(ném. Manieren, franc. Agrements, Broderies, ol. Fiorette, Fioriture, ang. Graces), a zenében azok a zönge-cifrázatok, kisebb-nagyobb zöngecsoportok, melyek bizonyos jelzések folytán egy-egy dallamhang körül, vagy sokszor egész dallamrészekkel több vagy kevesebb hangjegyből állólag alakulnak s ezáltal a dallamnak több lendületet, több életet kölcsönöznek. Keletkezésük s gyakorlati alkalmazásuk több századra vezethető vissza. Tudjuk ugyanis, hogy a korábbi századokban, mikor még méreti beosztás nem létezett, minden zene az egyházi énekekben összpontosult s annak alapját csakis a kemény és lágy hármas hangzatoknak Plain chant alakjában való egymásutánja képezte, körülbelül ily formában, u. m.:
Időméreti beosztásnak, ritmusnak, ami a mai zenének ugyszólván lelkét képezi, semmi nyoma sem volt. Egyes hármas hangzatokat az énekesek addig tartottak ki, ameddig nekik tetszett s hosszabban legfeljebb ott állottak meg, hol a kitartó jegy [ÁBRA] szerepelt. Könnyen belátható, hogy az ilyen ének, zene idővel egyhanguvá vált nemcsak harmóniai, hanem vezérdallam tekintetében is. Némely képzettebb énekes aztán azzal akart segíteni az egyhanguságon, hogy a hangzatok legfelsőbb hangjait, mint vezérdallamot (Cantus firmust) más oda nem tartozó zöngékkel körülcifrázta, illetve felékesítette. De ennek az lett a következése, hogy sok izléstelen énekes a zeneszerzők intencióit egészen kiforgatta önkénytes cifrázataival. A XIV. sz. hires zeneszerzője, Johannes de Muris már erősen kikelt e visszaélések ellen. A XVI. sz.-ban Palestrina nagy egyházzenei reformja pedig épp abban kulminált, hogy mintaszerzeményeit egészen megtisztította az ily énekesi elferdítésektől. Az alábbi példa szolgáljon tájékozásul, hogy miként jártak el a tulkapó énekesek az ily derüre-borura való dallami ékesítésekkel. A fentebbi harmóniákat p. ilyenformán cifrázták fel, u. m.:
Későbben a XVII-XVIII. sz.-ban a hiresebb zeneirók egész konzorciumokat alakítottak, hogy gátat vessenek a hasonló ékesítési elferdítéseknek. S erre azidőben annál inkább szükség volt, mert a hangszeres világi zene is mindnagyobb kifejlődésnek indulván, főleg a drámai s szinpadi zene terén, a világi műformák s a dallamok széles érvényesülésével szemben, az előadási szabadság is mindnagyobb tért kezdett nyerni.
De mint minden rossznak, ugy ennek is meg volt az a jó oldala, hogy az ily önkényszerü É. alapját tevék le a későbben oly gazdag változatosságban kifejlődött zenei Polifoniának, s az elméleti és gyakorlati zenészeket arra ösztönözték, hogy az É.-et határozott rendszerbe foglalják s mindennemü ékesítési jelnek pozitiv határokat szabjanak. Ekkor keletkeztek aztán azok a különféle jelzések, melyek a régibb klasszikus zeneirók műveiben minduntalan előfordulnak s még manapság is divatban vannak, természetesen a kor izlésének módosulásai szerint. Különösen a harmónia vette ennek nagy hasznát, mert az ily É.-et nemcsak a felső cantus firmuszra, hanem a harmónia minden más szólamára is alkalmazván, lassankint az ugynevezett mesterséges harmónia rendszerét eredményezte, szemben a régi ugynevezett tiszta harmóniával. A manapság divatban levő ékesítési jelek többféle fajra oszlanak, melyeknek megvan ugyan az általánosan elfogadott végrehajtási szabályuk, de azért mindig az illető művész egyéni izlésétől függ gyakorlati alkalmazásuk s innen van a sok különféleség, mellyel a gyakorlati zene terén velük találkozni lehet. A leghasználtabb ékesítési jelek a következők, u. m.: 1. A Trilla ha csak egy zöngére vonatkozik, jelzése a hangjegy felett: tr.; ha több taktusra vagy több zöngére kiterjeszkedik megszakítás [ÁBRA] [ÁBRA] megoldása pedig kiirva igy történik: [ÁBRA] 3. A kettős rövid trilla-ütés (Doppelschlag) jelzése: [ÁBRA] akkor megoldása lassu időmértékben ez: [ÁBRA] alatt áll, akkor a balról eső skálahang emeltetik fel, [ÁBRA] Ha a kettős rövid trilla-ütés jegye két oly hangjegy között áll, melynek elseje értékhosszabbító ponttal van ellátva a taktus-rész kiegészítése szempontjából, akkor szabály, hogy a taktus ama részénél, hol a pont értéke kezdődik, az előző zönge is ismételtessék értékileg, megelőzve a kettős trilla-ütés rendes három zöngéjétől, p.: Mozartnak ez egyik taktustétele:
Az itt elsorolt s még ma is rendesen használt É. mellett még van több is, melyek a régi hangjegyirásban divatoztak, de
ma már idejüket multák; ilyenek a régi művekben a Balancement ily jeggyel:
;
a Chute, Fort de voix ily jeggyel: 
v. /, mely az erősebb hangsulyozásra vonatkozott; az egyszerü Aspiratio:
;
a kettős: ;
a hármas: , mely
a mordeus többszörös ismétlését jelentette; a Battement, az Appoggiatura, az Acciaccatura stb., melyek nem egyebek voltak,
mint a mai rövidebb-hosszabb előütések s a fent tárgyalt ékesítéseknek különféle nemzeti izlés szerint való értelmezése s
gyakorlati ekzekválása. Az előadás művészetének mai álláspontja a szabadabb szelleme a zenei, jobban mondva dallami és frazirozási
É.-kel szemben is többé nem oly merev és pedáns, mint régente volt, hol bizonyos normativumok átlépése - épp ugy, mint a
harmonia kezelésében, - szentségtörésnek tekintetett. Manapság minden önállóan gondolkozni képes művész nem a hagyomány és
az iskolai könyvek normativumaitól, hanem saját izlésétől vezetteti magát s nem egyszer van rá eset, hogy bizonyos ékesítő
jeleket két nagy művész éppen nem egyenlően ad elő, de azért mind a kettő megfelelő lehet a művészeti izlésnek.
(bány.), a bányászok jelvénye
Ekeszerü-gépek
(l. az Ekék cimü képmellékleteket). Ezeknek feladatuk a talajt megforgatás nélkül porhanyítani és keverni, a gyökérszálak kifejlődését gátló mekanikai akadályokat elhárítani és a levegő és nedvesség behatását a talajba elősegíteni. A különböző műveleti célok szerint többféle alakjuk van, melyek munkájuk szerint nyernek elnevezést. Turó ekék célja az altalajt a barázda alatt még 15-25 cm. mélységig lazítani anélkül, hogy a lazított rész a felső réteggel kevertetnék. Alakra nézve hasonlítanak a mindkét oldalra forgató és kormánylapjaiktól megfosztott ekékhez. Jellegzetes alakjuk a II. melléklet 9. ábrában látható Hohenheimi turó eke. Lazító ekék (kultivatorok) feladata a szántóréteget erélyesen lazítani; ugart és tarlót forgatás nélkül feltörni és a talajt keverni. Munkanemükben hasonlítanak a turó ekékhez, azon különbséggel, hogy ezek csak a felső termőréteget dolgozzák meg. Szerkezetre nézve is megegyeznek a turó ekékkel, s csak abban térnek el, hogy több turó test van egy közös gerendelyre erősítve. Jellegzetes alakjuk a Colemann-féle lazító (lásd II. melléklet 10. ábra). Porhanyító ekék (Irtó ekék, Exstirpatorok) rendeltetése az elkeményedett v. elgazosodott szántó réteget 5-10 cm. mélységig lehámozni, amellett aprítani, erélyesen porhanyítani és eltolással keverni. Száraz időben az eke helyett ezek végezhetik a lazítást, mert a földet nem forgatják s igy a talaj nedvességét jobban konzerválják. Egyik képviselőjük az Eckert-féle Exstirpator (l. II. melléklet 11. ábra). Művelő ekeszerü gépek (lókapák) a növények művelésére szolgálnak, amennyiben a talaj legfelsőbb rétegét porhanyítják, lazítják és igy mintegy megkapálják a földet. - Gyomirtás is egyik fő rendeltetésük. Egyik jobb alakjuk a skótlókapa. (L. II. melléklet 12. ábra).
általában a szóbeli előadás művészete, az a képesség, hogy valaki folyékonyan, szabatosan és hathatósan tudja kifejezni gondolatait, különösen pedig az az adomány, hogy az élőszó szépségével és erejével vagyis hatalmával mások érzelmeire, meggyőződésére és akaratára elhatározó befolyást tudjon gyakorolni. Megkülönböztetik az egyházi (homiletika) és a világi ékesszólást. L. még Beszéd, Szónoklat, Retorika.
a retorika (l. o.) magyar neve, mely főleg a negyvenes évektől volt nehány évtizedig használatlan.
a különféle szerkezetü ekék minőségének ugyanazon viszonyok közt való összehasonlítása és megbirálása. A birálatnak többféle módja van alkalmazásban és pedig a legrégibb birálati eljárás az összbenyomás szerinti birálás, melynél az összes munka csak felületes megtekintés szerint itéltetik meg, mig az eke munkabirása figyelmen kivül hagyatik. Ezen eljárást ma már a rendszeres ekeversenynél nem alkalmazzák. Egy másik birálási mód az egyes tulajdonságok utáni birálás, melynél az egyes tulajdonságok külön biráltatnak meg és egységértékszámokat nyernek, melyeknek összegezése képezi az eredményt. Végre a harmadik birálási mód, melyet Lázár Pál műegyetemi tanár Würt halli tanárral együtt kidolgozott, a költségszámítás szerinti birálás. Ennél a birálat egységes mértékéül a munka költsége szolgál, és a vonóerő-meghatározás, az értékfokok meghatározása és a munkaköltség számítása alapján készül az eredmény, mely ezen eljárás szerint oda vezet, hogy azon gép a legjobb, mely a szabványos munkát a legolcsóbban végezi.
azok a többnyire ékalaku jegyek, melyek a magánhangzók fölött a görög irásban (s innen az olaszban s az ujabb nyelvészeti irodalomban egyéb nyelvekben is) a hangsuly helyét és módját jelölték meg; némely nyelvekben azonban, igy a magyarban is, a magánhangzóknak hosszuságát jelölik, v. ö. ménes, menés, út és ut, víz és visz. A szláv nyelvek mássalhangzók megkülönböztetésére is alkalmaznak ékezetet, p. l´, n´, d´, t´ = magy. ly, ny, gy, ty; a lengyel c = cs, stb. A görög É.-et bizanci Aristophanes, alexandriai grammatikus, találta föl Kr. e. a III. sz.-ban; de már a régi indiai grammatikusok is megjelölték a hangsulyokat vizszintes vagy függőleges vonáskákkal a sor fölött, vagy alatt (sőt a betüket keresztezve is); végre a héber szövegekben szintén van sokféle jel a különféle hangsulyokra.
a lónak azon kevésbé tetszetős fejalakja, mely felülről lefelé fokozatosan keskenyedik s elülről vagy oldalt tekintve ékalakja van.
(bány.). A furólyuk megtöltésénél a repesztőpor hatásának fokozása végett a furólyuk fenekére kis éket tesznek élével a fenék felé fordítva, hogy azután ha e fojtásra a repesztőport teszik és elsütik, a beszorult levegő fokozza a repesztés hatását. L. Bánya.
(gör.) a. m. kiugrás p. valamely párkánynak kiugrása.
(koh.), a pöröly forgó csapjait egymással összekötő gyürü, melyet a kalapács nyelére felékelnek.
