1. György, iró, szül. P.-Soóson, Szatmár vmegyében 1845 ápr. 20., hosszabb ideig nevelő volt, majd néptanító lett, s 1869 óta mint tanító és mint képzőintézeti tanár működik Nagy-Váradon. Tanügyi és szpirodalmi közleményeket irt a szak- és egyéb lapokba, többek közt elbeszéléseket és verseket a Fővárosi Lapokba és Vasárnapi Ujságba is. Szeret foglalkozni a népélettel s a Kisfaludy-Társaság hazai nem magyar ajku népköltési sorozatába ő fordította Grozescu Juliánnal és Vulcanu Józseffel együtt a Román népdalok és balladák gyüjteményét, Budapest, 1877. Egyéb önálló munkái: Egy nagy lélek története, N.-Várad 1871; Árva Gergely históriája, (pályanyertes szépirodalmi munka, megj. Aradon 50000 péld.); Elbeszélések, N.-Várad 1883; Csak egy «is», regény, u. o. 1891.
2. E. János, segédtanfelügyelő, szül. Gencsen (Szatmár vm.) 1856 dec. 6. A gimnáziumot Nagy-Károlyban és Nagyváradon, a tanítóképzőt M.-Szigeten végezte. 1879 óta mint tanító, majd mint igazgató-tanító működött Ungváron, 1892. pedig Ung vmegye segédtanfelügyelőjévé nevezték ki. Már korán szegődött a tanügyi irodalom munkásává és a különböző szaklapokba számos cikket irt. Nagy tevékenységet fejt ki azonkivül Ung vármegye társadalmi életében és a helyi lapok tagja a pedagogiai társaságnak. Egyideig az Ungmegyei Tanügy szerkesztője is volt. Önálló művei: A magyar néptanító anyagi helyzete (Ungvár 1886 és 1889); Humanizmus az iskolai nevelésben (u. o. 1889); Pápaszem nélkül (u. o. 1891). A magyar tanfelügyelő kötelességei (Losonc 1892); A kicsinyek tudománya. (Ungvár 1894).
3. E. Pál, l. Debreceni Ember Pál.
Nemcsak az őskor minden müvelt és barbár népeinél: a hindu, persa, egyiptomi, zsidó, görög, római, kelta, germán, szláv és finn népnél divatozott, hanem manapság is feltalálható számos afrikai vadnépnél. A római irók számos helyen emlékeznek meg a nálok divatozó emberáldozatokról. Julián római császár (363. Kr. u.) embereket áldozott Mitras istennek. Az emberáldozatot azonban a rómaiaknál és más müvelt népnél is már korán állat- és másnemü áldozatok helyettesítették. Igy például a Tiber folyó istenének az előirt 30 emberáldozat helyett nádból fonott 30 bábot dobott a római nép évente a folyóba. Egyiptomban Busiris istennek rőthaju embereket áldoztak, a zsidó nép hajdan Molochnak áldozta elsőszülötteit. Finomabb erkölcsök elterjedésével az E.-ok is mindinkább eltüntek és csak nagy veszély idején hadifoglyokat v. rabszolgákat öltek le áldozatul. Sok népnél szokás volt kiváló nemzeti hősök temetkezésekor a siron rabszolgákat áldozni. Attila sirja felett szolgákat öltek le; Bulcsu őseiért, valamint a megölt Bulcsu és Lehel vezérekért a halotti tornál feláldozták a hadi foglyokat. Jornandes és régi krónikáink felemlítik, hogy a hunok és magyarok a kezökbe került első hadifoglyokat és azokat, kik elsők léptek be az elfoglalandó uj honba, engesztelésül feláldozták a had istenének, hogy a nemzet szerencsésen elfoglalhassa a földet. Müvelt népek körében az E. utolsó maradványát még az épitési áldozatnál találjuk meg. L. Építési áldozat.
közös neve mindazoknak a tan- és nevelőintézeteknek, amelyekben siketnémákat, vakokat, hülyéket, gyöngeelméjüeket, továbbá árvagyermekeket eltartanak, nevelnek, oktatnak és tesznek képesekké a kenyérkeresetre. Ez intézeteket vagy az állam tartja fenn teljesen vagy részben, v. a vallásfelekezetek, vagy pedig közadakozások és egyesek alapítványai folytán jöttek létre. Magyarországon ez idő szerint a következő E. vannak: 1. Árvaházak (ezek közül némelyek «szeretetház» nevet viselnek), melyeket részint egyesek alapítottak, részint az állam, a községek vagy az egyházak tartanak fenn, összesen 68, körülbelül 3000 növendékkel. 2. Intézetek siketnémák számára összesen 8, a növendékek száma 365. 3. Vakok számára van egy országos intézet Budapesten 97 növendékkel. 4. Hülyék és gyenge elméjüek számára szintén egy Budapesten, 45 növendékkel.
(homagium). A régi magyar magánjogban a magánjogi bántalmaknak egyik elégtételi módja. Magánjogi bántalom (delictum privatum) oly jogellenes cselekmény, mely nemcsak károsítást, hanem valóságos jogsértést foglal magában, de ennek dacára nem bünvádi uton toroltatott meg, hanem csak a sértett fél magánkeresetére szolgáltatott alapot. Az E. mely leginkább hatalmaskodási esetekben itéltetett meg, kétféle: holt- vagy vér-E. (homagium mortuum) és kisebb v. élő E. (homagiium vivum violentialis D.). Az E. mennyisége az illető személyek rendkülönbsége szerint különböző volt. A főpapok - ideértve a cimzetes apátokat és prépostokat - és a főurak E.-a 100 nehéz ezüst gira (marcae argentis gravi ponderis) a. m. 400 magyar forint: a köznemeseknek E.-a Magyarországban 50 gira a. m. 200 m. frt. Dalmát-, Horvát és Tótországban 100 m. frt. Erdélyben (a székelyek kivételével, melyeknek E.-a 25 m. frt) 66 m. frt. A nem nemesek E.-a Magyarországban 40 m. frt. Erdélyben 25 m. frt. A jászok és kunok E.-a 50 m. frt. Sz. kir. városokban a polgároknak egymásközötti E.-a 100 m. frt. Az élő E. a holt E.-nak felét tette. Városi polgároknál az élő E. nem alkalmaztatott. Bizonyos esetekben a sértő félnek, más esetekben a sértett félnek E.-át itélték meg. A germán népeknél a homagiumnak a werigeldium felelt meg, mely az egyes törzseknél különböző volt.
(gör. antropofágia). Az őstörténelmi időket Mortillet geologiai és tényleges, v. valóságos időkre osztja fel. E két időszaknak ugy erkölcsei, mint szokásai egymástól teljesen eltértek. A geologiaiakat a kezdetleges erkölcsökkel és szokásokkal biró, a ténylegeseket a már civilizálódott ember jellemzi. A kezdetleges miveltségü embernek inkább növényevőnek kellett lennie, fogazatának és emésztő szerveinek vizsgálata legalább azt mutatja, hogy eredetileg nem volt husevő s tekintve, hogy eleinte csak akkor evett, ha a táplálkozás szükségét érezte s még akkor is előbb denaturálnia kellett az esetleges husételt főzés által, mely utóbbi eljárás elég késő találmány volt; elég határozottsággal mondható, hogy a kezdetleges műveltségü ember nem lehetett emberevő. Az E.-nek kétféle faját különböztethetjük meg. Az egyik, midőn az ember a táplálkozás szükségétől kényszerítve falja fel embertársát, ez az állati v. ökonomikus E., a másik, mely vallásos felfogáson alapul s ezt misztikus, v. szertartásos E.-nek nevezhetjük. A geologiai korszakok egész tartama alatt a különben is növényevő embernek legfeljebb tápláléka némi kiegészítéseül lehetett husra szüksége s erre elég volt az akkor bőségben tenyésző vad s egyáltalán nem volt az ember kényszerítve, hogy e célból embertársára vadásszon s azt falja fel. Másrészt ezen korszakokban semmi nyomát nem leljük a vallásos ideáknak, s igy a szertartásos E.-ről sem lehet még ez időben szó s tényleg mindazon régészek, kik az őskori E. hivei, mind oly megfigyelésekre támaszkodnak, melyek már az u. n. tényleges korszakokból erednek.
Más kérdés, hogy az E. a csiszolt kőkorban (neolit) s a bronzkorban megvolt-e? Határozottan ezt nem állíthatjuk. Mortillet szerint a vallásos ideák a neolitkorban léptek fel Európában, a vallásos ideák elfajulásai tehát s ezek közt az E. is lehet hogy már ez időben léptek fel. Ugy látszik azonban, hogy eredetének kutatásában ily messze sem tanácsos visszamenni, legalább nincs semmi adatunk, ami feljogosítana azon állításra, hogy a neolitkorban már létezett az E.
l. Alapjogok.
Igy nevezik az ősrégészetben azon időszakokat, amelyekben már élt az ember. Piette Eduárd francia régész egy rövid értekezésben, mely 1879. jelent meg Nomenclature des temps authropiqies primitivs (A kezdetleges emberi korszakok szakelnevezései) c. alatt táblázatba foglalta össze ezeket. E táblázat szerint azon időket, melyekben az ember már élt, két nagy korra kell felosztani, u. m. 1. a vadászat, ill. halászat, 2. a földmivelés korára. Az előbbit age agreutique, az utóbbit age georgique-nek nevezi el. A vadászat korát két periodusra osztja, u. m. a periode barylithique-re, vagyis a nagy, esetlen kőszerszámok korára, melynek a franciáknál az acheolli (l. o.) és moustieri (l. o.) epocha felel meg; és a periode leptolithique-re (kisebb és formásabb kőeszközök kora), melyet szerinte a francia régészek solutré-i (l. o.) és magdeleni epochája képvisel. A földmivelés korába a következő periodusokat sorolja: neolit periodus (ujabb kőkor), calceutikus periodus (bronzkor, l. o.) protosziderikus periodus (vaskor).
(antropolatria), tágabb értelemben embernek egyáltalán, szorosabb értelemben élő embernek istenül imádása, tisztelése. Az az E., amellyel az első keresztények apologétái (hitvédői) az őket üldöző pogányokat nyiltan is vádolták, csak részben és az alapjául szolgáló felfogással ellentétes állárpontról nevezhető igy, s ugyane vádat a pogányok is teljes joggal emelhették az ő álláspontjukról viszont a keresztények ellen, akik a szerintük ember Krisztust imádták istenül. A szorosabb értelemben vett E., vagyis élő embernek istenítése, a halál előtti apoteózis (l. o.), a római császárok, némelyikétől megkövetelt tulhajtása volt a felségkultusznak, s ez volt az leginkább, amely a mélyebb és tisztultabb vallásos érzületü zsidók és keresztények nyilt ellenszegülésére s ennek folytán üldöztetésükre is számos esetben okot adott. L. még Antropolatria, Animizmus.
másodperc alatt 10-11 kilogramm-méter, 8 munkaórát véve, az egész napi munkaerő tehát 300000 kilogramm-méternek felel meg, vagyis oly erőnek, mely 300000 kiló sulyt 1 méter magasra emelhet. E nagy munkát az ember akkor fejti ki, ha lehetőleg sok izmát veszi igénybe a munkával, amint az p. az evezésnél történik.
l. Embertani mérések.