoku v. lineáris E., melyben az ismeretlenek száma, n megegyezik az egyenletek számával. Legyenek az adott elsőfoku egyenletek: u1=l1, u2=l2, ..., un=ln, hol általánosságban ui şa1, x1+ai2x2+...+ainxn; legyen továbbá D az x-ek együtthatóiból összeállított ˝aik˝(i, k = 1, 2, ..., n) determináns (l. Determináns), melyet az E. determinánsának neveznek és Aik jelentse a determinánsnak aik eleméhez tartozó aldeterminánsát. Ha az adott E. egyenleteit rendre A1k, A2k, ..., Ank-val megszorozzuk és összeadjuk lesz: A1ku1+A2ku2+...+Ankun=A1kl1+A2kl2+...+Ankln
Ha most itt a bal oldalon az u1, u2, ...,un kifejezések részletes értékeit kiirjuk és az x-ek szerint rendezzük, akkor a determinánsokra vonatkozó alaptételek tekintetbe vételével könnyen belátható, hogy e kifejezés átmegy Dxk-ha, mig a jobb oldalon álló kifejezés értéke azonos ama determinánséval, mely a D-ből úgy keletkezik, hogy a k-dik oszlop elemeit rendre az l1, l2..., ln értékekkel helyettesítjük. Jelöljük ezt a utóbbi determinánst Dk-val, akkor az előbb nyert eredményt igy irhatjuk fel: Dxk=Dk
Ha D nem 0, ez egy az elsőfoku egyenlet, mely csak az xk ismeretlent tartalmazza, amely belőle meghatározandó. Ez mutatja, hogy az elsőfoku E.-nek, melyben az egyenletek száma megegyezik az ismeretlenek számával, csak egy megoldása van, hogyha determinánsa nem 0. E megoldást az ismeretleneknek következő értékrendszere szolgáltatja: x1=D1/D, x2=D2/D, ..., xn=Dn/D
Ha az E. determinánsa 01 a nélkül azonban, hogy összes m-ed foku aldeterminánsai is 0-sal volnának egyenlők, a részletes vizsgálat mutatja, hogy az u1, u2, ..., un elsőfoku függvények közt n-m ily alaku kapcsolat áll fenn: ur=C1ur+C2u2+...+Cmum (r=m+1, ..., n) hol C1, C2, ..., Cn az x1, x2, ...,xn, változóktól független értékeket jelentenek. Hogy már mostan az adott E. egyáltalában megoldható legyen, szükséges, hogy az u függvények adott értékei, l1, l2, ..., ln e kapcsolatoknak megfelelők legyenek. Ez azonban azt jelenti, hogy az x1, x2, ..., xn mindamaz értékrendszerei elégítik ki, kielégítik egyszersmind az um+1 = lm+1, ..., un=ln egyenleteket is, és igy ezek az utóbbi egyenletek, melyek mint az előbbieknek következményei, az ismeretlenek meghatározására nem szolgáltatnak uj adatot, elhagyhatók. A feladat tehát ebben az esetben egyenlő értékü egy oly elsőfoku E.-tel, mely m egyenletet és n ismeretlent tartalmaz. Ha az u1= l1, ..., um=lm egyenletekben az xm+1, ..., xn ismeretlenek értékeit szabadon választjuk, a többi ismeretleneket az előbb leirt eljárás szerint határozhatjuk meg, mert az ennek az E.-nek együtthatóiból képezett determináns (hol most már csak x1, ..., xm szerepelnek mint ismeretlenek) nem egyéb mint a D. determináns egy m-edfoku aldeterminánsa és az általánosság megszorítása nélkül feltehetjük, hogy egy olyan, mely nem egyenlő 0-sal.
Magasabb foku E.-ek tárgyalásánál az alapgondolat ugyanaz, mint az elsőfoku E.-ek esetében. Ha ismét abból az esetből indulunk ki, melyben az egyenletek száma egyenlő a ismeretlenek számával ugy, hogy az adott E. a következő legyen: g1 (x1, x2, ..., xn) =0, g2 (x1, x2, ..., xn) =0, ..., gn (x1, x2, ..., xn) =0, akkor első célul az x1, x2, ..., xn változók oly rácionális egész g1,g2,...,gn függvényeinek meghatározását tüzzük ki, hogy a g1g1+g2g2+...,gngn kifejezés az E. egyenletei által az x-ek közt megállapított összefüggések tekintetben vételével egy csupán az xk-tól függő racionál is egész f(xk) függvénybe menjen át. A részletes vizsgálat mutatja, noha a kiszabott feltételnek megfelelő g függvények többféle módon határozhatón meg, az előálló f(xk) függvények csak is egy állandó, az x-ektől nem függő tényezőben különbözhetnek egymástól. Ebből már mostan világos, hogyha az x-eknek egy oly értékrendszerével van dolgunk, mely az adott E.-nek megfelel, az f(xk)=0 feltételnek ki kell elégítve lennie. Ez a feltétel már most mint egyenlet fogható fel, melyből az xk értékei kiszámíthatók, mig a többi ismeretlenek értékei, melyek az xk-nak egy ily módon kiszámított értékével együtt az E.-t kielégítik, xk-nak amaz értékével általánosságban elsőfoku egyenletek megoldása által határozhatók meg. Mint a legfontosabb idetartozó tételt, felemlítjük a Bezout-félét melynek értelmében az f (xk)=0 egyenlet fokszáma általánosságban egyenlő az E.-hez tartozó egyenletek fokszámainak szorzatával, de ennél nagyobb sohasem lehet, ugy hogy az E. megoldási rendszereinek száma is legfelebb e fokszámok szorzatával lehet egyenlő. Vajjon az adott feladat megoldható-e, az ebben az esetben is, ugy mint az elsőfoku E.-nél, a jellemezett számítás részleteiből tünik ki. Midőn valamely E.-ben az egyenletek száma, m nagyobb az ismeretlenek számánál n-nél, világos, minthogy n ismeretlen értéke már n egymástól független egyenletből határozható meg, hogy a feladat megoldhatóságának esetében az E. egyenletei közt bizonyos összefüggéseknek kell fennállaniok, melyek alapján m-n egyenlet mint a többiek következménye legyen felfogható.
(aequatio) az asztronomiában minden javítás jellegü mennyiség, melynek tekintetben vételével valamely a számításra különösen alkalmas és egyszerü, de különben csak közelítőleg helyes törvényszerüség szigoru számértékekhez vezet. E. ez értelemben véve tehát annyi, mint kiegyenlítés. A bolygók helymeghatározása p. fölötte egyszerü volna, ha azon első közelítésben helyes feltevésből indulunk ki, hogy pályájuk kör, melyet a bolygó állandó sebességgel befut. Akkor ugyanis a bolygó adott idő alatt pályájának egy ivét futná be, mely az egész kerület annyiad része, a hányadrésze az adott idő az egész keringésnek. Ezen egyszerü számítás eredménye természetesen szintén csak közelítő, mert a számítás alapja ez. De kiigazíthatjuk az eredményt, ha az ily módon talált pályaívhez hosszátesszük a pálya egyenlítését, ez esetben oly kifejezést, mely a pálya excentrumosságának befolyását adja a bolygó pillanatnyi helyére. A pályaegyenlítés közelítő értéke például a következő alaku: (2e-1/4e3) sin m + 5/4e2 sin 2m + 1/1 3/2 e-3 sin 3m, hol e a bolygó pálya excentrumosságát, m pedig a bolygó azon helyét (hosszuságát) jelenti, melyet körpályában egyenletesen mozogva elfoglalna. Mivel a bolygók számára e mindig kering, természetes, hogy a pálya egyenlítése is az. A leggyakrabban előforduló egyenlítések: az évi-, az idő-, a pálya E. Az évi E. a Hold mozgásában érezhető; oka az, hogy a Föld körüli utjában a Naphoz képest egy év lefolyása alatt különböző távolságokba kerül. Az idő E. a valódi és közép napidő különbsége; a pálya E. végre a bolygó elliptikus é s körös pályahelyének különbsége.