a Bryonia alba népies neve; l. Bryoma és Kabakbogyó.
Az Angliában a XVII. sz.-ban bekövetkezett nagy emelkedése a földbirtokosok jövedelmének, számos irót e jelenség tanulmányozására buzdított. Ez irók mindenekelőtt konstatálták azt, hogy a mezőgazdaságban az összes termelési költségek levonása után fenmarad még egy fölülség; ezt nevezték földjáradéknak és ezt tekintették a földbirtokos jövedelmének, mely azért jut neki, mivel ő birlalója a földben rejlő, a termelésnél nélkülözhetetlen erőknek. Azonban e jelenség okát soká nem tudták adni; sem a fiziotistáknak, sem Smith Ádámnak nem sikerült. A jelenség okát legelőször Aureson pedzi; már világosabban fejtegetik Maltus és West: de a tulajdonképeni magyarázója a F.-nak Ricárdo, ki a F.-ot azon általános törvényre vezeti vissza, hogy mindenütt, hol bizonyos termelvények különböző termelési költségekkel állíttatnak elő, az ár azon előállítási költségeknek fog megfelelni, melyek a termelésre legkedvezőtlenebb körülmények között felmerülnek, a mennyiben e termelésre a fennforgó szükséglet kielégítésére még szükség van. Minthogy pedig épp a földmivelésnél a népesség szaporodásánál szükségkép beáll az eset, hogy a termelés határát ki kell terjeszteni, még akkor is, ha az ujonnan mivelés alá vett területeken a termelés költségesebb, a régibb termelők, kik kevesebb termelési költséggel termelnek, egy jövedelemtöbblethez jutnak: ez a földjáradék. A F. a népesség szaporodásának, a kultura haladásának következménye. A F. bizonyos körülmények között a nemzeti jövedelemnek egy folyton növekedő részét veszi igénybe. Ezen elmélet igen eltérő megitélésben részesült. Voltak, akik a F.-ban a nemzetgazdaságtan egyik alapelméletét látták, mely nélkül az fenn nem állhat (Mik); voltak olyanok, kik azt kevésnek tartották és cáfolgatták (Carey); végül voltak olyanok, kik azt módosították. A F. elismeréséből pedig számosan azt a következtetést vonták, hogy a F.-ot le kell foglalni az egész társadalom számára (George). Sajátszerü alakja a F.-nak a városi F., illetőleg háztelekjáradék, melynek szertelen emelkedése jelentékeny hátrányokkal jár.
(növ.), a burgonya neve Kresznerics szótárában.
l. Föld.
(Mediterraneo, törökül Kara Denisz, arabul Bahr Szefid, uj görögül Aszpri Talassza, nagy beltenger Európa, Ázsia és Afrika között; természetes összeköttetése az Atlanti-oceánnal a Gibraltari-szoroson, mesterséges pedig a Vörös-tengerrel a Szuezi-csatornán át van. A Fekete-tengert és öbleit is beleszámítva az é. sz. 30° 16' és 47° 18', a (párisi) ny. h. 7° 40' és k. h. 39° 25' közt fekszik. A tulajdonképeni F. azonban, amelyről e cikk szól és amelyhez a Fekete-, Márvány- és Azovi-tengert nem számítják, a Gibraltári-szorostól Sziria partjáig (a Damaszkusz szélességi köre alatt) 3750 kilométer hosszu; szélessége ÉD-i irányban rendkivül különböző; Ny-i részében a Liguria-tenger partja és Tunisz közt a legnagyobb szélessége 800 km., a K-i részében 650 km., a legkisebb szélesség a Matapan-fok és az afrikai part közt 400, a Granitola-fok (Sziciliában) és a Bon-fok közt pedig csak 138. A Földközi-tenger területe Strelbitzky számítása szerint:
Krümmel a F. felületét 2885522 km.2-re becsüli, közepes mélységét pedig 1339 m.-re; azaz viztömegét 3863714 km.3-re. A tulajdonképeni F. vizkörnyékéből esik Európára 1770000, Afrikára 4500000, Ázsiára 600000 km2. A hol a F. a legkeskenyebb, medrében alacsony földhát huzódik rajta keresztül, amely a K-i v. görög és a Ny-i v. latin medencére osztja. Ez utóbbit Spanyolország (Gibraltár, Malaga, Almeria, Carthagena, Alicante, Valencia, Tarragona és Barcelona kikötőkkel), Franciaország (Port-Vendres, Cette, Marseille, Toulon, Nizza kikötőkkel), Olaszország (Genova, Spezia, Livorno, Civita-Vecchia, Nápoly, Palermo nagyobb kikötőkkel) és Algeria, Tunisz meg Marokko (Tunisz, Bizerta, Bône, Philippeville, Dsidselli, Bougie, Alger, Oran, Mersz-el-Kebir, Melilla kikötőkkel) fogják körül. A nagyobb folyók, amelyek bele torkolnak: az Ebro, Rhône, Arno, Tiber, Metserda, Selif és Malina. Nagy és történelmi szempontból is jelentékeny szigetek: Szicilia, Szardinia, Korszika, Elba, a Balearok stb. terülnek el rajta. Az Olaszország, Szicilia, Szardinia és Korszika közt fekvő része a Tirreni-tenger; Korszikától E-ra Genova körül van a Liguri-tenger; tőle K-re a Lion-öböl, Szardinia és a Balearok közt a Szardinia-, az utóbbi és Spanyolország közt pedig a Baleari-tenger. A F. K-i medencéjébe a Balkán-félsziget nyulik be mélyen, elválasztván az Ádriai-tengert az Egeitől. Az előbbivel az Otrantoi-szoros által össze van kötve a Jóni-tenger a Tarentoi- és Lepantoi-öblökkel. A Jóni-tengert a Tirrenivel a Messinai-szoros füzi össze. Az előbbiben fekszenek a Jóni-szigetek, amelyek közül 6 a K-i partokon és a 7-ik (Cerigo) a Peloponnezosz D-i végében fekszik. Az Ádriai-tenger É-i végében terül el a Velencei- és Fiumei-öböl, legnagyobb forgalmu kikötőivel; K-i partjain pedig a dalmát-szigetekkel és legnagyobb folyójával a Póval. Az Egei-tengert a nagyszámu sziget jellemzi, melyeket két csoportba szoktak osztani; ezek a Kikladok és Sporadok; beléje torkolnak a Peneiosz (ma Szalamoria), a Vardar (a régi Axiosz), a Sztruma v. Strymon, a Meszta v. Nestus, a Marica, a kis-ázsiai partokon pedig a Hermus, Caistros és Meandros. ÉK-en a Dardanellák vezetnek föl a Márvány-tengerbe. A F. legkeletibb része Kis-Ázsia, Sziria és Egyiptom partját mossa; benne van a nagy Ciprus-sziget. Legnagyobb folyója a Nilus; kisebbek: a régiek Calycadnusa, a Sarus, Pyramus és az Orontesz. A kikötők, a minők a roduszi, Adalia, Tarszusz, Iszkanderun, Latakieh, Tripoli, Beirut, Akka, Jaffa, azután Port-Szaid és Alexandria, az utóbbi kettőnek kivételével kevés biztonságot nyujtanak a hajóknak. Az afrikai partok Alexandriától kezdve a Sziciliai-tengerig kevés változatosságot nyujtanak; itt domborodik ki az egykori Cyrenaica és mellette van a Nagy-Szirtisz, Tunisz mellett pedig a Kis-Szirtisz és a Hammameti-öböl.
Fizikai tulajdonságok. A partok néhol lassu emelkedőben, másutt sülyedőben vannak. Tunisz régi kikötőit elfödte a homok; a Balearok és Szicilia.földjén 55 m. magasban tengeri kagylók maradványai találhatók, hasonlóképen Szardiniában. Troja, Szmirna, Efezus, Milet romjai már nincsenek a tenger tőszomszédságában; az Egei-tenger oly szigetei, amelyek egykor külön állottak, ma össze vannak kötve: kis kikötők lagunákká alakultak. Másrészt Egyiptom partjai lassan sülyednek; az Abukiri-tó 1784. keletkezett; az Ádriai tenger északi partjai szintén a lassu sülyedésnek vannak alávetve és a dalmát-szigeteket is folyton emésztik a tenger hullámai. A hajózás, miként a legtöbb beltengeren, általában akadályokkal kénytelen megküzdeni; az északi és nyugoti szélrohamok gyakran veszélyeztetik; a vitorlás hajók rendesen hamarább megteszik az utat Európából Afrikába mint megfordítva. Áramlatok a F.-ben hiányzanak; csakis a Gibraltári-szoros közepén ömlik belé az Atlanti-oceán vize, hogy pótolja az elpárolgás okozta veszteséget; a partokon pedig és a fenéken ellenkező áramlat viszi a F. sósabb vizét a nyilt tenger felé. A F. általában a mélyebb tengerek közül való; a legnagyobb megmért mélységek Szardiniától K-re 3730 m.; Kréta és Egyiptom közt 3345 m.; Szicilia, Görögország és a Bárka fensik közt 3968 m. (e legmélyebb hely az é. sz. 35° 5' és a párisi k. h.15° 48' alatt van). Ha a fenék 200 m.-rel emelkednék, Olaszország Sziciliával és Afrikával összeköttetnék, a Dardanellák és a Boszporusz eltünnék. 1000 m.-rel való emelkedés esetén az Egei-, a Fekete- és az Ádriai-tengerből legfölebb kis tócsák maradnának, Európa Afrikával egyesülne. 2000 m.-nyi emelkedés esetén pedig a F.-ből csak 3 tó maradna meg; az egyik Franciaország és Algéria, a másik Kréta és Szicilia közt és a harmadik Egyiptomtól É-ra. A viz a F.-ben körülbelül 1 m.-rel alacsonyabban áll mint az oceánban; e különbség a Gibraltári-szoros közelében csaknem eltünik, K-felé ellenben növekszik. A Vörös-tenger és F. felszine között a különbség csekélyebb; alig tesz ki 80 cm.-t. Vizének specificus sulya valamivel nagyobb mint az oceánoké (1029, 1028-cal szemben). A sótartalma 0,038, az oceáné 0,036. Az elpárolgás nem igen lehet több mint 2 m., amit csaknem fele részben az Atlanti-oceán fölös vizével pótol és ez a főoka a Gibraltari-szorosban észlelhető áramlatnak. Sok ideig azon nézet uralkodott, hogy az áradás és apadás a F.-ben hiányzik; ujabban azonban meggyőződtek e nézet hamis voltáról; bár az mindenütt nem érezhető, sok helyen alig észrevehető létezése mindamellett kétségtelen. Az Ued Gabesz torkolatánál 2 m., a Dserba-szigetnél legalább 3 m., Livornonál 30 cm., Velencénél 60-90 cm. a magassága. Eubea és Görögország közt hatását már a régi görögök is ismerték. A hires Scylla és Charybdis a Messinai-szorosnál szintén nem egyéb mint az áradás és apadás következménye. A hullámok magassága csekélyebb mint az oceánokon; bár már 9 m. magas hullámokat is észleltek, átlag 3-4 m.-nél nem magasabbak. A viz szine szintén különbözik az Atlanti-oceánétól; bár sok helyen itt is megvan a tengerzöld szine, de sok helyen többé-kevésbbé intenziv kék; legszebb a caprii kék barlangban. A viz hőmérséklete, ami oly nagy befolyással van az állati életre, a felszinen a hely és évszak szerint változik; a nyilt oceántól azonban annyiban lényegesen különbözik, hogy sehol, még a legmélyebb helyeken sem sülyed +13° alá; ennek oka, hogy a sarkvidéki hideg viznek behatolását a Gibraltari-szorosnak aránylag nem mély fenekénél fogva be nem engedi. A viz aránylagos meleg voltánál fogva eléggé eleven életet találtak még a 2000 m.-nél mélyebb részekben is; 2800-2900 m. mélységből p. a Hymenocephalus italicus-nak igen szép példányait huzták föl. (V. ö. Giglioli: La scoperta di una fauna abisale nel Mediterraneo. A velencei kongresszus munkálataiban 1881.). A F. faunája csaknem ugyanazon fajokból áll mint aminők az Atlanti-oceén középső részeiben élnek; ugylátszik tehát, hogy ez utóbbi népesítette be a F.-t is; a Vörös-tenger speciális állatai mindeddig még alig észrevehető számban vándoroltak át; a gyöngykagyló (Meleagrina margaritifera) mostanáig még csak Timszah-tóig jutott a Szuezi-csatornában. A halfajok számát 444-re, a krusztaceákét pedig 850-re becsülik. Legnagyobb halak a delfinek; a cetek és cápák inkább csak mint vendégek látogatnak át az oceánból. Leginkább halásszák a tinnhalat, spongyát és a korallokat. Száz és száz bárka vonul ki szebb időben a sik tengerre v. a partok közelébe ezen halászat céljából. A korallt leginkább a nyugati, a spongyát a keleti medencében találni. A korallhalászat évi értékét 16, a spongyáét 1 és az egyéb halászatét 80 millió frankra becsülik. Nagy jövedelmük van a parti lakóknak még a sófőzésből; ennek termékei évi értékét 15 nillió frankra becsülik. A hol a partokon nagyobbára sürü a lakosság, a hol már rég óta vagy ujabb idők óta civilizált népek laknak, a kereskedelmi forgalomnak is élénknek kell lenni. Minden irányban átszelik a F.-t a rendes hajójáratok utjai; alig van a partokon jelentékenyebb kikötő, amelynek több iránybanne volna rendes hajóösszeköttetése. A hajóforgalmat még a Szuezi-csatorna megnyitása is nagyon megélénkítette, mivel az Indiába vezető ut most a F.-en visz keresztül. Több mint 1100 vilá gítótorony áll a partok különböző részein és számos kábel van a fenekére lefektetve; Gibraltárból Maltába és Alexandriába; Marseilleből Algerbe, Tuniszba, Bôneba és innen Maltába; Alexandriából,Szmirnából, Konstantinápolyból Krétára; a többi nagyobb szigetek is mind kabelösszeköttetésben állanak a kontinens közeli részeivel. 1885. a F. melléki országok kereskedelmi hajóinak számát, eltekintve a halászbárkáktól, 35000-re becsülték mintegy 3 millió t. tartalommal.. (A hajók számát tekintve földünk flottájának több mint 1/4-e, de a t. tartalmat tekintve csak 1/10-de). Az összes kereskedelmi évi forgalom volt 12 milliard frank, ami a következőképen oszlott meg:
Földközi tengerek
l. Beltenger.
nyomait majdnem minden nép hagyományában feltaláljuk. Az egyes népeknek a föld eredetéről szóló mitoszai feltünően megegyeznek azon alapeszmében, hogy a világnak kezdetét az ür, a kaosz előzé meg, melynek vizzel vegyült zátonya fölé emelkedik a föld. Több nép a világ alakulását az u. n. világtojáson (l. o.) kezdi, mig más népek hagyománya a földet a vizből buktatja fel. A finn-ugor népek hagyományaiban csak a finn világteremtési monda származtatja egy kacsa tojásából a földet; a többi rokon népek mondái szerint a földet a vizből buktatják fel. A vogul monda szerint Numi-Tarom, a legfőbb lény parancsára Elmpi (l. o.), az ő segitője, felbuktatja a vizből a földet, mely egyre forog a viz szinén; hogy lakhatóvá váljék, az Ural-hegységgel erősítik meg. A rokon votják nép mondája szerint Inmar isten hajón ülve, megparancsolta, Sajtannak, hogy szálljon alá a tenger fenekére és hozzon onnan fövényt fel szájában. Sajtan többszöri lebukás után végre hozott fövényt és azt kiköpte a viz szinére s ebből támadt aztán a föld; de szájában visszatartott egy fövényszemet, melyből a maga számára akart földet teremteni. De a fövényszem nőni kezdett szájában, ugyannyira, hogy feje megdagadt. Mikor kiköpte a fövényszemet, abból a hegyek támadtak. Ugyanezt a mondát a magyarral rokon eszt, osztják, mordva és több altaji nép is beszéli, sőt még az erdélyi cigány nép körében is él. A magyar hagyományban is megtaláljuk a fövényre vonatkozó adatot. Szeged vidékén azt beszélik, hogy a föld teremtése alkalmával az ördög istentől a részeg ember lelkét kérte, melyet isten odaigért neki, ha «egy kötél homokot felhoz a tenger fenekéről», amire pedig az ördög nem volt képes. Ugy a magyar, mint más nemzetek hiedelme szerint a föld 3 cethalon nyugszik; ha ezek mozognak, földingás támad. A vogul monda egyik változatában a rossz szellem, Khulyater csak akkora földet kér Numi-Taromtól, hogy rajta egy botot állíthasson meg. E darab földet megkapva, beleszurja a botját; de Numi-Tarom felhuzza, mire aztán csúszó-mászó állatok jönnek elé a földből. E vonás keresztényesített kiadását a palóc hagyományban birjuk. Az endrefalvi tógátnál, mely a néphiedelem szerint keresztül megy a földön, az ördög el akarta rekeszteni a világot, ami félig-meddig sikerült is neki; de mikor a gombot fel akarta tenni a rekeszre, megszólalt a kakas és a tógát elsülyedt. Az ördögnek is van tehát, Elmpihez hasonlóan, hegyre való gombja.
Hogy a földnek az ősi hagyományokban «anya» szerepe volt és ebből vette a F. eredetét, ezt legjobban feltüntetik azok a számos népnél előforduló mondák, melyek szerint az istenség az első embert földből formálja. A magyar néphiedelemben és őstörténeti mondáinkban kevés bár, de határozott F.-i nyomokat találunk. Még Theophylaktos görög iró mondja a régi magyarokról: «Tisztelik és énekkel dicsérik a földet.» A Somogyi-féle apokrif régi magyar énekekbeb «a Király Pál tanár megfejtette hunn-székely irásu kodexben» szintén vannak földtisztelő darabok. Mitoszi nyomokat találunk népünk azon hiedelmeiben is, melyek szerint a föld óvó, megengesztelő s tisztító erővel bir. Sok helyen még e század elejéaa az ujszülöttet mindjárt születésekor legelőbb a földre kellett lefektetni, hogy megtisztuljon, mert a nép azt hiszi, hogy az ujszülött anyjával együtt bizonyos ideig «tisztátlan». Néhol az anya az első mennydörgéskor földre teszi gyermekét, hogy megerősödjék. A föld, mint édes anya, megsegít különös bajokban. Szemmel verésnél 2 marék földet megfőznek s a gyermekre öntik. Ha a gyermek elesik s megüti magát, testének megsérült részét egy késsel kell nyomogatni és aztán ezt néhányszor a földbe szurni.Ezzel a baj átadatik a földnek. A földről mint édes anyáról való mitoszi képzetre mutat azon eljárás is, mely szerint az, akinek torka fáj, letérdepel a földre és egymásután háromszor mondja: «Édes anyám, föld, neked mondom, torkom fáj» s mindannyiszor megcsókolja a földet. Akinek szemölcse van a testén, huzzon azon végig egy szalmaszálat és ássa azt el, mondván: «Föld anyám, neked átadom apró jószágomat.»
Nemcsak beteg embereket szokás a puszta földre fektetni, hogy a föld «kiszijja» a betegséget, hanem haldoklókat is, hogy haláltusájuk megkönnyebbüljön. Kalotaszegen az oláhok és a magyarok is oly halottnak, ki váratlanul vagy az utolsó szentség felvétele nélkül mult ki, földet tesznek a szájába, hogy az elhalt nyugtot találjon a föld méhében. Thuróczi régi krónikásunk beszéli, hogy a cinkotai csatatéren elesett Vidnek, mint a viszálykodás és testvérháboru okozójának, a bosszus vitézek nekiestek s mellét felvágva, sebeit és szemeit földdel szórták tele, mondván: «Lakjál jól most földdel, ki életedben javak és méltóságokkal telhetetlén valál.» Régi mitoszi hagyományon alapszik népünk azon hiedelme is, hogy a föld jóstehetséggel bir: különösen a földingás, földindulás mindenkor a jelen állapotok megváltoztatását jelenti. A föld jóslótehetségére vonatkozik e szokás: Ki karácsony vagy ujév éjjelén keresztuton vagy hegytetőn a földre lefekszik, annak jövő évi sorsát megsugja a föld. A leány Szilveszter-napkor böjtöl s éjfélkor kiszalad a szabadba s lefekszik ott néhány percre a földre, hogy ez neki megsugja leendő férje nevét. Kinek valami rendkivüli kivánsága van, szintén böjtöl e napon és éjfélkor megsugja a földnek kivánságát, hogy az beteljesüljön. A földnek, mint meghittnek mondja meg titkos kivánatát; eredeti jelentőségében erre céloz talán e közmondásunk is: «Még a földnek se mondd meg». Ha Nagyboldogasszony-napkor esö hull, sok helyt a leányok összegyülnek és ki-ki maga számára egy száraz földrögöt kitesz az esóre. Bizonyos idő leteltével utána néznek: kinek röge átázott az esőben, az férjhez meggy azon évben. Munkácsi beszéli, hogy a votjákok közt való időzésekor egy lakodalom alkalmával kint a szabadban egy nő énekelte el fájdalmát és valotta be bünét az anyaföldnek. Ez a nő ugyanis szülei akarata ellenére szökve ment férjhez, ami votják felfogás szerint ugyan nem valami bün, csakhogy e hibát tisztességes lakodalommal kellett volna utólagosan helyreigazítani. A votjákoknál szokás, hogy a menyasszony, mielőtt uj otthonába viszik, kint a szabadban siralmas énekben elbucsuzik szülőföldjétől.Kalotaszeg néhány helyén a vőlegény menyegzője napján egy marék földet vesz s annak felét jobb csizmájába teszi, másik felét pedig menyasszonya bal csizmájába dugja valahogy észrevétlenül s igy megy esketésre. Azután a saját csizmájában levő földet elássa ágya alá s amig ez a föld ott marad, addig a felesége minden «turpis» titkát elmondja álmában. A germánok a hűtlen nőt posványos helyen elsülyesztették. A tatárok is a házasságtörő nőt mellig földbe ássák és azután megkövezik. A mordva népnél is, régi dalok tanusága szerint, egykor gyakorlatban volt e halálbbüntetés, melynek eredeti jelentősége körülbelül az, hogy a földet nem szabad beszennyezni esküszegővel; ezt nem fogadja magába se élse, se halva, miglen nem tisztul meg bünétől, amit pogány földtisztelő szertartással valószinüleg ugy hajtottak végre, hogy az esküszegőt mellig beásták a földbe; igy megtisztult és halála után eltemethető volt a földbe. Világot vet e halálbüntetés a régi magyaroknak határjárás alkalmával szokásos esküformájára és az ezzel összekötött, a földre vonatkozó szertartásokra, melyek régi törvénygyüjteményeinkben olvashatók. «Határjárások és kiigazítások alkalmával annak, akinek birói itélet folytán le kellett tenni az esküt, a peres föld helyszinén ásott gödörbe köldökéig bele kellett állani s fedetlen fővel s mezitláb, jobb kezében darab földet feje fölött tartva, kellett a birósági személy által elibe szabott esküt elmondani, hozzáadván a szokásos esküszöveghez: hogy ha pedig hamisan s csalárdul tette volna, ugyanazon föld nyelje el, soha se maga, se örökösei semmi hasznát ne lássák, hanem haszon és gyümölcsözés helyett tövist és bojtorjánt teremjen». (Corpus jur. ap. juram.). Már régi esküszövegeink is a föld igazságára, hatalmára, az igazságtalanságnak ő általa való megtorlására hivatkoznak; igy p. a Lajos király korabeli esküforma mondja: «lsten téged ugy segélyjen, stb.; szörnyü halállal ugy ne vessz el, a föld tetemedet ugy fogadja halva, harmadnapon ugy ki ne vesse.» Hasonlóan szól a Hunyady korabeli eskü. Mindez azon általános pogány hitnézetben gyökerezik, hogy a föld nem türi magában a gonoszat. Népdalainkban az akasztófára itélt rabló csikós Barna Pétert se «veszi magába a fekete föld», s gyakran hallhatni népünk ajkán: «Nem érdemes, hogy a föld elnyelje», v.: «nyeljen el a föld, ha igazat nem mondok». Meséinkben a föld nyeli el a megátkozottat s számos helyi mondánk említ ily esetet.
A földmitoszra vomtkozó régibb pogánykorbeli hagyományunk a föld, fü és viz azon jelvies átadása is, minőt krónikásaink a honfoglaló magyarokról beszélnek, jelesen az a történet, melyet röviden a fehér ló regéjének szoktunk nevezni. (L. Fehér ló). Földmitoszi nyomokat tartalmaznak azon vallásos szertartások is, melyekben a magyarokhoz hozott föld, fü és viz részesültek. A krónika említi, hogy «a hozott 3 tárgyat, rögöt, vizet és füvet hálaáldozatul a magasba az ég felé veték». Székely is mondja krónikájában: a vizzel felemelvén mindazokat (t. i. földet s füvet); ugyszintén Lisznyai, hogy «a Duna vizét, az Alföldnek fekete földjét és a zsiros füvet... scythiai módon megáldozák, mert a Duna vizét hosszu kürtbe tölték és az ég felé felhinték; a fekete földet is az ég felé felhajigálák, a füvet hasonlatoskép»...De nemcsak nagyobb vállalatoknál, hanem az adományozott földbirtokba való beiktatásoknál is (donationalis statutio) felemlitik joghagyományaink a föld átadását. Az iktató királyi ember (homo regius) kezén fogva vezette be az adományozottat néhány lépésnyire földbirtokába, földet adván kezébe. Ezen szertartás alapeszméje szintén csak az, hogy a jogtalanul, az ő beleegyezése nélkül elfoglalt földtől anmk valódi birtokosa, a földanya, megvonja kegyeit, azaz a termékenységet.
Ily alapeszme rejlik a velünk rokon népek néhány szokásaiban. A csuvasok rossz termés idején a «földkisasszony nászát» ünnepelik, hogy vidékükre nézve megnyerjék a «földkisasszony» kegyét. E célra egy legényt felöltöztetnek cifra ruhába, etetik, itatják s aztán éjnek idején felcifrázott szekéren zajtalanul elviszik termékeny vidékre, hogy onnan a «földlkisasszongt» megszöktesse. Ahol a termékenyebb vidék kezdődik, a vőlegényt leemelik a szekérről s a násznép lapáttal, kapával felszerelve, halkan a mezőre lép. ltt közülök egy öreg ember felkéri a «drága menyasszonyt», hogy kövesse kincseivel a vőlegényét hazájába. A vőlegény a földre borul s szintén kéri a földkisasszonyt, hogy kövesse őt kelengyéjével együtt. Ekkor a legény hosszában ledől a földre, mig a násznép kapával, ásóval egy jó darab gyepet kiszakít földestül. Ezt szekérre rakva, gyorsan elhajtanak, mintha valóban menyasszonyt szöktetnének. A saját falujok határára érve, a legény üdvözli menyasszonyát, azaz az elhozott földdarabot, melyet aztán a nép a határon elszór, azt hivén, hogy ezzel az idegen vidékről a saját határukra rabolták a termékenységet. Ha a votják vőlegény falujában több éven át rossz termés volt, a menyasszonyért jött násznép, mielőtt véglegesen elhagyná a menyasszony faluját, titokban kalászokat tépeget ki, azon felfogással, hogy ezen szimbolummal a menyasszonnyal együtt a föld áldása is átmegy falujokba. Minálunk is azt hiszik, hogy ha egy faluból menyasszonyt visznek más faluba, ügyelni kell, hogy a násznép a menyasszony, falujának határáról ne tépjen kalászt, különben jég veri el a határt. Kalotaszegen azt hiszik, hogy ha valaki elad egy szántót, annak hasznát, azaz termékenységét magához ragadhatja, ha a vásár után rögtön egy maroknyi földet dob az eladott szántóról a még birtokában levőre. Valószinü, hogy a csuvas népszokásban eredetileg a vőlegény - v. általában a földrablás alkalmával szereplő ember - a földisten személyesítője. A magyar néphagyomány szerint is a földtisztelet sajátlag két külön személyre vonatkozott, a «föld-anyára» és a «föld-tündérnőre», ki mint külön megszemélyesített lény földalatti palotában lakik s aki meséink szerint az országába beható hőst soha többé nem bocsátja el, ha ez nem nevezi őt az emberiség jóltevő anyjának. Valószinüleg nálunk is a két földistenség közül az egyik eredetileg férfi, a másik nő volt, s csak idő folytán változott át női istenséggé a föld tündérének nevezett földistenség; hisz a «tündér» szó eredetileg nem csupán női, hanem férfi tündért is jelentett.
Zay Mineralógiájában a. m. mészhomok. Földgombának is mondja.
a szabadon felfüggesztett mágnestüt irányitó erő. Hogy a tű közelítőleg észak felé mutat, azt már Guiot de Provins 1190 körül szerzett költeménye köztudomásu dolog gyanánt említi, bár még későbben is az erő székhelyét az ég északi részében, különösen a nagy medve csillagzatában keresték. Fracastoro veronai orvos és matematikus volt az első, ki ez irányító erőért a Föld északi vasdus hegyeit okolta, mig Gilbert Vilmos a Földet egyenesen mágnesnek tekintette, erőnyilvánulásait tanulmányozta s ezzel a F. tanának első számbavehető kutatója lett. l544-ben fedezte fel Hartmann György nürnbergi pap az inklinációt is és miután Mellet a tü lengéseiből már az erő nagyságára iparkodott következtetéseket vonni, a F. ismeretének gyors fejlődése biztosítottnak látszott. Valamint nehéz testek forgó mozgásánál a végzett munka a test sulypontjának tekintetbe vétele által fejezhető ki, ugy mágneses távolhatásnál valamely mágnes forgó mozgása közben végzett munkája pozitiv és negativ mágneses tömegeinek két sulypontja által az ugynevezett északi és déli pólusra hatása által mérhető. A két pólust összekötő egyenes a mágnes tengelye, mely még geometriailag szabályos tü v. pálcaalaku mágneseknél sem esik össze szükségképen az alak geometriai tengelyével. Ezeket előre bocsátva, megadhatjuk a F.-i erő meghatározó részeit, az irányt és erő nagyságát, az intenzitást. Az irányt két szöglet szolgáltatja, a deklináció és inklináció, értve az előbbin azon szögletet, melyet a mágnes tengelyén átfektetett függélyes sik (az ugynevezett mágneses meridián) képez a csillagászati meridiánnal; az utóbbin, melyet a mágneses tengely képez, a mágneses meridiánban a vizszintessel. Nálunk a tü északi vége nyugot felé és a horizont alá mutat. Az intenzitás pedig azon erő, melyet a F. valamely egységnyi mágnestömegre gyakorol. Mivel ennek megmérése nagy nehézségekbe ütközik, az egész erő helyett inkább ennek vizszintes, tehát a deklinációtűre ható összetevőjét határozzuk meg, melyet megfelelőleg a F. horizontális összetevőjének intenzitása néven hivjuk. Mivel ez intenzitás a rendesen használt mágnestük terjedelméhez képest állandónak, azaz a mágnes egyes tömegein támadó F.-i erők irányai egymás között párhuzamosaknak tekinthetők és a mágneses tömegek egyenlő részben pozitivek és negativok, világos, hogy a F. haladó mozgást nem, csak forgó mozgást hozhat létre.
A deklinációt csavarodási mérlegen határozzuk meg, ugy hogy a vizszintes rudat képező mágnestű a mágneses meridiánban sodratlan fonalon függjön. A mágnesre merőlegesen erősített tükröt skálás távcsővel leolvasva, megkapjuk a tükör normálisának irányát. Ha most a mágnest átfektetjük, előbbi felső lapját alsóvá tesszük, akkor a tükör normálisának két irányának közepese a mágneses tengely iránya, melyet az asztronomiai meridiánhoz már könnyü viszonyítani. Az erre szolgáló műszer magnetometer, melyet utazási célokra különösen Lamont állított elő kompendiozus alakban.
Az inklináció meghatározása sokkal nehezebb; a főnehézség, hogy a tűt sulypontján át vezetett horizontális, surlódás nélküli tengely körül kellene forgathatóvá tenni, mit szigoruan kivinni nem is lehet. Legközvetlenebb, de egyszersmind legkevésbbé pontos meghatározása az inklinatoriamon történik, függélyes, beosztott körlapon, melynek középpontjában a tű, sulypontján át vezetett vizszintes tengely körül lehetöleg surlódás nélkül forog. A körlap sikját a mágneses meridiánba hozzuk és leolvassuk a tű végeit. A számos, ezen készüléknél előforduló hibaforrás kiküszöbölése végett megváltoztatott körülmények között több mérést eszközlünk, amelyek leirása azonban már tankönyvbe tartozik. A legnehezebb müvelet az, hogy a tű sulyponti hibájának elkerülésére a tűt át kell mágnesozni ugyanazon momentumra, mellyel előbb birt. Az ily módon eszközölt pontos mérésnek is még mindig azon nagy hibája van, hogy a hosszu tartama alatt az inklinációban időközben esett változásairól nem ad számot. Ha különben ezen meghatározást nem a meridiánban, hanem általában két egymással 90°-nyi szögletet képező azimutban végezzük, akkor két más, az inklinációnál nagyobb hajlást kapunk, melyekből ugy az inklináció maga, mint a deklináció is levezethető. A Lamont-féle utazási magnetometeren az inklináció meghatározása a F. vertikális összetevőjének intenzitása segélyével történik. Ha ugyanis az egész intenzitás J, vertikális és horizontális összetevője V és H és az inklináció i, akkor e három erő a mágneses meridiánban derékszögü háromszöget képez, melynek átfogója J, melynek vizszintes és függélyes befogója H és V, mig J ég H képezte szög i. Áll tehát V = J sin. i, H = J cos. i és ezekből tang.i = V/H, ugy a függélyes és vizszintes összetevő intenzitásának quociense az inklinációt szolgáltatja. Ezen eszmemenetet megvalósítandó, a Lamont-féle készüléken a mágnestű magában két, az átmérőn szemben álló vertikális lágyvas pálca végei erősíthetők meg; az egyik pálca a tű fölé, a másik alatta áll; végei azonban a tű magasságában vannak. E pálcában a F. vertikális összetevője vele arányos mágnességet indukál, minek következtében a tű, melyet eredeti irányában a F. horizontális összetevője tartott volt, kitér. A kitérési szöglet azon egyensulyi helyzetnek felel meg, melyben a horizontális erő és a vertikális erővel arányos indukált mágnesség forgási momentuma egyenlő, amiből az említett uton, a lágyvaspálcákat jellemző állandó ismerete alapján az inklináció kiszámítható. Ez elemnek legpontosabb és legmegbizhatóbb meghatározása most a Weber-féle földinduktorarral és ennek még tökéletesebb módosításával, a rotációs induktorral történik. Ez lényegében véve köralaku tekercs, mely sikjában fekvő, a mágneses meridiánhoz párhuzamos tengellyel bir. Ha a tekercs sikját vizszintesen fektetjük és fél fordulattal forgatjuk, benne a F. vertikális összetevője elektromos áramot indukál, melynek Jv intenzitása közbeiktatott galvanometeren leolvasható s mely az indukáló vertikális intenzitással arányos: Jv = CJ szin. i. Ha ellenben a tekercs függélyesen, és sikja a mágneses meridiánra merőlegesen áll, akkor a félfordulat benne egy Jh erősségü áramot indukál, melynek intenzitása a F. horázontális összetevőjével arányos: Jh = CJ cos. i. Mindkét esetben C ugyanzon faktor, mely a tekercs méreteitől és alakjától függ. A két egyenletből következik: tang i = Jv/Jh', azaz, az inklináció közvetlenül a földinduktorbaa indukált két áram erősségének viszonya.
A horizontális intenzitás meghatározására végül Gauss eljárása szerint ugyancsak a magnetometerben egy mágnesrudat lengetünk. A lengetési idő nagyon pontosan megállapítható és segélyével kiszámíthatjuk a horizontális összetevő intenzitásának és a mágnesrud mágneses momentumának szorzatát, mely utóbbi valamely mágnesrudra vonatkozólag bizonyos határokon belül állandó jellemző adatnak tekinthető. Ha most ugyanazon mágnesrudat arra használjuk fel, hogy vele akár a mágneses meridiánban, akár pedig a mágneses kelet-nyugot vonalban tetszőleges, kis mágnestűt, méreteihez képest nagy távolságból kitérítjük, akkor a kitérési szögletből meghatározható egyszerü módon az előbb mondott horizontális összetevő és a mágnesrud mágneses momentumának viszonya is, mi egyenként mindkét mennyiség ismeretéhez vezet. A Lamont-féle utazási műszerben rendesen olyan mágnest használunk, melynek mágneses momentuma egyszersmindenkorra ismeretes, illetőleg melyet időről-időre meghatároznak. Ekkor természetesen ugy a lengési megfigyelések, mint a tényleg gyakrabban használt eltérési megfigyelések magukban is elegendők a horizontális összetevő megállapítására.
Az eddig említett módszerek - az inklináció mérésénél a Weber-féle, az intenzitásnál a Gauss-féle eljárás - abszolut meghatározások néven ismeretesek. De mivel a mágneses elemek nemcsak helyről-helyre, hanem ugyanazon ponton az idővel is váltakoznak, kivánatosak oly módszerek is, melyek minden pillamtban, sőt lehetőleg folytatólagosan is szolgáltassák a F.-i elemek értékeit, vagy legalább változásait. Az erre szolgáló műszerek a variometerek s az eddig leirt készülékek között a legtöbb variometer gyanánt is használható. Ezek mind lényegileg mágneses erő vagy a felfüggesztő fonal csavarása által a meridiánból kitérített mágnesrudak, melyek a F.-i elemek változásai mellett egyensulyi helyzeteikből kitérnek; az inklináció változásainak meghatározására alkalamsan berendezett mérleg ingadozása (Lloyd-féle mérleg) is használható. A leolvasás a mágnesrudra erősített tükörrel és skálás távcsővel történik; ha ellenben a tükörrel állandó irányban odavetített fénysugárt reflektáltatunk valamely fotografia-lemezre (hengerre), mely a mágnesrud lengésére merőleges irányban óramű segítségével egyenletesen mozog, akkor a mágneses variációk folytatólagosan és önműködően jeleztetnek. Hasonló elvek szerint készíthetők oly műszerek is, melyekkel a F.-i elemeknek helyről-helyre való változása megállapítható. A horizontális intenzitásnak helyi változásait p. legkényelmesebben a Kohlrausch-féle helyi variometer szolgáltatja. Az intenzitást régebben konvencionálisan mérték, egységül véve p. azon erőt, melyet Párisban egy bizonyos időpontban észleltek. Gauss és Weber érdeme az abszolut, tisztán csak hosszuságra, tömegre és időre mint alapegységekre támaszkodó mértékrendszer bevezetése, melyet ma általánosan használunk..
A Föld felületének mágneses magaviseletét legkényelmesebben grafikai uton tüntetjük föl, megszerkesztvén azon görbéket, melyek mentén a deklináció, az inklináció és a horizontális vagy egész intenzitás bizonyos, de állandó értéket képvisel. Az egyenlő deklinációval biró helyeket összekötő vonal, isogona, az egyenlő inklinációs hegyek vonala isoklina, ugyanazon intenzitásu helyeket kapcsoló görbe az izodinamikus vonalak nevét viselik. Az első görberendszer nagyjában a meridiánokkal párhuzamos, de helyenként magában zárt isogona-rendszerek is találhatók. E vonalak a Földfelület négy pontjában metszik egymást, két mágnesesen kitünő pontban, melyet mágneses pólusnak szokás nevezni s melyekben az inklináció-tű függélyesen áll, a nélkül, hogy az intenzitás e helyen maximumot tüntetne fel (ámbátor itt a pólus szó teljesen mást jelent, mint a mágnesség tanában) és a két földpólusban; utóbbiakban csak azért, mert a tű irányát a mágnességgel össze függő csillagászati meridiánhoz viszonyítjuk, melynek iránya a pólusban határozatlanná válik. A deklinációval nem biró helyek görbéi az agona. Az isoklinok és isodinamok elég közel simulnak a parallelkörökhöz, bár az utóbbi rendszer szintén tüntet fel kis, magában zárt görbéket. A 0 deklinációs helyek görbéi az aklina, vagy a mágneses equator.
A mágneses elemek még ugyanazon helyen is változásoknak vannak alávetve, melyeket variációknak szokás nevezni; megkülönböztetünk szekuláris (évszázados), periodikus és aperiodikus vagy háborgatási variációkat. A periodikusak vagy a napfolt gyakoriságának változásához, v. az évhez v. a nap tartamához kötöttek. Legelőször fedezték fel a szekuláris variációt a delklinációban. A tű ugyanis Párisban 1580-ban ll° 30'-cel kelet felé mutatott, azután nyugot felé tartott, mig 1663-ban pontosan az észak-irányt adta.1814-ben a tű már nyugoti kitérésének maximumát 22°t 34'-et érte el és ezóta ismét kelet felé tartó mozgásban van. Ezen változással párhuzamosan halad az inklináció és intenzitás variációja is. A tünemény okát nem ismerjük, sem pedig teljes lefolyását; valószinü azonban, hogy itt is hosszantartó periodikus jelenséggel van dolgunk, melynek teljes befutására mintegy 400-600 év szükséges. Bonyodalmasabbá teszi a változás magyarázatát ama megfigyelés, hogy különböző helyeken különbözőképen viselkedik a szekuláris variáció. Legtisztábban látnunk a napfolt-periodusban. 1852-ben fedezte fel Wolf Rudolf és tőle függetlenül Gautier Alfréd (Lamont és Sabine ugyanazon kissé korábbi felfedezését nem merte volt még közzétenni), hogy a mágnesvariációk, különösen pedig a deklinációé, teljes párhuzamosságban haladnak a napfoltok gyakoriságával. Ha r jelenti a Wolf-féle relativ számot, egy adatot, mely a Napnak foltokkal való födését jellemzi, és v a mágneses variációt, a és b két állandót, melyek a megfigyelési hely fekvésétől és a relativ szám megállapítására szolgáló távcső szerkezetétől függ, akkor v = a + br oly biztosan áll, hogy akár a mágnestű nagyobb-kisebb kilengéséből bizton következtethetünk a Napon levő nagyobb foltokra. A periodus tartama ugyanaz, mint a napfoltok gyakoriságáé, t. i. 11 1/9 és ugy, hogy egy században éppen 9 periodus észlelhető. Egy másik, a mágnességgel összefüggő jelenség az északi fény gyakorisága ugyanezen periodust követi, ugy hogy teljesen bizonyosnak állítható, hogy ezen változások oka a Napban keresendő. Az évi és napi variáció, melyben éppen ugy, mint a most mondottban, mind három F.-i elem részt vesz, leginkább a Nap hőhatásaival látszik összefüggni. Mindazonáltal a kapocs nem egyszerü, mert a napi variációk sok helyen kettős periodusosságot tüntetnek fel és helyről-helyre is változók. Fölötte érdekesek a háborgások, a három mágneses elemnek időhöz nem kötött változásai, melyekre már a Humboldt által eszközölt, 1828-30-ig Berlinben, Freibergben, Nikolajewben és Kasanban folytatott természetmegfigyelések némi fényt vetettek. Rendesen oly irányuak, hogy a tű közepes napi járását még jobban kiemelik. Észak felé haladva erősebbekké válnak és nem helyi érdeküek, mert a két féltekének ugyanazon meridiánja mentén ellentett jelüek; ugyanazon parallelkörön a háborgás fészkéből a változás kelet és nyugot felé halad fogyó intenzitással, mig 90°-ra jobbra és balra teljesen eltünik vagy legalább is erősen gyengül. Azontul a háborgás jele megfordul, erősödik és a kiindulási fészektől 180°-ra ismét maximumot ér el. A háborgások rendesen földrengés, vulkános kitörés és északi fény alkalmával észlelhetők; a zivatar abszolute nem idézi elő, de legszorosabb kapcsolatban állanak a földáramokkal. A földáramokat először Barlow észlelte 1847. Derbyben, utána Baumgartner, de különösen Lamont és Wild tanulmányozta azokat, az előbbi a München melletti bogenhauseni csillagdán, az utóbbi Pulkowában. Ha egyenlő anyagu és felületi minőségü, tehát egymással kapcsoltan elektromos különbséget mem adó fémlemezeket a Földbe sülyesztünk és egymással a Föld felett vezetőleg összekötünk, elektromos, nagyobb-kisebb intenzitásu, gyors lefolyásu áramokat nyerünk, melyeket földáramoknak nevezünk s melyek semmiképpen sem vezethetők vissza kémiai folyamatokra. Lamont kisérleteinél a két lemez 100 és 200 méter távolságban állott egymástól; más esetekben egy országnak egész táviróhálózatát használták fel kisérletezésre. A meridiánnal párhuzamos vezetékben fellépő észak-dél irányu áram Lamont megfigyelései szerint mindig a tű nyugoti deklinációját növeli, mig a meridiánra merőlegesen állított vezeték áramai a horizontális intenzitással kapcsolatosak, oly módon, hogy kelet-nyugot irányu áram ezen intenzitást növeli.
A F. elmélete. Gilbert szerint a F. székhelye a Föld középpontja; Halley az irogonok alakjából minden féltelkén két mágneses pólust tételez fel, ezenkivül a Föld belsejében forgó magot, melynek Föld kérgéhez való külónböző helyzete a változásokat magyarázza. Tudományosabban jártak el Euler, Mayer Tóbiás, Biot és Hansteen, kik a következő feladatot iparkodtak megoldani: mily módon helyezendő el a Föld belsejében egy vagy több mágnesrud, hogy a földfelületi megfigyeléseknek eleget tegyen? Eredményeik tisztán negativ, amennyiben a földfelület mágneses magatartása kevésszámu, bármily eloszlásu, egyszerü mágnesekkel nem magyarazható. Legujabban Raulin és Roche, továbbá Linder ismét a forgó belső mag hipotézisét fogadták el s ezzel legalább annyit sikerült megmagyarázniok, hogy 1664-től 1814-ig az isogonok rendszere a 70-ik északi szélességi fok alatt teljes 90°-kal elfordult. Mollweide és Hansteen ama feladatot is iparkodtak megoldani, miképen határozhatók meg valamely hely geografiai koordinátái mágneses elemeiből? de nagyon kevés sikerrel. Egészen más szempontból indulva ki, oldotta meg a kérdést Gauss, anélkül, hogy csak a legkisebb hipotézishez nyult volna; még azon látszólag elsőrendü fontossággal biró kérdést sem kellett bolygatnia, vajjon a F. székhelye a Földben, kivüle, v. részben itt, részben ott keresendő? Egész eljárása a potenciálelméletnek egy Green által felfedezett tételére támaszkodik és lényege, sőt alakilag is teljesen azonos a geoid meghatározásával. Ezen tétel értelmében a Föld belsejének amugy is ismeretlen mágneses állapota egészen ignorálható és helyettesíthető a földfelületi mágneses hatásokkal, melyek közvetlenül lemérhetők. És nem is szükséges, hogy a F. mindhárom elemével foglalkozzunk; Gauss eljárása szerint bevezethető a potenciále fogalma, melyből egyszerü analitikai számítás által (differenciáció) adódik az erő nagysága, az intenzitás és iránya, a deklináció és inklináció. Ha (l. Geoid) V a mágnes potenciále, dm1 a Föld belsejének vagy külső környezetének egy hatásos mágneses tömegeleme, r1, l1, b1 és r, l, b ezen elemnek és a vonzott pontnak geografiai koordinátái: a vezérsugár, geografiai hosszuság
az integráció kiterjesztve a Föld és esetleg környezetének minden mágneses tömegpontjára, a potenciále. A kifejezés sorbabontás által tetszőleges pontosságig kiszámítható; ha a mágnesség a Föld belsejében keresendő, e sorbabontás r, ha ellenben kivüle fekszik, r1 fogyó hatványai szerint a történik. A fellépő koefficiensek, melyek lényegesen a vonzott pont geografiai fekvését jellemzik, számadatokat tartalmaznak, melyek a Föld felületén alkalmasan elosztott mágneses megfigyelésekből vezethetők le. A Gauss-féle elméletnek első tagjai (CGS-rendszerre átszámítva) a következők:
Gauss elméletében 24 koefficienst tart meg, melyek a földfelület mágneses magaviseletét már elég jól adják vissza. Más szóval: a Föld felületén 24 helyen eszközölt mágneses megfigyelésekből már az egész Föld felületének mágneses magaviselete tanulmányozható. Ujabban a kifejezés pontosabb kifejtését is ismerjük, de már ez alakban is mutatja (éppen mert benne a r1 fogyó hatványai szerint haladó tagok az elérhető pontosság rovása nélkül elmaradhatnak), hogy a F. fő székhelye a Föld testében magában keresendő.
A Föld összes mágneses magaviseletét egységesen legjobban ezen potenciále által lehet ábrázolni, összekötvén mindazon helyeket, melyeken a potenciále ugyaanzon tetszőleges, de állandó értéket képviseli; ezek az egyensulyi vonalak, a mágneses niveau-vonalak rendszere, melyeket mágneses paralleleknek is szokás nevezni. A görbe bármely pontján emelt merőleges adja e helyen a mágnestű irányát és ezért az ezen paralelleket derékszög alatt metsző vonalrendszert mágneses meridiánoknak hivjuk.
A Gauss-féle elmélet, bármily tökéletes is, a F. okairól és időbeli változásairól semmi felvilágosítást sem ad, de koncepciójánál fogva nem is adhat. És ezen a téren a hipotézisek száma légió, különösen mert még a sarkfény és a földfelület némely elektromos magaviselete is ez uton volna magyarázandó. Az eddig is röviden érintett hipotéziseken kivül megemlítendő Ampere elmélete, mely a F.-et elemi elektromos áramlatokra vezeti vissza; Gringmuth és mások, kik a Föld belsejének különböző forgási sebességéből keletkező surlódásra gondolnak; Faraday, ki a levegő oxigénjét okolja; Pasker és Skalweit, kik kozmikus befolyásokba hisznek. Némileg kapcsolatosan az északi fénnyel. Muncke a Földet nagy termoelemnek tekinti, mig Edlund a Föld unipoláris indukciójára; De la Rive a passatszeleknek elektromosságot átvivő szerepére támaszkodik. E két utolsó elmélet a zivatart oki összefüggésbe hozza a sarki fénnyel, olyannyira, hogy emezzel ellentétben amaz egyenesen «equator-fénynek» mondható. Baumhauer, Olmstedt, Töpler és Zehfuss végül kozmigkus vaspornak, a Föld sarkainak közelében való bömlésre gondolnak. Legmesszebb megy magyarázataiban Zöllner, ki Lamonttal együtt a földáramokban látja a F. okát; ezek szerinte ugynevezett konvekció-áramok, melyek a Föld felületén, részben belsejében egyszerü anyagátvitel által, driftáramlatok által keletkezhetnek s melyek e keletkezési módjuknál fogva kimutathatólag a Napon is előfordulnak. Az áram iránya ezekben tulnyomólag a folyadék áramlásának irányával megegyező; a Föld felett tehát a felső passatnak megfelelőleg az északi félgömbön dél-délnyugot, a Föld belsejében következésképen nagyobbára észak-északkelet. Ezzel egyetértően az isoklinok, isodinamok és egyensulyi vonalak mind erősen nyugot felé eltérített tengeri vagy légköri equatoráramlások jellegére emlékeztetnek. Zöllnerrel egyidőben Menzzer is hasonló felfogásból indult ki, sőt a szárazföldek konfigurációjából, melyek a földáramokat eltérítik, meg is határozza a Föld északi mágneses pólusát, mely az ő számításai szerint 289° 37' k. h. ferró és + 69° 12' szélesség alatt fekszik, mig Hansteen megfigyelésekre támaszkodva, e számokat 290° 21' és + 69° 30'-nyinek találja. Ez megmagyarázná a Nap és Föld mágneses kölcsönhatását, sőt a Napnak az üstököscsóvákra kétség nélkül gyakorolt elektromos hatását is. Ugyanezt teszi más foglalatban Siemens Werner, ki William testvérének On the conservation of the solar energy nevü dolgozatában kifejtett nézeteire támaszkodva, a napot ugy, mint a Földet statikai elektromosságal töltött testeknek tekinti, melyeknek tengelyforgása hozza be a F.-be szükséges elektrodinamikai elemet. Mekánikailag mozgatott statikai elektromosság ugyanis éppen ugy viselkedik, mint az áramló elektromosság. Erre emlékeztet némileg Hornstein és Allan Brown is, kik mindhárom mágneses elem variációiból képesek voltak a Nap tengelyforgásának tartamát levezetni. Cornu szerint a Napon előforduló és spektroszkóppal könnyen.kimutatható vas viszi a F. jeleiben a vezérszerepet.
A F., mint ujabban kitünik, a legszorosabb kapcsolatban áll a talaj geotektonikus szerkezetével (v. ö Naumann Ödön dr., Die Erscheinungen des Erdmagnetismus in ihrer Abhängigkeit vom Bau der Erdrinde). A számos meglepő példa közül csak azt az egyet említjük, hogy ugy Kreil, mint külösen Schenzl (Az isogonok rendhagyó menetéről Magyarország erdélyi részeiben. Schenzl Guidó. Budapest 1877, Értekez. a term.-tud. köréből) megfigyelései szerint az erdélyi isogonok teljesen, követik az Erdélyt határoló hegységeket, minek következtében hurkot képeznek, melynek csomója Kolozsvár és Felvinc közé esik. L. még Deklinatorium és Deklinográf.
l. Bányamanó.
1. egyes telkek, határok méreteinek felvétele (telekmérés, határmérés, topografia, agrimensura; Feldmessung); ezt az alsó geodézia tárgyalja (l. Telekmérés, Határmérés). 2. A föld alakjának ismeretéhez szükséges méretek megállapítása (fokmérés, precizió nivellálás, csillagászati helymeghatározás, gravitáció mérés stb.; Erdmessung), mely a felső v. tulajdonképeni geodézia tárgyát képezi. L. Geodézia.