emelcsős hid, emelcsős kapu, igy nevezték régente magyarul a fölvonóhidat v. csapóhidat; pl. Tinódinál: «Hátat ada (az ellenség), vár felé fut vala. Ezt jó Losonczi látá, nem múlata, ugyan inokban emelcsőre juta». «Nagy szép álgyuk délre szolgálnak, egy emelcsés kapu mellette annak, kin a külső várba ki s be ott járnak». Az emelcső-ből alakította át az emeltyü szót Sándor István. V. ö. M. Nyelvőr, XV. 216.
Vilmos, német festő, szül. Buchenban (Baden) 1831., mint katona, főkép Dietz Fedor utmutatása mellett a festészetre adta magát. Az 1799-i stockachi csata képének sikere után több csataképet festett; ilyenek: A heidelbergi hid ostroma 1799., Az aldenhoveni ütközet. Az asperni csata, egyes részletek a waterlooi ütközetből stb. 1861-től kezdve bécsben képezte tovább magát; ott festette többek közt az 1796-i würzburgi csata képét Albrecht főherceg számára. Résztvett az 1870-71-i hadjáratban és annak nehány drámai mozzanatát lefestette. Ujabban XVII. és XVIII. századbeli lovas alakokat is festett. Szembaja miatt 1892 óta nem dolgozik.
A kártyajátékban használatos kifejezés, mely abban áll, hogy a kártyacsomag egy részét leemelik abból a célból, hogy felső része alulra, alsó része pedig felülre kerüljön.
emeletsor, egy épületnek két födém közötti része. A föld szinéhez való helyzete szerint többféle E.-t különböztetnek meg, melyek alulról fölfelé menve a következők: 1. a pincesor vagy alagsor, mely egészen vagy nagyobb részében a föld szine alatt van, 2. az u. n. souterrain, ha az alagsor magasságának legalább fele a föld szine fölött van, s igy a lakásokul, raktárakul stb. is használható, 3. a földszint, mely lehet alacsony földszint, ha padozata a gyalogjáróval egy szinben van vagy csak kevéssel magasabb annál, és magas földszint, ha padozata l,50-2,50 méterrel magasabb a gyalogjárónál, 4. alulról fölfelé a földszint fölötti E.-sorok az 1-ső, 2-ik, 3-ik, 4-ik stb. E.-ek, melyek közül azt, melyben a legdiszesebb helyiségek vannak, s mely a homlokzat kiképzésében külön is lesz kiemelve - rendszerint az 1-ső E.-t - fő E.-sornak (franc. bel-étage) hivják, 5. a legfelső E.-sor a padlás, mely már a tetőszerkezetet foglalja magában; ha a padlás alsó részét lakásokul is lehet használni, akkor azt Mansard-nak hivják (hasonnevü francia építész után, ki azt legelőször alkalmazta, l. Mansard-tető), 6. néha a földszint az 1-ső E. közé, de bármely más két E. közi is egy u. n. fél E.-sort (entresol v. mezzanin) helyeznek, mely sokkal alacsonyabb a többi e.-eknél és szolgalakásokul, raktárakul stb. használtatik. Az E.-sorok számát nagyobb városokban az utcák szélessége szabályozza, de p. Budapesten 4 E.-nél több E.-sort nem szabad alkalmazni; Párisban 5 E.-et szabad egymás fölé építeni, mig a modern amerikai építészet 10, sőt több E.-soros házakat is épít. - E. geologiai értelemben a geologiai korszakok egyes szisztémáinak, formációinak kisebb, egymástól bizonyos jellegek alapján megkülönböztethető csoportja. A legmagasabb geologiai egység a korszak, azt különítik szisztémákra (formációkra), ezek mindegyikét rétegszakaszokra, a rétegszakaszt E.-kre, az E.-et rétegekre..
l. Ághegyháló.
(gör. klimax), a retorikában azon értelmi alakzatok egyike, melyek a kifejezések erejének fokozásán alapulnak, s abban áll, hogy az egy fogalom megjelölésére vonatkozó kifejezések ereje sorban egymásután növekszik, p. Megy, fut, rohan a számüzött... Benne tehát bővítés v. részletezés (amplificatio) is rejlik, de ehhez még a növekvő fokozatosság járul. Ez alakzat hatása azon sarkallik, hogy az egymás mellé sorozott és folyton erősbödő mozzanatok lassanként emeljék ki a tárgyat, melyhez az első tagok, mintegy lépcsőül szolgálnak s melyhez perspektivát és szemmértéket nyujtanak. A csökkenőleg elrendezett fokozat antiklimax, jóval ritkábban fordul elő, p. Hercegek és grófok, bárók, nemes urak jönnek-mennek (Gyulai); de a csökkenés akkor is többnyire látszatos, p. Hol s merre nyugszik ő, nem mondja semmi kő, nem mondja semmi jel (Arany). Némelyek az auxesis műszaván is ezt a fogalmat értik, az azonban a klasszikus retorikában elfogadott jelentés szerint a nyomósítást jelenti, valamely dolognak erősebb (noha talán csak egy) kifejezéssel való megnevezését, p. a névtelen félistenek = a honvédek, a haza bölcse, vagy ha a vesztegetést valaki e kifejezéssel jellemzi: erkölcsi gyilkosság. Rokonalakzat vele a tulzás (hiperbola), ellentéte a gyöngédítés (eufemizmus).
A vasutak E.-ének, illetve lejtésének viszonyát ujabban ezredekben (° /00 = per mille) szokás kifejezni, ugy értve, hogy e ° /00 (emelkedés per mille) olyan lejtést jelent, melynél a pálya 1000 méter vizszintes távolságra e méterrel emelkedik vagy esik. A vasutaknál a pálya lejtésében beálló változások pontjain, az u. n. törési pontokon, lejtésmutató táblákat állítanak fel, melynek két karja a menetirányban vizszintesen, fölfelé avagy lefelé mutat, ekként jelezve, hogy a törés pontja előtt és mögött levő pályarészek vizszintesek, emelkednek avagy esnek. A lejtés viszonyszámát vörös betükkel irják a karra, s alája fekete számokkal jegyzik, hogy milyen hosszuságra nyulik a megjelölt lejtési viszony.
Valahányszor a Föld valamely területén a felület magasbodik, anélkül, hogy abban a viz feltöltő munkája avagy vulkánikus kitörés működött volna közre, a geologus emelkedésről szól. Az emelkedésnek ellenkezője a sülyedés, melyről a geologiában ott szólunk, ahol a Föld felülete alacsonyodik, de nem a viz anyaghurcoló s erodáló munkája, hanem egyéb ok következtében. Az E. vagy rögtönös, vagy pedig lassu. Az utóbbi esetben azt mondjuk, hogy az E. évszázados. A rögtönös E. többnyire csendesebb vulkáni működéssel vagy pedig földrengéssel kapcsolatos s csakis kisebb területekre terjed ki. Rögtönös, vagy Sartorius v. Waltershausen megnevezése szerint instans E.-re vulkáni vidéken egyik legismertebb példa Chile partjainak 8 méterrel való emelkedése 1750. De később, 1822. Chile s Peru partja 270 mérföldnyire 1 méterrel emelkedett, 1835. pedig ugyancsak több mint egy méterrel. Rögtönös sülyedésre igen jó példák az 1783. kalábriai földrengés alkalmával történt sülyedések, amikor egyebek közt Polistena város egy része tetemesen sülyedt s vagy fél mértföldnyire került le a völgybe. 1819. az Indus deltája területén egy több mint 5000 négyszögkilométernyi földdarab néhány óra lefolyása alatt sekély lagunává sülyedt (Rumo of Cuseto).
Az évszázados E. oly lassu, hogy a hatás fölfelé vagy lefelé egy évszázad alatt alig több egy méternél. Évezredek multán azonban igen lényeges változások s alakulások okaivá lesznek a Föld felületén. Ezen változások s okozóik, a lassu E., a szárazföldön nem lévén észlelhetők, majdnem kizárólag a tengerpartok mentén konstatáltattak, amiből sokan azt a következtetést is vonták, hogy az E. tulajdonképen a szárazföld belsejét nem is érinti; fölvetődött a kérdés, vajjon a szárazföld eloszlása nagy változásoknak van-e alávetve, avagy főbb vonásokban állandóan megmarad-e s a szárazföld alapzatának helyzete a legrégibb geologiai idők óta, azaz amióta egyáltalában tenger van, megmaradt-e? A legtöbb geologus ma azt vallja, hogy a szárazföld talapzata, amióta tenger van, fönmaradt s visszautasít minden oly célzást, mely a kontinensek s tengerfenék folytonos emelkedését s sülyedését tartja lehetségesnek. A régebbi geologusok, ha valahol valamely rétegcsoportban egy oly szirtnek hiányát konstatálták, mely rendesen megszokott abban a csoportban lenni, magyarázatul a tengerfenéket hozták mozgásba, állítván, hogy ott a tengerfenék az illető szirt lerakodása idejében évszázados emelkedés folytán szárazzá emelkedett. Épp ugy, ha p. valamely ásatag állatnak két egymástól roppant távolságban levő szigeten való előfordulását kellett magyarázni ezer meg ezer mértföldnyi területet sülyesztettek el, csakhogy az összefüggést az előfordulás közt kimagyarázhassák. Annyi bizonyos, hogy a viz és a szárazföld között az elterjedés viszonya nem volt mindig ugyanaz; eléggé igazolják azt a tengeri lerakodások a szárazföldek belsejében. Régebben különös érdeklődéssel kutatták azt, hogy tengeri kövületek a tenger fölött mily magasságig találhatók s ezek előfordulásából azt következtették, hogy a tenger valaha ama magasságig ért fel. A következtetés ez alapon egészen hamis, mert nem vették tekintetbe a tengeri kövületeket tartalmazó rétegeknek megzavarását, vagyis azt, hogy azok ama tekintélyes magasságba a hegységképződéskor szerepelt erők folytán emelkedtek. Az előföltétel, hogy ily esetekben helyesen következtethessünk, az, hogy az illető tengeri kövületeket tartalmazó rétegek települése vizszintes s zavartalan legyen.
Erre az álláspontra helyezkedve, messze benn a szárazföldön tekintélyes magasságokban elég gyakran találni normálisan települve korallokat, tüskebőrüeket, foraminiferákat s tengeri kagylókat meg csigákat tartalmazó rétegeket, vagyis oly területeket, melyen valaha kétségtelenül tengerfenekek voltak. Vajjon ott a szárazföld emelkedett-e, avagy a tenger vonult vissza, az sokat vitatott kérdés volt a multban s ugyanaz a jelenben is. Legujabb időben sokat foglalkozott e fontos kérdéssel Suess E. bécsi tanár, aki azon nézetben van, hogy szorosan véve a tudomány mai állása szerint nincs helyén a szárazföld emelkedéséről meg sülyedéséről beszélni, sem pedig a tenger felületének előnyulásáról meg hátrálásáról. Szerinte csakis a tengerpartvonalak elmozdításáról lehet szó s pedig pozitiv a mozgás akkor, ha ugy tünik, mintha a szárazföld a viz alá merült, azaz sülyedt volna, illetőleg a tenger szine előrenyomulni látszik, ellenben a szárazföld látszólagos emelkedése, a tenger szinének hátrálása a partvonal negativ mozgása volna. Szerinte az elmozdítása a partoknak nem a szárazföldön végbemenő mozgási tüneményeknek tulajdonítandók, hanem inkább a Föld folyékony burkának, az óceánnak egyre tartó változásaira vezetendők vissza. Azok a közönségesebb jelenségek, melyek a tengerpartok mentén a kontinensek lassu emelkedésére és sülyedésére engednek következtetést, igen számosak. Homokzátonyok, homokpadok, sziklagátak, melyeket előbb viz borított, felemelkednek; partvidékek a tenger felé szélesbednek; egykori kikötők a szárazföld felé belebb tolatnak; egyes tengerrészek hajózhatlanokká lesznek; tengeröblök parti tavakká változnak; korall- s osztrigapadok szárazra kerülnek, stb. stb. Mindezek legszembetünőbben jelentkeznek lapos tengerpartokon s meredek, sziklás partok mentén nyomuk sem maradna, ha a tenger tisztán észrevehető jeleket nem hagyna mindenütt ott maga után, ahol valaha partokat mosott.
A legismertebb példa az évszázados E.-re Skandináviában van, melynek északi része folyvást emelkedik, mig a déli, helyenként hullámzatos sülyedést mutat. Már a mult sz. közepén figyelték ezt meg a svéd s norvég partokon, de nem tudták, vajjon a szárazföld emelkedik-e, avagy a viz szine alacsonyodik. Linne és Celsius a partokon jeleket alkalmaztak, hogy a partmozgást megfigyelhessék s megmérhessék; szerintük a tenger szintje sülyed. 1802. azonban Playfair a szárazföld emelkedését konstatálta, mi mellett 1807. Buch a leghatározottabban állást foglalt s ez volt tulajdonképen kiindulási pontja az évszázados E.-k beható tanulmányozásának. Azt észlelték, hogy Skandinávia partjainak emelkedésével (100 év alatt kb. 1 m.) szemben Anglia s Hollandia partjainak egy része, valamint Franciaország északi partjai sülyedőben vannak. Skócia partjai szintén emelkednek, hasonlóképen emelkedést konstatáltak Finnország, továbbá a Földközi-tenger nyugati partjain, egész Déloroszországban s Sziciliában (az emelkedés maximuma 20 m.) a Vörös-tenger partjain, Ceylon s Hátsó-Indiában, Uj-Zéland keleti partjain (a Ny-i partok sülyednek), Ázsia keleti partjainak déli területe, Dél-Amerika Ny-i partja (Valparaiso mellett az emelkedés maximuma 1000 m.), ugyszintén Észak- meg Közép-Amerika Ny-i partjai, Grönlandon, a Spitzbergákon s a szibiriai partokon. A már említett területeken kivül sülyedést konstatáltak a Keleti tenger mentén, az Elba és a Tezel torkolata közt levő parti szigeteken, Slezwig nyugati partjain, az Egyesült-Államok keleti partvidékén, Grönland déli végén stb.; legismertebb s legérdekesebb példák meg bizonyítékok egyike a Föld emelkedésére meg sülyedésére nézve a Puzzuoli város mellett (Nápoly öböl) a rómaiaktól fenmaradt Serapis-templom-nak romjai, melyek arról tanuskodnak, hogy a föld ott a keresztényi korszakban előbb sülyedett, azután megint emelkedett. Az 1750. kiásott Jupiter-Serapis templomnak hosszusága eredetileg vagy 74 m., szélessége vagy 36 m. volt. Teteje 46 márványoszlopon nyugodott, melyeknek magassága 133 m., átmérőjük vagy 11/2 m. volt. Az oszlopok közül 3 még megvan, magasságuk 12,3 m. A templom a rómaiak idejében egészen szárazon volt, de később az oszlopok vagy 7 m.-nyire a tenger alá sülyedtek. Az oszlopok 4 m. magasságig simák, ezt a részt a tenger iszapja védte, azonfelül 3 m.-nyire futókagylóktól (Lithodomus dactylus) van megfurva, megrongálva. Az oszlopok jelenleg megint szárazon vannak, a tengerpart tehát megint emelkedett, de a templom még ma sincs az eredeti magasságban, talapzata most is 0,3 m.-nyire van a viz alatt. Az oszlopok ujból sülyednek s pedig évenként 2 cm.-rel.
Az E.-ek földrajzi elterjedésében eddig semmiféle törvényszerüséget megállapítani nem sikerült; az E.-ek iránya, valamint erőssége független a földrajzi szélességtől, legalább erre vonatkkozólag semmiféle összefüggést megállapitani nem lehetett. A régi vulkanisták (Elie de Beaumont, Buch stb.) az E.-t a földkéregnek egyre tartó általános összezsugorodásából magyarázták. Később a neptunisták annak okait egyes ásványok meg kőzettömegek elváltozásában s az ezzel járó térfogat-gyarapodásban keresték, ugy, hogy az anhidrát gipsszé lett, a földpátok zeolitokká s eközben vizet vevén fel, a térfogatuk nagyobbodott, miáltal a körülöttük levő területet emelték, illetőleg sülyesztették. Vagy hogy gnájsz, csillámpala s agyagpala-tömegek vizfelvételáltal mintegy erősen megdagadtak s ennek folytán változásokat idéztek elő a felületen. Legujabban a föntebb érintett Suess-féle magyarázat a legáltalánosabban elterjedt, de biztonsággal csak az van eldöntve, hogy a partvonalak helyzete s iránya változik: vajjon azonban ez a mozgás a szárazföldé avagy a tengeré, az ma is még nyilt kérdés, valószinübb azonban, hogy a tengernek van abban legnagyobb része, amint ezt Suess kifejti.
(eszt.), a közönségesnél magasabb, de a magasztost el nem érő, erkölcsi fölénnyel biró stilus. Eötvös, Vajda.
az olyan, mely gyönge ütemrésszel (tezissel) kezdődik, s minden taktusának első fele gyenge, második erős.Ilyen ritmusok a jambusi és az anapaestusi rendek, p. Megfogyva bár de törve nem, és: Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt. (A kiemelt szótagok az erősek.) Az E. ritmus folyton megujuló rohammal mintegy magát küzdi ki, s azért jelleme általán az erély. Ellentéte az Ereszkedő ritmus, mely erős ütemrésszel nyilik meg s minden taktusában az arzisról hanyatlik alá a hang a tezisre; ilyen rendek a trocheusok és daktilusok, p. Isten áldd meg a magyart, és minden hexameter. Az ereszkedő ritmus mintegy az egyensulyból indul ki; a trocheus lágyabb forma a jambusnál s a daktilus mintegy ereje tudatában lép ki minidg az arzisban elfoglalt biztos helyzetéből. Mind a kétféle ritmusfajnak megvan a maga szerepe és bő használata, de nincs meg eredetileg minden költészetben. A görögben megvolt; a mi nemzeti ritmusunk mindig erős ütemrésszel kezdődik s azért csak ereszkedő, ugy hogy az E. ritmusfajban kölcsönformákkal fedezzük a szükségletet. A németben is az ereszkedő ritmus az alap, de ők egy-egy szótagos ütemelőző (Auftakt) előrebocsátásával a trocheusi ritmusból mindjárt jambust tudtak alakítani, s az ilyen E. ritmus nálok még közönségesebb, mint az ereszkedő.
(Emelev). Régi magyar nőnév, melynek értelme a. m. emlő s párja a szintén használatban volt Csecse, Csücse nőnévnek. E. a mekanikában, l. Emeltyü.