(olasz), a XVI. sz.-ban Olaszországban és később Franciaországban is használt hosszu (kigyó-) várágyu, amely 2 méternél hosszabb volt, 4 métermázsát nyomott és amelyből mintegy 2 klg.-ot nyomó vasgolyót 1800 lépésre lőttek.
Aniello (Angelo), olasz festő és rézmetsző, szül. Nápolyban 1600., megh. u. o. 1665. Ribera tanítványa volt. Résztvett Masaniello fölkelésében, tanítványaiból és barátaiból a compagnia della morte-t alakította, majd egy időre Franciaországba volt kénytelen menekülni. Roppant tetszést keltett bibliai és történeti csataképeivel; oracolo delle battaglie-nek nevezték el, ő volt a csataképfestés meghonosítója Nápolyban, de azon képek, melyeket neki tulajdonítanak (Madrid, Nápoly), nem adnak világos fogalmat művészetéről, valamint ama nehány rézmaratás sem, melyeknek eredete szintén kétséges. Mestere volt Salvator Rosának.
(ejtsd: fákner), 1. Hugh, angol botanikus és palentologus, szül. Forresban (Skócia) (1808) febr. 29., megh. Londonban 1865 jan. 31. Az edinburgi egyetemen orvostant tanult; 1830. a keletindiai társaság szolgálatába lépett és 1832-35-ig Kelet-Indiában a saharunpuri botanikus kert igazgatója volt. Mint paleontologus átkutatta a Himalája alsó hegysorait és nagy gyüjteményt állított össze a kövült maradványokból, melyeket rendezett és leirt. Ő honosította meg a tea-ültetvényeket Asszamban és a perui kinafát a himalájai vidékeken. Európába való visszatértekor (1855) megvizsgálta a nap vizlerakodásait Amiens mellett, Dél-Franciaország és Sicilia üregeit és a gibraltári csontbarlangokat. A Himaláján sok ritka növényt gyüjött és küldött szét a herbariumokba. Ő fedezte föl és tenyészetette az Asa foetida növényét (l. Aszandkóró, Aucklandia). Művei: Fauna antiqua Sivalensis (London 1848-49. 9 rész); Descriptive catalogue of the fossil Remains of the Vertebrata in the museum of Bengal (Kalkutta 1859) és több, a geologiai társaság Transactions-aiban megjelent emlékirat. F. hagyatékából Murchinson Palaeontological memoirs and notes c. művet adott ki (London 1868, 2 kötet).
2. F. Vilmos, skót költő, szül. Edinburgban 1732 febr. 11., megh. 1769 vége felé. Borbély fia volt; korán árvaságra jutván, tengerésznek állt be s egy olasz part közelében szenvedett hajótörés után megirta The shipwreck c. költeményét (Lond. 1762. uj kiadást rézmetszetekkel és életrajzzal Clarke adott u. o. 1804.; a legujabb kiadás 1872. jelent meg), mely nagy tetszést aratott s különösen a tenger, a tengerészélet és a hajó berendezésének nagyszerü ecsetelésével tünt ki. E költeménye a kir. tengerészetnél való alkalmaztatását hozta meg neki. 1769. Indiába ment az Aurora hajóval, mely decemberben a Fokvárosig ért s azóta nyoma veszett. Irt még F. ódákat, szatirákat (The demagogue) is, melyek Poems cimmel jelentek meg (Mitford kiadásában 1836., uj kiad. 1870.). Irt azonkivül kitünő tengerészeti szótárt Universal dictionary of the marine cimmel (1711, uj kiad. Burnaytól 1815).
(ejtsd: falkoné) Móric István, francia szobrász, szül. Veveyben (Svájc) 1716., meghalt Párisban 1791.; Párisban Lemoine tanítványa volt, hirnevét 1739. állapította meg rendkivül realisztikus szobrával, mely azt a jelenetet ábrázolja, mikor Krótoni Milót egy oroszlán széttépi. Ezt követték: Pygmalion, Fürdő nők, Fenyegető szerelem, a Haldokló Krisztus és az Angyali üdvözlet (Páris, szt. Rókus-templom), Lengyelország bukása, Dubarry tánca XV. Lajos előtt, a 3 Grácia, Pygmalion és Galatéa. Legnagyobb műve Nagy Péter hatalmas lovasszobra sz. Péterváron, melyet II. Katalin cárnő megbizása folytán (1766. kezdve) készített el. Műveinek legnagyobb része Angolországban van. 1754. az akadémia tagja, 1778. a festő- és szobrászakadémia igazgatója lett. Élete vége felé irodalmilag működött: lefordította Plinius XXXIV-XXXVI. könyvét, kiadta a Réfléxions sur la sculpture (Páris 1768), Observations sur la statue de Marc-Aurele (u. o. 1771), Oeuvres littéraries (u. o. 1781-82, 1787) c. műveket.
János Mária, olasz festő és építész, szül. Veronában 1458., megh. 1534. Melozzo da Forti tanítványa, nehány tempera képe kivételével csak dekorativ festményeket festett. Jelentékenyebb volt építészeti tevékenysége, melyet főleg Pádovában gyakorolt. Ott építette a Capitanio palota egy részét, a városnak néhány kapuját; legkitünőbb műve azonban a Cornaro Luigi számára 1525. épített Giustiniani palota, melynek minden részlete nemes izlésü.
(állat), l. Sólyomfélék.
Miklós, középkori francia iró, ő fordította le 1307. latinra Haython örmény születésü prémontrei papnak franciául irt művét: Livre de la fleur d'Orient, a mongolok történetének egyik fontosabb kutforrását. V. ö. Strakosch-Grossmann, Der Mongoleneinfall in Mitteleurópa (1893).
l. Koponya.
v. faldistolium (középk. lat.), olyan szék, melynek lábai keresztben vannak és egy tengely körül forognak, ugy hogy a szék összetehető. Ebből származott a francia fauteuil. - F. továbbá az a hordozható szék, melyen a püspök egyházi ünnepek alkalmával akkor ül, ha a nem mozdítható püspöki trónust igénybe nem veheti. Különben néha, bár helytelenül, a trónt is F.-nak mondják; a pontos liturgikus nyelv a kettőt mindig megkülönbözteti. (Caerem. Ep. I. c. 7. sz. 4.)
(lat. versus Phalaecius), a görög verselés egy formája, a logaédi soralakok egyike; öt trochaeusi láb, melyek közül a második mindig aprózott (azaz kyklikus daktilus), az első bázisul szolgálván, többféle mértéke lehetett, a római költők óta leginkább spondeus. Összesen 11 szótag lévén benne, görögösen hendekasyllabusnak is nevezték. Feltalálója Sapphó volt s azért nevezik sapphói versnek is, de e néven azt a másik, ehhez nagyon hasonló sort értjük inkább, melynek nem a második, hanem a harmadik trochaeusa aprózódik kyklikus daktilussá. Célszerübbnek látszott tehát ezt Phalaecus alexandriai költőről nevezni el, aki gyakran használta önállóan, szakozatlan soros költeményekben. Előtte a görög lirikusok és drámaköltők egyéb mértékekkel vegyítették. Mikor a karénekek művészi, de nehéz kompoziciója iránti érzék elenyészett, akkor karolták fel inkább e mértéket mint önálló formát, igy az alexandriai és a római költők (Catullus). Ez alakban is mint lirai forma szerepelt s lágy esése, dalszerü jelleme miatt a dalfélékben kedvelték. A magyar költészetbe is átjött a klasszikai iskola korában (Kazinczy, Virág enyelgő, Vitkovics komoly költeményekben használják; Berzsenyinél nincs); tisztán, szakozatlanul fordul elő, de Kazinczy alkotott belőle négysoru strófát, negyedik sorul adonius verssel, a sapphói versszak mintájára.