Ivanovics Miklós, orosz költő, szül. Poltavában 1874 febr. 2., megh. Szt. Pétervárott 1833 febr. 3. Moszkvában végezte az egyetemet s kivált az orosz, latin és görög irodalmakat tanulmányozta. Első irodalmi kisérlete Schiller fordítása volt (Moszkva 1803). 1803. Szt. Pétervárra ment s ott előbb a közoktatásügyi minisztériumban, majd a császári nyilvános könyvtárban kapott hivatalt. Főmunkája az Ilias fordítása hexameterekben, melyen 20 évig dolgozott; e fordítása még mai napig is utolérhetetlen az orosz irodalomban (megjelent 1829., legutóbb pedig 1880). Ezenkivül lefordította Shakespeare Lear királyát (Szt. Pétervár 1808) és Voltaire Tankredját (u.o. 1806). Eredeti költeményei közt kiváló a Ribaki (Halászok) c. pompás idill. Összegyüjtött költeményei 1832 és 1854. jelentek meg.
(gör., lat. sententia), olyan mondás, mely egy-egy tapasztalati igazságot v. életelvet velős rövidséggel fejez ki. Belső alkatát hol egy hasonlat, kép, példa, hol egy ellentét adja meg; külső formája vers vagy lapidáris próza. A verses G. fogalma összeesik a didaktikus G.-éval; a xéniától az különbözteti meg, hogy nem alkalmi vonatkozásu, hanem általános tartalmu. Mind általános tartalmánál, mind könnyen megjegyezhető formájánál fogva arra való, hogy közkinccsé váljon. A közmondások is megannyi G.-knak tekinthetők; eredetök azonban ismeretlen. Mint általában a didaxis, ugy a G.-költés iránt némely népnél különös hajlam mutatkozik. Igy az u. n. keleti népek, a héberek, arabok, persák, hinduk, khinaiak irodalma igen gazdag G.-kban, de északon is, az ős germán költészet nagyon szerette állitterációba a gondolati poézis ez apró termékeit foglalni. Általában az irás feltalálása előtt a civilizátorok: papok, bölcsek, államvezetők gyakran foglalták gnómákba tételeiket, törvényeiket, hogy emlékezetben maradásukat biztosítsák. Kiváló fontossága volt a G.-knak a görög nép szellemi történetében s Lykurgostól Drakon, Solon koráig rendes eljárása volt a törvényhozóknak, hogy az ifjuság elméjébe verses G.-k által vésték az alkotmány sarktételeit; hasonlókép erkölcsi tételeket, életigazságokat is ez uton terjesztettek egyes bölcselők a nép közt (a hét bölcs). Mint költői formát a megarai Theogni képezte ki s emelte legfőbb fokára. A rómaiaknál a Cato neve alatt ismert szentenciagyüjtemény és a Publius Syrus jeles mondásai nevezetesek. A görög G.-k legjobb gyüjteményei: Brucktól (Strassburg 1784, kiadta Schäfer, Lipcse 1817) és Gais fordtól (Oxford 1814-20; uj lenyomat, Lipcse 1823, 5 köt.). Prózai G.-k nálunk Eötvös Gondolatai közt vannak nagy számmal, ezeket azonban, az összefüggő előadással ellentétben, inkább aforizmáknak nevezik.
(lat.), gnóma-költő; gnomologus, gnóma-gyüjtő.
a mitologiában oly szellemek neve, amelyek a föld mélyében kincseket őriznek. Különféle alakot ölthetnek. A név főleg a francia nyelvben használatos, eredete homályos.
(gör.), a. m. mutató, a legrégibb csillagászati műszer és tulajdonképen csak egy, vizszintes sikon függélyesen felállított hegyes végü bot, melynek árnyékával ugy a déllőt állapították meg, valamint az árnyék hosszaságából a Nap magasságát, a solstitiumokat és az ekliptika ferdeségét határozták meg. Állítólag a khinainak már Yao császár idejében (Kr, e, XXIII. sz.) ismerték a G.-t; a khaldeusok Kr. e. 850. a görögök Kr. e. 585. használták. Az árnyék végének elmosódottsága folytán a G. végére gombot, vagy korongot tettek, de csak ujabb időből származik az a formája, hogy a végén kis nyilást csináltak és ennek képét sötét helyen fogták fel.
gnoszticizmus l. Gnózis
(gör., lat. Nosce te ipsum) a. m. ismerd meg magadat, a delfili templom fölirata, a hét bölcsek egyikének, majd Thalesnek, majd Solonnak tulajdonítják.
(gör.), a. m. ismeret, tudás; a bibliai és a keresztény nyelvgyakorlatban vallásismeret s hittudás. A bibilia igaz és áltudást különböztet meg. A keresztény gnózis nem egyéb, mint a kinyilatkoztatott hittartalomba mélyedés, tanubizonyságokon alapuló meggyőződés, az emberi értelem összes tehetségeinek törekvése a keresztény hitigazságoknak minél átfoglalóbb, mélyebb és tökéletesebb ismerésére. Ez a tökéletes és megbizható gnózis keresztény műveltség és életrend eszménye, a keresztény életbölcseség. A tökéletes keresztény eszményét alexandriai Kelemen gnosztikus-nak nevezi. Ennek ellentéte az ál-gnózis, melyet már szt. Pál megró (Tim. 6, 20) a gnvsiz, mely elhagyva a hit alapját, a hit tanításával eltávozik s a pogány bölcseletből és vallásokból veszi tételeit. A gnosztikusok gnózisukat a hittel ellentétbe helyezték, tudásukban tetszelegtek, a hitet pedig a keresztény egyház egyéb tagjainak szánták. Eleinte nem is szakadtak el a keresztény egyháztól, hanem csupán hittételeit akarták igazi eszmékre visszavezetni és a hit alapját képező ugynevezett igaz eszmék összeségét nevezték gnózisnak, felsőbb ismeretnek.
Gnoszticizmus-nak az első századok ezen álgnózisát nevezték. Főtörekvése volt az emberi elmélődés örök és kiirthatatlan tudásvágyából származó kérdésekre feleletet adni: miként gondolható a végtelen átmenete a végesbe és a teremtés kezdete? Miként lehetséges, hogy isten e tiszta szellemi lény, az anyagnak alkotója? Ha Isten tökéletes, honnan a világ tökéletlensége? Mi a rossz eredete? Honnan az emberi természet különfélesége? A keresztény vallás megfejtéseivel meg nem elégedett, a kelet bölcseletéhez fordult és a keleti népvallások és a misztikus bölcsek könyveiből válogatta össze rendszerét. A kereszténységből megtartotta a váltság és az elégtétel eszméjét, melyet különböző módon illesztett az egyes rendszerekbe. A gnoszticizmus egyébként a dualizmuson és az emanáción alapult. E kettős tanhoz ragasztották a váltság tanát Egyiptomban és Elő-Ázsiában. A gnoszticizmus fölfogása szerint Isten minden tökéletességnek önmagába zárt fölföghatatlan ősforrása; az isteni fölfoghatatlan lényeg és a véges között nem képzelhető átmenet; az isteni életnyilvánulatnak kezdet az önkorlátozás, Istennek öntudata. Valahányszor az isteni őslény ujabb oldaláról fogja föl a világot, ezen fokozatosan tudatossá váló tevékenységei személyiségekké, aionokká fejlődnek, kik együttvéve a pleromát (az isteni élet teljessége, teljes tartalma) alkotják. A fejlődés azonban lassan-lassan kimeríti az isteni életet, fokozatosan távozik az isteni élet ősforrásától és különböző fokozatokban a tökéletesség csökkenő arányában az istenséggel rokon szellemek világát alkotja. Az anyagi világ eredetének megmagyarázására a dualizmus elvéhez folyamodtak. Az örök rossz elvét kétféleképen képzelték: az alexandriaiak a neo-platonizmus tanítása szerint örökké holt, alaktalan és élettelen kaosznak, a sziriaiak a persa teologia szerint sötétség országának, mely a világosság országa ellen haragtól és ellenséges gyülölettől liheg, melynek élén a sötétség ura áll. A II. sz.-ban, mikor a szentatyák bölcseleti érvekkel harcoltak a kételvüség tana ellen, némelyek az isteni lényben valami sötét foltot vettek föl, mely az isteni lény minden kiömlésével, tehát minden teremtménnyel közli a rosszat. Hogyan jutott a jó, a szellem összeköttetésbe a rosszal, az anyaggal? Vagy ugy, hogy az isteni lény kiömlése által fokozatosan fogyott és igy végső stádiumában a rosszal érintkezhetett, vagy ugy, hogy egy fénysugár a gonosz sötét zürös anyagba tévedett és ennek éltető elemévé lett, vagy ugy, hogy az isteni élet teljéből (a pleromából) egy mag hullott, egy fénysugár érkezett a sötétség országába, ahol a sötétség hatalmai elfojták és visszatarták. Minthogy azonban ez által az isteni lényben hiány, fogyatkozás termett, az elveszett fénysugár visszavezetendő volt az isteni lényhez. Az isteni lény maga nem jöhetett közvetlen érintkezésbe a rossza anyaggal, nem alkothatta a világot, tehát vagy az isteni lényből, vagy valamely alárendelt aionból uj aion ömlött ki, ki az anyagot alkotá. Ez az uj aion a demiurgosz, a világalkotó.
Ez a demiurgosz az alexandriaiak szerint az előforduló anyagból öntudatlan fensőbb eszmék szerint alkotá a világot, a gonosz elv tiszta lényegéből a sátánt és a gonosz szellemeket, egyébként a különböző lényekben a különféle módon osztá meg a jót és rosszat. Innen az embernek háromféle osztálya, u. m.: a szellemi emberek gnosztikusok, lelki emberek katolikusok, anyagi emberek a pogányok. A demiurgosz kormányozza a világot, ő az ószövetség szerzője, a zsidók Istene. A sziriaiaknál is demiurgosz a világ-alkotó, csakhogy ellenséges, korlátolt és korlátozó lény, aki az istenség csiráit a sötétség országában lekötve törekszik tartani. A természet tehát nem tükrözi vissza az istenséget. A demiurgosz az ószövetség törvényeit és a tiz-parancsolatot végből szerezte, hogy az embereket és a felsőbb lényeket elfogultságuk tömlöcébe zárva tartsa, a bennök élő isteni szikra ismeretét akadályozza és elnyomja. A megváltást illetőleg közös tanuk vala, hogy a világfejlődés célja a kezdetben is különvált jó és rossz elveknek ujból való elkülönítése, a pleroma részeinek a látható világ tömlöcéből való megszabadítása, a váltság gondolata Istennek legfőbb vágya. Ezen megváltó aion a Swthr, majd Jézus, majd krisztus. Az alexandriaiak szerint kettős lény, az anyagból alkotott ember és aion, ki a keresztségben egyesült az emberrel és szenvedése idején elhagyta; a sziriaiak szerint a megváltó anyagtestet nem ölthetvén, csak látszólag birt testtel (dokéták) és nem is szenvedhetett. A megváltó nem támadott föl, az emberek sem fognak föltámadni, mert az anyag nem juthat az isteni élet teljébe, a pleromába. A világ célja és vége az, hogy a pleromából kivált részek visszajussanak. Amint ez megtörténik, az anyag visszahull ős élettelen állapotába, a sötétség országa önmagára hagyatva leend.
Az elméleti tanoknak megfelelő erkölcstanuk. Az alexandriaiak mérsékeltebb irányt követtek, a törvényeknek engedelmeskedtek, a házasság méltóságát megőrizték; a sziriai iskola világgyülöletet hirdetett, a nemesebb lelkek szigoru aszketikus életet folytattak, a világtól teljesen elzárkóztak, megtiltották a házasságot és a bor élvezetét, a nemtelen, érzéki emberek pedig lábbal tiporta minden erkölcsi törvényt (enkratiták, antitaktok vagy antinomisták). Kalandos, ábrándozó tanaik és képtelen erkölcstanuk igazolásául a szentirásra és a hagyományokra hivatkoztak. Az ószövetséget elvetették, az ujszövetséget pedig önkényesen használták, elválasztván azt, amit a mennyei aion mondott, attól, mit a földi ember mondott. Külön titkos kinyilatkoztatásra hivatkoztak. Istentiszteletöket titkolták, miért is alig tudunk róla valamit, legföljebb annyit, hogy nagy pompával történt. A gnoszticizmus kutforrásaiban idősebb a kereszténységnél, virágzásának tetőpontja a II. sz.-ra esik, III. sz.-ban már hanyatlásnak indult, mégis a sziriai gnoszticizmushoz hasonló manicheizmus különféle változatokban (priscillianusok, paulicianusok, bogomilek, albigensek) egészen az ujabb időkig fönmaradt. Ellene irtak: János apostol, ki evangéliumának nagy részét ezen tévelyek kiirtása céljából irta, antiochiai Ignác, szt. Irén, Lyon püspöke (Contra haereses), alexandriai Kelemen (Stromata), Tertullian és Origenes.
Gnosztikusok: A legrégiebbek Simon mágus és Menander, Cerintkus és az Apokalypsisben megemlített nikolaiták. (Zsidóskodók: Cerinthus, Basilides, Valentin, Bardesanes; a pogányság felé hajlók: nikolaiták, simonianusok, sethianusok, kainiták és ophiták, Carpocrates és fia Epiphanes; az önálló kereszténység felé hajlók: Cerdo, Marcian, Tatian, és Saturninus). A későbbiek közül megemlítendők: alexandrinusok: Basilides és Velentinus, Herakleon, Ptolemaios, Marcus, Colorbasus, Secundus, Bardasanes, Harmonius, Florinus és Bastus; sziriaiak: Saturninus, Tatian, az enkratisták feje, a severianusok, Cassianus, Lucanus, Apelles, az ofiták, setianusok és archontikusok. Az antinomikus irányt főképen Carpocrates és fia Epiphanes képviselik. V. ö. Kuncze J., De historiae gnosticismi fontibus (Lipcse 1894). L. még Filozofia.
(Catoblepas Gray), a párisujju kérődző emlősök rendjébe tartozó állatnem az üregesszarvuak (Cavicornia) családjából, mellfelé irányuló, majd sarlóformán hátrahajló szarvakkal, a könygödrök helyén mirigyes dudorral, széles, meztelen orrfödővel; fedőszerü lebennyel biró orrlyukakkal, szemei körül sörtekoszoruval, kis fülekkel, nyakszirtjén sörényszerüleg meghosszabbodott szőrökkel, ugyszintén torkén, pofáján, orrán és mellén is; a ló farkáéhoz hasonló hosszuszőru farokkal, hátrafelé lejtős háttal. Három faja ismeretes, melyet mindannyian Afrikát lakják: nagyobb nyájakba verődnek össze; igen vad természetüek, néha még a vadászt is megtámadják. Husuk igen izletes s ezért nagyban vadásszák. Fajai a közönséges G. (C. gnu Sund), a tulok G. (C. taurima H. Im) és a Gorgon G.
a japánok nemzeti játéka, mely a sakkhoz hasonlít s melyet Kr. e. 2000 évvel találtak fel Khinában. Kr. u. a VIII. sz.-ban honosodott meg Japánban. A go-játékhoz használt tábla négyszögletes és 19 vizszintes s 19 harántvonal által 361 pontra van felosztva. A két játszó egyike 180 fekete, másika 180 fehér követ kap. A játéknál mind a két játszó arra törekszik, hogy köveivel az átmetszési pontokból megszakítatlan sort alkosson olyképen, hogy az ellenfél szabad vagy kövekkel berakott pontjainak egy részét teljesen körülzárja. Az ellenfél ilyen körülzárt kövei elesnek és a játszó-tábláról eltávolíttatnak. A játszma véget ér, ha az ellenfél még meglevő pontjait v. köveit nem lehetséges többé körülláncolni. 1868-ig Japánban G-akadémia is volt, melyen számos tanár tanította ezt a játékot. V. ö. Korschelt, Das Speil Go (Jokohama 1881); Scharig, Go, das Nationalspiel der Japanesen (2. kiad. Lipcse 1882).