(Epidaurus). 1. a régi saroni (ma eginai) öböl argoliszi partján, a legrégibb görög városnak egyike, melynek őslakói Herodoton szerint az ionok voltak, Aristotéles szerint pedig a káriak, mig az ionok csak a dór vándorlás folytán költöztek ide Attikából. Az argosból származott elemek később eldórosították. Legnagyobb nevezetessége volt mindenkor az egész Hellásztól látogatott gyógyítóhelye, mintegy 3 órányira a tengerpattól, ahol a monda szerint Asklepios született s ahol tiszteletére templom, apróbb szentélyek, szinház, versenypálya s egyéb romjaiban is bámulatos építmények állottak. V. ö. Carvadias, Fouilles d'Epidaure (Athén I. 1893). Neve ma Nea-Epidavrosz. - 2. E. Limera régi város a poloponnészosszi Parnon félszigeten, a mirtói tenger partján; talán rokoneredetü az argoliszi E.-szal. Neve a középkorban Malvázia, mely boráról volt hires; mai neve Monemvázia. - 3. E. római kolónia Illyricumban, a mai Dalmáciában. Neve csak a római korban került elő. Nem lehetetlen, hogy Polybiosztól ugyanezen vidéken említett Arbónból fejlődött ki; vagy talán összefüggésben van alapítása (Kr. e. 589.) az argoliszi E. kényurának, Proklesnek bukásával. A Kr. u. VII.sz. első felében (625 kör.) lakósai az avarok és a szláv népvándorlás elől a biztosabb Rhausiumba (ma Raguza) menekültek. Az elhagyott és elpusztult E. helyén a mostani kis Ragusa vecchia ( Ó-Raguza) áll.
(gör.) a. m. felmutatás, közszemlére bocsátás, a. is. m. diszelőadás, különsen a rétorok és szofisták diszelőadása.
l. Járvány.
l. Bőr.
(gör.), a mellékhere gyuladása. Oka ritkábban sérülések, gyakrabban tuberkulozis vagy a hugycső kankós gyuladásának tovavezetése. A mellékhere gümős (tuberkulotikus) gyuladása apró köles vagy babnyi, keményebb, kissé fájdalmas göbökkel kezdődik, melyek önként támadnak a tuberkulozisra hajlamos betegnél; igen lassan fejlődnek nagyobbra, pirosodnak, fájdalmasak lesznek, később megpuhulnak, talán a szomszédjaikkal összefolynak, és végre feltörnek. Az igy támadt fekély halvány rózsapiros partu, turószerü cafatokkal vegyes hig sárgás genyet ürít ki s gyógyulásra alig képes; továbbterjedésében a mellékherét egészen elfoglalja, átterjed az ondóvezetőre is és ezen át a hasüregben levő belső ivarszervekre. A baj tovaterjedését meggátolandó, igen sokszor az egész here eltávolítása (kiherélés) szükséges. A kankóhoz csatlakozó mellékheregyuladás hevenyebb tünetekkel jár. Létrejön az által, hogy a hugycső kankós fertőző váladéka tulságos erős és gyakori befecskendezések által beleszoríttatik az ondókiürítő nyilásokba, melyek a hugycső hátsó részében vannak, innen a fertőzés a belső ivarszervekbe s ezeken át az ondóvezető csőbe s ezzel a mellékherébe jut, hol mint lobot gerjesztő ok szerepel. Ezen gyuladásnál a mllékhere gyorsan megdagad, fájdalmas, kemény, piros bőrrel fedett s minden járást kinossá tesz, sőt érintésre is nagy fájdalmat okoz. A herezacskóra tett hüvös borogatások, nyugalmas hanyattfekvésben a herezacskó feltámasztása a legsikeresebben hatnak s a gyuladás hevesebb szaka 8-14 nap alatt elmulik. Lassabban, néha csak hosszabb idő mulva mulik el a mellékhere daganata és keménysége, s nem ritkán az egyszer meggyuladva volt mellékhere működése is megszünik.
l. Diorit.
(ásv., Pistazit, Thallit, Delfinit, Arendalit, Withamit, Achmatit, Escherit, Beustit, Piemontit, Bucklandit). Mésztimvasszilikát (H2O, 4CaO, 3 (Al Fe)2O3 6 SiO2). Monoklin rendszerben kristályosodik, eddig ismeretes alakjai v. 220 dimorf a Zoisittal. A kristályok többnyire rovátkos oszlopok, szálas, szemcsés és tömött féleségei is elég gyakoriak. Szine többnyire zöld, barna, szürke, néha veres és fekete. Üvegfényüek, pleokroiszmusa rendesen igen erős. K: 6-7, Töm: 3,25-3,5. Három osztálya van az E.-nak: Pistazit. zöld, sugaras, szemcsés Epidot; Piemontit (Mangánepidot), veresbarna, veresfekete és violaszinü, szálkákban pirosak; Bucklandit, fekete, kissé zöldes. Üvegcsőben többnyire vizet adnak, lángban duzzadva olvadnak, sósav részben vegybontja, de izzítás után könnyen választja ki a kovasavat kocsonyás állapotban. Előjönnek kristályos és palás kőzetekben, mint szienit, gnajsz, csillámpala, amfibolpala, de szerpentinben is, hol azok repedéseiben csoportosan felnőtt, ritka szép példányokat szolgáltatnak. Legnevezetesebb lelőhelyei: Sulzbachvölgy (Salzburg m.), innét való a nemzeti muzeum gyönyörü példánya is, Zöptau (Morvaország), Zermatt (Svájc), Traversela (Piemont), Fassavölgy, Arendal, Achmatowsk. Magyarországban csak egy-két helyen ismeretes; telérszerü repedéseket töltvén ki rostos vagy tömött szövettel, Szántó (Csobánka mellett), Moravica, Borsabánya és Poprád mellett (a porfiros diabászban). Előfordul még az E. mint másodlagos termény is, zöldköves amfibol és piroxen-andesitekben, diabászokban, gránitban és palákban. Mesterségesen pedig kohósalakokban eléggé gyakori.
(gör.) a. m. megjelenés. A Vizkereszt (jan. 6.) ünnep gör. neve, amelyen azt a nyugati egyház is elsőrendü ünnepül a naptárába iktatta. A Karácsonynál kétségtelenül régibb s ennek a IV. sz. vége felé történt általánosabb elterjedése előtt jóformán a helyettese is. (L. Karácsony és Vizkereszt.) Az E. szó elcsavarásából lett az olasz Befana (l. o.) v. Befania, ez ünnep megszemélyesített képviselője, egy a mi Lucánk- és Mikulásunk-kal rokon alakja az olasz néphitnek és a hozzá füződő népszokásoknak.
(gör.), a csöves csontok végdarabjai, melyek saját csontosodó magból keletkeznek és utóbb a csont középdarabjával (u. n. testével) összeforradnak (l. Csontok). E.-nek nevezik némelyek az agyvelőben a tobozmirigyet is (per analogiam hypophysis). L. Agyvelő.
(gör.), néha Episztrofa, a. m. utóismétlés, szóalakzat, mely abban áll, hogy több egymást követő mondat ugyanazon szóval végződik, ellentéte az anafora, l. Előismétlés.