György, jogi iró, szül. Pesten 1841 máj. 28-án. A gimnáziumot a pesti kegyes tanítórendieknél, a kereskedelmi s a főreáliskolát szintén Budapesten végezte; 1859-63. joghallgató volt a budapesti egyetemen, 1863-65. fogalmazó-gyakornok a m. kir. helytartó-tanácsnál; 1865-76. tanársegéd és könyvtárnok a kassai kir. jogakadémiánál; 1867-73. u. o. rendkivüli, majd rendes tanár,. 1873 ápr. 3. a pozsonyi jogakadémiához helyezték át, hol az egyetemes európai s a magyar jogtörténetet, valamint az egyházjogot tanítja. Számos történeti és jogi cikket irt a különböző lapokba s több ifjusági iratot és szindarabot fordított németből, franciából. Főbb önálló művei: Magyar pénzügyi törvényisme (Kassa 1870); Magyar közigazgatási jog (u. o. 1870); Számviteltani vezérfonal (u. o. 1870 és Pozsony 1887); Magyar alkotmány- és jogtörténelem (u. o. 1874 és Pozsony 1888) stb. Szerkeszti a Magyar Ifjuság Könyvesházát s a Kortásaink c. füzetes vállalatot. V. ö. Szinnyei, Magyar Irók.
(állat, Pecticornia), általában a fésüalaku csápokkal biró rovarok. Ilyenek p. a szarvasbogarak, szövőlepkék himje stb. L. Csáp és Rovarok.
(növ.), l. Fenyő.
a mozgógátaknak egyik faja, melynél a viz földuzzasztása az által történik, hogy négyszögletü faléceket, melyek alul egy kiálló küszöbhöz, felül pedig valamely alkalmas módon megerősített gerendához támaszkodnak, a folyó medrén keresztben lehetőleg szorosan egymás mellé állítanak. Minthogy a rudak felső végei a könnyebb kezelhetőség szempontjából meg vannak faragva, de különben alsó részüket sem lehet a leggondosabb beállítás mellett sem oly szorosan egymás mellé helyezni, hogy közöttük a viz át ne folyjon: e gát azt a benyomást teszi a szemlélőre, mintha egy óriási fésü volna a folyón keresztbe fektetve. Eme hasonlóságból eredt elnevezése, szokták különben tüsgátnak is hivni, a rudakat pedig tüknek. A F.-ak hosszu ideig nem képeztek önálló gátrendszert, hanem csupán a szilárd bukógátak surrantóit, áteresztő nyilásait. Szerkezetük nagyon egyszerü volt.
[ÁBRA] 1. ábra. Fésüsgát.
A nyilás mindkét végén egy faoszlop volt a gátba beépítve. Az egyik (az 1. ábrán a betüvel van jelezve) csak kevéssel állt ki belőle és csapágy gyanánt szolgált egy vastag, 40-50 cm. középszélességü gerendának (c), mely ugy volt elhelyezve, hogy vékonyabb és hosszabb vége a nyiláson átnyult, vastagabb vége pedig ellensulyozásul szolgált.
[ÁBRA] 3. ábra. Fésüsgát fésüi
A fésük (3. ábra d) alul egy 12-15 cm. magas küszöbhöz (c), fölül pedig a gerendához támaszkodtak, mely karfával van ellátva; minthogy egyuttal hid gyanánt is szolgált, melyről az őr a fésüket beállította. Ezek 2-3 m. hosszuak s 4-6 cm. vastagok voltak. Hogy a földuzzasztott viz nyomása a gerendát el ne fordíthassa, arra szolgált a nyilás másik végén fölállított oszlop (b). A gerenda ugy volt ellensulyozva vastagabb végére rakott nehezékekkel, melyek mozgó talicskára helyezve a forgási tengelyhez közelebbre v. távolabbra voltak huzhatók, hogy a zsilipőr könnyen fölbillenthette: amikor aztán a viz nyomása a folyó irányában lefelé fordította (pontozott helyzet a 2. ábrán).
[ÁBRA] 2. ábra. Fésüsgát fésüi.
Nehogy azonban a gerendát véletlenségből vagy rosszakaratból más is kinyithassa, vastagabb vége alá éket illesztettek és ezt zárral odaerősítették. Hogy a kinyitás alkalmával a viz által elvitt fésüket könnyen ki lehessen fogdosni, kötéllel a parthoz voltak erősítve. Ezen F.-nak hátránya, hogy valamennyi tű nyomása a csupán két végén megtámasztott gerendára vitetvén át, a nyilást nem igen lehetett 8-10 m.-nél szélesebbre venni; éppen ezen okból a duzzasztás magassága is igen korlátolt; mert a nyomás ezzel együtt növekszik. Végre egy bukógátba csak egy ilyen nyilást lehetett készíteni és csak ama part mellé, hol a zsilipőr lakik; minthogy a gerenda kezelése sok helyet igényel és ha mind a két part mellé vagy közbe is akarnánk ilyen surrantót készíteni, akkor egy hidra van szükség, melyen a zsilipőr a kinyitás után az egyik partról a másikra juthasson. Hogy a nyilás ki legyen bővíthető, megkisérlették a gerendát sodronykötéllel helyettesíteni, melyet csörlővel feszítettek ki s bakokkal támogattak alá; eme kisérlet azonban a kezelési nehézségek miatt nem tudott tért hódítani.
[ÁBRA] 4. ábra. Fésüsgát állványa.
A F.-ak csak akkor terjedtek el nagyobb mértékben, midőn (1834) Poirecutee francia mérnök olyan állványokat eszelt ki a fésük felső végének megtámasztására, melyeket árviz vagy jégzajlás alkalmával le lehet a meder fenekére fektetni. Ezen állványok alsó része két csapban (4. ábra c c) végződik, melyek körül az állványt forgatni (vizszintes helyzetbe fektetni és függélyesen fölállítani) lehet. Midőn föl vannak állítva, felső részükön vaskampók segítségével vannak összekötve, midőn pedig feküsznek, nem állanak ki semennyire sem a fenék küszöbe (k) fölött. Az állványok hosszukás négyszög- vagy trapezalakuak. A csapok öntöttvas perselyekben (p) forognak, melyek a fenékhez vannak erősítve. A felső rudra (b) egy gyaloghid deszkái (d d) vannak fektetve. Az állvány legalább egy átlós ruddal (f), a magasabbak pedig a viselendő terhelés szerint még egyéb alkatrészekkel is meg vannak erősítve. Két-két állvány lánccal van egymással összekötve, mely olyan hosszu, hogy az egyik állványt egészen föl lehet állítani és szerelni, midőn a másik még fekszik. Ha a gátat föl akarjuk emelni, két ember megfogja a szélső állvány láncát, fölállítja azt s kampós rudakkal a partfalhoz erősíti és a gyaloghidat ráfekteti. Ugyanigy tesznek a következő állványokkal. Ha ezzel készen vannak, a tűket helyezik el; előbb csak ritkán egymástól. Megnyitáskor ellenkező sorrendben járnak el. Előbb egyenként elszedik a tűket és a partra, vagy ha a gát nem lesz egészen elbontva, a megmaradó részre hordják. Aztán fölszedik az utolsó állványról a gyaloghidat, s a kampós rudat kikapcsolják. Ugyanigy tesznek a következő állvánnyal. A fölemelés és elrekesztés másfél percet vesz igénybe folyó m.-enként, a lefektetés pedig nem egészen egy percet. - Hazánkban az első Poirecutee-féle fésüs gátat 1892. a Borzsa patakon élővizcsatornájának vizzel való ellátása céljából a Beregmegyei vizszabályozó társulat építette.
A legtöbb csatornázott folyónál az egyes bögékben a vizmagasságnak csak szük korlátok között szabad változnia, a duzzasztó gátnak tehát egy szabályozóval kell ellátva lennie, mely p. kisebb esőzéseknél v. a felső böge megnyitásakor, szóval oly esetben, midőn legcsekélyebb vizfölösleg elvezetéséről van szó, melyért nem akarjuk a gátat szétbontani és lefektetni, a fölös vizet elvezesse. Noha a F.-nak az az előnye van, hogy a rudak elvételével tetszés szerint szabályozhatjuk a viz lefolyását, mégis az első F.-ak mellé hosszu szilárd bukógátakat építettek e célra. Mert a tűk eltávolítása önműködőleg nem történhetik, hanem csak emberi erővel: az ily módon való szabályozásnál tehát folytonos, vagyis éjjeli őrködésre is van szükség. Ez tagadhatatlanul hátrányos oldala a F.-nak. Később azonban költségességük miatt mégis elhagyták a szilárd bukógátak építését a F.-ak mellől és inkább éjjeli őröket alkalmaznak. Még biztosabb lett a kezelés az elektromosság használatának elterjedése óta; ugyanis már igen sok olyan berendezést szabadalmaztattak, melyek erős csöngetéssel jelzik, hogy a vizmagasság elért bizonyos határvonalat. Eme berendezés egyuttal a kezelésnek bármely tetszőleges távolból való ellenőrzését is lehetővé teszi. V. ö. De Lagrecutenecute, Hajózás a szárazföldi vizeken, ford. Kvassay Jenő ésBirly Béla (Budapest 1888).
(ném. Kammgarn), a 6 cm.-nél hosszabb gyapju, melyet sima szövetek (női ruhanemüek, merinos, musseline, kammelot, thibet, orleáns, shawl, szőnyeg stb.) készítésére használnak; fonás előtt megfésülik, hogy a gyapjuszálak párhuzamosan helyezkedjenek el és hogy a nagyon rövid gyapjuszálak eltávolíttassanak. Megkülönböztetnek hosszu s rövid F.-t, hosszu F.-t termel a cigája, az angol hosszugyapjas juhok stb., rövidet a rambouillet, merinos, précoce merinos, az angol rövid gyapjas juhok stb. - A F. fonását l. Gyapju.
az a kártolt gyapjuszövet, amelyet kallózás után annyira bogácsolnak, hogy a kallózás folytán keletkezett nemez teljesen felbontatik, s amely bogácsolás után teljesen kinyiratik. E kikészítés folytán a F. felszine hasonlit a fésüs szövetekhez.
l. Pamut.
(Herman, Acanthopteri), l.Tüskeparások.
v. fezz, l. Fez.
fészekrakás, fészkelés (nidus, nidificatio) alatt az állattanban egyes állatoknál előforduló és természeti ösztönüknél fogva különböző anyagokból készített mesterséges alkotmányt értjük, amely tojásaik lerakására és fiaik felnevelésére szolgál. Fészket több állatcsoportnál találunk, igy a pókoknál, némely rovarnál, halnál, emlősnél és végül a madaraknál, amelyeknek a fészeképítés egyik kiváló, sajátos művészete. Valóban bámulatos, hogy olyan egyszerü eszközökkel, aminők a lábak, a csőr, hogyan képesek a madarak olyan utólérhetetlen művészetet a fészeképítésben kifejteni. Minden mesterséget alkalmaznak: tapasztanak, béllelnek, fonnak, varrnak, furnak, faragnak, szőnek, csakhogy ivadékuk életének biztosítására megfelelő hajlékot kapjanak. Emellett még előrelátók is, mert fészkeiket rendesen rejtekekben, sürüségekben, embernek és állatnak hozzáférhetlen helyeken építik ki, és toll, szőr, gyapot vagy más puha anyaggal bélelik ki, hogy gyönge gyermekeiknek nyugalmas és meleg bölcsőt nyujtsanak. A fészkek helye és építésmódja egyes madárfajokra nézve jellemző. Igy a gémek és a kócsagok hazánkban nádasokban rejtik el fészkeiket, amennyiben magára a nádra rakják fészköket olyan helyen, melyet megközelíteni az ember csónakkal a nád sürüsége miatt, meglábolva pedig a viz mélysége miatt alig tud. Hasonlóan nádszálakra vagy más vizi növényre építi a nádi rigó is kosárszerü fészkét. A házi fecskepárok az eresz alá helyezik fészküket, mely remek kis épület anyagát - a sarat - pici csőrükkel csipetenként hordják össze, nyállal összeragasztják és belsejét szépen simára kiegyengetik. A tengelic majdnem pusztán lószőrből és nyárfapehelyből alkotja kis, kecses fészkét. A harkály - mint örökösen kopogó ács - vastagtörzsü fában vés odut, aljára finom forgácsot tesz és odarakja tojásait; a lehullott fadarabokat pedig messze elhordja, nehogy elárulják fészkét. Nemkülönben a védelem vezérli a parti fecskét és a jégmadarat is, midőn függőleges partba vágják hosszu csőralaku fészköket, hogy ezáltal a reájuk vadászni szerető menyétek támadásaitól megoltalmazva legyenek. Az aranybegy (sárgarigó) két ág közé szagos füvekből csinálja fészkét s mindenféle papirszelettel, vászondarabbal diszíti fel. Hasonlóan cselekednek a rigók is, csakhogy azok a fészek belső részét kitapasztják. Az ökörszem és hosszufarku cinke melegen béleli ki fészkét. A gólyák háztetőkön és kéményeken raknak nagy fészket, mig a ludak és a tyukok általában a földön fészkelnek. Európa legnagyobb fészeképítő művésze a függő cinke, mely erszényalaku fészkét a nyár- és füzfának a viz fölé hajló ágainak meg nem közelíthető végére kötözi a füz-, nyárfa barkájának növényrosttal összefüzögetett csomócskáiból készíti. A délafrikai szövő madarak (Ploceus) százanként fészkelnek olyan helyen a viz fölött csüngő ágakon, ahová más, mint röpülő állat nem férhet.
A hazai emlősök közül a mókus épít magának kényelmes fészket. Fészkét rendesen faodukba rakja és mohával jó melegre béleli ki. A halak közül nevezetes a tüskés pikó v. durbancs (Gastrosteus aculeatus), mely a Duna vizkörmyékét kivéve, Európa folyóiban és igy a Poprád folyóban is él. Ennek a himje ivás ideje alkalmával gyökér-, füszálakból jókora diónagyságu, tojásdadalaku fészket készít a viz egyik sekélyebb helyén. Majd kényszeríti a nőstényeket a fészekbe bemenni és petéiket lerakni. A petéket azután a him megtermékenyíti és mint a gondos apához illik, mindaddig őrzi, mig a belőlük kikelő kicsinyek már szabad szárnyra bocsáthatók. Végül a fészeképítésben különösen kitünnek még a méhek, darazsak, hangyák és a termeszek, amely rovarok legmesteribb lakásokat készítenek, csakhogy fajukat fentarthassák és életüket biztosíthassák.
F. geologiai értelemben a kőzetekben előforduló kisebb-nagyobb gömbölyded ür, melyet utólag képződött ásványanyag bélel ki, vagy tölt meg. Ha az ürök kicsinyek, akkor hólyagosnak, ha megtelt, mandolakőnek nevezik (diabas, melafir). A kibélelő ásványi anyag többnyire quarc s annak válfajai (ametiszt, achát), kalcit, pirit, gipsz és a zeolitok. Az ilyen ürtöltelék néha szabadon kifejthető és geodának mondják (ametisztgeoda, achátgeoda, mely utóbbinál a héjas szerkezet és a beszüremkedési nyilás néha jól kivehető). Ide vehető még a csörgőkő, héjas rétegü barna agyagvasérc (limonit) szabad ürtölteléke, melyben egy központi mag rázáskor a csörgést okozza. - F. a bányászatban a fekvetekben v. erekben előforduló kisebbszerü tömeges érclerakódás, l. Bánya.
[ÁBRA] 1. ábra. Sugaras virágfészek. - 2. ábra. A lekopasztott vacok fent egy pelyvával. - 3. ábra. A sugárvirág külön. - 4. ábra. A belső csöves virág külön.
[ÁBRA] 5. ábra. A bojtorján virágfészkének hosszmetszete; a a vacok.
F. v. fészekvirágzat (anthodium, calathidium, calathis v. calathium, l. az 1-6. ábrát), a fészkes növények nagy seregének külön virágzata. Itt a virágzat főtengelye megkurtul, a teteje szétterül, homoru, domboru, vagy gömbalaku lesz v. tányér módjára ellaposodik, sőt egész kupalakra (szikfü) is felemelkedik. Ez a rész a virágzat vacokja (receptaculum commune). A vackot a fészeklevelek v. fészekpikkelyek (örvpikkelyek) vagyis hegye-levelek (squamae, periclinii foliola) mint involucrum, közös vagy külső kehely (calyx communis, c. exterior) fogják körben s igy a vacokból meg a pikkelyekből egész kis fészekalak támad, melynek feneke éppen a vacok, oldalát pedig a fészekpikkelyek alkotják.
[ÁBRA] 6. ábra. Az anthemis arvensis vacokja; virágai közt pelyvák láthatók.
A fészek fenekéről nőnek sürüen az apró virágok. Látszólag a fészkes növényelnek egy virága lenne (buzavirág), de a napraforgónak, bojtorjánnak, pórsáfránnak nem egy virága van, hanem éppen a közös fészekbe foglalt apró virágok csoportja a virágzat. E virágok a vackon nyeletlenek, csak elzöldülés folytán olykor-olykor nyelesek. A vacok vagy sima v. gödrös, kopasz, szőrös, pelyvás, sertés. A fészek virágai vagy csupa csövesek (bojtorján) vagy csupa nyelvesek (gyermeklánc, saláta), vagy a szélsők nyelvesek és gyakran más szinüek, mint a sárga és csöves belsők. Ez a sugaras v. sugárzó fészek (anthodium radians v. radiatum). A szikfü sugara fehér, az Asteré kék, a szimpla georgináé piros, a belső virágok sárgák. A szikfü fehérje (sugara) tehát mintegy körülfogja a sziket (a virágzat sárgáját).