l. Képvers.
az epigrammáról szóló tan; epigrammagyüjtemény.
(növ., lentnős), az olyan virág, amelynek kelyhe, szirma meg a himje fentebb van, mint a termője, p. a somfa virágában. Ellenkező a hypogynus, azaz fentnős. Epigynae az egysziküek csoportja, a külső termős növények a liliomfélék rokonságából.
Epikai költészet, a költészet három alapformájának egyike, mely a lirától abban különbözik, hogy nem érzést, hanem cselekvényt ábrázol, a drámától pedig abban, hogy a cselekvényt nem vezeti mint fejlődőt a jelen formájában a szemlélő elé, hanem csak a mult formájában, mint megtörténtet, mint már jelen nem levőt csak elbeszéli. Mig a lirában a szóló és a sujet azonos, t. i. a költő, amilyen lelkiállapota az alkotás pillanatában van, s mig a drámában a szóló is, a sujet is ugyanaz, de nem a költő (aki csak beszéltet), hanem más: addig az E.-ban a beszélő és a sujet különöbző, a beszélő a költő, a sujet pedig más (az önéletrajzszerü költeményekben esetleg magáról beszél a költő, de nem mostani, hanem régibb dolgairól, tehát jelen állapotához tárgyi viszonyban levő élményekről, eseményekről, tehát mintegy másról). A költő (illetőleg az előadó) és közönség viszonya is más az epikában. A lirai, azaz énekféle költeményekben nincs tekintet közönségre, az éneklő dalol a maga ösztönéből és a maga mulatságára, dalol ha egyedül van is, s ha vannak jelen mások is, azok belevegyülhetnek az énekbe s az egész társaság egy szivvel lélekkel mind éneklő lesz. A drámának kell a közönség, de a dráma előadói és a közönség közt nincs közlekedés, a játék megy a maga utján s nem intézi a közönséghez szavait. Az E.-ban egy az előadó és van hallgatóság, és az előadó ehhez intézi elbeszélését; ki ven fejezve, hogy tudnak egymásról. Innen az E.-nak az a kulturális jelentősége, hogy fejlődése bizonyos tárasadami közösséget föltételez. A dráma későbbi, már a történelmi korba eső fejlődés levén, a költészet ősi két alapformája a lira és az eposz volt; elsőbbségök egymással szemben mind maig vitás, valószinüleg egy közös ősformából származtak. A lira szimpatikus hatása révén, amennyiben az egyes énekes dalát sokan vele és utána énekelték, s igy ugyanazon lelki tartalmát sokan magukba fogadták, érzelmi közösséget, az Eposz pedig, midőn ugyanazon történettel. alakokkal, tárgyakkal sok-sok egyént mulattatott, szemléleti és képzeleti közösséget teremtett; igy van e két műfajnak a nyelv mellett a nép-lélek alakulásában igen nagy része.
Anyaga az E.-nak valami - akár valóságos, akár képzelt - történet, előadási formája is a történeti előadás költőibb változata; az E. a mult költészete, s a fantázia forrása benne az emlékezet, a hagyomány. Az előadott történet lehet egészen egyszerü, egyetlen tényből álló, vagy igen összetett és gazdag tagolódásu, mely a tények egész tömegéből épül fel, ábrázolhatja egy személy vagy egyesek sorsát, vagy egy nemzetét is. Noha azonban az epikai műben felölelt tények összefüggése szabadabb mint a drámában, hol minden mozzanat logikai kényszerüséggel foly az előbbiből, mégis az E.-ban is szükséges az egység. Nem okvetlenül a cselekvény egysége, mert vannak epikai művek, melyek egy hős különböző kalandjait beszélik el; nem is mindig a hős egysége, mert némely nagyobb epikai kompozicióban egy ügy képviselői egymást felváltják, hanem a tárgy és a felfogás egysége szükséges, tehát hogy az epikai mű összes anyaga egy egészet alkosson és egy szellem hassa át. Minthogy az epikai költemény elbeszélője csak egy személy, aki egyszerre csak egy dolgot mondhat, azért az E. egy cselekvénykör egyes, párhuzamosan haladó ágait nem ábrázolhatja párhuzamosan, hanem mindent egymásután, s azért az epikai előadás formája a legszigorubb egymásután; az esemény főágát időnként félbehagyja, hogy a többit folytathassa. Az a szabadsága azonban megvan, hogy a szinteret, a cselekvény ágainak tovább építését gyakrabban változtathatja, mint a dráma, melynek ábrázolása sokkal valószerübb lévén, ami esemény egyszerre a szinpadon üzhető, az egymásmellett is fejlődhetik ugyan, de egy sokfelé ágazó történet különböző, egyidejüleg fejlődő ágaira nem ugroshatik minduntalan, mert ez az idő óramutatójának folytonos visszatolását jelentené, mi a szini illuzióval nem fér meg. Az epikai szerkezet szabadságából foly az is, hogy a költő nincs mereven kötve az időrendhez, hanem régibb történetet később mondhat el, visszapillantást engedhet a cselekvény előzményeibe, s kilátást nyithat késő következményeibe is; ő mint elbeszélő, személyesen érintkezvén közönségével, egy szavába kerül jelezni, hogy elbeszélése most régibb időbe száll vissza, vagy hogy most a jövőbe tekint, s a közönség nem fogja összezavarni a különféle időkategoriákat. Az elbeszélő együtt élvén hallgatóival, ők mindig megtalálálják egymást, s ha félbemarad az elbeszélés, legközelebb folytathatják (mióta könyvek vannak, ugyanez a viszony az iró és az olvasó közt), s azért az elbeszélés tetszésszerinti terjedelmü lehet, nemcsak egy estére való, mint a szinművek. Az epikusnak van tehát ideje, azért bővebben mulathat a részleteknél, egy-egy jelenet, egy-egy alak kirajzolását egész kényelmesen és élvezettel elvégezheti, kitéréseket tehet, itt-ott magyarázhat, elmélkedhetik, vagy leirhat. Ha egy nemzet sorsát mondja el, módjában van annak a nemzetnek a képét egész teljességében megrajzolni; ha egyesek sorsával mulattat, mint a regényben, módjában van mint azt a sok hatást apróra bemutatni, melyek az egyesre befolynak, s nemcsak elhatározását érlelik adott esetekben, hanem jellemét is átalakítják.
E tulajdonságoknál fogva az E.-i tárgyalás egészen más feladatoknak is felel meg, mint a drámai. A dráma kénytelen a maga korlátozott időkeretét mennél jobban kihasználni, mennél tömöttebb cselekvényt lejátszani, a nézőknek mozgalom kell, s azért a dráma kiválóan cselekvő oldalról mutatja be személyeit, egész menete csupa erély, a személyek akarnak és cselekszenek, sorsukat maguk szövik, a történet az ő elhatározásukon fordul meg és egyéni erejök mértéke szerint foly. Az epikának nincs nézője, csak hallgatója, nem kell tehát az időt folytonos cselekvéssel kitöltenie, festhet tehát passziv jellemeket is, festheti a hős szerepét, mint a legkülönfélébb hatások eredményét, magát a hőst mint egyéb erők, a sors, az istenség (vagy istenek) és más természetes v. természetfölötti hatalmak eszközét. Innen az E.-nak mindig van háttere s a mozgató erő gyakran ebben van; egyes ágaiban, mint a naiv eposzban, ez mint csodás elem, személyes isteni beavatkozás jelentkezik, de legalább mint sorsképzet a modern irodalmi elbeszélési fajok termékeiben is rendszerint jelen van. Az E. hajlandó is vallásos tartalmat venni föl, s világnézetét is gyakran vallási eszmék határozzák meg. Az u. n. epikai tárgyilagosság (objektivitás), melyet p. Homeros eposzaiban méltányolnak, nem abban áll, hogy a hős háttérbe vonul, hanem abból a viszonyból foly, melyben a költő egyrészt tárgyához, másrészt közönségéhez áll, hogy t. i. az a tárgy a multba tartozik, kivül van a jelen érzelmi körén, s ha a költő ugy fogja fel feladatát, hogy tisztán a tárgy érdekével hasson, tartózkodni fog személyes érzelmeit közbevegyíteni. Ez azonban nem zár ki minden alanyi érdeket, mert akkor tiszta közömbösség származnék, a költői érdek megölője, de olyan alanyi vonatkozás, gyönyörködés, kedvtelés, a történeten és a hősökön afféle csüggés nagyon jól megfér az epikai tárgyilagossággal, mely a költővel és közönségével, tehát az ő fajával közös, ami nemcsak az ő személyes érzése. A fajérzet, a tárgyszeretet e módja a legobjektivebb eposzokban is mutatkozik. Csak ha ez érzés tulcsap a mérséklet korlátain, s p. ódai vagy elegiai lendületet vesz (mint a Zalán futásában), akkor szünik meg az objektivitás. Az egyéni alanyi elem (tehát a költő szubjektivitása) is megnyilatkozik olykor a világirodalom elsőrendü epikusainál is, nálunk Aranynál a Toldi szerelme egyes helyein (pedig mennyire tárgyilagos tud lenni, mutatja a Toldi másik két része és a Buda halála). De nemcsak helyenként merülhet föl az alanyi elem, hanem olykor az egész elbeszélés szubjektive van szinezve, ilyenek az alanyi, lirai elbeszélések, szóval a vegyes formák (vagy p. Byronnál, Puskinnál, Arany Katalinja, Bolond Istókja stb).
Az E.-i költészet történeti hatások folytán számos fajra különült, minő a mitosz, melyből az egész keletkezett, a monda, az eposz (l. o.), mely első epikai fajul képződött ki, a prózai mese (tündérmese, népmese), a rege, az állatmese és állateposz, a tanító irányu aesopusi mese, apolog, parabola, paramitia, az ujabb fejlődésü prózai fajok, regény, novella, elbeszélés, továbbá az idill, a legenda, a románc és ballada, e vegyes jellemű faj stb. (L. az illető cimek alatt.)
vagy exokarpium (növ.), a gyümölcs-falazat külső rétege, l. Gyümölcs.
halottra szóló dal vagy beszéd jelzője. Rendesen epike deion (t. i. asma), a trénosz, vagyis halotti gyászének egyik faja, melynek tulajdonképi mivoltát már az ó-korban sem tudták meghatározni; legvalóbbszinü még, hogy az E. a megholt dicséretét zengte mérsékelt panasz közt. Servius szerint az E. ismertetője az, hogy az elhantolás előtt énekelték. A halotti elégiát is nevezték E.-nak.
a monoklóracetonnal izomer szénvegyület. Képlete C3H5OCl. Szintelen, könnyen mozgó folyadék; szaga kloroformra emlékeztet, ize égető. F. s. 1,203 (0° -on), f. p. 117° C.Vizben oldhatatlan; borszesz és éter könnyen oldja.
l. Epicoenum.
(gör.) a. m. honi, hazai, belföldi.
(gör.) a. m. döntés; valamely betegségnek megitélése eredetére, fejlődésére, jellegére és kimenetére nézve.