(fali kör, cercle mural, quadrans Tychonicus), a régibb csillagászat első pontos, ma már idejét multa műszere, melyet először Tycho de Brahe alkalmazott Hween szigetén épült uranienbergi csillagvizsgálóján. Lényegében véve pontos fokosztályzattal biró körnegyed, melynek széles limbusa rendesen ugyancsak a Ticho felfedezte transversális osztást tünteti fel, a fok törtrészeinek lehetőleg pontos meghatározására. Tycho vele már egyes ivperceket is volt képes meghatározni. A műszer függőeleges, pontosan DÉ-irányban épült falra volt erősítve és osztásának középpontja körül forgatható vonalzóval ellátva, mely a csillagok irányának meghatározására szolgált s melyet Picard óta (1667) fonalkeresztes távcső pótolt. A F.-sal főleg a csillagok delelési magasságát észlelték s a körnek, lehetőleg nagy pontosság elérése kedvéért gyakran 10 méterig menő sugarat adtak. Ma ezen készülékeket a hasonlíthatatlanul pontosabb meridiánkör pótolja, az utolsó F.volt talán az, melyet Gambey készített a párisi csillagvizsgáló részére. Egy gyönyörü példánya az egri csillagvizsgálón is látható. A quadransok gyakran kisebb méretekben, függőleges oszlopra erősítve, hordozható műszerekül is szolgáltak a csillagoknak magasságmeghatározására. E minemüségben ma a teodolit és sertáns szorította ki a gyakorlatból.
Falerii ó-italia város lakói. L. Falerii.
1. Miksa, a magyar hirlapirók nesztora, publicista, politikus. Szül. Pesten 1828 okt. 7. Atyja jómódu kereskedő volt, de a maga hibáján kivül csődbe jutott s az egykori jómód helyett családjára a sanyaru évek hosszu sora várt. Ez évekre esik F. iskolázása is. Tökéletesen a maga erejére utalva, korán megtanulja a küzdelmet, megszokja a munkát és türelmet, s vérévé válik a minden akadályt legyőző kirtartás. Mivé lett, magának s egyénisége eme korán kifejlett tulajdonságainak köszönhette. Kitünő tanuló volt mindvégig; pedig ideje nagyrészét arra kellett fordítania, hogy korához és tanulmányaihoz mért keresetre is tegyen szert. Órákat adott tanulótársainak és másoknak; egyebek közt egy tekintélyes, németajku fővárosi polgárnak Kossuth Magyar Hirlapját s más magyar hirlapokat olvasott fel és fordított le élőszóval németre. E foglalkozás vezette őt első irodalmi kisérleteire. Magyar költőket kezdett németre fordítani, s figyelemre méltó tény, hogy ő volt az első, aki Petőfinek németre fordításával az irodalomban megpróbálkozott (1843). Nem volt még tizenöt éves, mikor emez első irodalmi zsengéi a Budapesten megjelenő «Spiegel», majd az «Ungar» c. német lapban napvilágot láttak. Csakhamar vágya támad, hogy magyar iróvá legyen. E téren is fordításokkal kezdi a Honderüben, de nem sokára oda jut, hogy Frankenburg hires lapja, az Életképek, nehány apróbb, önálló dolgozatot is közölt tőle. Ebben az időben tért haza Párisból Hugó Károly, aki, noha erősen küzködött a magyar nyelvvel, mégis magyar költő akart lenni. F. járt az ő kezére. Egyik darabját lefordította (Brutus és Lucrétia, Báró és bankár), másikat megirni segített (Egy magyar király), s mindannyi az ő tollából került a Nemzeti Szinház deszkáira. Még nem iró, de már irodalmi szolgálatokat teljesít, s inkább ösztönszerüleg és öntudatlanul, mint a jövőbe látással vagy annak sejtésével megindul azon az uton, amelyen egy hosszu élet termékeny munkásságával szolgálta nemzetét. Még Budapesten lefordította Jósika regényét, Zrinyi a költőt németre, s miután egyetemi tanulmányai végzésével a filozófia doktorává avattatott, 1847 őszén felment Bécsbe, hogy az ottani politechnikum hallgatói közé iratkozzék.
Bécsben is nyomorgáson kezdi, de van már fegyvere, irótolla, amellyel minden akadályon keresztül vágja magát s csodálatos gyorsasággal fényes jövőt nyit magának. Főiskolai tanulmányait hamar félbeszakította a márciusi forradalom, melynek áradata magával sodorta. Beáll az akadémiai légióba, de nem a barrikádokon szerepel, hanem szorgalmasan irogat a radikális «Studenten-Courir», majd a «Freimüthige» c. rövidéletü helyi lapokba. Az októberi forradalom szerencsétlen vége után e lapok megszünvén, F. kenyér nélkül maradt s jóemberei támogatásával tengette életét. Közel volt a kétségbeeséshez, de azért sem magát meg nem tagadta, sem e szép napok tanuságához és emlékéhez hütlenné nem vált. A szerencse nem sokára segítségére jött. Mások bátorítására ismeretlenül cikket küldött az akkori tekintélyes «Österr. Zeitung»-ba, melyben Magyarország alkotmányos jogainak helyreállítását sürgette s ennek különösen Ausztria szempontjából való fontosságát fejtegette. A cikk megjelent, nagy hatást keltett s a husz éves ifju első publicistai sikere döntő fontosságuvá lett egész életére. A lapnak jól fizetett állandó munkatársává szegődött s az is maradt, mig a rendőrség 1849. márciusban a lap megjelenését végleg el nem tiltotta. Ekkor a «Wanderer»-hez ment át s ennek munkatársa maradt másfél évtizeden át. Ifjusága legszebb éveit e lapnál töltötte; e lapba irta ragyogó cikkeit, melyekben szelleme egész gazdagságával bátran és állhatatosan védte önkényuralom alá kényszerített hazája igazait. Azzal, amit irt, nem csupán irói érdemeit gyarapította, hanem jelentékeny hazafiui szolgálatot teljesített. Igy itélték meg az egyszerü bécsi hirlapiró munkásságát idehaza a kortársak is s közéletünk egykori vezérfiai, akiken a nemzet az ő reménységeivel csüggött, szivesen fogadták őt munkatársukul.
F. nemsokára két tollal is irt, hogy szolgálatait megkettőztesse. A «Wanderer» mellett munkatársává lett a Bécsben megindított Magyar Sajtónak, majd a Pesti Naplónak küldözgette (Fk.) jegy alatt hires cikkeit a császári székvárosból. Mint magyar hirlapiró e cikkekkel vetette meg nagy hirének és hatásának alapját. Évek során át a magyar közönség annyira hozzájuk szokott, hogy leste-várta azokat, gyönyörködött sziporkázó elmésségükben s szedegette belőlük a köveket a reménységei épületének felrakásához. Az ötvenes évek vége felé F. már a legélénkebb személyes, mondhatni bizalmas baráti összeköttetésben áll nagyjainkkal, akik mellett szemlátomást nő maga is. Sorsa a legnagyobb magyarral, a Döblingben sinylődő Széchenyivel is összehozta. 1858-ban huzamosabb időn át hetenként háromszor-négyszer is kirándult hozzá Döblingbe, s annyira megnyerte bizalmát, hogy névtelenül kiadott iratainak nagyobbrészét ő készítette sajtó alá. Egyikhez előszót irt, másikba egész fejezeteket illesztett, s mig körülötte kegyeletes szolgálatot teljesített, megrendítő halála után egy kitünő essayban állított oszlopot emlékének. A közönségesnél nagyobb megtisztelés volt rá nézve, mert legjobbjaink hálás elismerését foglalta magában, midőn a M. T. Akadémia éppen Deák Ferenc ajánlatára 1863-ban tagjai közé választotta. Sikerei, a hazai viszonyok és a külföldi helyzet alakulásai mind merészebbé teszik az osztrák politikával folytatott harczában. Nem is kerülte ki az akkor mindenható Schmerling üldözését. A «Wanderer»-ben megjelent egyik cikke miatt sajtópört akasztottak nyakába; hat hónapi sulyos börtönre itélték, amelyet azonban a legfőbb törvényszék felére szállította le; a bécsi takarékpénztárnál elfoglalt állásában előmenetelét megakasztották s mindenkép éreztették vele a hivatalos hatalom nyomását. Börtönbüntetését leülte, az üldözést elszenvedte, s annál nagyobb buzgósággal folytatta munkásságát. Sőt nem sokára oly téren szolgálhatta hazáját, amelyen előtte hirlapiró még nem szedett babérokat. Az osztrák-porosz háboru lezajlása, a Schmerling politika rendszerének összeomlása és a magyar nemzettel való kibékülés megindítása után 1866. szeptemberben Erzsébet királynéhoz szólíttatott, hogy a felséges asszonynak órákat adjon a magyar nyelvből és irodalomból. Ez órák ugyszólván megszakítás nélkül folytak hol Bécsben, hol Schönbrunnban egészen a koronázás idejéig, s F. hüséges ápolója volt ama nemes rokonérzésnek, amellyel a bálványozott királyné a magyar nemzet iránt viseltetett.
A kiegyezés megtörténtével, a koronázás után F.-nak nem volt maradása Bécsben. Még 1867. decemberben hazaköltözött a magyar fővárosba és átvette a Pester Lloyd szerkesztését. Fontos feladat jutott osztályrészéül: képviselnie, védnie, erősítenie kellett a nem magyar ajkuak előtt és a külföld előtt a kiegyezést, a királyával kibékült alkotmányos Magyarországot és ennek jogos aspirációit. Lapját magas szinvonalra emelve s ezen mindvégig megtartva, tekintélye hamar nőtt, időfolytán valóságos hatalommá vált. Midőn 1892-ben megünnepelte szerkesztőségének huszonötéves jubileumát, azok a kitüntetések, amelyekkel elhalmozták, fényes világításba helyezték politikai egyéniségének jelentőségét. Mert e hosszu negyed század alatt nemcsak a hirlapirás terén müködött. Már 1869. megválasztották országos képviselőnek s azóta megszakítás nélkül tagja a törvényhozásnak. A zajos szereplést soha sem kereste, de a komoly, nehéz munka elől nem tért ki s szavának sulya évről-évre emelkedett. Noha mint szónok is megállja helyét, munkásságának sulypontja a parlamentben a bizottságokra esik. Itt is inkább tollával, mint szavával iparkodott használni. Csengery halála óta őt szokták megbizni a képviselőház választófeliratainak elkészítésével; a magyar-horvát regnikolaris deputáció nagybecsü jelentése az ő müve; a delegációkban évek óta a külügyi albizottság előadója és klasszikus stilü jelentéseinek szerkesztője. Politikai állása a közélet minden terén megnyitotta számára az utat; se szere, se száma azoknak a kulturális és közgazdasági vállalatoknak, amelyek nevéből, tevékenységéből részt kértek maguknak.
Midőn megalakult a hirlapirók nyugdijintézete, őt választották meg elnöknek; az irók és hirlapirók körének, az Otthonnak örökös tiszteletbeli elnöke. Az utóbbi években mind sürübben kereste föl közleményeivel a szépirodalmi lapokat és a politikai napilapok tárcarovatát. E közleményeiben megemlékezéseinek gazdag tárházából osztja a kincseket s mint született memoire-iró áll előttünk. Csak egy-két ilyen megemlékezését említem a következőkben: b. Eötvös József ifjuságáról (P. Napló), b. Eötvös J. legelső környezete (Főv. Lapok), báró Eötvös J. ifjukori barátai (P. Hirlap), b. Eötvös J. a kiegyezés előtt (Főv. Lapok), b. Eötvös J. és a kiegyezés (M. Salon), b. Eötvös J. utolsó éveiből (Főv. Lapok), Trefort Á. (M., Salon), Apróságok b. Kemény Zs. életéből (P. Hirlap), Széchenyi I. gr. és kora, ford. Áldor I., Széchenyi Ferenc (Magyarorsz. és Nagyv.), Széchenyi haláláról (Hölgyfutár), Összeesküvés Döblingben (P. Hirlap), gr. Andrássy Gyula keleti politikája (P. Napló); magáról: Pályakezdetén (M. Salon), Hogyan kerültem fogságba (M. Szellemi Élet), Fogságom (M. Genius), A királyné (M. Salon) stb. stb. V. ö. Szinnyei József: Magyar irók. III.k., 94-101 l.
2. F. Zsigmond, lovag, az előbbinek öccse, szül. Pesten 1831 ápr. 27. szegény, polgári szülőktől s már tiz éves korában nyomdászinas lett. Az akkori inasi évek sanyaruságain keresztülgázolva dolgozott mint segéd és tördelő, majd 1848. nemzetőr lett s a szabadságharc lezajlása után Bécsben kapott alkalmazást, ahol csakhamar nyomdaigazgató s az akkor Bécsben megjelent két magyar lap buzgó támogatója lett. 1868. tért vissza Pestre, hogy a Pesti könyvnyomda részv. társ. igazgatóságát átvegye. E minőségében rendkivüli munkásságot fejtett ki s a hazai nyomdászati ipar szinvonalának magas fejlesztése körül nagy sikerrel müködött közre s e téren még most is szakadatlan munkásságot fejt ki. Számos emberbaráti s közintézetnek oszlopos tisztviselője, két jelentékeny pénzintézetnek elnöke, s az orsz. iparegyesületnek évek óta alelnöke. A köztéren való munkásságáért nyerte a lovagi rangot és számos más kitüntetést. 1893. ünnepelte félszázados nyomdászati jubileumát s a vezetése alatt álló intézet 25 éves fennállását.
Adalbert, porosz államférfiu, szül. Matschkauban (Sziléziában) 1827 aug. 10. Jogi tanulmányainak végeztével törvényszéki ülnök lett Boroszlóban (1850); de 1861. Berlinbe került mint államügyész. Ekkor dolgozta át az u. n. Fünfmännerbuch néven ismert Ergänzungen u. Erläuterungen der preussisch. Rechtsbücher 4. kiadását. Ez a munka, melynek eredetijét Gräff, Koch, Wentzel, Rönne és Simon Henrik irták, nagyfontossági kiegészítő része a porosz közjognak. Ez érdemei fejében F.-ot az igazságügyi minisztériumba hivták, 1858. a lycki kerületben képviselőnek választották s e minőségben Mathis pártjához csatlakozott. A Lippe-minisztérium alatt kilépett a minisztériumból, azonban Leonhardt igazságügyi miniszter visszahivta s előadó-tanácsossá nevezte ki. Tagja volt továbbá az alkotmányozó é.-ném. birod. gyülésnek (1867), a kormány meghatalmazottja a szövetségi gyülésen (1871) és tagja a ném. polg. perrendtartás megállapítására kiküldött bizottságnak. A Mühler-kabinet visszalépése után kultuszminiszter lett (1872 jan. 22.). Nehéz feladat várt rá s heves küzdelmek a katolikus egyházzal és a kat. centrumpárttal. Ugyanakkor a protestáns egyháznak Poroszország nyolc régi tartományaiban az által igyekezett önálló helyzetet biztosítani, hogy az 1875. rendkivüli egyetemes zsinat által elfogadott zsinati szervezetet 1876. a porosz tartománygyülés által is elfogadtatta. Erre azonban az orthodox udvari papi párt magánál Vilmos királynál kezdett F. ellen áskálódni; az általa meghivott Hermannt, az egyházi tanács elnökét buktatták meg, azután magát F.-ot kényszerítették lemondásra (1878). A király ugyan marasztalta F.-ot, de midőn ez látta, hogy Bismarck az eddigi politikával teljesen szakít, ujolag beadta lemondását, melyet most (1879 jul. 14.) elfogadtak. Ezóta a politikai élettel teljesen szakított. 1882. Hammba ment, mint a tartományi főtörvényszék elnöke. Összegyüjtött beszédeiből 3 köt. jelent meg (Berlin 1880).
egy seregbe, csoportba, csapatba gyülekezett v. terelt állatok, különösen kopóféle kutyáknak a falkavadászatra betanított 10-50 darabból álló csapata. A vadat felverő jobb kutyák indítóebek, a falkát vezető kutya vezéreb. - F.-mester v. F.-nagy a falkavadászatnál a falka tulajdonosa, v. annak vezetője.
falkötővas, l. Kötővas.
(növ., adelphus), olyan him, melynek a szála egymással összenő. Inkább összetételében használatos, p. monadelphus, diadelphus és polyadelphus, azaz egy-, két- és többfalkás.
(növ., adelphia), a himek szálainak összenövését jelenti; l. Egyfalkás, Kétfalkás és Többfalkás.
az a vadászat, melynél a falka által hajtott vadat lóháton addig üzik, mig a kutyák meg nem állítják, vagy le nem fogják. Falkával rendesen szarvasra, rókára és vaddisznóra vadásznak, Franciaországban nyulra is. A keletről eredt vadászati mód hozzánk a franciáktól jött s ezért francia- vagy parforce-vadászatnak is nevezik, mert a vad a legnagyobb erőltetéssel üzetik a kimerülésig. A vadászatot a falkanagy, falkamester rendezi. Az indítóebek által felvert vad nyomára a falkát az ostoros személyzet ráterelvén, megindul a futam, mely addig tart, mig a vad megáll, illetőleg mig a kutyák le nem fogják. A lefogott vadat a legelső vadász ur kegyelemdöféssel megöli. Ez a Halali, mikor a vadászkürtöket megfujják, a vadászok e jelre egybegyülnek, jobb kezükről a keztyüt lehuzzák s vadászkésüket félig kihuzzák hüvelyéből. Erre következik a kapzsiraeresztés (l. Curée). A sikerült vadászat esetén a vadásztársaság a főveg mellé zöld gallyat tüzve, kürtszó mellett tér haza.
1. Jakab, német művelődés- és művészettörténész, szül. Ratzeburgban 1825 jun. 21., Erlangenben és Göttingában tanult, mire 1855. konzervátor lett a nürnbergi germán muzeumnál, 1858. a Liechtenstein herceg képtárának igazgatója Bécsben, 1864. a bécsi cs. kir. iparművészeti muzeum igazgatója, 1871. kormánytanácsos és 1885. a muzeum igazgatója. Műveit kiváló szakképzettség, helyes itélet és vonzó előadás teszik becsesekké. Fontosabbak: Die deutsche Trachten- und Modenwelt (1858); Die ritterliche Gesellsch. im Zeitalter des Frauenkultus (1863); Geschichte des modernen Geschmacks (1866. 2. kiad. 1880); Die Kunstindustrie der Gegenwart (1868; a párisi kiállítás alkalmából), Gesch. des Fürstlichen Hauses Liechtenstein (1868-83. 3 köt.); Die Kunst im Hause (5. kiad. 1883); Die Kunstindustrie auf der Wiener Weltausstellung (1873, 2 köt.); Zur Kultur und Kunst (tanulmányok, 1878); Hellas und Rom (fényes diszmunka, 1879); Ästhetik des Kunstgewerbes (1883); Der Garten, seine Kunst- u. Kunstgeschichte (1885); Die k. k. Wiener Porzellanfabrik (1887); Das Kunstgewerbe (1889; a Grote-féle Geschichte der deutschen Kunst 5 kötete), Aus dem weiten Reiche der Kunst (2. kiad. 1889; főleg a keleti művészetről), Geschichte des Geschmacks im Mittelalter (1893); Mittelalterliches Holzmobiliar (I. Bécs 1893). Várady Antal F. után irta: Művészet a házban cimü művet (Budapest 1882).
2. F. János, történet- és nemzetgazdasági iró, szül. Ratzeburgban 1823 ápr. 10., meghalt Drezdában 1876. márc. 2. Erlangenben teologiával, Münchenben pedig költészettel és műtörténettel foglalkozott. 1856. a nürnbergi Germanisches Museum első titkára, 1862. pedig a drezdai állami levéltárnak titkára, illetve levéltárosa lett. Müller J. közreműködésével megindította 1856. a Zeitschrift für deutsche Kulturgeschichte c. folyóiratot, mely azonban csak négy évig állott fenn. Megirta a Geschichte d. deutschen Handels (Lipcse 1859-60, két köt.) és a Die Hansa als deutsche See- und Handelsmacht műveket. A Geschichte des Kurfürsten August von Sachsen in volkswirtschaftlicher Beziehung c. művét a Jablonowsky-társaság a nagy dijra méltatta (1868). Megirta ezeken kivül a Geschichte des deutschen Zollwesens (Lipcse 1869) c. munkáját; számos értekezést irt még a német nemzetgazdaság történetéről az ujonnan megindított Zeitschrift für deutsche Kulturgeschichte c. folyóirat számára, és több tanulmányt közölt Szászország történetéről a történeti folyóiratokban.