l. Erdőmivelés.
az erdőterületet, annak beosztását, s esetleg fanem, üzemmód és korszerint változó különbségeit előtüntető térkép. Lehet átnézeti, ha nagyobb területre, egy v. több pagonyra, vármegyére vagy éppen országra terjed ki; lehet gazdasági, ha csak az erdő beosztását és osztagvonalait (l. Osztag) mutatja, a birtok szomszédos, más művelési ágaival együtt; lehet állab-térkép, mely egyes üzemosztályok beosztása mellett azoknak fanemek és korosztályok szerint elkülönített állabait különböző szinekben és árnyalatokban tünteti elő. Az átnézeti térképek mércéje a feltüntetendő terület nagyságához képest igen különböző lehet, de a többinél mindig kisebb; a gazdasági térképeknél, mivel még mindig «a hold» járja, egy hüvelyk = 80, vagy 120, vagy 160 öl. Az erdőtérképek a rendes gazdaság viteléhez okvetetlen szükségesek, különösen a gazdasági és állabtérkép, melyek az erdőgazdasági üzemtervnek mellőzhetetlen kelléke.
Mindaz, ami az erdőben található s valamely célra hasznosíttatik, p. fa, kéreg, makk, stb.
az erdő kezelésével vagy adminisztrációjával foglalkozó tisztviselő. Az államnál, valamint az erdőtörvény 17. §-ában felsorolt többi erdőbirtokosnál csak oly erdőtiszt alkalmazható, aki az erdészakadémiai tanfolyamot teljesen és sikerrel bevégezte és az államvizsgát belföldön letette. (Erdőtv. 36. §.)
Kisebb-nagyobb fanélküli területek az erdőben, melyek rossz gazdálkodás folytán, elmulasztott erdősítések vagy ezekben nem teljesített utánpótlások, vagy az erdőt ért különböző csapások: szél vagy hótörés, rovarfalás stb. által keletkeznek. Az erdőgazdaságra sokszor igen hátrányossá válhatnak, egyrészt, hogy miattuk a fatermés csökken, másrészt pedig hogy talajuk elsilányodik, sőt terméketlenné is válhatik. E-nak nevezik az erdőkben levő réteket, kaszálókat is.
Nemcsak az őskorban, hanem az ujkorban is a kevésbbé megállapodott polgárias létben élő pogány népeknél csak alkalmilag választott helyeken ment végbe az istentisztelet. Ilyen kiválasztott helyek többnyire források és fák körül voltak, gyakran egész erdők is, melyekben pogány-népek képzelme szerint az istenség honol, annak zugásában akaratát nyilatkoztatja, melyet megfejteni és kielégíteni, a papok kötelessége volt. Azon időben, midőn az építészet a népek között még csak a kezdet fokán állott, sokkal méltóbban képzelhették az istenség lakát az erdő homályos, titokzatos árnyéka körében, mintsem emberi kéz alkotta kezdetleges hajlékokban. Hajdan Európa legtöbb népe, különösen a germánok, szent borzadállyal voltak eltelve az erdők iránt; s manapság is a néphiedelem szerint, szellemektől népesek az erdők; óriások és tündérek, manók és törpék, ördögök és boszorkányok, sárkányok és szörnyetegek lakoznak a sötét, titokzatos és áthatatlannak látszó rengeteg erdőkben. A druidák vagy kelta mágusok erdőkben áldoztak isteneiknek, amint ezt Plinius körülményesen leirja; Tacitus tanusága szerint a germánok bálványaikat erdőkben állították föl. Rómában 32 szent berek volt, hol nem volt szabad a fát megsérteni; Görögországban, főleg Kybele istennő tiszteletére, szent erdőkben gyült egybe a nép. A szlávoknak is voltak szent erdeik; Lengyelországban Jagello fejedelem 1386. elvévén Hedviget, s megkereszteltetvén, kivágatta s elégette a szent erdőket, melyekben Perkun főisten örök tüzét szokta éleszteni a szláv nép. A magyarokkal rokon mordva, finn, vogul, votják népek «keremetei», áldozó sátrai, a kereszténység elterjedése után még manapság is erdők tisztásain állanak, hol a köznép titokban áldoz ősi isteneinek. Őseinknél eredetileg alkalom szerint választottak istentisztelet céljából ilyen erdőket, de mihelyt a honfoglalás után megtelepedtek, azon helyek, melyekről történelmi kutfőink tudják, hogy ott első áldozataikat tartották, mint örökre emlékezetes áldozó helyek, p. Tarcal, Sátorhalma, Pannonhalma továbbra is megmaradtak ily szent erdőknek; ezt azután az ország más vidékein mások is követték, ugy hogy minden nemzetségnek megvolt a maga szent erdeje, a maga külön áldozó helye. A pogány magyarok előtt szenteknek ismert ilyen erdők a kereszténység elterjedése után is okiratainkban «foresta sanctorum regum» (szent királyok erdei), «silva regalis» (királyi erdő), « silva nostra király eredeje vocata» (király erdejének nevezett erdőnk) néven fordulnak elő; Árpádházbeli királyaink a még mindig lappangó pogány vallásgyakorlat meggátlása végett lefoglalták ezen erdőket és ott a régi áldozó helyeken templomokat, zárdákat emeltettek. A szent erdőkben alapított kolostorok örökölték aztán az ily helyeken azelőtt szokásban volt, s a fejedelmet és a pogány papságot, nemkülönben az isteneket illető ünnepi adományoknak megfelelő bizonyos adónemeket is; igy p. a szent erdőkben leölt vad, v. annak része, valamint bőre is a kolostort illette, mint ezt okirataink közt p. a bakonybéli alapító levél világosan kimondja.
l. Erdőigazgatóság.
Az erdőknek nemzetgazdászati fontosságát hazai törvényhozásunk mindenkor felismerte, s ehhez képest az erdészet érdekében a szükséges intézkedésekről kellően gondoskodni el nem mulasztotta. Az erdők pusztításának megakadályozása érdekében az 1790/91. LVII. t. c. alapján az 1807. XXI. t. c. célszerü s erélyes intézkedéseket tartalmaz, amelyek, ahol annak szüksége mutatkoznék, zárlat behozatalára is terjedhettek. A zárlat addig tartott, mig a törvényhatóság az erdőpusztítás okainak megszüntével azt fel nem oldotta. A mezei rendőrségről szóló 1844. évi IX. t. c. az erdőkben elkövetett károsításokra is kiterjedt. A községek rendezéséről szóló 1871. évi XVIII. t. c. 109. §-a a községeknek kötelességévé tette, hogy a községi erdők fentartásáról, biztosító kezelési módról jóváhagyás végett a belügyminiszterhez felterjesztendő szabályrendelettel gondoskodjanak. Az 1871. évi LIII. t. c. 32. §-a volt urbéresek számára kihasított erdőtért közös erdőként kezelendőnek rendelte, s a közigazgatási hatóságok felügyelete alá helyezte. Mindezeket az intézkedéseket azonban messze tulszárnyalta a korszakot alkotó, az erdészeti jognak valóságos kodifikációját képező 1879. évi XXXI. t. c.-et képező erdőtörvény. Nagyszabásu törvényhozási alkotás, mely a külföldnek legjelesebb haszontárgyu törvényei között méltó helyet foglal el. A törvény, melynek az erdészeti célokra szolgáló «Országos erdei alap» köszöni létét (l. Erdei alap), a következő fejezetekben intézkedik az erdészeti ügyekben: I. az erdők fentartásáról; II. az erdei kihágásokról; III. a kopár területek beerdősítéséről; IV. az erdei termékek szállításáról.
Célja feltétlen erdőtalaju erdőknek és kopár területeknek megvásárlása magánbirtokosoktól az állam számára. Az 1884. évi XXVI. t. c. ugyanis kimondja, hogy «az urbéri rendezés következtében, avagy telepítési célból törvényhozási engedély alapján eladott állami erdők faállományáért befolyó pénz ismét kincstári birtokok kiegészítésére alkalmas erdőrészek vásárlására, vagy a kincstár birtokában levő és a rendes üzemterveken kivül eső mezőgazdasági területek befásítására fordítandó, vagy pedig esetleg a kincstár, mint erdőbirtokos által, a helyi érdekü vasutakról szóló 1880. évi XXXI. t. c. 7. §-a értelmében teljesítendő hozzájárulásra fordítandó». Az E. 1886 január havában lett megalkotva s azóta az 1890. év végéig összes bevétele 2308815 frt, kiadása pedig 1436269 frt, alapvagyona tehát az 1890. év végén 872546 frt volt. A kincstári erdők állománya az alap közvetítésével az 1890. végeig 33232 holddal növekedett.
Szorosabb értelemben az emberek káros beavatkozása elleni védekezés az erdő védelmére szolgáló személyzet által, tágabb értelemben pedig védekezés az erdőt fenyegető összes veszélyek és bajok ellen L. Erdővédelemtan, Erdőrontók.