Ferenc, spanyol festő, szül. Fuendetodosban Arragoniában 1746 március 30., megh. Bordeauxban 1828 május 15. Először Saragossában tanult, azután Madridban Bayen tanítványa lett, hosszabb ideig tartózkodott Rómában is, anélkül azonban, hogy az ottani művészeti irány hatása alatt eredetiségéből valamit veszített volna; 1775. Madridban telepedett le, 1780. az Akadémia de San Fernando tagja, 1795. igazgatója lett; IV. Károly és VII. Ferdinánd udvari festője volt. Megunva az udvari életet, 1822. Franciaországba vonult vissza. 176-tól fogva kartonokat készített a királyi paloták szőnyegei számára és már ezekben megkapóan ábrázolta a spanyol népéletet. Ezen kartonok nagy része a madridi muzeumban van; a szőnyegek részben Pradóban, részben az Escoriában. Hozzájuk való két vázlat van a budapesti orsz. képtárban (760, 763). Egyéni felfogása a templomok számára festett freskóképekben és olajfestményekben is nyilatkozik. Az 1897. a madridi S. Antonie de la Florida templomban festett freskóképei is inkább a mozgalmas népélet, mint a tulajdonképeni szent jelenetek ábrázolásai. Festményeinél még hiresebbek rézkarcai, egyes lapok és a Caprichos (ötletek), Los Desastres de la Guerra (a háboru borzalmai), Tauromaquia (bikaviadal), Los Proverbios (példabeszédek) és a Foglyok c. sorozatok. G. az egyetlen nagy eredeti spanyol festő a XVIII. sz.-ban és általában a legérdekesebb, legszellemesebb, legmodernebb művészek egyike. V. ö. Yriarte Ch., G., sa biographie, etc (Páris 1867); Zapater y Gomez, G., niticias biograficas (Zaragoza 1868); Lefort P., F. G. (Páris 1877); Vi naza, G. su tempo, su vida, sus obras (Madrid 1887); Lücke H., a Dohme-féle Kunst u. Künstler-ben (Lipcse 1880).
1. Brazilia egyik állama, Para, Matto-Grosso, Maranhao Piauhy, Bahia és Minas Geraes közt, 747311 km2 területtel, (1888) 211721 - 1 km2 -re 0,3 - lak. Ezen nagy területen a Tocantins D-ről É-nak átfolyik és részint közvetlenül, részint az Araguaya utján csaknem összes vizeit fölveszi magába. Ahol a Tocantins forrásfolyói, az Uruhu, a Paranatinga stb. fakadnak, ott emelkednek a Serra das Vertentes-nek Serra dos Pirencos, Escalvada, Santa-Martha nevü részei; legmagasabb csúcsuk (2932 m.) a főváros közelében van. A Cordilheira Grande az Araguaya és a Tocantins között huzódik el. Egyebütt e braziliai állam nagyobbára magas fensikokból (chapados) áll. A legalacsonyabban fekvő részek a folyamok melléke és különösen az Ilha Santa-Anna, a Tocantinsnak Braco Menor és Braco Maior nevü ága közt fekvő sziget. A földet nagyobbára legelők (campos) alkotják és ezért az állattenyésztésre nagyon alkalmas. A folyamok mentén azonban a talaj termékeny; itt vannak nagyobb ültetvények is, amelyekben dohányt, kávét, kakaót és cukornádat termesztenek. Az erdők nagyobbára gyérek, ugynevezett catinga--k. nagy területek teljesen lakatlanok. Az arany- és gyémántmezők, amelyek először vonzottak magukhoz európai telepeseket (1670. Correa Manuelt, 1862. Bueno da Silvát), ki vannak merítve. Egyedüli közlekedő utakul a két nagy folyója szolgál, amelyeken gőzösök is járnak.
2. G. vagy Villa-Boa-de-G., az ugyanily nevü braziliai állam fővárosa a Vermelho mindkét partján, a d. sz. 16° 20' alatt, püspöki székhely, mintegy 7000 lak. Az egyenes és széles utcákból álló várost Brazilia belsejében, ámbár terv nélkül épült, a legszebbnek tartják.
(ejtsd: hojen) János, van. hollandi festő, szül. Lejdában 1596 jan. 13. megh. Hágában 1656 ápr. 30. Miután Lejdában Schilperoort és Swanenburch, Hoorban pedig Gerritsz Willem tanítványa volt, elment Franciaországba, 1616. pedig Haarlemben van de Velde Ezsaiás tanítványa lett. Csakhamar visszatért Lejdába, 1631. azonban Hágában végleg letelepedett. Legjobban szeretett folyókat, csatornákat festeni, melyeket fák, parasztházak, templomok, szélmalmok, városok, kastélyok szegélyeznek. Művei majdnem minden gyüjteményben megtalálhatók. A budapesti orsz. képtárban levő három képe közül különösen szép az Épület a folyóparton (339 sz.), a másik kettő (335., 344. sz.) erőtlenebb, félénkebb, Steen, Safteven, Berchém, Ruisdael S. tanítványai voltak.
a mai Kis-Kapellához tartozó Plesivacaihegység, melyből a Kulpa felé a Pétergozdra emlékeztető Petrovagora ágazik ki. (Nevére nézve v. ö. Racki, a Radban, XXX. 106.). Bihács felől innen vezetett a magyarok hadútja Petrovoszelló felé, hol - a talán Svacic-nemből való - Péter királyt Kálmán magyar király 1097. döntő csatában megverte. A magyarok azóta Péter Gozdjának nevezték a hegység ama részét. melynek aljában győztek. V. ö. Pauler a Századokban (1888, 211-2.).
(ejtsd: gozlán) Leo, francia iró, szül. Marseilleben 1803 szept, 1, megh. Párisban 1866 szept. 14. Atyja vagyonilag tönkre jutván, kénytelen volt tanulmányait abbahagyni; 1827. Algeriába és innen Szenegalba ment. Visszatérve, segéd volt egy könyvkereskedésben, majd munkatársa lett a Figarónak, a Corsairenak és számos novellát és regényt, később drámát is irt. Regényei és novellái: Le notaire de Chantilly (1836);Le médecin du Pecq (1839); Une muit blanche, La deniere soeur grise; Les Méandres (novella és elbeszélés gyüjtemény); Le dragon rouge; Aristide Froissard; Les nuits du Pere Lachaise (1846); la famille Lambert (1856); Les martyrs inconnus; a francia várkastélyok történetéről szól: Les Tourelles (1839, 2 köt.); Balzac chez lui (1862); szindarabok: La main droite et la main gauche (1842); Éve (1843); Notre-Dame des Abîmes (1845); Le livre noir (1848); Lelion empaillé; Trois rois, trois dames; La queue du chien d'Alcibiade; Louise de nanteuil; Le diamant et le vere; La pluie et le beau temps-ról. magyarul: Aki egy halottba szerelmes. Ford. Ladomérszky Gyula (Budapest 1881); Három ara egy koronára. Ford. Sz. E. (Budapest 1882).
1. Elek, szépirodalmi iró, szül. Ercsiben, Fehér vármegye, 1849 nov. 28. A gimnázium alsó osztályait Temesvárt, a felsőbbeket a pesti ref. gimnáziumban, a jogi tanfolyamot a budapesti egyetemen végezte s jogi-doktori és ügyvédi oklevelet szerzett. Az ügyvédi pályára azonban nem érezvén nagy kedvet. 1880. hirlapiró lett s a Függetlenségnél dolgozott, de 1883. a birói pályára lépett át, 1885-től kir. alügyész volt Fehértemplomban, 1887. Budapesten, 1889. kir. ügyésszé nevezték ki Karánsebesre, s 1892. ugyane minőségben Temesvárra helyezték át. Szépen indult irói pályáját ujabban alig folytatja. Rajzaival, elbeszéléseivel tünt fel 1878 óta; majd két regénye: Az aranyhaju asszony (Budapest 1880) és Köd (1882), továbbá Tantalus c. alatt összegyüjtött kilenc elbeszélése (1886) mind irói műveltség és megállapodott világnézet, mind pszihologiai talentum, eszmei tartalom és elbeszélő képesség tekintetében az ujabb magyar elbeszélők legjelesebbjei közé emelték. L. Szinnyei, Magyar Irók.
2. G. Manó, legfőbb itélőszéki biró, szül. Nagyváradon 1802 febr. 22., megh. Pesten 1870 febr. 3. Dacára román nemzetiségének, buzgó magyar volt s mint ügyvéd 1826. ő volt az első, aki a pesti és budai tanácsokhoz magyar keresztleveleket adott be. 1860. Krassó vármegye főispánja volt, s a főrendiházban jegyzővé választották. 1866. országgyülési képviselő lett, 1869. nevezték ki legfőbb itélőszéki birónak. G. magyarul irt és érezett, de azért melegen pártfogolta a hazai román irodalmat is a vagyonának nagy részét is hazai román nevelési célokra hagyta, melyekből évenkint 15000 frtnyi segélyt osztanak ki. Apróbb versei a Szépliteraturai Ajándékban (1826), jeles politikai beszédei pedig az Országgyülési Naplóban jelentek meg. Saját költségén adta ki a Calendariulu lui Neagve, Biblioteca romana s a Juga Diaconoviciu által szerkesztett Viatia lui Cristoru c. munkákat. Kortársai a magyar és román nép közvetítő kapcsának tekintették őt.
1. Gáspár gróf, olasz iró, szül. Velencében 1713 dec. 4., megh. Padovában 1786 dec. 25. Minthogy szülei majdnem egész vagyonuknak nyakára hágtak, korán kenyérkereset után kellett néznie; könyveket fordított és kompilált, apró hivatalokat vállalt stb. Nősülése is - egy poétanőt vett el, aki csak verseivel törődött - fokozta inségét, melytől jóformán egész életén át nem birt szabadulni. G. egyike az olasz irodalom legrokonszenvesebb alakjainak. Nagyobb művet csak egyet irt, a Dante védelmét (Difesa di Dante), melyben Bettinellivel szemben époly kellemes formában, mint alapos tudással proklamálta a nagy költő dicsőségét, de apróbb cikkei, melyeket jobbára a saját maga szerkesztette Gazetta venata-ban (1760-61) és az Osservatore-ban (1761-62) tett közzé, valóságos mintái az ujságirás termette kisebb genreknek: tárca-elmélkedésnek, rajznak, eleven elmondott napihirnek stb. Ezek nyelv dolgában is a mult századbeli olasz irodalom legértékesebb művei közé tartoznak. Lettere diverse-i is apróbb irodalmi és erkölcsi fejtegetések gyüjteménye; a Mondo morale c. allegorikus regény-féle az emberi romlottságról és annak gyógyszereiről szól; versei közül a Sermoni-k (satirák) válnak ki, melyek valószinüleg példaképül szolgáltak e műfaj legjelesebb olasz művelőjének, Parininak. Sok szindarabot is fordított, sőt irt nehány eredetit is, de ezek nem igen sikerültek. G. legjelentősb művei a Sonzogno-féle olcsó könyvtárban is megjelentek. V. Ö. Pindemonte. Elogi di letterati ital., Tommaseo G. Müveinek 1849. kiadásának előszavában.
2. G. Károly, olasz iró, az előbbinek öccse, szül. Velencében 1720 dec. 13., megh. u. o. 1806 ápr. 4. Fiatal korában katonáskodott, de már 1744. hazatért szülővárosába, iparkodván megmenteni családi vagyona romjait. Irodalommal is foglalkozva, fölvétette magát az Accademia dei Granelleschi-be, mely, kiséé pedánsul, az irodalmi hagyományok védelmére kelt. Élénk részt vett az ez időben forrongó Goldoni-Chiari harcokban (l. Goldoni), egyformán ostorozva mindkettőt. Mint elszegényedett grófi család ivadéka, ellensége volt a riformatori-k táborának s főkép Goldoninak, aki majdnem beaumarchais-i merészséggel szállott sikra a polgárság mellett, nevetségessé téve az arisztokraták előitéleteit. Az erkölcs- és jellem-vigjátékkal szemben csak a fantasztikus vigjáték jogosultságát ismerte el és ilyenket kezdett irni is. Fiaba-it szerencsés ötlettel jobbára népmesékből dolgozta át, beléjük vive a commedia dell'arte állandó tipusait is, egy kis erkölcsi allegoriával és személyek ellen intézet szatirával is tarkítva cselekvényét. Ez egészen uj műfaj nagyon tetszett a velenceieknek, sőt külföldön is nagy érdeklődéssel találkozott. Még G. életében lefordították a fiabákat németre és egyiket (Turandot) maga Schiller méltatta átdolgozásra. Nyelvük különben oly lapos és pórias, hogy az olasz közönség már ez okból is hamar elidegenedett tőlük, mig az e fogyatkozás iránt kevésbbé érzékeny franciák e században is kedvöket lelték bennök. A tiz fiaba cime: l'Amore delle tre melarancie, il Corvo, il Re Cervo, Turandot, la Donna serpente, la Zobeide, i Pitocchi forunati, il Mostro turchino, l'Augellin belverde, Zeim re dei genj. Ezek közül az utolsóelőttit legujabban az olasz operette-társulatok föl is elevenítették. G. irt egy Marfisa bizzara c. romantikus költeményt is, melynek rejtett gunyolódásai ma már nehezen érthetők. Ezenkivül egy Teodora Ricci nevü hires szinésznő számára sok francia és angol polgári szomorujátékot és comedie larmoy-ante-ot dolgozott át. Igen érdekesek emlékiratai is (Memorie inutili), melyeket Musset Pál 1848. franciára, legujabban pedig (1891) Symonds angolra is lefordított. Monográfiát irt róla Magrini: I tempi la vita e gli scritti di C. G. V. ö. Masi könyvét is: Sulla storia del teatro ital. mel sec. XVIII. (Firenze 1891); ugyanott adta ki legujabban a Fiaba-kat is (Bologna 1885).
(Gozo), az angolok birtokához tartozó kis sziget a Földközi-tengerben, Maltától Ény-ra. Hosszusága San-Dimitiritől az El-Kala fokig 14, legnagyobb szélessége 7 km.; területe 51,6 km2, (1891) 1921 lak., termékeny talajjal. A főváros, Rabato, csaknem a közepén van. 174 m. magas dombon (A sziget legmagasabb helyén) álló erősséggel. G. az antik Gaulos, mindig Malta sorsában osztozott és vele együtt ment át a feniciaiak (akiknek építményeiből az óriások tornya, valószinüleg Asztarténak szentelt templom romja, maig is látható) birtokából a kartagóiak, rómaiak stb. tulajdonába.
Benozzo (tkp. Benozo di Lese), olasz festő, szül. Firenzében 1420., megh. u. o. 1498. Fra Giovanni da Fiesole tanítványa, 1447-49. mesterével Orvietóban dolgozott, azután több évig Montefalcóban tartózkodott, az ottani S. Francesco-templom számára 1450. a homlokzatra egy freskóképet és egy oltárképet (jelenleg Rómában, a lateráni képtárban) festett, melyek még egészen mesterére vallanak; 1452. ugyanazon templom kórusában szt. Ferenc életéből vett freskóképsorozatot, egyik kápolnájában pedig több legendai jelenetet. 1456 körül Firenzébe ment és ott Piero de' Medici megbizásából freskóképet festett a Medici megbizásából freskóképeket festett a Medici (most Riccardi) palota kápolnájában. 1484. festette legnagyobb és legtökéletesebb művét, 22 nagy freskóképét a pisai Camposantóban, melyekben Noé történetét, a bábeli torony építését, Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes és Jozsua történetét. Dávid győzelmét Góliát fölött, Salamont és Sába királynőjét ábrázolta. Legismeretesebb közöttük a Noé szüretjét ábrázoló kép, mely egy olaszországi szüretnek költői ábrázolása.
alatt nem talált tulajdonnevek Goe... alatt keresendők.