magyar néphiedelem szerint azon ember, ki holta után farkassá változik s mint ilyen sok embert és állatot pusztít el. Különösen a gazdáik által életükben megsértett, elnyomott juhászok, vagy a juhász által sanyargatott bojtárok szokták magokat holtok után mint dühöngő farkasok megbosszulni gazdáik nyájain. Miután bosszujokat kielégítették, elvesztik farkasalakjukat s nyugtot talának a sirban. E hiedelmet más népeknél is megtaláljuk, ha más alakban is; a szláv zvokolak, a német Werwolf, az oláh prikolits tulajdonságaira nézve megfelelnek a magyar F.-nak, csakhogy ezek élő emberek, kik tetszésök szerint bármikor farkassá s aztán simét emberré változhatnak át. E hiedelem régi pogány kultuszból eredt. Aki valami bünt követett el, azt a pogány népek rendesen számüzték körökbül s bárki büntetlenül le is ölhette; ilyen embert a germános warch-nak (farkas) neveztek, azaz olyannak, kinek folytonos veszély között farkas módjára kóborognia kellett. Több ó-kori népnél akadtak emberek, kik valami bün miatt vagy fogadalomból az istenségek kiengesztelése végett farkasbőrt öltöttek magura és erődkben, havasokon magányos életet folytattak. Vallásos rajongásuk annyira elhomályosította egyesek kedélyvilágát, hogy magukat az istenség által tényleg farkassá vagy kutyává változtatott lényeknek tartották és embereket s állatokat megtámadtak. Kutyáknak (kinantrópia) v. farkasoknak (likantropia) képzelve magokat, csapatokban járták be a vidéket s mindaddig kóboroltak, mig erejökből kigyogyva elpusztultak. Ilyen eseteket már Herodotos említ (4, 105) a neurok szkhitha népségről. Ez a likantropia, ill. kinantropia mint betegség a késő középkorig tartott. Közép-Európában a középkorban érte el legmagasabb fokát, hol ilyen szerencsétlen nagy csapatokban veszélyeztették az embereket, mignem a boszorkányperek más irányba terelték a képzelődést, de a néphiedelemben megmaradtak ezen alakok mint természetfölötti erővel biró emberi lények, kik tetszésök szerint farkassá, illetve kutyává változnak át.
kisközség Udvarhely vármegye udvarhelyi járásben, (1891) 1133 magyar lak.
(növ., ebvesz, Strychnos L.), a Loganiaaceák fája v. cserjéje (l. az ábrát). A Str. nux vomica L. v. igazi varjuszem (fekete hánytatófa), kelet-indiai, levele kerektojásdad, fénylő, gyümölcse narancsnagyságu, aranyszin, mindegyikben 3-5 kerek, lapos magva van (varjuszem, semina Strychniseu nuces vomicae). Orovosi szempontból, l. Strychnos.
[ÁBRA] Farkasmaszlag.
(növ.), l. Sisakvirág.
(növ.), l. Boglárka.
(növ., már Csapó igy nevezi, farkasfog, koldustetü, villamaga, ördögfog, ragadó villácska. Bidens L. a sugaras fészkesek füve, de sugárvirága gyakrabban nincs. Egy- vagy többnyári; levele átellenes, gyümölcse négyszögletü, bóbitáját 2,3, 4 v. 5, de nem egyenlő fog vagy töviske alkotja (Bidens a. m. két fog). Ez a gyümölcsön is fenmarad, hátra álló horgocskáival a ruhába, állatok szőrébe tapad, bajos eltávolítani. 50-100 faja mind a két világrésznek melegebb és mérsékelt vidékein, hazánkban iszapos nedves helyeken 2 faja terem. Azok közé a füvek közé tartozik, amelyek áradás, lecsapolás v. kiszáradás után az uj talapjon töméntelen számmal jelentkeznek s innen a legelő jószág mindenféle elhurcolja. A B. bipinatus L. amerikai jövevényt már Szenczy Imre említi hazánkból, de a pontos helyét nem közli. A B. tripartitus L. sugártalan, levele 3-7 metszetü. A svéd pór a fonalat sárgítja vele. A B. cernuus L. fészke lekonyul, sugaras vagy sugártalan, levele hosszas, lándsás, fürészelt. Szintén sárgára lehet vele festeni. Német neve alapján paptetü is a neve. A kis hal gyakran bekapja, azután a szájába tapad és megdöglik tőle.
v. farkasméregfü (növ.) a. m.Aconitum Lycoctonum L., l. Sikasvirág.
(Lycosidae), a futópókok (Citigradae) alrendjének egyetlen családja 3 sorba rendeződött, igen különböző nagyságu 8 szemmel, melyek közül a 4 első egy vonalban fekszik, mig a 4 hatulsó egy trapezben rendeződött; magas fejtorral; három hátulsó pár lábán 3-3 karommal, felső fonó szemölcsei feltünően hosszabbak az alsóknál s csak csúcsukon vannak fonócsövek, cribellum és calamistrum nincs. Fajai erőteljesek, meglehetős egyszinüek, hálót nem szőnek s a földön gyorsan futnak. A nőstények petéiket magukkal cipelik, vagy pedig azon ülnek. Európában 7 neme él, melyek közül a Dolomedes Walek, Quyale Sav., Trochosa C. L. Koch., Pisata Sund. és Lycosa Lats. nemeknek hazánkban is több faja tenyészik. Legközönségesebbek a Lycosa-fajok. Ide tartozik a Tarantula-pók (Tarantula andrenivora Walek) is, mely 3-5 cm. nagyra nő, fölül fekete foltos, alul vörhenyes. Délolaszországban és Észak-Amerikában él, a föld szinén a mohok alatt gyüszü forma lakásokat épít. Marása a darázs szurásához hasonlít és gyulladást okoz. Régebben azt hitték, hogy marása görcsös állapotba ejti az embert, melynek hatása alatt a beteg szilaj táncra kerekedik s az olaszoknak van is egy nemzeti táncuk, amelyet tarantellá-nak neveznek. V. ö. Herman Ottó: Magyarország pók-faunája (III-ik kötet).
(növ.), l. Sisakvirág.
(Vád), kisközség Máramaros vármegye szigeti j.-ában, (1891) 1423 oláh lak., vasuti állomással.