Gazdasági eszköz mindazon készülék, mely a különböző gazdasági műveletek végzésére kézi erő alkalmazását teszi lehetővé.
a nyelvtanban az igének olyan kiegészítése, mely a cselekvésnek eszközét nevezi meg. A magyar nyelv rendszerint vel raggal jelöli, kivált ha eszközzel, szerszámmal való közvetetlen működésről van szó: késsel vágni, bottal ütni, szeretetet megvetéssel viszonozni; miveltető igék mellett is, pl. az asztalossal megcsináltatom a széket. Néha által jelöli az eszközt, melynek közvetítésével eszközöljük a cselekvést: kifárasztották az országot a szakadatlan támadások által, a cselédek a tiszttartó által kapják pénzöket gazdájuktól. (Németes az által használata szenvedő értelmü ige v. igenév mellett, mert a magyaros beszéd a től raggal jelöli meg azt, akitől szenvedünk valamit, akitől ered a cselekvés: a Gizella által készített egyházi palást: Gizellától; az orvosok által volt gyógykezelve: az orvosoktól volt gyógyítva; a Duna által öntözött téreken: a Dunától ö. t., v. a Duna öntözte t.; a szegény nép által lakott városrész: a sz. néptől lakott, v. a sz. nép lakta városrész.)
(Tisza), nagyk. Szabolcsm. dadai alsó járásában, (1891) 2691 magyar lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral. Ismeretessé tette a hirhedt tisza-eszlári pör. melyet 1883. nyarán több zsidó ellen emeltek, kiket azzal vádoltak, hogy a keresztény Solymossy Esztert 1882 április 1. rituális célból megölték; a vádlottakat a nyiregyházi törvényszék 1883 aug. 3. felmentette.
észlelés, megfigyelés, szemmeltartás, a figyelemnek (l. o.) valamely tárgyra, személyre való irányzása, avégett, hogy minden sajátságát mozzanatát megismerjük; az észlelés eredménye: E. A közönséges életben tett É.-ket megkülönböztetjük a tudományos É.-től, melyhez mindenféle segédeszközökkel élünk, melyek az észlelés eredményét megbizhatóbbá teszik. Ily segédeszköz mindenekelőtt az észlelésre való készülés és készültség. Minthogy az É. a figyelemnek egy pontra való irányzását tételezi föl, előre tudnunk kell, mely fődologra kell figyelmünket összpontosítani, sőt esetleg azt is, hogy körülbelül mit várunk az észlelés eredményeként, hogy azután annál élesebben különböztethessük meg a tényleges eredményt a várt eredménytől. Más szóval ugy mint a kisérletnél, az észlelésnél is fontos, hogy föltevésekből induljunk ki, melyeket a megfigyelés azután vagy igazol vagy megcáfol. Ha nincsenek ily föltevéseink, akkor nem tudjuk mit figyeljünk meg, mit keressünk. Különbséget szokás tenni megfigyelés és kisérlet közt, de lényeges különbség nincs; mert a kisérletnél csak magunk intézzük a jelenségek járását, a megfigyelésnél nem mi intézzük, de a kisérlet is azután nem egyéb mint É., megfigyelése annak, a mi történik. További segédeszközei az É.-nek szerszámok, melyek érzékeinket az észrevevésben segítik, alkalmas hangulata, állapota az észlelőnek (nyugalom, erő frissessége, éles érzékek stb.) Az É. módszerei ama tárgyakhoz simulnak, melyeket észlelni kell. A szoros értelemben vett, azaz a kisérlettől megkülönböztetett É. főleg azokban a tudományokban fontos, melyek a kisérlet számára hozzáférhetetlenek, minő az asztronomia és szociologia.
(görögül idea a. m. kép). A köznyelvben általában minden gondolat, ötlet, főleg oly gondolat, mely elvül (alapgondalatul) szolgálhat vmely cselekvés, intézmény, mű megvalósításának intézésére. Azért mondjuk: eszmékben gazdag, egy eszmém támadt, egy regény, dráma eszméje. Mindez esetekben az E. szellemi képe annak, a mi megvalósítandó, egyszersmind pedig intéző gondolata is; a fődolog, a miből a részletek mintegy önként következnek. A köznyelv azt az árnyalatát is ismeri a szónak, mely szerint felsőbb, elvontabb, a köznapiságtól távolabb álló gondolatokat jelent; igy beszélünk az eszmék világáról, fenkölt eszmékről, eszmeiségről. A filozófiában Platon adott a szónak először határozottabb műszói jelentést. Tanítása az eszmékről középpontja gondolkodásának. Nála E. körülbelül a. m. fogalom (l. o.), az, ami a különbözőkben közös, a sokban az egység, de azokhoz a logikai tulajdonságokhoz hozzáfüz metafizikaiakat is; az E. a mulékony, változékony, semmis érzéki világgal szemben az ami állandó, változatlan, az egyedüli valóság, az igazán létező, a minta. Platon egy szóval a fogalomnak, mint olyannak objektiv, külön létet tulajdonít, filozófiai műszóval; hiposztazálja. A szónak ezt az értelmét főleg a német filozófia őrizte meg, mig a francia «idée» s az az angol «idea» határozatlanabb lélektani jelentést nyert. Uj korszakot indít meg a szó történetében Kant, aki az eszméket az ész szüleményeinek tartja, amelyeknek mint ilyeneknek nincs objektiv jelentésük. Kant után Hegel és Schopenhauer ismét Platon fölfogásához közelednek, de azért a Kant-féle elmélet nyomokat hagyott a köznyelvben is; az E. szubjektiv természete erősen megérzik rajta. Még inkább kitünik ez a vele rokon eszmény szónál (l. o.). - E. a művészetben, l. Alapeszme.
tudat, öntudat. aki tud magáról, tehát gondolatait megitélheti, akaratát irányozhatja, tudja, hogy kicsoda, az eszméletnél van; eszméleten kivül, eszméletlen állapotban van, aki nem tud magáról, félrebeszél, vagy egyáltalán nem adja jelét annak, hogy gondolkodik v. érez. Eszmél magára, azaz saját én-jének tudatára jut (l. Én). Ezért a régi nyelvben föleszmél, a. m. fölébred, azaz öntudatra jön. L. még Ájulás.
eszménykép (ideal), olyan eszme (l. o.), melyet tevékenységünk valamely terén ama tökéletes minta gyanánt tüzünk ki magunknak, melyet el akarunk érni, melyet mértékül használunk a dolgok megitélésében, melyet tehát fölötte becsesnek, tökéletesnek, egyetemesen érvényesnek gondolunk. A megismerésben bizonyos mintáink vannak, melyeket tőkéletesen meg nem valósíthatunk, melyeknek tehát a tényleges gondolkodásban nem felel meg semmi, s melyek mégis irányozzák gondolkodásunkat s kritikai mértékül szolgálnak megitélésére. A logika p. kifejti, hogy mi kell ahhoz, hogy valamely dologról igazi fogalmunk legyen; kitünhetik már most, hogy e mértékkel mérve egy fogalmunk sem igazi fogalom; az ilyen fölfogása a fogalomnak tehát: E.; mégis az E. ismerete föltétele a haladásnak, mennél közelebb jutunk hozzá, annál igazabbak fogalmaink. Hasonlót mondhatunk gyakorlati tevékenységünkről. Vannak erkölcsi ideáljaink, melyek nélkül törekvéseinknek nem volna irányzójuk, erkölcsi itéleteinknek alapjuk. Végre vannak esztétikai E.-eink is, melyek a művészt alkotásaiban, a művek szemlélőjét esztétikai itéleteiben vezetik, nem mindig ugy, hogy tiszta tudatunk volna az ideálokról, vagy hogy ki tudnók őket fejezni. E.-ek nélkül nincs igazi haladás, lehetetlen a haladás megitélése. Az E.-k változnak korszakok, életkorok, foglalkozások szerint, de mindig nagy történeti tényezők, melyek ismerete nélkül a történetet nem érthetjük meg. Az nem von le semmit az ideálok értékéből, hogy mindig csak közelebb jutunk hozzájuk, de egészen el nem érhetjük őket, mert becsük abban van, hogy törekszünk feléjük, mert mindenek fölött becsüljük őket. Az E. az emberi fejlődésnek egyik mozgató, előrevivő, szabályozó ereje.
(associatio idearum), a lelki életnek amaz egyetemes és nagyfontosságu jelensége, hogy a lelki élet elemei általában (érzetek, szemléletek, képek, képzetek, érzelmek, akarások) összekapcsolódnak. Nem szabad az által, hogy itt «eszméknek» társításáról van szó, megtévesztetnünk magunkat; a kifejezés az angol pszihológusoktól ered, az angolban pedig az «idea» (eszme) szónak sokkal tágabb az értelme, jelenti a képzeteket általában. Kezdetben tényleg csak a képzetek társítására voltak tekintettel, holott a társítás principiuma a lelki életben sokkal egyetemesebb; társulnak képzetek érzelmekkel is és megfordítva: érzelmek képzetekkel, továbbá bizonyos képzetek az akarat impulzusain s megfordítva, ugy, hogy a társulás ténye a lelki életet a maga egyetemességében jellemzi, eszmetársítás helyett, mely kifejezés ennélfogva nagyon szük és megtévesztő, a következőkben megfelelőbben csak a társítás szót fogjuk használni. A társítás tényét nem mivoltában, hanem hatásából ismerjük meg s definiáljuk. Két vagy több oly lelki elemet mondunk társítottnak, melyek közül az egyik, mely a tudatban van, vissza tudja idézni a tudatba a másikat, mely a tudatban valamikor megvolt, de most nincs benne. Ezt a tényt nevezzük visszaidézésnek (reprodukció) A társítás ismertető jele tehát a visszaidézés. A társítás és visszaidézés önkénytelen, azaz nem függ akaratunktól s alapja annak, hogy a lelki élet általában a mekanizmusnak egy rendszere, melynek alkotó részei sajátos módon összefüggnek egymással. A lelki életben oly elemek társulnak, melyek valamikor együtt voltak meg a tudatban (egyidejüség), v. közvetlenül következtek egymásra benne (egymásutánság), mindkét eset egyszóval megnevezve: melyek érintkeznek. Minthogy továbbá oly lelki elemek (jelenségek általában), melyek azonosak vagy többé - kevésbbé hasonlítanak egymáshoz, ugyancsak visszaidézik egymást, ezeket is társultaknak gondoljuk s eszerint két formáját különböztetjük meg a társításnak: az érintkezők s a hasonlók társítása. Ami meg a társítás eredményét illeti, szintén két eset lehetséges. A visszaidézett elem a tudatban levővel egy egésszé olvadhat össze. Ha egy sajtóhibát észre nem veszünk s a hibásan nyomtatott szó értelmét mégis helyesen fogjuk fel, mintha helyesen volna nyomtatva, akkor nyilván a sajtóhibás szó helyébe a szónak visszaidézett helyes képét tettük s a két kép egybeolvadt, vagy mint Wundt mondja, egymáshoz hasonult (asszimiláció). Ha gyászruhába öltözött ember látása vidám hangulatunkat megzavarja, a gyászruhával társult érzelmek a gyászruhának most keletkezett képével, általuk fölidézve, egybeolvadtak. A második eset pedig az, amidőn a visszaidézett elem a tudatban levőtől külön marad. Erre ez utóbbi esetre fordítottak gondot a pszihológusok s főleg ezt nevezték társításnak. Az előbbi esetet nevezte Wundt egyidejü (szimultan), a másodikat egymásra következő (szukcessziv) társításnak. A második eset alapja az emlékezetnek (l. o.).
A társítás nagy szerepéről a következő áttekintés adhat némi fogalmat. Érzeteknek érzetekkel és érzeteknek szemléletekkel való társításán alapul az érzéki világfelfogás keletkezése. A helyi jegyek elmélete, mely térbeli felfogásunk mivoltát magyarázza, a társuláson alapszik. A képzetek társulása szolgál alapul a logikai gondolkodásnak, a társulás készíti ki a nyers anyagot a logikai feldolgozásra. A logikai gondolkodás magasabb elvből indul ugyan, össze akarja, ami egymáshoz tartozik, nem ami véletlenül egymáshoz került, kötni, de e célra a társítás a hasonlót társítván össze, előkészíti az utat. Az emlékezet a társítás nélkül lehetetlen volna. A nyelv nem egyéb, mint képzeleteknek társítása, az élő beszéd: szóképeknek mozgási érzetekkel való társítása. Az erkölcsi nevelés célja: az erkölcsnek a megfelelő szokásokat gyökereztetni meg az emberben, ami csak a társítás elve folytán lehetséges. Maga az erkölcsi élet is erkölcsi érzéseknek gondolatokkal és cselekvésekkel való társításán alapul. Hasonlókép az esztétikában is nagy szerepet visz a társítás elve, mert hogy minden esztétikai becslés azon érzéseken alapul, melyeket valamely tárggyal, gondolattal összekötünk. A fantázia magyarázatában is a társítás elvéé a főszerep. A társítás elve még távolról sincs eléggé kiaknázva a lélektanban. A társítás ereje különböző mozzanatoktól függ. Egyike a legfontosabbaknak az ismétlés. Mennél többször érintkeztek elemek, annál erősebben társulnak, annál könnyebben idézik egymást vissza. Mennél különbözőbbek az érintkező elemek, annál nehezebben társulnak. De az ismétlés helyét pótolhatja a figyelem is. Amely érintkező elemeket nagy figyelemmel lesünk, azok bensőbben függnek majd össze. Hasonlókép, ami különcségénél fogva nagy benyomást tesz reánk, figyelmünket leköti, jobban tapad össze. A figyelmet rendkivül élesztheti érdeklődésünk, szeretetünk. Akit szeretünk, annak beszédjére, sajátságaira jobban emlékszünk. A mely elem sok más elemmel társult, könnyebben reprodukálható. Ha valamit leirok magamnak, a leirtat társítottam a betük képével, a papir képével, melyre irtam, tudom, hogy valamely mondat a lap élén, közepén vagy alján van s ezek a társítások könnyebben visszaidézik azt, a mit leirtam. A mit mindig egy bizonyos rendben társítottam, azt ugyanabban a rendben könnyebben visszaidézem, mint más, p. a megfordított rendben stb. stb.
város Keneh felső-egyiptomi tartományban a Nilus balpartján, az é. sz. 25° 17' 38'' alatt mintegy 9000 lak. Két pamutkelme- és melayeh nevü sál-, meg agyagedénykészítéssel, meglehetősen élénk kereskedéssel, amelyet részben a Szennahból érkező karavánoknak köszönhet. Az 1 km. hosszu és 1/2 km. széles városnak a hieroglif feliratokban Sennu vagy Szeni volt a neve, Strabon Latopolisnak nevezte. A régi emlékei nagyobbára elvesztek, csak a folyóparti rakodó és egy templom romjai maradtak fenn. Ez utóbbi, amelyet Mehemed Ali ásatott ki, a Ptolemaeusok idejéből való. Előcsarnokába 32 lépcső vezet föl, födelét 24, négy sorban álló oszlop tartja fenn, ezeknek fejei a legkülönbözőbb alakuak és igen jó karban vannak. Feliratai közül a legérdekesebb a Decius császár korából való, mivel ennél ujabb keletü hieroglif-irást még eddig nem találták.
észrevétel, a közhasználatban igen határozatlan jelentésü; értjük rajta a dolgok fölfogását általában, (főleg az igének ez a jelentése: «észreveszem», hogy az idő hüvösre fordul), de azt is, ami mondandóm van valakinek okoskodására, beszédjére; ez utóbbi értelemben körülbelől annyi, mint megjegyzés (főleg mint főnév). L. még Apperceptio.