a keletrómaiak s később a szaracének által használt gyaujtóanyag, amely állítólag viz alatt is égett; alkatrészeit nem ismerjük: valószinü azonban, hogy kén-, salétrom-, szurok- és szénkeveréket naftával olvasztottak össze s a nyert anyagot vagy edényekbe öntve s meggyujtva, az ellenséges erődítésekbe hajították, v. kihülés után golyóalakba hozták s e golyókat hajították az ellenség közé, valamint «hosszu fémcsövekkel az ellenség közé fujták». Meggyujtásakor a G. nagyot durrant és sürü füstfellegből lángok törtek ki. A VII. sz. görög irói szerint kortársuk: Kallinikosz, egy sziriai építész, találta fel a G.-et. Említenek azonban ilyféle gyujtóanyagot már Nagy Konstantin alatt. Tény, hogy IV. Konstantin 678. Konstantinápolynak a szaracénok általi ostromlása alatt a G.-et nagy hatással használta. A XI. sz.-ig a keletrómaiak megőrizték a G. készítési módjának a titkát, akkor a mohammedánok tudták meg s ők is használták a keresztes háboruk alatt. L. még Bengáli tüz.
első fejlődési stádiumaira nézve a történelmi adatok elvesznek az ősidők homályában. A leszboszi Terpander (Kr. e. 700) az addig divatozott négy huros kitharát hét huros hangszerré alakítá át. A régi görög zene ugyanis a tetrakord rendszeren alapult, melynek két szélső hurja nagy negyed hangközre volt hangolva akként, hogy a tetrakordot kiegészítő zöngék két egész és egy fél hangot foglaltak magukban s a félhang mindig az első s a második lépcsőre esett. Terpander ez egyszerü hangszert oly módon bővítette ki, hogy az első tetrakordhoz még egy másodikat csatolt, de nem ugy, hogy az elsőnek legmagasabb zöngéje a második legmélyebb hangját képezte, hanem ugy, hogy a kettő közt egy egész hangból álló hangköz foglalt helyet. Eme Terpander-i Heptakord aztán, mely Diapazon nevet nyert, ezáltal egy egész nyolcad terjedelmet nyert s alapja lőn ama skálai zönge-egymásutánnak, melyen sok századdal későbben - természetesen többszörösen módosítva - végre a mai nyugot-európai zenerendszer is felépült. Terpander után a görög zene legkimagaslóbb reformátora volt Aristoxenus (Kr.. e. 320), az ő nyomán számosan működtek aztán közre a görög zene felvirágoztatásán, mint Eukleides, a nagy matematikus (Kr. e. 200), több századdal későbben Gaudentius (Kr. u. 400), Ptolemaios s az ő kommentátora Porphirius (Kr. 250) s kortársa Aristides Quintilianus stb.
A görög skálák alapját tehát a tetrakord képezte, mely tiszta negyedköz terjedelemben s félhangtól kiindulva, diatonikus sorrendben négy hangot foglalt magában, p. h, c, d, é és é, f, g, á. Négy ily tetrakordnak az összetétele olyformán, hogy a két elsőnek kezdő s a két utolsónak végső hangja (Synaphe) egyenlő legyen, mig a második és harmadik közé egy egész hangköz (Diazeuxes) essék: képezte a görögök alapskáláját, mely alant egy egész hanggal (Proslambanomenos) kibővíttetvén: tizenöt hangot foglalt magában, s megfelelt a mi mai normál Á-moll skálánknak, lefelé haladva minden alterálás nélkül, u. m.:
A görögök ez alapskálájából fejlődött ki aztán sok század multával az egész nyugateurópai zene - ma is divó - rendszere. Ez alapskála tizenöt hangjának mindenike külön elnevezéssel birt. Az elsőnek (A) Hypate s az utolsónak (a) Nete vagy Hyperbolaion volt a neve. Elnevezésüket a kithara hangszer tizenöt hurjáról nyerték. A tizenöt hangos alapskálán kivül volt még egy másik tizenegy hangterjedelmü is, mely három tetrakord összetételéből állt s a Proslambanomenosból állott és Synemmenonnak neveztetett, u. m.:
A hangközökkel szemben a görögök számtalan megkülönböztetéssel és elnevezéssel éltek, melyeket e helyen mind elősorolni, tullépné terünk határát. Elég legyen annyit megjegyezni, hogy azokat felosztották összhangzókra (symphona) és széthangzókra (disphona). Az összhangzók közé számították a tiszta negyed, ötöd, nyolcad, tizenegyed s tizenketted hangközöket. A heted, harmad és hatod széthangzók voltak. A görögök tehát nem használták a mai értelemben vett hármas hangzatokat s énekeiket vagy egyhangban (unisono) vagy nyolcadban kisértek. Kétszólamu zenéjükben pedig tiszta negyed és ötöd progressziókat használtak. Éppen ellenkezőleg a mai rendszerrel, mely az ily egyenes mozgásokat szorosan tiltja s két szólamu egyenes progressziókat csakis kis v. nagy harmad, és kis v. nagy hatod hangközökkel használ. Ebből is kitünik, hogy mai értelemben vett harmoniával nem rendelkeztek s ha a régi iróknál tétetik is említés görög harmoniáról: az alatt csak a zöngéknek szerintü szabatos egymásutánja értendő.
A többféle görög skálarendszer jellegét - eltérőleg a maitól, mely minden kiinduló alaphangra egyenlő hangközi egymásutánt épít fel, - a fél és egész hangok különböző elhelyezése határozta meg. E különböző elhelyezés náluk hétféle formában fordult elő, melyek Harmonia, Modi, Diapazon nevet viseltek. A hét görög skála következőleg oszlott fel s következő elnevezésekkel birt, u. m.:
Gaudentius, e görög skálák összetételét a negyed- és ötödközök mikénti elhelyezésére vezeti vissza s a fenti hét skálát olyanokra osztja, melyeknél a negyedhangköz alul, az ötödhangköz pedig felül fordul elő. Ilyen a három első, u. m.:
s viszont olyanokra, melyeknél az ellenkező eset van. Ilyen a további négy skála, u. m.:
Gaudentiusnak eme sokáig figyelmen kivül hagyott felosztása igen fontos a régi görög harmoniák alapos megértésére nézve. A lidiai és hipolidiai skáláknak egyrészt, s másrészt a frigiai és hipofrigiainál egyenlő negyed- és ötöd-viszony tünik fel, csakhogy ellenkező sorrendben; amazok: c-f negyed- és f-c ötödközből, emezek pedig d-g negyed- s g-d ötödközből vannak összetéve, miből az következik, hogy a két lidiai hangnemben az f, a két frigiai hangnemben pedig a g zönge birt a mai tonika jellegével. A két alfajközti különbség a végzőhangban fekszik, mely a hipo melléknévvel ellátottakban tonikát, a másik kettőben pedig dominanst képez. Az alexandriai időszak pedig dominanst képez. Az alexandriai időszak előtt az elsorolt hangnemeknek ás elnevezéseik voltak, igy p. Plato idejében a hipodoriai hangnem eoliainak, a hipofrigiai ióniaknak stb. nevezetetett. A görög skálákban a fél. és egész hangok változó elhelyezése s a negyed- és ötödközi beosztásnak sorrendje minden hangnemnek külön-külön jelleget kölcsönzött, melyek aztán Görögország különböző tartományrészei lakosságának etikai jellegével álltak kapcsolatban. Plato a hangnemeket etikailag panaszló, érzelgő (mixo és sintonolidiai), örömünnepségek (ióniai, hipolidiai), állami, hadi, istentiszteleti (dóriai, frigiai) stb. hangnemekre osztotta fel. Aristoteles már nem volt oly válogatós s minden hangnemet minden alkalommal használhatónak véleményezett. A Kr. utáni II. sz. végén a görög hangnemek jelentősége lassankint kezdett aláhanyatlani. A Nagy Gergely és arezzói Guido időszakban aztán ismét felszinre kerültek természetesen megváltozott, sőt ellentétes sorrendben.
A görögök a mai zenerendszer szerinti időmértéki beosztást nem ismerték s a dallam, valamint az azt kisérő hangszerek csak a szavalat ersritmikájához alkalmazkodtak, melyet a szótagok mennyisége és lejtési minősége határozott meg. A ritmus: arszis (emelkedés) és tézisből (esés) állott, mit a különféle verslábnak (spondeus, anapestus, daktilus, jambus, trocheus stb.) eredményeztek. A kisebb verslábak összetételéből keletkeztek a szélesebb versformák, mint a hexameter, pentameter stb., igy az azokhoz alkalmazkodó zeneformai kifejezések is. A mai dallami periodusokat (taktusi s időmértéki beosztással) versmétrumokkal pótolták. Magán énekek s karok kiséretéhez rendesen huros hangszereket (lantot, kitharát, hárfát) és a lágyabb hangzásu fuvolák fajait használták. Huros hangszereik a meghatározott hangnemek vmelyikének zöngesora szerint voltak hangolva, valamint fuvóhangszereik terjedelme is, melyek mesterséges alkotás s pompás kiállításban is előfordultak. A görög zene vallási ünnepélyeken kivül, leginkább a költők drámai műveinek kiséretéül szolgált, hogy azok szavalati hatását emelje. E drámai zene minősége felől azonban alig birunk eligazító forgalommal, miután a görög zöngjelzés ugyszólván egészen elveszett és semmi irott példa nem maradt ránk. Állítólag összesen négy ó-görög himnus-dallam maradt fel, melyeket legelőször Galilei Vince tett közzé 1581. Hitelességük kétséges. A régi görög hangjegyirás áttekintése mai hangjelzésre redukálva, l. az ábrát.
Görömbei
Péter, ref. lelkész, szül. Bercelen (Szabolcs vármegye) 1845 dec. 31. Tanulmányait Sárospatakon végezte 1868. Egy évi nevelősködés után nagykállói segédlelkész, 1871-ben eperjeskei, 1876. nagykállói lelkész lett, hol jelenleg is buzgón és sikeresen működik, egyházmegyei tisztségeket is folyton viselve. A budapesti zsinaton mint póttag vett részt. Számos cikket irt a jelesebb egyházi lapokban. Önállóan megjelent művei: A nagykállói ev. ref. egyház története (Sárospatak 1882); A jövő egyháza (u.o. 1894). Szerkesztésében jelent meg: Emlékkönyv a nagykállói ev. ref. egyház 1892 nov. 6. tartott hála- és örömünnepélyéről (Nyiregyháza 1893).
nagyközség Borsod vármegye miskocli j.-ban, (1891)1482 magyar és tót lakossal; hozzátartozik a Kis-Tapolca fürdő.
tájszó, a. m. fazékas, l. Fazék.
csomóba csoportba alakult földdarab, keménnyé száradt v. fagyott darabos sár.
l. Gurító pályák.
1. Guidó német iró, G. József fia, szül. Koblenzben 1805 máj. 28., megh. 1852 jul 14-én. Jogi és történelmi tanulmányait Bonnban végezte, irói pályára lépve, 1838. Philips Gy.-vel a Historisch-politische Blätter f. dar katholische Deutschland cimü folyóiratot adta ki. Művei közül nevezetesebbek: Die Jungfrau von Orléans nach den Prozessakten und gleichzeitigen Chroniken (Regensburg 1834, 2. kiadás 1883); Festkalender in Bildern u. Liedern (München 1835-1839); Schön Röslein (u.o. 1835 és 1883, Pocci rajzaival), Marienlieder (u.o. 1842, 3. kiadás 1853); Das Leben der heil. Cäcilie (u.o. 1843), epikus költemény; Der hörner Siegfried (Schaffh. 1843, Kaulbach rajzaival); Gedichte (München 1884); Die Gottesfahrt nach Trier u. des Teufels Landstrum (Koblenz 1844), két költemény; Die arme Pilgerin zum heiligen Rock (u.o. 1846), költemény; Das deutsche Hausbuch (München 1846-47, 2 kötet).
2. G. József, német publicista, szül. Koblenzben 1776 jan. 25., megh. 1848 jan. 27. Szülővárosában végezte a gimnáziumot. Midőn 1794 okt. a franciák behatoltak a rajnamelléki tartományokba, az egész népet elragadta a politika zugó árja. G. a franciákat lelkes beszédekben ünnepelte. Csakhamar belátta azonban tévedéseit és a hatalmaskodó franciák ellen lapot indított meg (Das rothe Blatt), melyben ostorozta a hivatalnokok tulkapásait, a nemesség kedvteléseit és az papság elcsenevészesedését. Lapját betiltották, uj név alatt azonban ujra kiadta (Rübezahl). Midőn hevesen kikelt a francia hivatalnokok ellen, a francia parancsnok, Leval tábornok, elfogatta (1798-ban). A börtönben 20 napig szenvedett. Ez időben jelent meg első füzete (Der allgemeine Friede - ein Idela, Koblenz 1798), melyben Plato Atlantisa, eszményi állama lebegett szemei előtt. 1804. Koblenzben a természettant tanította; 1806. ugyanezt a tárgyat Heidelbegában. (E közben irta következő munkáit: Aphorismen über die Kunst, Koblenz 1802; Aphorismen über die Organomie, Koblenz 1803; Exposition der Physologie, Koblenz 1805; Aphorismen über die organologie, Frankfurt 1805; Glauben und Wissen. München 1806). Itt barátjai Arnim és Brentano segedelmével a német nemzeti szellem és törekvés Föllendítésén fáradozott. Az Einsiedlerzeitungot követte a Teutsche Volksblätter (Heidelberg 1807), mely a németek figyelmét az ősrégi nemzeti irodalom kincses bányája felé terelte. Még fontosabb volt a Mythengeschichte der asiatischen Welt (2. köt., Heidelberga 1810) kiadása. Föltárta az Edda forrásait, gyüjtögette a Niebelungen-ének töredékeit és a Lohengrin előszavában a gal hitregék és a grálok mondakörébe vezette olvasóit. A lipcsei csata után ujból résztvett a politikai életben, s lapot alapított 1814. Rheinische Merkur cim alatt. Midőn Poroszország királyát is támadni kezdte, a reakció beszüntette a hatalmas sajtóközeget, őt pedig megfosztotta hivatalától. Ezután visszatért Koblenzbe. Németország jövendő alkotmányáról Ausztria császárának jogara alatt munkát irt (Frankfurt 1816), majd a Deutschland und die Revolution (Koblenz 1819) cimüben a történelem tükrét tartotta a császár szeme elé, melyben azt bizonyítá, hogy ujjászervezés az egyház nélkül ujabb forradalom előkészítése. Munkáiban kifejtett eszméi miatt megindult ellene a hivatalos hajsza. Strassburgba menekült és Svájcba tette át lakását. Életének ezen szakába esik a Heldenbuch aus Iran (aus dem Schach nameh des Firdussi, 2 köt. Berlin 1820) kiadása. Majd azon meggyőződésben, hogy az állam lejártamagát, az egyház ügyét kezdte védelmezni. A történelem tanulmányozásába mélyedt és többedmagával megindítá a Katholik cimü folyóiratot. (Ez időben irta Franciscus als Trouvadour, Emmanuel Swedenberg [Strassburg 1827], Standrede an König Ludwig von Bayern cimü munkákat). 1827-ben meghivták a müncheni egyetem történelmi tanszékére. itt vetette meg alapját a Historisch-politische Blätter cimü folyóiratnak. Számos munkát irt, melyek között első: Die christliche Mystik (Regensburg 1836-42, 4 kötet), mely a keresztény misztikának kimerítő művészi remeke. Poroszország állammindenhatósági törekvéseinek ellensulyozására kiadta Athanaziusát, mely legott négy kiadást ért. Halálos ágyán Magyarországra nézve is nyilatkozott: «Nagy tetemmezőt látok lelki szemeimmel». Összes műveinek kiadása 1854. Münchenben jelent meg nyolc kötetben; 1870. megjelentek kiadatban iratai és levelezései.
a «tudománynak a katolikus Németországban való ápolására alakult egylet»; Görres József születésének 100-ik évfordulóján, 1876 január 25-én alapították, székhelye: Bonn. Minden évben tartanak egy közgyülést, melyen külön is tanácskoznak az egyes szakosztályok u. m. a filozofiai, történelmi, jogi és szociális tudományok szakosztályai. A társulatot négytagu választmány igazgatja, melynek elnöke Hertling müncheni tanár. Az egyesület kiadványai: évenkint évi jelentés, tudományos munkák népszerü formában, két negyedéves folyóirat, 1879 óta a Histor. Jahrbuch. 1888 óta a Philosoph. Jahrbuch, s ezeken kivül 1887 óta a Staats-Lexikon. Foglalkozik az egylet katolikus tudósok anyagi támogatásával is. Van az egyletnek 1888 óta Rómában egy történelmi egylete, Finke vezetése alatt, amelynek kiadásában jelenik meg 1892 óta a római levéltárak felhasználásával Quellen und Forschungen aus dem Gebiete d. Geschichte.
német család, l. Schlitz.
Herman gróf, német államférfiu, szül. Hannoverában 1819 ápr. 5., megh. 1889 febr. 22-én. Jogi tanulmányait elvégezvén, braunschweigi szolgálatba lépett s 1876. miniszter, 1883. pedig miniszterelnök lett. Midőn 1884 okt. 18. Vilmos herceg halálával a braunschweigi trón megüresedett. G. a kormányzótanács élére állott, később pedig Albert porosz herceg regenssége alatt ismét átvette a miniszterelnökséget.