v. csusztatás (ez utóbbi műszó használtabb) alatt a szállítás azon módját értjük, mely szerint a fa lejtős és csatornaszerü pályákra dobva, azokon saját sulyánál fogva lefelé halad, tehát a szilárd testek lejtős sikon való mozgásának törvényét követi. A csusztatásra használt pálya anyaga és szerkezete szerint megkülönböztetünk facsusztatókat, tov. föld- v. árokcsusztatókat és csusztató utakat. Az állapot szerint megkülönböztetünk: száraz, nedves v. locsolt, havas és jeges E.-eket; a választékok neme szerint pedig: hasáb-, tönk- és szálfacsusztatókat. L. Fausztatás.
1. Erekli v. Bender-E., város Kasztamuni kis-ázsiai török vilajetben, a Fekete-tenger partján, 250 km.-nyire a Boszporusz bejáratától, mintegy 7000 lak. E. a régi Heraklea, a pontuszi partok királynéja helyén áll, melyből csak csekély számu romok maradtak fenn; a régi mesterséges kikötő is egészen elhomokosodott. A mostani város festett házaival és kerjeivel messziről kellemes látvány; ipara csaknek kizárólag marokin-bőr készítésére és bárkák készítésére szorítkozik; kereskedelme is jelentéktelen. 2. E. v. Herakli, város Drinápoly török vilajet Rodosztó járásában, a Márvány-tenger partján, 95 km.-nyire Konstantinápolytól, 2000 lak., antik romokkal, amelyek közül egy szinház romjai tünnek ki leginkább s amelyek Perinthos ókori város maradványai.
Árpádkori magyar személynév, mely alighanem a kun «erk», «eruv», vagyis a magyar «erő» szóval függ össze.
a középkori lovagköltészet egyik hőse, Artur király asztalkörének lovagja, kinek kalandjait Hartmann von Aue, a francia Chrestien de Troyes műve alapján «Erek» c. költeményben elmeséli. E. története meg van skandináv feldolgozásban is (Pfeiffer-féle Germania XVI. 381-414 l.) és ujabban feldolgozta Tennyson egyik királyidylljében, melyet Szász Károly és Csukássy József magyarra fordítottak. L Hartmann.
(vasa), az állatok testében fekvő csövek, melyekben a testet tápláló nedvek keringenek. A gerinces állatokban a vért vezetőket vérereknek (vasa sanguinifera), a szintelen folyadékot vezetőket nyirokereknek (vasa lymphatica) nevezik. A vérerek központja a szivnél van, annak mozgásai hajtják a táplálásra alkalmas élenytartalmu vért a szervekhez, innen pedig a szénsavat felvéve visszajut a szivhez. Vérerek közül azokat, melyek a szivből erednek: verő- vagy ütőereknek (arteriae) nevezik; a szivhez visszavezetőket vivőereknek (venae); közébük vannak iktatva a vékonyfalu hajszálerek (vasa capillaria). A szivnek bal alsó izmos részéből (a bal gyomorból) indul ki a törzsöki nagy verőér (aorta), ennek ágaiból a vér - a tüdők kivételével - a legkülönbféle szervekhez jut, s azoknak hajszálereit átjárva, visszavezettetik a jobb sziv-pitvarba; ezt testi v. nagyobbik keringési pályának (circulus sauguinis major s. aorticus) nevezik. A jobb szivgyomorból eredő verőér (a pulmonalis) a vért a tüdőkhöz vezeti, innen a bal pitvarba jut, ezt tüdői v. kisebbik vérkeringésnek (circulus sanguinis minor s. pulmonalis) mondják. Sok helyen az erek egymással közlekednek (anastomosis); számos közlekedés esetében érrece v. fonat (rete vel plexus vasculosus) keletkezik. Az olyan elágazások, ahol az ér gyorsan oszlik kis ágakra s ezek lapjában terjeszkednek ki, csodarecének (rete mirabilis) nevezik. Az erek el vannak látva idegekkel (nervi vasorum), nagyobb részük a szimpatikus ducaiból ered. (l. ezt); ezeknek befolyása miatt az erek saját összehuzódási képességgel vannak ellátva; jól látni azt házinyulak fülén; ha ezeknél a szimpatikus a nyakon átmetszetett, az érizomzat bénulása miatt az erek tágultak maradnak.
(bány.), l. Ér.
szorosabb értelemben a szentek teste, testrészei, csontjai; tágabb értelemben mindazon tárgyak, melyekkel a szentek bizonyos viszonyban voltak (ruháik, a kinzó eszközök stb.). Az E.-tiszteletnek két forrása van: az egyik általánosan emberi, amely ugyszólván minden népnél feltalálható, melynél fogva elhunyt jeleseink, szeretteink maradványait és hagyatékát tisztelettel és kegyelettel környezzük; az E.-tisztelet másik forrása speciális keresztény eszme, azon hit, hogy a szentek isten boldogságában vannak, a mi cselekedeteinkről és igy irántuk való kegyeletünkről tudomást vesznek, értünk Istennél közbenjárók lehetnek, rajtunk segíthetnek. És igy az E.-tisztelet általános emberi szempontból tekintve, egészen természetes (Deák-, Kossuth-, szabadságharc-ereklyék), vallási szempontból tekintve teljesen jogos és üdvös, mert éppen a vallási szempont emeli föl az E.-tiszteletet azon magaslatra, melytől a bálványozó kultusznak még árnyéka is távol marad. A vallásos E.-tisztelet magánál az E.-nél nem áll meg és nem állhat meg; az E.-tisztelet által (relativ-tisztelet) a hivő mindig magát a szentet tiszteli, kit Isten trónjánál hisz s kivel hite szerint belső lelki összeköttetésben van (a szentek egyessége által). Ezért mondotta ki dogma gyanánt a trienti zsinat (Sess. XXV. De invoc. et ven. sanctorum), hogy a szentek E.-inek tisztele helyes és üdvös dolog. Az E.-tiszteletet joggal mondhatjuk egykorunak a kereszténységgel. A katakombák siremlékei, a vértanuk holttetemei fölött emelt oltárok biszonyítják, hogy már a kereszténység első századaiban vallásos kultursz tárgyát képezték a szentek E.-i
Az E.-tisztelet történeti fejlődésében a következő mozzanatok érdemelnek figyelmet. A keresztények kegyelete legelőször arra irányult, hogy a vértanuk összes testrészei egy sirba helyeztessenek el. A keleti egyházban már a IV. sz.-ban szokásba jött az egyes csontokat, levágott tagokat, az edénybe gyüjtött vért külön ereklyetartókba tenni, a templomokban külön is elhelyezni, sőt egyes személyeknek is adományozni. A nyug. egyházban e szokás a VI. sz. végéig szigoruan tiltva volt, a templomokban az oltárok alatt a szenteknek egész, csonkíttatlan tetemei nyugodtak; egyes személyek pedig csak a szentek sirjáról vittek magukkal egy-egy követ, a szentek koporsójához vagy tetemeihez érintett tárgyakat. Lassankint a nyugati egyházban is szokássá vált a szentek csontjainak szétszedése, hogy igy a folyton szaporodó templomok ereklyéket kapjanak. Mert ősrégi szokás szerint oltárt csak vértanuk (az V. sz. elejétől kezdve egyéb szentek) tetemei fölött emeltek. Ma is egyházi szabály, hogy minden oltárban legalább 2 szentnek (kik közül az egyik vértanu) ereklyéi legyenek elhelyezve. Amint megkezdődött a szentek csontjainak szétszedése, kezdetét vette azoknak egyes személyeknek való adományozása is. Hogy ily módon könnyen visszaélések is keletkezhettek, egész természetes. Az egyház ezen visszaélések megakadályozása végett különböző óvó-intézkedéseket tett. Az 1215. tartott lateráni zsinat határozata szerint a pápa engedélye nélkül uj E.-k nyilvános tisztelet tárgyaivá nem tehetők. A trienti zsinat határozata szerint az egyes egyházmegyékben a megyés püspök engedélye nélkül semmi E. sem lehet nyilvános tisztelet tárgya. Rómában 1689. egy külön kongregáció alapíttatott (S. Congregatio Indulgentiarum et S. Reliquiarum), melynek egyik főfeladata az ereklyék hitelességét megállapítani s az egész világ templomai számára ereklyéket szétküldeni. Kiközösítés büntetés terhe alatt tiltva van a római katakombákból engedély nélkül bármily csekély ereklye elvitele.
(reliquiarium), régente maga a koporsó volt, melyben a szentnek teste nyugodott. Már a III. sz.-tól kezdve vannak külön E.-k, az u. n. enkolpiák; ezek arany-, ezüst-, bronz- és üvegből készült négyszög- vagy tojásalaku kis szelencék voltak, melyeket arany-ezüst láncon, selyemzsinóron nyakukba akasztva hordtak a keresztények. A szelencében a vértanu ruhájából egy darab, sirjához, teteméhez érintett tárgy, később vérébe mártott szövet, vagy a szent csontjából egy darab volt rejtve. Találhatók gyürübe rejtett enkolpiák is. A IV. sz.-tól kezdve feltünnek a kereszt-alaku E.-k. A VII. sz. kezdetén már szokásban van nemcsak az oltárba, hanem az oltárra is helyezni ereklyéket. Az oltárokra rendkivül diszes, művészi E.-kat helyeztek, melyeket koporsó, ház, templom, torony, kereszt, szentségtartó alakjában arany-, ezüst-, kristályból készítettek, drágakövekkel, legfinomabb email-munkával, remek festményekkel, metszetekkel diszítve. Legremekebb e nemben a kölni domban a három királyok ereklyéinek tartója, mely gazdag aranyozásával, drágaköveivel, domborműveivel több millió értéket képvisel és a középkori művészetnek egyik legfinomabb alkotása. Különös neme a reliquiariumnak az, mely aranyból, ezüstből, selyemszövetből egyes tagokat - kart, fejet, kezet, lábat - ábrázol s ebben nyugszik az illető ereklye. Magyarországban legnevezetesebb ereklyéink: szent István király jobbja a királyi vár kápolnájában, mely a szent király ünnepén körmenetben körülhordoztatik s az ünnep egész nyolcadán nyilvánosan kitétetik; szent László király feje a nagyváradi székesegyházban, melyhez 1892. szép E.-t készíttetett Schlauch Lőrinc nagyváradi püspök. V. ö. Kraus, Real-Encyclopedie d. christi Alterthümer (Feiburg 1882); Egger, Enchiridion Theologiae dogmaticae specialis (Brixen 1890). Nr. 713.
Teodemir keleti gót király kedves ágyasa, akitől született Nagy Teodorik, a gótok későbbi nagyhirü királya.
(eszt.), az erőnek kitartása, az epikus és drámai hősöknek főtulajdonsága. Az erő keveset ér, ha eréllyé nem fokozódik, az E. az erőnek tudatos kihasználása, a végdiadal biztosítéka, a földi cselekvények kulcsa. A költő kétféle erélyt jellemezhet, a csendes, szivós kitartást, mint Ulyssesé, vagy szétzuzót, semmi akadálytól vissza nem rettenőt, mint Kreoné, III. Rikárdé. Erélyes karaktereket festett Csiky utolsó darabjaiban: Vasember, Örök törvény, stb. - E. fizikai értelemben, l. Energia.