a fizikában általában véve azon ok, mely a testek állapotában változást idéz elő, vagy előidézni törekszik. A mozgás első tapasztalati törvénye, vagyis a tehetetlenség törvénye szerint minden test megmarad a nyugalom állapotában, vagy pedig az egyenes vonalu és egyenletes mozgás állapotában mindaddig, mig valamely külső, azaz a testen kivül fekvő ok ezt az állapotot meg nem változtatja, és éppen ezt a külső okot nevezzük E.-nek. Ha tehát valamely mozgó test nyugalomba tér, vagy pedig ha valamely mozgó test mozgásának akár iránya, akár sebessége, akár a kettő együttvéve változik, ugy eme változásokat csak valamely külső E. idézheti elő. A tapasztalás azonban azt mutatja, hogy például az élő lények maguktól is, az az csupán belső erőknél fogva is megváltoztathatják mozgásuk vagy nyugalmuk állapotát, vagy hogy például az ágyuból és a beletöltött golyóból álló testrendszer a benne levő lőpor felrobbanása, tehát szintén belső erő révén a golyó mozgását idézi elő; ilyenkor azonban a megmozdított testek mindig csak részei egy testrendszernek, melynek többi részei egyidejüleg ellenkező mozgásokat vesznek fel. Igy az ágyu elsütésekor maga az ágyu is visszafut, még pedig annyira, hogy az ágyuból és a golyóból álló testrendszernek sulypontja nem mozdul meg; hasonlólag egy a földön járkáló ember az egész földtömegnek ellenkező mozgását idézi elő, ugy, hogy a földből és az emberből álló testrendszer sulypontja nem változtatja helyzetét. Persze a földnek az emberéhez képest roppant nagy tömegénél fogva a föld mozgása észrevehetetlenül csekély. Ha nyugalomban levő, vagy pedig egyenes vonalban egyenletesen mozgó testekkel van dolgunk, még nem kell szükségképen következtetnünk, hogy a testekre E.-k nem hatnak: igy például egy az asztalon nyugvó testre ennek sulya hat; egyenletesen és egyenes pályán mozgó vasuti vonatra a lokomotiv huzó ereje hat; azonban ezen erők hatását velük egyenlő és ellenkező erő lerontja: az asztalon levő test sulyát az asztal visszahatása, az egyenletesen mozgó vonat lokomotivjának huzó erejét a surlódás és a levegő ellenállása rontja le. Általában szabadon mozgékony testre ható egyedüli E. mindig megzavarja a test nyugalmát vagy már meglevő mozgásának állapotát, és ha változások nem következnek be, ugy ez arról tanuskodik, hogy az E.-t egy vagy több más erő egyensulyozza. A legfontosabb erők a tömegvonzás, a gázok és gőzök nyomása, a testek részecskéi között működő E.-k (molekulai E.-k), rugalmasság, az elektromos és mágneses erők és az u. n. ellenálló erők, mint a surlódás és a közegek ellenállása. Mindezek néha elemi E.-knek is neveztetnek, megkülönböztetésül az élő lények (emberek, állatok) erejétől. Nincs a természetben E., mely a sulyamérhető anyagtól függetlenül nyilvánulhatna, csak az E.-k hatása terjedhet a sulyamérhető anyagot nem tartalmazó tereken is át, mint ezt az általános tömegvonzás és az elektromos és mágneses erők esetében tapasztaljuk, mely erők távolságbaható E.-knek is neveztetnek; de az ujabb természettudományi felfogás még ez esetekben is a ható testek között bizonyos, habár rendkivül csekély sürüségü anyagot tételez fel (l. Eter). Hatása tartamát tekintve minden E. folytonos, legalább bizonyos időtartamon át folytonos; a szó szoros értelmében vett pillanatnyi E.-k a valóságban nincsenek, mert a tapasztalás szerint minden állapotváltozás létesítésére ha még oly kicsiny, de azért mégis véges időn át működő erő kivántatik meg.
Az E.-k mint érzékileg észre nem vehető dolgok, csakis hatásaikból itélhetők meg. Valamely E. teljesen meg van határozva támadáspontja, iránya és intenzitása (erőssége, nagysága) által. A támadáspont azon pont, melyre az E. közvetlenül hat; az E. iránya azon irány, melyet a támadáspont felvesz, ha az E.-nek szabadon engedhet. Igy a testekre ható nehézségi erőnek (sulynak) támadáspontja a testek sulypontja, iránya pedig függélyes, azaz a Föld középpontja felé tartó. Az E. intenzitását vagy statikailag, vagy dinamikailag mérhetjük. Az első mérésmód alapelve az, hogy két E. egyenlő, ha egyazon harmadik E.-t egyazon körülmények között egyensulyozhat. Például ha valamely testet egy rugós mérlegre teszünk, sulya a rugót mindaddig feszíti, mig a rugalmasság ereje a test sulyát nem egyensulyozza; a rugó deformációja (alakváltozása) arányos lévén a rugóra ható E.-vel, ha egy másik test sulya ugyanazon a rugón ugyanakkora deformációt létesít, ugyanakkora E.-t egyensulyoz, mint az előbbeni suly, tehát a két test sulya egyenlő. Ha most l cm3 viznek vagyis 1 gramm tömegnek sulyát egységül vesszük, ez a sulyegység erőegységül is szolgálhat; ugyanis minden E. huzást vagy nyomást fejthet ki, tehát minden E. a sulyegységgel mérhető. De mivel a testek sulya a Föld felületén változik, a grammtömeg sulya sem állandó, tehát ez nem változatlan vagy abszolut egység. Ilyen egységet szolgáltat az E.-k dinamikai hatása, a mozgás. A mozgás második tapasztalati törvénye szerint az E. arányos a mozgatott tömeggel és az ebben létesített gyorsulással (vagyis az időegység tartamában létesített sebességgel) és az E.-k egységeül azon E. vétetik, mely a tömegegységre hatván, ebben a gyorsulás egységét létesíti. Ha a tömegegység 1 gramm, és az E. ebben egy másodperc (1 sec) alatt 1 cm.sec2 gyorsulást vagy egy másodperc tartamában másodpercenkénti 1 cm. sebességet létesít, ugy ez az erő a C. G. S. rendszerbeli E.-egység lészen, mely egység din nevet visel; egy millió din neve megadin. Budapesten a nehézségi E. egy 1 grammos szabadon eső tömegben 1 sec alatt 980,88 cm. sec1 sebességet létesít, tehát Budapesten 1 grammtömeg sulya 980,88 din; az egyenlítőn ugyancsak 1 grammtömeg sulya 978,10 din, a sarkokon pedig 983,11 din; Budapesten 1 kg.-tömeg sulya 980,880 din, tehát megközelítőleg 1 megadin. Innét kitünik, hogy nagy pontosságra nem törekvő gyakorlati célokra a gramm-tömeg és a kilogramm-tömeg sulya megközelítőleg állandó erőegységül vehető. Az E. mérete a fentebbiek szerint = tömeg X gyorsulás = L M T2, a din mérete tehát cmgsec2. Mechanikai feladatok tárgyalásában igen kényelmes az E.-nek egyenes vonalakkal való előtüntetése; az egyenes vonal egyik pontja az E. támadáspontját, iránya az E. irányát, hossza pedig az E. intenzitását tünteti elő, mely utóbbira nézve csak egy adott hosszt, legcélszerübben magát a hosszegységet kell az E.-egység ábrázolására felhasználnunk. A pontra ható erőkön kivül bizonyos tüneményekben figyelembe kell még venni a felületi feszültséget és a felületi nyomást; az előbbeni, mely különösen a hajcsöves tüneményekben szerepel, a felületen huzott hosszegységre merőlegesen és ezenkivül a felületre érintőleg ható E., mig a felületi nyomás, mely különösen a folyadékok mechanikájában szerepel, a felületegységre merőlegesen ható E.; az előbbeninek a feszített hosszal való szorozmánya és az utóbbinak a nyomott felülettel való szorozmánya a pontra ható E.-t fejezi ki. Midőn az E. egy bizonyos uton át valamely ellenállást, például kohéziót, rugalmasságot, nehézséget, surlódást stb. győz le, az E. munkát végez; munkát azonban minden mozgásban levő test is végezhet, s a mozgó testek eme tehetsége eleven erőnek is neveztetik (l. ezt); ez azonban mechanikai értelemben egyáltalában nem erő, hanem az energia egyik faja, és pedig ugynevezett mozgási energia. Ugy a mozgási energia, mint a mozgási energia egyéb fajai (hő, fény, stb.) átalakíthatók és egyik testről a másikra átszármaztathatók: a szélnek vagy viznek mozgási energiája vagy a hő energiája egy malomnak vagy gépezetnek hajtására használható fel; innét van, hogy a közéletben a szélnek, viznek, tüznek stb. E.-jéről beszélünk. L. még Erőpár, Erők összetétele és szétbontása.
E. az esztétikában a fenségesnek egy elemét képezi. Az erőnek meghódol a világ, előtte semmi sem lehetetlen, ha eréllyel (l. o.) párosul. Az erőt a költészet és egyáltalán a művészet minden ága a legnagyobb előszeretettel ábrázolta. Még az ős mítoszokban is főszerepet játszik az erő. A Heraklesek, Sámsonok, Siegfriedek, Toldik mindig kedvelt alakjai voltak a népmondának, költészetnek, szobrászatnak. Az erő tartja fenn a világ oszlopait (Atlas). A szellemi erő alkot, kormányoz, varázsol. Az indus pap szellemi ereje által Brahmát is le birja dönteni trónjáról. Erő van a szónokban, ki ellenfelét legyőzi, a tömeget gyors haragra, elhatározásra indítja. Erős a stilus, mely kérlelhetetlenül nekiront az ellenség gyengéinek, őszinte, szókimondó, találó, romboló.
(fr. és ném. fort), csekély számu védők számára épített önálló, azaz várral, vagy erődített hadállással erődítészetileg össze nem kötött, minden oldal felé megvédhető kis vár. A jelenkorban a nagy várak is sajátképen csak több erődből képeztetnek, a melyek a várnak szánt terepet körülveszik és aként vannak elhelyezve, hogy lövegeikkel a köztük levő terep felett uralkodhassanak (l. Vár). Megkülönböztethetünk várerődöket, amelyek vmely várnak kiegészítő részei, záró E.-ket, melyek valami szorost elzárnak, part-E.-ket, a melyek főleg a hadihajók óriás lövegei elleni harcra képessé tétetnek, vértezett E.-ket, a melyeknek az ellenség által lődözhető részei acélvértekkel vannak beföldve és torony-E.-ket, melyeknek főalkotórésze vértekből alkotott kupolaszerü, többnyire gépezettel forgatható torony, melyben közönségesen két igen nagy löveg van elhelyezve.
(fr. cavalier, ném. Katze, Reiter) erődökben és várakban a fővádőgátnál magasabb védőmű, melyről a környék jobban áttekinthető és az ellenséges ütegek jobban lődözhetők mint a főgátról. Várvivófokok (Trancheekavaliere) a. m. a várvivó-árkok között épített, a sikam és a fedett ut fölött uralkodó feltöltött sáncok. Az erődfok abban különbözik a mellvédsüvegtől (bonnet), hogy ez utóbbi csakis pásztázó lődöztetés ellen biztosít, tehát tisztán védő célból épült, míg az E. főrendeltetése inkább támadó jellegü, amennyiben arról az ellenséget lődözik.
(ném. Wall. lat. vallum), minden erődnek és várnak főalkotórészét képező, a megerődítendő helyet teljesen körülövező gát, melynek tetején az ellenség felőli részére a mellvédet és e mögött a széles, jó karban tartott gátutat építik (l. Sáncgát és Várgát).
1. (Harrach) Béla, iró és tanférfiu, szül. Szász-Régenben 1846 ápr. 19. Már gyermekkorában nagy kedvvel tanult nyelveket és diákévei alatt mint a marosvásárhelyi, kolozsvári, gyulafehérvári gimnáziumok növendéke, számos nyugati és keleti nyelvet elsajátított. A szinészi pálya iránti rajongását szülei kedvéért leküzdvén, a budapesti egyetemen nyelvészeti tanulmányoknak adta magát s kivált a persa és török nyelvet nagy szenvedéllyel tanulta Vámbérytől, kinek buzdítására 1868 tavaszán Konstantinápolyba utazott, hogy a török és persa irodalomban tökéletesítse magát. Noha itt nélkülözésekkel küzdött, s magát nyelvtanítással és hirlaptudósításokból tartotta fönn, mégis szerét ejtette, hogy Kis-Ázsiában, Egyiptomban és a Balkán-félszigeten nagyobb utazásokat tegyen. 1869 nyarán Vámbéry ajánlatára tolmácsul alkalmazták az európai törökországi vasutépítő társulatnál. Ujabb utazása után 1870. hazatért s itthon hirlapirói munkássággal keresve kenyerét, befejezte egyetemi tanulmányait s 1873. a tanári képesítést és a honvédtiszti rangot, 1875. pedig a doktori oklevelet szerezte meg. 1872-től a józsefvárosi községi reáliskolában a magyar nyelv és irodalom tanára volt, egyidejüleg a hirlapirás, a földrajzi irodalom és a műfordítás terén is nagy tevékenységet fejtett ki, s a török és magyar vonatkozásokat buzgón ápolta. A Petőfi-társaság már megalakultakor rendes tagjai közé fogadta, a földrajzi társaságnak pedig 1874-1882. titkára volt s az 1881. Velencében tartott nemzetközi földrajzi kiállítás magyar osztályát állami megbizásból rendezte. 1882. a fiumei állami gimnázium igazgatója lett s két év mulva a fiumei iskolák tanfelügyelőjévé is kinevezték. Olaszországot ismételve beutazta 1888. az olasz középiskolai oktatás tanulmányozása végett. Még ez év végén a kolozsvári tankerület kir. főigazgatója lett, 1890. a Ferenc József-nevelőintézet kormányzója, 1892. pedig budapesti tankerületi főigazgató. Tagja a közoktatási tanácsnak, a pedagógiai társaságnak, 1893. elnöke a földrajzi társaságnak; 1891. kir. tanácsosi cimet kapott. A keleti életet és irodalmat ismertető nagyszámu cikkei mellett értékes műfordítói munkásságot fejtett ki. Önálló munkái: Keleti gyöngyök (Omer Chejjam persa költő költem.) 1871; Hafiz dalai, a költő életrajzával, két-két kötet 1872-73; Leila ile Medsnun, költői beszély, irta bagdadi Fuzuli 1875; Firduszi, Földosztó Feridun, a Sáhnáméból, 1890; Firduszi, Zál és Rudabe, a Sáhnáméból, 1890; Szádi Gulisztánja vagy Rózsáskert, 1889; A balkán-félszigeti népek költészetéből (Olcsó könyvtár) 1892; Török mozaik, etnograf. rajzok és vázlatok, 1875; A faraók országában, 1888. (olaszul is); szerkesztett egy magyar irodalomtörténetet és hozzávaló olvasókönyvet 1876., és egy költészettant 1878., egy Gyakorlati török nyelvtant 1877. és magyarázta Mikes Kelemen törökországi leveleit (Jeles irók iskolai tára) 1882.
2. E. Dániel József, iró, szül. Baján 1844 szept. 15., megh. Nagy-Kikindán 1893 febr. 7. Előbb bencés tanár volt s Esztergomban és Sopronban tanított; 1879. kilépvén a rendből, a nagy-kikindai gimnázium tanára lett. Sok verset és cikket irt főleg vidéki lapokba; a Kikindai Közlönyt 1882. megalapította s e lapnak haláláig kiadószerkesztője volt. Önálló verses kötetei: Költemények, 1869; Társasdalok, 1875.; Ujabb költemények, 1878; Ujabb költemények, második gyüjtemény, 1881; Király- és hondalok, 1887; Nova et vetera, 1888.; E. D. költeményeiből (uj gyüjtem.), 1890; A pacsirtadaltól a szatiráig, 1892. Irt egyebek közt egy iskolai költészettant 1874., s foglalkozott Torkos László irányához csatlakozva a magyar verstan kérdésével; A nemzeti verselés szabályai, 1870. Adott ki apróbb esztétikai tanulmányokat s tanügyi és politikai röpiratokat is.
valamely terepnek mesterségesen oly állapotba hozása, hogy azon csapatok vagy seregrészek náluk erősebb ellenségnek is huzamosabban ellenállhassanak. E cél el lesz érve, ha a harcosok, a lövegek és esetleg a megvédendő hadiszerek és hadikészletek az ellenség fegyvereinek hatásától lehetőleg megóvatnak és az E.-t használó csapatok fegyverhatása lehetőleg fokoztatik. Az E. továbbá olyan legyen, hogy az abban levő csapatok az E. megtámadása által veszteségeket szenvedett és megingatott ellenség ellen bármikor, lehetőleg sok erővel, egyidejüleg meglepően támadólag léphessenek fel, és végre, hogy az E. egy részének az ellenség általi elfoglalása még ne kényszerítse a védő félt az összes E.-ek elhagyására. Néha valamely terület terepviszonyai olyan kedvezők, hogy azok már kevés munkával átalakíthatók erődített helyekké; az ilyen E.-eket természetes E.-eknek nevezik; a hol azonban a természet e tekintetben csak igen kevés, vagy egyáltalában semmi előnyöket nem nyujt és ahol tehát az erődítő művésznek kell előnyös viszonyokat teremtenie, ott mesterséges E.-k alkotandók. Ellenállási képességük és mikénti építkezésük szerint megkülönböztetünk: futólagos (fr. fortifications passageres, ném. Feldbefestigung), álandó (permanentes) és ideiglenes (provisionelles) E.-ket. Futólagos E. olyan E., amelyet nehány óra vagy nap alatt csinálnak és amely csakis egyes fontos tereppontok, azaz helyiségek (hidak, szorosok, magaslatok, ligetek, épületek, faluk stb.) könnyebb megvédhetése végett készülnek. Az ily E.-nél többnyire csakis földet és fát dolgozhatnak fel azokkal a szerszámokkal, amelyeket a csapatok magukkal visznek, vagy amelyeket a helyszinen a polgároktól elvehetnek. Az ily E.-eket németül Verschanzungen-nek, franciául és néha németül is Retranchements-nak nevezik. Állandó E. olyan, amelyet már béke idején, gondosan kidolgozott tervek szerint, oly anyagokból építenek, a melyek az éghajlat viszontagságainak huzamosabb időn át ellenállanak. Ilyenek a várak (l. o.), a hadszervárak (fr. places de guerre, ném. Waffenplatz), a fellegvárak (fr. és ném. citadelles), és az állandó erődök vagyis váradok (fr. és ném. forts). Ideiglenes E. olyan E., amelynek építését közvetlenül a háboru kitörése előtt kezdik meg oly pontokon, a melyek a háboru kitörésekor fennálló viszonyok szerint a háboru lefolyása alatt fontos következményekkel biró harcok szinhelyei lesznek, vagy amelyeknek csekély haderővel szivós megvédése szükségessé válhat. Ezek ugy terveztetnek mint az állandó E.-ek, de főleg csakis földdel, fával és vassal (kiselejtezett vasuti sinekkel stb.-vel) építtetnek. Igen sok esetben az ily E.-eket eleinte csak a futólagos erődítéshez hasonlóan készítik el és csak a rendelkezésre álló időhöz mérten erősbítik mindinkább. Az erődítésnek egy külön része a várvivóerődítések (l. Várharc) és a földalatti erődités (fr. fortification souterraine); azaz az aknaművek építése, amelyek sajátképen csakis a föld felszinén épített E.-ek segédművei.
Az E. története: Ősidőkben (melyekből történelmi adatokat nem ismerünk) is építettek már E.-eket; tüskés bokrokkal, védő cölöpzettel, föld- és kőgátakkal vették körül az oly helyeken választott lakóhelyeket, a melyekbe többnyire csak kevés, könnyen elzárható utakon lehetett jutni (meredek sziklákon, mocsáros helyeken, vagy épenséggel cölöpzettel a viz tükre fölé készített hidláson stb.). Néha két, sőt több körgáttal vették körül a lakóhelyeket. Több ily őskori E. maradványainál meggyőződtünk, hogy építőik oly kövekkel rakták össze a védőgátakat, amelyek ha felépítésük után körülöttük rakott nagy tüzek által hozamosabb időn át izzóvá tétettek, üvegszerü anyaggá olvadtak össze; ezeket üvegsáncoknak (Glasburgen) v. salaksáncoknak (Schlackenwälle) nevezik. Alaprajzuk szerint megkülönböztetnek kör- vagyis gyürüsáncokat, melyeket főleg síkságon, sokszor - ingoványos és mocsáros vidékeken - cölöpzet-alapra építettek; néha a gyürüsáncok többnyire többé-kevésbé szabályos kör- vagy ellipszis-alakuak s néha domb- vagy hegytetőt vesznek körül. Néhol az ősemberek három oldalon egy könnyen meg nem mászható hegyfoknak csakis negyedik oldalát zárták el egy erődítéssel; az ily E.-t várgátnak vagy gátvárnak (ném. Burgwall vagy Wallburg) nevezik. Végre ott, ahol a törzsek már nemzetekké egyesültek és közös érdekeik megvédését közös ügynek tekintették, egész vidékeket zártak el E.-ekkel, ellenséges bekalandozások ellen; e célra néha száz meg száz kilom. hosszu védgátat építettek, melyeket a nép ördögárkoknak stb.-nek (a német nép: Pfahlgraben, Teufelsgraben, Schwarzer-Graben, Schweinsgraben stb.) nevez. Már az ó-kor kezdetén a nevezetesebb városokat, fejedelmi lakóhelyeket stb. magas kőfallal, védőtornyokkal stb.-vel vették körül, amint az részint azoknak mai napig fenmaradt romjaiból, részint az Eufrates és a Tigris völgyében és az Egyiptomban talált domborművek és falfestményekből kitünik, részint pedig a történelemből tudjuk. Mig a spártaiak «a férfiak mellét» tartották a legjobb E.-nek, addig a világhódító rómaiak különös súlyt fektettek az E.-re. Csapatjaik nemcsak az elfoglalt vidékeknek katonailag fontos pontjait alakították át várakká, hanem még menet alatt is, mihelyt ellenség általi megtámadtatásuk csak lehetséges, ha nem is valószinü, volt, táborukat mindig védőgáttal vették körül. A középkorban főleg a nagybirtokosok és a városok lakói biztosították magukat és vagyonukat E.-kel. Igy keletkezett a várépítészet és a városerődítészet, mely a lövőfegyverek feltalálása és folytonos tökéletesbítése folytán különösen a XV-ik, s azután a XVII. században, és végre e század hetvenes éveiben nagyon megváltozott. L. Erődítési rendszerek.
(fr. systemes de fortifications). A XVI. sz. óta a legnevezetesebb katonai építészek más-más elvek szerint készített erődítési terveket tartottak a legcélszerübbeknek, melyek követőik által mintákul fogadtattak el, és habár minden korszakban találkoztak katonák, akik meg voltak győződve arról, hogy az az erődítés a legjobb, amelynek terve csakis a helyi viszonyok és az erődítés céljának tekintetbe vételével készült, mégis a legujabb időkig majdnem minden állam bizonyos sablon szerint építette erődítéseit, kevéssé véve figyelembe az adott terepviszonyokat. A lőpor feltalálása óta megkisérlett, 500-nál több erődítési rendszer közül a legnevezetesebbek: a leginkább a XVI-ik században alkalmazott ó-olasz rendszer, melynek igen szük, csekély felületü bástyáinak oldalai bástyafülekkel (orillon) azaz öbölszerü behajlással voltak a kurtinával összeköttetésbe hozva; e rendszert Micheli alkalmazta először 1527. Verona erődítésénél.
Micheli elvei szerint építette a várakat Tartaglia is. Csakis az e század vége felé s részben még a következő század elején is várakat építő Cataneo (spanyol) és Marchi (olasz) javították a rendszert azzal, hogy a bástyákat sokkal terjedelmesebbnek tervezték s azok közepébe erődfokot (l. o.) hányattak fel, amelyre ágyukat lehetett felállítani; ezenkivül a kurtina elé ravelint építettek s az árok elébe födözött utat készítettek; ezt a rendszert uj-olasznak nevezik. A XVI. század vége felé és a XVII. században Némdetalföldön sok várost erődítettek meg, ahol a talajvizek miatt rohammentes mélységü árkokat nem lehetett ásatni s az idő is rövid volt arra, hogy az ároklejteket kőfalakkal lehetett volna beburkolni; igen széles, vizzel megtöltött árkok mögött csakis magas földgátat hánytak fel, a mely előtt még az árokviz szine fölött uralkodó alacsony védőgátat (faussebraie, ejtsd: foszbre) építettek; az árokba hatolt ellenség elleni működhetés végett még több külmüvet építettek az árokba s végre az árok ellenlejtje előtt védelemre berendezett födözött utat készítettek. E németalföldi rendszernek egy javított módosítása a Coehoorn-féle rendszer, amelynél kőfal képezi a főárok falát és védőtornác az árok ellenlejtjét; végre ellenző gátakat is alkalmazott. A franciák a XVII. század végéig némi módosításokkal az olasz erődítési rendszert alkalmazták, mig az ujkor legnevezetesebb mérnök-katonája, Vauban, másfél századon át majdnem mindenütt, némi csekély módosításokkal alkalmazott erődítési rendszerével nem lépett fel. Vauban, aki 33 várat épített és 300-nál többet átalakított és ezenkivül 53 várostromlást (részben az ő általa épített vagy javított várak ellen) vezetett, nem készített sajátképen soha általános mintát, hanem mindenütt a terepviszonyok szerint módosította bástyás rendszerét; a katonai irók azonban a Vauban által épített várakat tanulmányozva háromféle módosítást állapítottak meg. Vauban renszereinek javításai, a Cormontaigne és a mezieresi iskola rendszerei, a melyek főleg a kőfalaknak a direkt lövések elleni lehető megóvása és sok menedékerőd és védőtornácok alkalmazása által különböznek Vauban kevesebb költséggel épített erődítéseitől. Mig a franciák a legujabb időkig a bástyás rendszerekhez ragaszkodtak, addig már a mult század elején (1707) a németalföldi Landsberg az ollós erőd (tenaille) rendszerét ajánlotta; ezt az eszmét Montalembert francia tiszt karolta fel, aki a bástyák helyett csillagalaku (ki- és beszökelő védőgátakat) alaprajzot, sok célszerüen épített védőcsarnokot és a főgát mögött állandó védőszakaszok építését ajánlotta, fősulyt helyezvén arra, hogy a várat védő fél a megtámadott oldalon lehetőleg sok löveget állíthasson fel és működtethessen a támadó ellen. Montalembert rendszerét továbbfejlesztették a németek, mig a tüzérségnek a legujabb korban való rendkivüli fejlődése a mostani erőd-rendszerre való áttérést szükségessé nem tette. L. Vár.
Oly helyeken, a melyeken az ellenségnek okvetetlenül át kell haladnia, vagy ahol seregünket, vagy ennek velamely részét az ellenség nem hagyhatja, ha csak hadászatilag nagy veszélynek ki nem akarja magát tenni, erődítés segítségével a vidéket seregünkre nézve oly előnyös harctérré alakítjuk át, hogy csekélyebb erővel nagyobb erőt is fel tudjunk tartóztatni, vagy hogy az ellenség támadásai által annyira meggyengítse magát, hogy későbben sikerre való reménnyel támadólag léphetünk fel. Az ily hadállást E.-nak vagy erődített csatatérnek nevezik. Az E.-okon szükséges erődítési stb. munkákat többnyire csak háboruban hajthatják végre s békében legfölebb a valószinüleg döntő csatatérekké válható területeken fekvő vidékeket tanulmányozzák alaposan s az azokon esetleg végrehajtandó erődítési stb. munkáknak terveit előre elkészítik, hogy abban az esetben, ha az szükségessé válik, az E.-sá való átalakítás gyorsan végrehajtathassék; némely államban (Oroszország és Franciaország) azonban az E.-oknak építését, legalább részben, már békében hajtatják végre. Megkülönböztethetjük: a megközelítést nehezítő míveket, a támpontokat és az ezek között hevenyészett tábori erődítéseket (ágyusáncok, vadászárkok, fedező gátak stb.). Támpontokul főleg helységeket, majorokat, kastélyokat, ligeteket stb. erődítenek meg, és ott, ahol ilyen tereptárgyak nincsenek, sáncokat építenek támpontokul; a minden oldal felé megvédhető E.-okat erődített táboroknak is nevezik. E.-okat már a legrégibb idő óta alkalmaztak. A legujabb korban nevezetesekké váltak a Königgrätz előtt 1866. és az 1877-78. a törökök által Plevna és Tsacsaldzsa körül, valamint az oroszok által a Sipka-szorosnál épített E.-k.
l. Erődített hadállás.
l. Erők összetétele és szétbontása.