L. (növ.), a Parapirola Miq.rhodoraceák génusza két fajjal É.-Amerikában és Japánban. Az E. repens L. heverő, rozsdabarna szőrü, örökzöld cserje. Levele szivestojásdad épszélü, kopasz. Virága a kankalinéhoz hasonló, rózsapiros, nagyon kellemes illatu. É.-Amerika keleti tájain, erdőkben terem, májusban virít s Virginiának épp oly kedves mindennapi növénye, mint nálunk a gyöngyvirág. Európában könnyü takaró alatt telel ki. A szabadban tőzegföldbe kell ültetni, s ezt mohhal takargatni; homokos tőzegfölddel töltött cserépben is lehet nedvesen és árnyékos helyen tartani s a fagytól óvni. Dugványról v. tőhajtásokról szaporítják. Epigoeus különben a. m. föld felett levő, légbeli.
[ÁBRA] Epigaea repens.
(gör.) a. m. második házasság; továbbá a régi görögöktől az államaikban élő idegeneknek adott azon jog, hogy egymás közt vagy benlakóval házasságra léphessenek.
(gör.-lat.) a. m. felhasi tájék, elül a bordaszélek, illetve mellkas alsó széle alatt fekvő bemélyedés le egész a köldkig, amely mögött a máj balkarélya és a gyomor testének egy része fekszik, l. Has.
(gör.) a. m. növekedés, fejlődés.
(ásv.), rézvasszulf-arzenit, vastartalma különbözteti meg az enargit-tól; az arzenopirithez hasonló rombos rendszerbeli kurta oszlopos kristályokban, Wittichen (Neuglück bánya), Sandberger irta le.
(gör.) a. m. térdig érő ruha; a gör. kath. egyházban egy tarsolyalaku négyszögü táblácska, mely az áldozó papoknál két szegleténél, a püspöknél csak egy szegleténél fogva az övhöz erősíttetik. E.-t nem minden áldozópap viselhet, csak apátok, prépostok és akiknek azt a püspök érdemeikért kitüntetésképen megengedi. Jelenti Jézus győzelmét a halál felett és a lélek kardját, mellyel a papnak a hit ellenségei ellen küzdenie kell.
(gör.) a. m. utódok. 1. a görög hősmondákban azon hét fejedelemnek fiai, kik Polyneikes érdekében Téba ellen szövetkeztek s az egy Adratos kivételével mindnyájan elestek. Tiz évvel utóbb az ő megboszulásukra fiaik vezettek hadat Téba ellen, név szerint: Alkmaion (Amphiaraos fia), Aigialeus (Adrastos fia), Euryalos (Mekisteus fia), Diomedes (Tydeus fia), Promachos (Parthenopaios fia), Thersandros (Polyneikes fia) és Sthenelos (Kapaneus fia). Fővezérül a delfii jóshely Alkmaiont jelölte ki. Az argiv sereg Tébát kifosztotta, fölégette és zsákmányából ajándékot küldött Delfibe. Az epikusok után tragédiákban is feldolgozták az epigonok hadjáratát. - 2. Az irodalomban E.-nak mondják azokat, akik önálló alkotó képesség hiján csupán arra szorítkoznak, hogy korszakotalkotó elődeik eszméit fejtegessék és népszerüsítsék. - 3. A történelemben E.-nak nevezik a diadochok utódait s általában Nagy Sándor katonáinak persa asszonyoktól született gyermekeit.
Jóllehet a legtöbb érem (l. o.) mindkét oldalán van felirat, illetőleg körirat (epigramma), mégis azt az oldalukat, melyen arckép és felirat van s ez rendesen az előoldalon (előlap, l. avers) szokott lenni; epigrafiai oldalnak nevezik az éremleirásoknál. Ha az E.-on tisztán csak arckép van, akkor anepigrafikus-nak, ha pedig csak felirás arckép nélkül, akkor monoepigrafikus-nak hivják.
(gör.), az a segédtudomány, mely a klasszikus ó-korból reánk maradt olyan irásbeli feljegyzések elolvasásával és megfejtésével foglalkozik, melyek szilárd anyagra, kőre, fémre s más effélékre irattak fel, ill. vésettek v. karcoltattak be. Tárgyát tehát az antik feliratos emlékek. u. m. feliratos kövek, fémtáblák, edények, épületek stb. képezik, ide nem számítva az érmeket, melyek egy más külön segédtudomány, t. i. az éremtan tárgyát képezik. Az E.-nak három nagy ágát szokás megkülönböztetni, t. i. a görögöt, a rómait és az őskereszténykorit. Az elsőbe a görög, a másodikba a nyugot-római császárság elenyésztéig terjedő időből származó latin, a harmadikba pedig azon latin nyelvü feliratos emlékeket sorozzák, melyek a nyugot-római császárság megdölte után való időből erednek. E feliratos emlékek közül különösen fontosak a görögök és rómaiak, mert ezeknek tartalma az antik társdadalmi élet csaknem minden nyilvánulására kiterjed s minthogy e társadalmi életnek legközvetlenebb folyományai, ennélfogva annak megismerésére s időnkinti változásaira nézve a legmegbizhatóbb felvilágosításokat nyujtják.
A görög feliratokat Boekh A. osztályozta legáttekinthetőbben és pedig a következőképen: 1. acta senatus et populi, universitatum et collegiorum, 2. tabulae magistratuum, 3. tituli militares, 4. magistratuum catalogi, 5. agonistica et gimnastica, 6. honores imperatorum et aliorum ex domo Augusta et decreta imperatoria, 7. tituli honorarii, 8. donariorum tituli et operum publicorum, 9. ordo sacrorum, termini, defixiones magicae supellex varia, 10. monumenta privata maxime sepulchralia. A fenmaradt legrégibb feliratokat Boekh összegyüjtve adta ki az általa szerkesztett Corpus Inscriptionum Graecarum elején, ezekhez járul még egynéhány azóta előkerült ily felirat, de ezeknek egyike sem sokkal régibb az 50-ik olimpiádnál. A görög feliratok, ha kőbe vésvék, rendesen márvány az anyaguk, ritkábban tuffa, néha természetes sziklába is vésték őket; ha fémbe, ugy legtöbbnyire bronz, ritkábban ón és arany és egészen kivételképen ólom az anyaguk. E feliratok szövegükre nézve feloszlanak: prózai és verses feliratokra. Legnagyobb részük az előbbi csoportba tartozik.
A feliratok különös faja a kétnyelvü (bilinguis) feliratok, vagyis melyek két különböző nyelven szerkesztvék. Legrégibb példáját ezeknek Herodotos említi, mely görög és asszir nyelven volt szerkesztve. Voltak továbbá görög-feniciai, görög-latin, görög-liciai és görög-egyiptomi nyelvüek is. A görög feliratok korának meghatározásánál szerepet játszik egyrészt azon abéce, amellyel irvák: van t. i. egy régibb, az u. n. attikai és egy ujabb, az u. n. ioni abéce. Az állami feliratokat Euclides archon óta irták az utóbbi abécével; szerepet játszik továbbá az irásmodor is. Egy kis ideig u. i. az abécével együtt a feniciektől átvett jobbról balra való irásmodor divott s az ily feliratok az u. n. retrográd feliratok; ez a modor azonban nem soká tartott, csakhamar követte az u. n. busztrofedon-modor, melynél az egyik sor jobbról balra, a másik balról jobbra halad, ugy amint az ökör jár a szántásnál a barázdában. Innen vette e modor nevét is. E modorban irvák meg Solón törvényei is. Ezt követte végül a balról jobbra való irás. E három főmodoron kivül említendők még a ritkábban és rendesen csak a legjobb időkből előforduló u. n. ostoichdon -modor, hol egyik betü pontosan a másik alatt áll, a kionhdon, v. oszlopos modor, a spuridon vagy kosár-modor, melynél a sorok lefelé folyton rövidülvén, a felirat kosáralakot mutat és a plindhon, továbbá azon kör-, négyszög- stb. alakban futó feliratok, melyeknél e különös formát azon tárgy alakja követte, melyre alkalmaztattak. A görög feliratok betüi rendesen uncialis, vagyis nagy betük, valóságos kurziv (folyó) irásra klasszikus példa nincs. A feliratok szövege rendesen minden megszakítás nélkül folyik, csak elől áll néha egy-két szó, mintegy cim- v. tartalom-jelölés, elkülönítve v. nagyobb betükkel irva, avagy végül mintegy végszó. Néha a verses feliratok versszakait találjuk elkülönítve. A feliratokon előfordulnak rövidítések is. Ezek vagy valódiak, ha t. i. egyes szavak végső részeinek elhagyásából állanak, vagy esetlegesek, ha a kőfaragó önkényéből származnak. Ilyenek két betünek eggyé való összevonása s a betüknek monogrammszerü összekapcsolása. Megemlítendők a hibák és törlések is, melyek a feliratokon találhatók, valamint a javítások is. Az állami feliratok felállítására bizonyos nyilvános helyek voltak rendeltetve, mint p. Athénben az Akropolisz, hol a kövek valószinüleg egy külön e célra rendelt falon egymás felett folyó sorokban állittattak fel. Ilyen helyek voltak még különösen a nyilvános terek, piacok, szentélyek stb. Voltak külön hivatalos személyek is kik a feliratok felállításának végrehajtásával megbizattak s erre költséget kaptak, mint Athénben a grammatenz.thz boulhz A feliratok legnagyobb része tönkrement v. többé-kevésbé megcsonkult; ujabbkori utazók azonban mégis oly tekintélyes számut mentettek meg és hoztak legnagyobb részt Európába, hogy aránylag mégis igen becses gyüjtemények keletkeztek belőlük, különösen Londonban és Párisban. A görög feliratoknak igen gazdag irodalma van, melyhez az első kezdetet anconai Cyriacus adta meg 1453., aki Olasz- és Görögországban és Kisázsiában tett utazásai alkalmával roppant sok feliratot gyüjtvén egybe, azokat három kötetben adta ki. Ez irodalom rendkivüli gazdagságáról felvilágosítást nyujt Müller, Handbuch der class. Alterthums-Wissenschaft I. kötetében D alatt dr. Hinrichs Gusztáv, Griechische Epigraphik c. dolgozata. Ez irodalomnak koronája a görög feliratoknak legujabb hatalmas gyüjteménye a berlini akadémia által kiadott Corpus Inscriptionum gaecarum.
Ami a római feliratokat illeti, ezeknek anyaga igen sokféle, aszerint, amint épületekre, szoborművekre, edényekre stb. alkalmazták: kő, fém, terrakotta, üveg stb.; ami mindenekelőtt az epigrafikus okmányokat illeti, ezeket a legrégibbb időkben fatáblákra irták, később rendesen bronz- vagy réztáblákra, néha berakott ezüst betükkel. Homokkövet és márványt is alkalmaztak e célra néha berakott bronzbetükkel, mint Septinius Severus diadalivén, továbbá ólomlapok (plumbea volumina), a császárkorban ezüst, arany, elefántcsont. Alkalmazták továbbá a viasszal bevont fatáblákat, melynek viaszbevonatába karcolták a betüket (tabulae ceratae. A betüket rendesen vésték és miniummal kifestettek a kövön. Az agyagművekbe homoru, vagy domboru mintával benyomták, fatáblákra vagy bevésték, vagy ráfestették, épp igy a fehér falakra fekete, vagy vörös festékkel ráfestették, mint ezt Pompeji-ben látjuk. A kőfeliratok készítői voltak a marmorarii vagy quadratarii. A római feliratok abécejét tekintve, meg kell jegyezni, hogy jóllehet általában latin betüjüek, mégis vannak görög betükkel irt latin nyelvüek is épp ugy, mint vannak latin betükkel irt görög és héber nyelvüek. A betük általában inicialis, tehát nagy betük, literae quadratae sive lapidariae, jóllehet aszerint is, hogy mily régiek a feliratok, aszerint is, hogy mily fajták, van a betük formája közt eltérés. Kurziv (folyóbetüs) irás szintén előfordul ugyan, de rendesen csak a puhább anyagon s csak a későbbi korokban keményebbeken is. Legszebb a lapidaris irás Trajanus és Hadrianus korában, mikor is csaknem teljesen épnégyszögüek a betük. Pontozás vagy éppen nincs, vagy csak pontok fordulnak elő, melyeket a betük középmagasságában helyeznek el, de nem a mondat értelme, hanem teljesen külső szempontok szerint. Az ékezeteket is teljesen önkényesen alkalmazzák. Vannak még rövidítési és kihagyási jelek is a római feliratokon, a számjegyeket pedig sokszor számnévtől képezett szónak vagy pénzösszegnek megjelölésére is használják. Nagy szerepet játszanak a feliratoknál a rövidítések, formulárék, provinciális nyelvjárások, hibák, törlések és betoldások, melyeknek ismerete és figyelembevétele nélkül azokat megfejteni lehetetlen. Ép ily fontos az időmeghatározásra nézve mindazon módok ismerete, melyek erre nézve a nagy római imperiumban divatban voltak. A római feliratok szövege stilus tekintetében általában követi azon uralkodó irányokat, melyek időről-időre divatban voltak. Felosztják őket: prózai és verses feliratokra a külső alak tekintetében; tartalmukra nézve pedig: A) Inscriptiones sacrae. vagyis mindazon feliratok, melyek a kultuszra vonatkoznak. B) Inscriptiones profanae, vagyis valamennyi egyéb tartalmu felirat. Ez utóbbak vagy publicae ha az államtól, vagy valamely hivataltól erednek, vagy privatae, ha magánosokéi. A kulturszra vonatkozók vagy egyszerü felirások templomokon, vagy más kultusztárgyakon, vagy valóságos okmányok, p. alapító vagy felajánló levelek egy-egy kultuszhely számára, áldozatok vagy periodikusan visszatérő ünnepek feljegyzései, a fasti calendares, a nyilvános játékokra vonatkozó feljegyzések stb. Mind e feliratok legnagyobb részben prózában szerkesztvék. Verses feliratok leginkább templomi felirásokban, istenszobrokon, fogadalmi ajándékokon, nyilvános épületeken, szobrokon, hires férfiak képmásain és különösen sirfeliratokon fordulnak elő. Különös irodalmi értékük is van ezeknek, mert egy külön műfajnak, az epigrammnak ezek teremtették meg a formáját és nevét (l. o.). A római feliratoknak az antik világban nem volt oly sok gyüjtője, mint a görögöknek, s az antik történetirók, ha itt-ott tekintetbe veszik is őket, korántsem használják érdemök szerint, annál inkább megbecsülte azonban őket a középkor és különösen a renaissance, mikor is hatalmas gyüjtemények keletkeztek belőlök ugy Itáliában, mint egyebütt. A renaissanceban oly nagyra becsülték és oly drágán fizették őket, hogy számosan feliratok hamisítására adták magukat, némelyek pedig leirásokat készítettek nem létező feliratokról, ép ezért nagy óvatossággal kellett később eljárni a feliratok valódiságának megitélésénél, s ez teremtette meg az epigrafikai hermeneutikát és kritikát. Természetes, hogy hatalmas irodalma is keletkezett az E.-nak, mely egy X-XI. századbeli codex-el kezdődik s melynek leghatalmasabb alkotása a szintén a berlini akadémia kiadásában Mommsen szerkesztése alatt megjelent Corpus Inscriptionum Latinarum s melyről bő felvilágosítást nyujt, valamint általában a római epigrafikáról a Müller: Handbuch d. classischen Alterthums-Wissenschaft cimü vállalatában, I. köt. E. alatt Hübner Emil dr.-tól megjelent Römische Epigraphik. A nyugatrómai birodalom felbomlása után keletkezett feliratok a keresztény műarcheologia körébe tartoznak.
(gör.), eredetileg felirat valamely emléktárgyon, áldozati ajándékon, sirkövön vagy egyéb műdarabon, s a készíttető vagy felajánló szándékát, az illető tárgy rendeltetését és jelentőségét fejezte ki. Csakhamar aztán arra is gondot kezdtek fordítani, hogy a felirat méltó is legyen a műtárgyhoz, egy-egy szép gondolatot fejezzen ki, tehát a tárgy alkalmi vonatkozását valamely eszmével hozták kapcsolatba, érzést öntöttek belé, szép nyelven, költői formába foglalták; ily módon az E. művészi jelentőséget nyert és önálló költeményfajjá alakult, melynek fősajátságai az E. eredeti rendeltetéséből erednek. Az E., még mint felirat, térszüke miatt is csak rövid lehetett, és kevés szóval meg kellett a tárgy lényegét mondania. Innen az E. rövid és találó; tömött formában jellemző. Természetesen ily parányi versecskékben a költői mű szerkezetének főrészei is igen kis helyre szorultak össze, a szituáció és a végső gondolat közvetetlen egymás mellé került, átmenetekre nincs hely, s azért a fordulat igen gyors, meglepő. Az E. szerkezete - két résszel - ugy alakult ki, hogy egyik része, mintegy epikai vázlatát adja a ténynek (expozició), másik része pedig (konkluzio) a tényhez füződő érzelmet vagy gondolatot fejezi ki mintegy lirai módon. Fele elbeszélés, fele érzelem. Az első rész felébreszti várakozásunkat, a második kielégíti; azért Lessing az E. két részéül a várakozást és megfejtést (Erwartung - Aufschluss) nevezte meg. Az E. fejlődésével mindjobban lábrakapott az a törekvés, hogy az E. második része az elsőhöz képest valami meglepőt foglaljon magában. Azért már az első részt ugy intézték, hogy alkalom legyen a kontrasztra, az első rész mindjárt valami feltünő szinben mutatta be a tényt, látszatos ellenmondással izgatta fel az érdeklődést. Az E. rövid formája, gyors fordulata igen alkalmas volt éles ellentétek feltüntetésére, elmésségek csattanós kifejezésére s azért az E. később már a rómaiaknál az a szellemes és gunyos E. lett, aminő az E. nevénél legelőbb eszünkbe jut. De a görögöknél, ahol ez a műfaj megtermett, egyszerüen lirai, érzelmes volt az E., volt benne fordulat, de komoly, és csattanója abban állt, hogy jellemző legyen. Művészetté a Kosi Simonides fejleszté e költeményfajt, kinek többnyire a persa háborukban elesett hősök emlékére szerzett E.-jait egyszerü de mély felfogás, meleg érzés és poetikus gyöngédség jellemzi; megannyi kis elegiák. Utána az E. rendkivül elterjedt és virágzott; a görög műszellem e kis formát bámulatos változatossággal használta és sok kellemet és művészetet lehelt belé még akkor is, mikor nagyobb alkotásokra nem volt többé ereje. E gazdag költészet egy része a görög Antologiában (l. o.) maradt ránk. Rómába átkelve, a római szellemnek megfelelőleg, szatirikus jellemü lett az E.-i költészet; nagyban művelték s Augusztus korában a legelső költők és legnevezetesebb férfiak foglalkoztak vele. A római E. legkitünőbb képviselője azonban Martialis (l. o.), kinél az E. valóságos kis szatirává lett; később Ausonius irt még jeles E.-okat. E történeti fejlődéshez képest különböztetik meg az E. két főfaját, t. i. az érzelmes vagy lirai E.-ot, és a gunyos v. szatirikus E.-ot, mely oktató jellemü; amaz az u. n. görögös, ez a rómaias (vagy martialisi) E. Midőn E.-i él-ről v. E.-i fúlánk-ról beszélnek, rendesen a római E. csipős, szarkasztikus fordulatát értik. A román népeknél az E. kisebb dalszerü költeményformákká, szonetté, madrigállá alakult át. Szatirikus jellemet leginkább Franciaországban öltött, ahol Marot Kelemen (1495-1544) a zsoltárfordító, hozta divatba. Richelieu korában és a forradalom előtt az elnyomott ellenzéki szellem E.-okkal könnyített magán. Angolországban Owenus járt leghivebben Martialis nyomdokain. A német költészet is sokáig Martialist követte, többek közt Lessing; mig Schiller és Goethe E.-ái - az éles Xéniák kivételével - általános irányu gnómák. Nálunk Kazinczy volt az első kiválóbb E.-költő, s neki mint költőnek az E. egyik legerősebb oldala; nála szellemes guny az E. tartalma; kitünők a nyelvujitás ügyében irt E.-ái (a Tövisek- és Virágokban és másutt). A lirai epigrammában Vörösmarty emelkedett legmagasabbra, kinek E.-ái az Antologia szebb darabjai közé illenének. Ilyen a következő, egy kis gyermek sirjára:
Óh anya, meg ne sirass, hogy ezen kis sirba leszálltam:
Játszani szállottam kedves öcsémhez alá.
Jeles E.-költők még: Vitkovics Mihály, Szentmiklóssy Alajos, Garay, Czuczor, Tóth Lőrinc, és mások. Az E. első és legtökéletesebb versalakja a disztikon, melyben a hexameter a tételt, a pentameter pedig a zárlatot fejezi ki; de szerencsével lehet alkalmazni a jambust is, valamint egyéb rimes formákat. A franciában az alexandrin az E. rendes formája. Az E. elméletét először Lessing fejtette ki, leginkább Martialis E.-költészetéből indulva ki; vele szemben Herder (Über das griechische E.) az Antologia darabjait is tekintetbe véve, szélesebb alapra fektette az epigrámm magyarázatát. Nálunk legnevezetesebb Bajza József értekezése: Az epigramm theoriája.