(régente opiatum), lekvárszerü, pépes gyógyszerkészítmény, mely különböző növényi poroknak és méznek, gyümölcsnedveknek, szirupoknak keverékéből áll. A fogpépek (electuaria dentalia és gingivalia) kivételével az E.-ot mind belsőleg használják. E. Mithridatis (E theriacale, theriaca Andromachi), Nero orvosától, Andromachostól származó ellenszer és általános gyógyszer, mely számos illatos fűnek és gyógyszernek a keverékéből állott s az egész középkoron át nagy tekintélynek örvendett. Alkotórészei közül a nevezetesbek angelica, serpentaria, gyökön-gyökér, tengeri hagyma, kassziakéreg, mirrha, kardamóm, méz stb. voltak.
(Felső-), kisközség Nyitra várm. nyitrai j.-ban, (1891) 678 tót lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral. Hajdan Szent Pál-rendi társház volt itt, melyet Elefánti Dezső fia, Mihály mester alapított 1369. E kolostor sokféle javadalmazásban részesült. 1415. a ghymesi Forgách Péter nyitrai főispán a kolostortemplomban a szt. háromság oltárát alapította és elrendelte, hogy őt oda temessék. A közelgő törököktől való félelmében a pálos szerzet vezérfőnöke 1579. a kolostort Mosóczy Zakariás váci püspöknek adta bérbe évi 400 frtnyi összegért, az ottani szerzetesek jövedelmeit pedig, melyeket ugy sem hittek megtarthatóknak, a pálosok máriavölgyi kolostorához csatolta. De ezen birtokelidegenítés ellen az E.-on volt szerzetesek 1582-ben tiltakoztak. A kolostor egyébiránt csak keveset szenvedett és 1636. Ivanovics Pál helynök kijavíttatta. II. József megszüntette. Az E.-i kolostorban avatták be az egész pálos szerzet növendékeit a bölcsészeti tanulmányokba és itt székelt rendesen a pálos szerzet magyar tartományi főnöke és helynöke. V. ö. Rupp Jakab, Magyarország helyrajzi története (I. köt., 598-600 l.).
(Elephanth, Elevanth). A XIII-XIV. században divatozó magyar személynév, mely a szintén használatban volt Olivant névnek felel meg. Igy p. a nyitramegyei geurudi nemesek közt 1293-98. említtetik Elephan h fia Péter, 1337. pedig Poghi Pál, vasmegyei nemes apját találjuk Elevanth néven. E nevet alighanem a déli Olaszországból beköltözött Rátolt nemzetség honosította meg nálunk; a Rátolt nembeliek közt ugyanis a Roland-mondával összefüggő személynevek (Roland vagy Loránd, Olivér) nagyon el voltak terjedve, ezek közé tartozik az Olivant is, mely eredetileg Roland hires kürtjének a neve.
Mihály, ág. ev. lelkész, szül. Aszódon 1816., megh. Pesten 1872 szept. 2. Középiskoláit szülőföldjén és Selmecen végezte, a teologiát pedig Pozsonyban s a berlini, hallei és jénai egyetemeken tanulmányozta. Hazatérvén, egy ideig nevelősködött, azután ceglédi, 1842. tápió-szentmártoni, 1855. nyiregyházi, 1860. acsai, 1867. pesti lelkész lett, hol pár évi működése a tót egyházat szép rendbe hozta. A pátens-ügyben tanusitott hazafias eljárása miatt Nyiregyházán sok kellemetlenségnek volt kitéve. Kisebb dolgozatai, különösen egyházi beszédek és vallásos énekek, külön füzetekben és egyes folyóiratokban jelentek meg. Nagyobb munkái: A hivő sziv ömledezései imádságokban (Kecskemét 1843); Hit, remény, szeretet (Első magyar ev. halotti énekeskönyv. Pest 1855, III. kiad, u. o. 1891); Szent lant. (Sárospatak 1860); Dávid szent lantja (u. o. 1860); Névtár, különösen a magyar ev. egyházhoz hívek számára (Kassa, 1860); Előkészület a confirmatióhoz (u. o. 1870). Azonfelül kéziratban is maradtak művei.
(Elephas, l. a mellékelt képet), az orrmányos emlősök (Proboscidea) rendjébe s az elefántfélék (Elephantidae) családjába tartozó állatnem. Az E.-ok a legnagyobb szárazföldi emlősök. Testök vaskos, otromba; nyak ok rövid; fejük a homlok- és falcsontokban levő terjedelmes üregektől mintegy felpuffadt; orruk hosszu orrmánnyá van kinőve; szemeik kicsinyek; kérges bőrlebenyekhez hasonló füleik nagyok; fogazatuk: i. 1/0, c. 0/0, m. 6/6; lábaik meglehetős magasak, rendkivül vaskosak; lábujjaik száma elü l is, hátul is öt; farkuk a térdhajlásig ér s végén drótszerü sertékből álló bojtot visel; egy pár emlőjök a két első láb között a mellen van; bőrük vastag, kérges, a jelenleg élőké csaknem egészen csupasz, csak gyéren szétszórt serteszerü szőröket visel; méhlepényök övalaku (zonaplacenta, l. Méhlepény); vemhességük ideje 201/2 hónap. Az E.-k egy borjat ellenek s ezt mintegy egy évig szoptatják; 20 éves koruktól kezdve szaporodásképesek, de teljes nagyságukat csak 35 éves korukban érik el; a vd E.-ok mintegy 150 éves életkort érnek el; táplálékuk növényekből, főleg a fák lombjából áll. Az E.-knak, mint általában az ormányosok egész rendének legjellemzőbb testrésze a rendkivül mozgékony és érzékeny orrmány, mely szabad végén, az orrnyilások fölött, minden irányban mozgatható s apró tárgyak megfogására is alkalmas ujjalaku függeléket visel. Az orrmány az E.-knak szagló, tapogató s egyuttal kar és kéz gyanánt használható szerve, amellyel táplálékát megfogja és szájába teszi, a vizet a hosszában végigfutó orrüregekbe szivja, hogy telesziva, tartalmát szájába fecskendezze, emellett egyik védőszerve is, amely hatalmas csapások osztogatására alkalmas. Nagy mozgékonyságát rendkivül erőteljes izomzatának köszöni, mely Cuvier szerint mintegy 40 000 részint gyürüs, részint hosszanti izomból áll.
[ÁBRA] Elefánt.
[ÁBRA] Indiai elefánt.
[ÁBRA] Afrikai elefánt.
Az E.-k fogazata két agyarból s a zápfogakból áll. Az agyarak a közti állkapocsból (os intermaxillare) indulnak ki, tehát a két felső metszőfognak felelnek meg; ívelten felfelé és kissé kifelé hajlottak; alapi részük az agyar egész hosszuságának 1/5-1/2 részében üres, azaz a hatalmas fogcsirától van kitöltve s csak elhegyesedő 1/2-4/5 része tömör. E fogak az E. egész életén át növekednek s e szerint a vén egyéneknek vannak a legnagyobb agyarai. A nőstények gyakran agyartalanok, sőt az indiai elefántra nézve ez éppen szabály; de Indiában a himnek agyarai sem fejlődnek ki mindig; a cejloni E.-ok himjei is csaknem kivétel nélkül agyartalanok. Az afrikai E.-ok agyarai általában nagyobbak, mint az indiai E.-okéi; az előbbiek agyarai 2-3 m. hosszuságuak és 40-144 kg. sulyuak, az indiai E.-ok agyarai ellenben csak ritkán hosszabbak 1,6 m.-nél s ritkán érnek el 20 kg. sulyt. A kihalt mammuth agyarai 3-4 m. hosszuságuak. A lapos koronáju nagy zápfogak teljes száma az állkapcsok mindkét felében 6-6 (némelyek szerint 7-7), közülök azonban egyidejüleg többnyire kettő v. éppen csak egy, ritkábban három van az állkapcsok mindkét felében kifejlődve; az elkopott, elhasznált fogak ugyanis egymás után kihullanak s helyüket a mögöttük fejlődő uj zápfogak foglalják el s ez a fogváltás hatszor ismétlődik. A zápfogak számos harántul álló lécből vannak összetéve, melyeket fogcement foglal össze s amelyek az indiai elefánt rágó lapján szalag, az afrikaién rombus alaku redőket alkotnak. Az E.-k mozgathatatlan lábujjait vastag bőr foglalja össze s az öt rövid ujj csak a kikészített vázon látható; az utolsó ujjperecet jelző aránylag kicsiny, de erős, széles, lapos csülkök közül mind az öt csak az indiai E. mellső lábain van kifejlődve, hátsó lábain ez az E. is csak 4 csülköt, az afrikai E. elől 4, hátul 3 csülköt visel.
Az E.-ok Afrika és Ázsia forró égövének bő vizü erdőségeiben 30-300 egyénből álló csordákban élnek, amelyekben rendesen egy himre 6-8 nőstény esik. Félénk, békeszerető, jámbor természetü állatok, amelyek óriás erejüket s agyaraikban áló hatalmas fegyvereiket csak önvédelemre kényszerítve használják; minthogy társaságban élnek s egy-egy E. sokat fogyaszt, legleés közben pedig sok növényt tapos le, a rizsföldekben, cukor-, kávé- és egyéb ültetvényekben néha-néha nagy kárt okoznak, de bátortalan természetüknél fogva az ültetvényektől könnyen távoltarthatók. Az E.-ok könnyen szelidíthetők, rendkivül tanulékonyak s Indiában a szelidített E.-okat ősidőtől fogva mint házi állatot tartják s igavonásra, teherhordásra, vadászatra, sőt háboruban harci célokra is használják; azonban szorosabb értelemben vett házi állatokká még sem váltak az E.-ok, mert fogságban nem szaporodnak s vad E.-okat kell e fogni és szelidíteni. A fiatal korukban szelidített E.-ok sokáig élnek; Indiában a fiatalon megszelidített E.-ok életidejét átlagosan 80 évre becsülik. Afrikában jelenleg nem tartanak szelidített E.-okat, bár a karthagóiaknak voltak hadi E.-jaik s ismeretes, hogy Hannibál ilyenekkel vonult Róma ellen. Siamban a ritkaságszámba menő világosabb szinü v. világos tarkázatu u. n. fehér E.-okat, mint Budha incarnatioit, szenteknek tartják s a legnagyobb tisztelettel ápolják. Az E.-okat bőrükért, husukért, de főleg agyaraikért, melyek elefántcsont (l. o.) elnevezés alatt jutnak kereskedésbe, nagyban vadásszák s már-már attól lehet tartani, hogy az oktalan pusztítás előbb-utóbb ezt a hatalmas vadat is kiirtja. Az E. vastag, jó erős bőrt szolgáltat; husát a marhahushoz hasonlítják, csakhogy annál durvább rostu és szivósabb; izletesnek mondják nyelvét, szivét s a lábából készített levest; a négerek a szárított E.-hust hosszasan eltartják s durva porrá törve keverik ételeikhez.
A jelenleg élő E.-nak két faját ismerjük, amelyet több rendszerező két külön nembe v. alnembe (Elephas és Loxadon) oszt be, mig Linné mindkettőt E. maximus név alatt egyazon fajnak tartotta. 1. Ázsiai v. indiai E. (Elephas asiaticus Blument. E. indicus (Cuv.). Feje magas, homloka homoru, fülei aránylag kicsinyek, zápfogainak lemezei keskenyek, a rágó lapon hullámzatos szegélyü zománcredőket alkotnak; mellső lábai 5, a hátsók 4 csülköt viselnek. Kinőtt himek egész testhossza az orrmány végétől a fark végéig 7 m., amelyből 2 m. az orrmányra, 1,5 m. a farkra esik; ugyanily himeknek vállmagassága 3 m.; sulya legalább is 4000 kg. A nőstények kisebbek s testsulyuk is a himeké mögött marad. Hazája Elő- és Hátsó-India az é. szélesség 30 fokáig, a Malakkai-félsziget, Ceilon, Szumatra és Borneo, de ez utóbbi szigeten már meglehetős ritka. 2. Afrikai E. (E. Loxodon africanus Blument.). Feje az indiaiénál alacsonyabb, homloka domboru, fülei igen nagyok, zápfogainak lemezei valamivel szélesebbek s kisebb számuak, mint az indiai E. lemezei; a rágó lapon rombus alaku zománcredőket alkotnak; mellső lábai 4, a hátsók 3 csülköt viselnek. Kinőtt himek egész testalkata 8 m., amelyből 2,7 m. az orrmányra, 1,3 m. a farkra esik; ily himek vállmagassága 4 m., testsulya 6000 kg. Hazája Közép-Afrika; a Kapföldön már kipusztult; leggyakoribb a déli sz. 22 fokától a É-i sz. 15 fokáig. A jelenleg élő E.-okat a harmadkorban az óvilág területén több más faj helyettesítette, amelyek, zápfogaikat tekintve, részint az indiai, részint az afrikai E.-tal rokonok. Az előbbiekhez tartozik az E. antiquus, E. primigenius, E. Falconeri, az utóbbiakhoz az E. meridionalis, E. priscus, E. insignis, E. Ganesa. Mindezek közül legismertebb a hosszuszőrü s a legnagyobb afrikai elefántnál is nagyobb E. primigenis, az u. n. maminut (helyesebben mammont), mely az ősemberrel együtt élt s csak az ember megjelenése után pusztult ki. Az őselefántok között voltak aránylag kicsiny termetüek is; ilyen volt a maltai E. Falconeri, mely csak borjunagyságot ért el. Az Elephas-nemet a harmadkor korábbi szakaiban a Mastodon-nem helyettesítette s alig szenved kétséget, hogy az ifjabb E.-nem a régibb M.-nemből fejlődött. Az E.-okkal, termetük nagyságát tekintve, versenyző mastodonok, főleg fogazatukban különböztek: agyarakat nemcsak felső, hanem alsó állkapcsaik is viseltek, zápfogaik pedig nem harántul álló lemezekből voltak összetéve, hanem rágólapjaikon harántirányban álló gerinces pupok emelkedtek; a jelenlegihez közelebb eső korszak mastodonainak alsó agyarai elsatnyultak, zápfogaik gerinces, pupjai pedig elkeskenyedtek, megszaporodtak s egyre hasonlóbbakká váltak az E.-ok zománcredőihez. Ismeretesek oly alakok is, amelyek fogazatok tekintetében a mastodonok s E.-ok között közepett állanak s a két nemet egymással összekötik: ilyen közvetítő alak a Clift E.-ja, melynek maradványai az indiai sivalik-rétegekbne találhatók, s amelyet Clift Mastodon elefantoďdes név alatt a M., Flaconer Elephas Cliftii név alatt az E.-nembe sorol.
a papirforma egy tipusa, 780 mm. széles és 624 mm. magas.
(növ., Feronia Corr.); a narancsfélék fája, egyetlenegy faja, a F. elephantum Corr., Kelet-India, Ceylon, Birma és Jáva vidékein magasra nő. Fája kemény, nehéz, de nem tartós. Levele szárnyalt, ánizsszagu; virágfürtje szép fehér, gyümölcse almához hasonló, sokmagu, a kérge kemény, durva, fás, a husa ellenben dióizü, ehető s a levelével együtt officinális. Megsebzett fájából az arabmézgához hasonló, szabálytalan darabos gummi szivárog s feroniamézga v. igazi keletindiai mézga néven árulják. Átlátszó topáznemü, erős fényü, némelykor pedig kissé zavaros, sárga, egész barna, csak zsirfényü vagy fénytelen. Vizben könnyen és egészen feloldódik, erősen ragaszt, az arab mézgánál olcsóbb, hasonló célra használják, de a vizszin ecsetelésére jobb.
az indiai és az afrikai elefánt nagy agyaraiból nyert sárgásfehér, csekély átlátszóságu anyag. Ez a tulajdonképeni E. Az indiai E. csavarulatosabb és puhább, mint az afrikai, azért kevesebbre becsülik. Legtöbbre tartják a Sziámból származó vöröses, nehéz, lágy, finom szemcséjü és átlátszó elefántcsontot. Az afrikai E.-ban megkülönböztetik a keletit és a nyugatit. A nyugat-afrikai jobb, nyulánkabb, kemény, finom szemcséjü és átlátszó, a sárgulásnak sokáig ellenáll, ritkán üti meg a 30 kg. sulyt. A kelet-afrikai fehérebb ugyan, de nem oly átlátszó, átlag 50-54 kg. sulya van. Legbecsesebb az u. n. fehérszürke E., mely a Gabon folyam környékéről, Ambrizból és az aequátortól délre fekvő vidékről való. Ez sohasem barnul meg. Afrikában gyakran találnak barlangokba összehordott agyarakat, melyeket a benszülöttek az ellenség elől valamikor elrejtettek. Az ilyen agyarakat ásott E.-nak nevezik. Az indiai elefánt vad állapotban ritka, szelidített állapotban pedig nem szaporodik, azért az indiai E. mind ritkább lesz. India mostanság alig termel öt ezer kilogrammot, noha fogyasztása 100 000 kg.-ra rug. Azonkivül Khina és Japán is tetemes mennyiséget dolgozik fel. Mind e szükségletet Afrikának elefántban dusgazdag keleti partvidéke pótolja. Afrika évenkint mintegy 600 ezer kg. E.-ot szállít Angolországba, mely középpontja az európai E. kereskedelemnek. Ha hozzászámítjuk az indusok 100 000 kg.-nyi szükségletét és azt a 60 000 kg.-mot, melyet egyenesen Amerikába visznek, azt találjuk, hogy az évi szükséglet 800 000 kg., nem számítva azt, amit az afrikai benszülöttek fogyasztanak el. E szükséglet fedezéséhez évenkint legalább 5000 elefánt kivántatik. Az igazi E.-hoz hasonló sajátságu és ugyanoly célokra szolgál a mastodon meg a mammut, vagyis a vizözön előtti elefánt agyara, az u. n. kék vagy másként az ásott E. Azért nevezik igy, mert É-i Szibériában, különösen a Leena-folyam vidékén gyakran halmokban fordul elő és nyilvánvaló, hogy emberek hordták össze, ami egyszersmind azt bizonyítja, hogy már régebben keresett cikk volt. Egy-egy ilyen agyarnak 65-75 kg. a sulya. Értékét csökkenti az, hogy egy agyarnak csak mintegy harmadrésze jó E. Azért ujabb időben tetemesen kevesebbet hoznak be Európába. Szintén jó E.-ot nyujt a narvál agyara. A középkorban azt hitték, hogy a narvál agyara az egyszarvu szarva, s hogy bűvös erejü, azért különösen egyházi szereket készítettek belőle. Ez az agyar keményebb és fényesebb az E.-nál, de azért most nem sokra becsülik. Finom anyag a rozmár és a viziló agyara, de csekélyebb nagyságu.
[ÁBRA] Elefántcsont-faragványokkal kirakott nyereg. XV.száz. (Nemz. muzeum.
Az E. tömörségénél, keménységénél, továbbá ama sajátságánál fogva, hogy jól lehet fürészelni, faragni, vésni és csiszolni, már régen igen kedvelt anyagul szolgált faragott szobrászati művek előállítására. Egyiptomi és asziriai domboru művek rabszolgákat és meghódított szerecsen népek küldötteit ábrázolják, amint a hódítónak adó fejében elefánt agyarakat nyujtanak át. A feniciak révén eljutott e kedvelt árucikk a zsidókhoz is, akik Dávid és Salamon idejében már ismerték az E.-tal kirakott falak és butorok fényüzését. Egyiptomban, Kaldeában és Asziriában E.-ból faragott számos kisebb bálvány és egyéb szerszám került napfényre. A görögöknél már a legrégibb időben szintén el volt terjedve az E. Az Iliász E.-tal kirakott lószerszámot, az Odisszea kardhüvelyt, széket, ágyat említ. A görög művészet kezdetleges korában készült Kypselos ládája, melyet Pausaniás leirása szerint E.-ból faragott ábrázolások diszítettek. Az u. n. kriszalefantin szobrokon a test mezítelen részei E.-ból voltak. Ilyenek voltak többek közt a Parthenos Athena szobra Athénben, Zeus szobra Olimpiában, Aphrodite Urania szobra Eliszben. Mindannyi Phidias műve. Az etruszkok és a rómaiak diptichonokat, jogarokat, s egyéb tárgyakat faragtak E.-ból. A keresztény korban Bizanc művelte az E. faragást. A Konstantin császár idejebeli arany és E. szobrok elpusztultak, de megmaradt több diptichon ebből és a későbbi időből. E művek éppen oly fontosak a kora keresztény szobrászat, mint a miniatur képek a festészet története szempontjából. De nemcsak diptichon-táblákat faragtak E.-ból e században, hanem ládákat és egyéb tárgyakat is diszítettek E. domboru művekkel. Ilyen például Maximianus püspöki széke Ravennában a VI. századból. A IX. századtól kezdve az alpeseken inneni országokban is el volt terjedve az E. faragásának gyakorlata, mely eleinte a bizanci fölfogás hatása alatt állott, de a IX. században már bizonyos önállóságra jutott, ami azonban szembeszökő esetlenséggel járt karöltve. Ereklyeszekrényeket, házi oltárokat, szentek szobrait, püspöki botokat, ékszerszekrényeket, piperetárgyakat, kard- és tőrmarkolatokat, kürtöket, serlegeket, egyéb fegyver- és butordiszítményeket faragtak E.-ból. A XIV. és XV. sz.-ban a közizlés a fa-faragványok felé fordult, a XVI. sz.-ban ismét divatossá vált az E. A XVIII. sz.-ban a szabadkézzel való művészi faragást az esztergályozás váltotta fel. Ugyanekkor nagyon kedvelték az E.-ra festett miniatur arcképeket. A m. Nemz. muzeumban az elefántcsont tárgyak gyüjteménye nem gazdag, de a művészet valamennyi korszakát jó példányok képviselik.
[ÁBRA] Elefántcsont-faragványokkal kirakott ládácska. XII-XIII. sz.-ból.(Nemz. muzeum.)
Az E. megmunkálása akként történik, hogy az agyarat, miután annak sötét kérgét eltávolították, keresztben darabokra fürészelik. Az agyar végéről nyert tömör darabokat késsel és reszelővel munkálják meg, vagy esztergályozzák. A kész darabot először nedves mezei surlóval, aztán sikárkővel, majd iszapolt krétával v. bécsi mésszel csiszolják és fényezik. Az agyar alsó részéből nyert karikákat csak kisebb darabokban lehet feldolgozni. Az a kérdés, vajjon az ó-koriak ismerték-e az E. megpuhításának és megkeményítésének a módját, még nincsen tisztázva. Ennélfogva nem birjuk biztos magyarázatát adni, hogy miképen tudtak ilyen kis darabokkal oly nagy felületet burkolni, amilyen p. Zeus olimpiai szobrának a mezítelen melle volt. Ujabb időben 1,130 fajsulyu foszforsav-oldattal puhítják az E.-ot, de ez eljárásnak az a hibája, hogy az akként egyszer megpuhított E. meleg vizben ujra megpuhul. A puhításnak van még egy módja. E szerint hat rész légenysavból és tizenöt rész fluorsavból álló keverékben 3-4 napig áztatják, mig annyira megpuhul, hogy azt préselni is lehet. A kész tárgyat abszolut száraz főtt sóba teszik és abban visszanyeri eredeti keménységét. Az E. sárgásfehér szine idővel piszkossárgává lesz, sőt megbarnul. Fehérítés által azonban vissza lehet állítani eredeti szinét. A fehérítésnek két módja van. Az egyik, hogy terpentinolajjal telt szekrényben, meg üveggel jól el van zárva, 3-4 napig a napra kiteszik. A fehérítés egy másik módja a horganyéleggel való telítés. Az E.-ot lehet aranyozni, ezüstözni, bronzozni, lehet kékre, vörösre, biborszinüre, sárgára, zöldre, feketére, barnára festeni. Lehet rá vizfestékkel, olajfestékkel festeni, sőt lehet rajta hideg zománcot is előállítani.
feketére égetett elefántcsont, mely kasseli vagy kölni fekete elnevezés alatt is ismeretes.
(növ., Hygrophorus vagy Agaricus eburneus Bull.), kalapos, elefántcsontfehérségü gomba. A galócától a Hygrophorus Fr. nemet viasznemü, nem hasítható és leves, de nem tejelő kalaplemezei különböztetik meg. Az E. kalapja 2,5-10 cm. széles, eleinte domboru, később lapos, a nyele 8-10 cm. hosszu, 0,6-1,3 cm. vastag. Jóizü és ehető.