rosszul képezett szó, melynek határozatlan a jelentése. Használják ebben az értelemben: eszesség, okosság, vagyis ama képesség megnevezésére, melynél fogva körültekintő okossággal rendezzük életünket, tüzzük ki céljainkat s választjuk meg az e célokhoz vezető utakat. Arra a cselekvésre is, mely ily forrásból ered, mondjuk, hogy eszélyes. Nincs eset, hogy jó szavaink valamelyike, legtöbb esetben az eszesség sem pótolhatná.
(Escembu). A Márk-féle krónika szerint (cap. 62.) egy kun vitéz neve, ki egyedül menekült meg a Magyarországba Kapolcs vezérlete alatt berontott s Erdélytől Biharig, innen a Temes folyóig pusztító kunok vagy bessenyők közül, a többit a Szlavóniából utánuk siető Sz. László vagy elfogta, vagy pedig levágta. E. vitte meg a többi kunnak a hirt Kapocs pusztulásáról.
kisk. Szabolcs vmegye tiszai j.-ban, a Tisza partján, (1891) 1626 magyar lak. - Eszenyi I. László fia III. Tamás telepítette le ide a pálosokat az általa alapított társházba, 1356. Számos pártfogóktól támogattatva és megajándékoztatva, fennállott egész a XIV. sz.-ig s a rendnek a sátoralja-ujhelyi tartományához volt csatolva. A XIV. sz. végén elpusztult, de 1631. id. Bribéri Melith, kir. tanácsos egy időre helyreállíttatá. Továbbá sorsa bizonytalan. Vajjon már a pálos-szerzet eltörlése előtt odahagyták-e a szerzetesek Eszenyt, vagy csak akkor szünt meg? nem nyomozható ki. (V. ö. Rupp J., Magyarorsz. helyrajzi tört. II. 62. l.)
1. Dancs. A Baksa-nemzetségbeli Eszenyi család megalapítójának, II. Tamásnak fia. 1288. előtt született. Nevével 1290-1329 közé eső időközben találkozunk. 1290. László nevü bátyjával és nagybátyjával, I. Györggyel, a Sóvári Sós család ősével, nem tudni mi okból, Kun László ellen fordulnak. 1312. tavaszán Amadé fiai ellen vitt ütközetben a sárosi vár alatt sebet kap, de már a Rozgonyi csatában ott harcol a többi Baksa-nembeliekkel együtt a király pártján. E nagy ütközet után Regéc várának ostromára Drugeth Fülöp a Baksa-nembeliekkel együtt őt is felszólítja. 1329-ig - egy félszázadon át - közösen, osztály nélkül birják többnyire a Bodrogköz körül eső birtokaikat a Baksa-nembeliek. Ekkor történt az osztozkodás, melynél az Eszenyieknek Eszeny, Aggtelek (Szabolcsm.) Gálszécshatoda, Visnyó, Parnó és Bosnyica jutott; Dancs még ezenkivül bizonyára személyes vitézségeért a beregmegyei Barkaszó helységet is megkapta adományként. A család oklevelei László és Miklós nevü két fiáról tesznek említést. V. ö. Fejér, Cod. Dip., Anjouk. okm. I-II.
2. E. László. A Baksa-nemzetségbeli Eszenyi család megalapítójának, II-ik Tamásnak fia, Dancs testvérbátyja. Röviden Laczknak hivták. 1290-1329 közt szerepelt; megh. 1341 előtt. 1290. fivérével együtt ő is Kun László ellen hadakozik. Aba Amadé nádorral még Kun László halála előtt összekoccant valami kassai polgár miatt. 1312. tavaszán, mikor Amadé fiai Sáros-Patakot - ez idő szerint a Baksa-nemzetség birtokát - kirabolták, László és rokonai a zsákmányolókat hátban megtámadták és zsákmányukat tőlük elvették. Ez alkalommal László fogságba esett, s ott is maradt, mig a királyi sereg Kassa tájékára nem jött. 1312. Delnafő nevü birtokot (Sárosm.) nyert adományként, mit bizonyára kiérdemelt magának; de utóbb vissza kellett azt adnia, mert kitünt, hogy nem volt adományozható. Három fiáról van tudomásunk: Tamás-, Mihály- és Lászlóról. V. ö. Zichy cs. okm., I. 233. Fejér, Cod. Dipl. VIII/1473. Anjoukori okm., I. II. 452-54.
v. Eszenusok (aram.) a. m. fürdőzők, mások szerint: gyógyítók, vagy jámborok, vagy hallgatók; a Kr. e. II. sz-ban keletkezett zsidó felekezet, vagy helyesebben szövetkezet Sziriában, Palesztinában és Egyiptomban, szigoru vallásos és etikai felfogásokkal és határozottan szociálisztikus irányzattal. Szervezetük és életmódjuk élénken emlékeztet a későbbi szerzetes-rendekre. Kerülve a városok zaját és erkölcstelenségét, többnyire elhagyott puszta vidékeken, kivált a Holt-tengertől nyugatra, Alsó-Egyiptomban a Maeotis-tó mellett laktak külön kis telepeken, itt-ott szórványosan is éltek. Philo és Josephus vagy 4000-re teszik számukat. Szolgák nem léteztek köztük. Az uralomnak minden nemét igazságtalanságnak, sőt a természet törvénye istentelen felbontásának tekintették, mert az emberek testvérek, mindnyájan szabadok, egyenlő joguak. Egyformán laktak és ruházkodtak s közösen étkeztek. Vagyonközösségben élve, együttesen s egymásért dolgoztak, az egyesek szerzeménye a szövetkezeté volt; a betegeket, öregeket s munkaképteleneket gondosan ápolták. A szövetkezet igazgatására előljárókat választottak; felmerült egyenetlenségekben, a törvény vagy a bevett szokások elleni vétségek fölött csak az illető egész telep, vagy legalább annak száz tagja hozhatott itéletet. Esküt nem tettek le, adott szavukat szentségnek tekintették. A felvételre jelentkezőt, miután vagyonát a szövetkezetnek adta át, csak hosszu és szigoru próbaidő után avatták fel tisztító fürdővel, vagy vizzel való befecskendezéssel, s ez alkalommal átadták neki az E. jelvényeit: fehér ruhát, előkötőt, övöt és kapát, az utóbbit állítólag az ürülékek azonnali elásása céljából, valószinüleg egyszerüen mint a munka jelvényét. Az uj tag hite alatt fogadta, hogy a szövetkezet szokásait és törvényeit szentül tartani, könyveit és titkait hüségesen megőrizni fogja, hogy az emberek iránt igazgaságos lesz, a jókat szeretni, a gonoszokat megutálni, az öregeket ápolni, az igazságot mindenben keresni s istent egész szivből tisztelni fogja. Philo állítása szerint, hasonló körülmények közt felvettek éltesebb asszonyokat, valamint egyéb kipróbált erkölcsü nőket is. Olykor örökbe fogadtak apró gyermekeket, hogy szövetkezetüknek neveljék. Életmódjuk pontosan volt szabályozva. Ruházatuk fehér volt; a bortól és hustól tartózkodtak, sokat fürödtek, egyebek közt valahányszor szükséget végeztek. Reggelenként korán keltek, s azonnal a nap feltünte után imájokat végezték, mire mindenki munkájához látott. Foglalkoztak földmiveléssel, gyümölcsfa-tenyésztéssel, méhészettel s olyan mesterségekkel, melyek nem szolgálnak a hadviselés céljainak. A kereskedelmet, mint a birvágy s fényüzés egyik főforrását megutálták, ellenben előszeretettel foglalkoztak gyógyászattal (gyakran büvös szereket is használva), betegápolással s gyógyfüvek keresésével. Délelőtti 11 órakor megfürödtek, más ruhába öltözködtek és közös étkezésre gyülekeztek egy teremben, de a férfiak a nőktől elkülönítve. Ebéd közben a fiatalabbak végezték a szolgálattételt, az öregebbek koruk és tekintélyük szerint foglalták el helyeiket. Az imádsággal kezdett és befejezett ebéd után ismét felvették a munkára való ruhát s estig dolgoztak; a közös vacsorát karének és tánc követte. Mi vallásos gyakorlatukat illeti, szigoruan megtartották a szombati nyugalmat, valamint Mózesnek, akár csak a papokra vonatkozó, tisztasági törvényeit. Sokat böjtöltek, véres áldozatokat nem mutattak be, de azért ajándékokat szoktak küldeni a jeruzsálemi templomba. A szentirással sokat foglalkoztak, mellette többrendbeli misztikus iratokkal, köztük az «angyalok könyveivel». Hittek a lélek halhatatlanságában, tulvilági jutalomban és büntetésben, de tagadták a testnek egykori feltámadását. Törekedtek a szellem felszabadítására, illetve megtisztítására az anyagi és érzéki befolyásoktól, s e célból megvetették a vagyont s a testi élvezeteket, követelték a szenvedélyek legyőzését, tanítottak józanságra, szerénységre s egyszerüségre. Embertársaik iránt igazság, méltányosság és jogegyenlőség voltak főelveik. Az E., bár határozottan a zsidóságból, tán a názir-intézményből indultak ki, idegen elemeket is befogadtak. A Pythagoreusok, némelyek szerint a párzik is, befolyással voltak rájok, az általok felvett misztikai elemeket pedig az uj-plátói tanoknak köszönték. Hogy keresztelő Sz. János hozzájuk tartozott volna, nem igen valószinü; a kereszténység keletkezésére alig voltak befolyással, de igenis az első zsidó-keresztény (ebionita, l. o.) községekre. Az idevágó, elég terjedelmes irodalmat l. Schürer C.-nél, Gesch. d. jüdisch. Volks im Zeitalter Jesu Christi (Lipcse 1886).
Anna, orosz zongora-művésznő, született Sz. Pétervárott 1851 febr. l-én. Az u. o. konzervatoriumban tanult Lesetickijtől, akinek 1880 óta felesége. Művészi körutakat tett Európában, Amerikában, s fellépett Budapesten is. Egyike a világ legjobb zongora-játszóinak.
Az ész eljárása, melynek folytán bizonyos eredményekhez jut el. Nem a logikai eljárásokat értjük, ha É.-ról beszélünk, mert ezek egyetemesek, holott épp az É.-ra vonatkozólag teszünk nagy különbségeket az emberek között, hanem a gondolkodás általános jellegét. Más eszejárása van a parasztembernek, más a műveltnek vagy tudósnak, a haszonleső és a nemeslelkü eszükjárásban is különböznek. Az észnek ez a jellege először azon fordul meg, hogy mily anyaggal dolgozik az ész; aki p. csak a közvetetlen tapasztalat alapján okoskodik, a konkrétet abban a körben, melyet a tapasztalatból ismer, biztosan itéli meg, de egyetemes, elvont fogalmakkal nem tud elbánni; egyetemes gondolatok utján ilyen embernek az esze nem jár; aki p. nagyon egyoldaluan egy gondolatkörben él, mindent, még ami rá alkalmatlan is, erre fog vonatkoztatni. Másodszor azon fordul meg, mily módon szokott a gondolat anyagával elbánni; aki p. mindennek gyakorlati alkalmazására van tekintettel, máskép fogja gondolatait egybekapcsolni, mint a tiszta elmélettel foglalkozó tudós; ilyennek - azt szoktuk mondani - impraktikus az eszejárása. Harmadszor azok az indító okok, ösztönök, szokások, erkölcsi meggyőződések, melyek az elmének sajátos bélyeget adnak. A kereskedőnek rendszerint más az eszejárása mint a művésznek, az államférfiunak más mint a szobatudósnak, a haszonlesőnek más mint az önzetlennek, a becsületes embernek más mint a csalónak, a katonának más mint a békés munkásnak stb. Mindez esetekben a gondolkodás jellege különböző, azaz adott alkalommal más-más gondolatokat, más-más módon kapcsolunk egybe. Rendes az eszejárása az olyan embernek, kinek gondolkodásmódja nem különbözik az ő rendjebeli emberek gondolkodásától; ahol különböző, ott különös (különc) feltünő, eltérő É.-ről beszélünk. Az É. korszakok, életkorok, foglalkozások, műveltségi fokok, nemzetek stb. szerint különböző. Aki másnak eszejárását kitudja találni, az emberismerő.
v. természetjog, az ember és életviszonyai természetén gyökerező, az ész által megismerhető jogszabályoknak foglalatja. Ezeknek a jogszabályoknak rendszeres előadása az ész- v. természetjog tudományát képezi. Az É. elnevezés főleg Kant óta van használatban, jellemezvén egyuttal a tudomány észleges irányát, mig azelőtt a természeti jog elnevezés volt használatos. Nevezik különben még bölcseleti jognak is, minthogy elveit az észből s nem a tapasztalásból meríti; közönségesnek (Puffendorf), isteninek (Thomasius), mert az isten alapította viszonyokon gyökeredzik; dikaiologiának (jogtan). Ezzel szemben mások az É. lételének jogosultságát tagadják s abból a tételből indulva ki, hogy jog csak társadalomban létezhetik, arra a következtetésre jutnak, hogy a jog csak tételes jog lehet. Lehetséges annálfogva jogbölcselet, vagy is a tételes jognak bölcselete, ugy mint a tételes jogok alakulása, fejlődése és sajátságai okainak kutatása, ész- és célszerüségének birálata, de bölcseleti jognak vagy észjognak egyszerüen nincs tárgya. Az É.-tant mivelői két főrészre osztják: általános v. tiszta és különös v. alkalmazottra. Amaz a jognak általános elveit tárgyalja, az utóbbi azokat a társadalmi életviszonyokra alkalmazni törekszik. A különös rész a különböző jogviszonyok szerint, melyekre az É. elvei vonatkoznak, három részre oszlik: magánjogra, államjogra és nemzetközi jogra; mig mások a két utóbbit «közjog» együttes elnevezés alatt foglalván egybe, a különös részt két részre osztják. Az É. főforrása: a józan ész, mert de Groot szerint: Jus naturale est dictamen rectae rationis; mellékforrásai: az emberi ösztönök, melyek között főtekintetüek: az önfentartás, védelmezés, nősülés, társadalmiság, szabadság, szülői szeretet ösztönei; a jogérzület és a tételes jogok is. Segédtanai: az észtan, az erkölcstan, az ember- s jelesül a lélektan; a jogtörténet, a tételes jogtan, s főleg az összehasonlító jogtudomány; a politikai tudományok. Tudományos, rendszeres mivelése a XVII. sz.-ban veszi tulajdonképeni kezdetét, habár nyomaira már az ó-korban, az észjogtan főkérdéseit tárgyazó nevezetes munkákra már a XVII. század előtt is találunk. Kiemelendők a görögöknél Pithagoras, Sokrates, Platon - a köztársaságról és a törvényekről irt két munkájával - és Aristoteles; a rómaiaknál Cicero; a középkorban Salisbury János chartresi püspök (Polycraticusával), a doktor angelikusnak nevezett Aquinói Tamás (de regimine principum); a XIII-ik és XIV-ik sz.-ban Dante Alighieri, Occam Vilmos (doctor invincibilis); a XV. és XVI. században: Macchiavelli a fejedelemről irt munkája, s Livius fölötti beszélgetései; ellenlábasa Morus Tamás, Angolhon nagykancellárja; Bodin János, toulousei Gergely Péter, Botero János, Lipsius Just, Buchanan György (skót történetiró), a francia jogtudós: Hotomann Ferenc, a Junius Brutus neve alatt ismeretes Languet Hubert szász követ, Verulami Baco Ferenc, Anglia nagykancellárja stb.
Az E. rendszeres mivelésének megalapítójául de Groot (Grotius) Hugót (1583-1645) tekintik. De jure belli et pacis cimü nemzetközi jogi munkájával, melyet a tenger szabadságáról irt értekezése előzött meg; vele egykoru az államjog terén fellépett Hobbes Tamás (1588-1679) De Cive és Leviathan cimü műveivel, kinek követője Spinoza Benedek (Baruch 1632-1677), a magánjogra is kiterjeszkedett báró Puffendorf Samu (1632-1694), Leibnitz Godofred Vilmos (1646-1716), Thomasius Keresztély (1655-1728), Locke János (1632-1704); a XVIII-ik sz.-ban báró Cocceji Henrik (1644-1719), Wolf Keresztély (1679-1754), mindkettő külön iskolának megalapítója, kik mellett a harmadik iskolát Thomasius követői, a 4-iket pedig az egyik iskolához sem tartozó ecclecticusok, parlamenti nyelven pártonkivüliek képezik. Böhmer Henning Just hallei jogtanár (1674-1749), Schlötzer Keresztély Ágost (1737-1809) mellett az angol Hume Dávid (1711-1776), Paley Vilmos (1743-1805), a francia Bourlamaqui Jakab János (1694-1742), Helvetius Kolozs Adorján (1715-1771) és ennek tanait népszerüsítő Saint-Lambert Ferenc (1717-1805), és gróf Volney Koszta Ferenc (1755-1820), Voltaire Ferenc Mária (1694-1778), főleg pedig Montesquieu Károly (1689-1755) a törvények szelleméről irott munkájával (Esprit des Lois), Rousseau Jean Jacques (1712-1778), s az elveit követő enciclopédisták, jelesül: Diderot, Raynal, Quesnay Ferenc, a nemzetgazdászatban a fiziokrata iskola alapítója, Turgot Jakab Róbert, XVI. Lajosnak minisztere, Olaszországban Vico Iván (1660-1741); a büngető jog terén korszakot alkotó Filangieri Cajetán (1752-1788) és Beccaria Cézár (1755-1793), a németalföldi Binkershoeck Kornél (1673-1743), a népfelség elvét hangsulyozó Payne Tamás (1737-1809), Franklin Béni (1706-1790), Livingston Róbert (1746-1813) Angliában, Sieyés Emánuel (1718-1836), Mirabeau Honoré (1741-1791), Condorcet Antal (1743-1793), az ellentáborban kiemelkedő Burke Ödön (1730-1797) és Young Arthur (1741-1820) mind oly szellemóriások, kiknek tudományos érdeme az észjognak, mint önálló tudománynak elismerésétől teljesen független. Uj korszak kezdődik az észjogtan történetében a königsbergi bölcsnek nevezett Kanttal (1724-1804), ki a jogot az ész kategorikus imperativusára alapítja; Fichte (1762-1814), kinek az Ich. u. Nicht-Ich homályos bölcseletét lehet olvasni, de megérteni s megemészteni, s a praktikus jog terén érvényesíteni - alig. Herbart Fridrik János (1777-1840), Schelling József Vilmos Frigyes (1775-1854) és Hegel Frigyes Vilmos György (1770-1831) mindannyi uj iskolák alapítói, akiknek s követőiknek tulzásai a történeti iskola megállapítására vezetett.
Hazánkban említendők Köleséry Samu erdélyi orvos (1663-1732), Roys Ferenc (1713-1768), Szedmáky Mihály, ki mint a római jog tanára 1762. először kezdte meg az észjogtannak rendszeres előadását; a Mária Terézia által a természeti magán- és közjog tanszékére meghivott Van der Hayden belga tudós, akinek Martini Károly Antalnak Wolff szellemében irt előadásai vezérfonalául tüzettek ki; a hires kanonista Lakits György Zsigmond (1736-1819) és Filó János esztergomi kanonok; ujabban Brezanóczy Ádám (1751-1833), Ujfalussy János (1790-1845), Fuchs Samu, Szilágyi János, Szibenliszt Mihály, Virozsil Antal, Csacskó Imre, Szeremlei Gábor, Láner Ferenc; a nemzetközi jogban: Gerlóczy Gyula, Pauler Tivadar, Pulszky Ágost stb.
A fahajók építésénél használt laposfejü szeg, melynek két egymással átellenben, és párhuzamosan kiálló hegye van s igy a deszkaeresztéket befoglaló szinvesszők leszorítására igen alkalmas. L. Szinvessző.
Egy előkelő hunn neve, kinek leányát Attila éppen akkor vette nőül, midőn Priskus Rhetor a keletrómai követséggel a hunnok közt járt. Priskus szavaiból azonban nem lehet egész világosan kivenni, hogy E. az apának vagy a leánynak volt-e a neve; Szabó K. p. az utóbbinak tartotta. Vámbéry (Magy. Er. 43.) a hunn nevet a török «es» (barát, társ) és «kam» (pap) szókkal magyarázza.