(Fortschrittspartei), német politikai pártnak a neve, mely 1861 jun. 6. demokrata elemekből alakult; örököse az 1859-61-ig fennállott Vincke-féle ószabadelvü pártnak. A H. sok átalakuláson ment keresztül; 1861-66. a porosz képviselőházban többsége volt. E fénykorában Waldeck, Schulze-Delitzsch, Löwe-Calbe, Jacoby János, Frockenbeck és Hoverbeck voltak vezérférfiai 1866-ig, midőn az osztrák háboruból győztesen visszatérő Bismarck békejobbot nyujtott az ellenzéknek és a lefolyt alkotmányellenes időre indemnitást kért a képviselőháztól: a H.-párt két pártra bomlott, melyek közül a nemzeti szabadelvü párt megszavazta az indemnitást, a H. ellenben azt megtagadta és ezentul is folytatta a harcot a «Konfliktsministerium» ellen. 1871. óta a H. szabadelvü és nemzeti kérdésekben Bismarckot támogatta, igy különösen a kulturharcban; alkotmányos kérdésekben ellenben hevesen kikelt az álliberálizmus ellen. A hadi költségvetéssel szemben a H. tagjai nem tudtak egységes határozatban megállapodni, ami a párt tekintélyének nagyon ártott. Az 1878. választásokban szörnyü vereséget szenvedett és mindössze 28 mandátumot kapott. Három évvel később, midőn Bismarck által kezdeményezett védvámpolitika a nemzeti szabadelvü párt soraiba vitte a bomlást: a H.-párt száma megint 54-re emelkedett. Ezóta Richter Jenő a párt vezére, aki az elvi ellenzék zászlaja alatt fényes szónoklatának sok jelét adta, miközben egyrészt nem csak a partikularisztikus, sőt olykor még az ultramontán elemekkel is ad hoc szövetkezett a kormány megbuktatására. Ez az utóbbi körülmény, nemkülönben Richternek nagyon is kiméletlen modora magában a pártban visszahatást támasztottak, mely mostanában sem csöndesedett le egészen. 1884 márc. a nemzeti szabadelvü pártból kilépő szecesszionisták (az u. n. Szabad egyesület tagjai) csatlakoztak a H.-párthoz V. ö. Parisius, Deutschlands politische Parteien u. das Ministerium Bismarck. (1878).
(progressio). Az oly számsorozatot, melyben bármelyik két egymásután következő, tag különbsége ugyanaz, számtani v. aritmetikai H.-nak nevezzük. Ha pedig bármelyik két egymásután következő tag hányadosa ugyanaz, akkor a sorozatot geometriai H.-nak mondjuk. Ha egy n tagból álló számtani H. az a számmal kezdődik s két egymás után következő tag különbsége d, akkor a H. tagjai rendre a következők:
a, a + d, a + 2d,..., u = a + (n-1) d,
s a H. összege
hol
Ha egy n tagból álló geometriai H.az a számmal kezdődik s két egymásután következő tag hányadosa q, akkor a H. tagjai rendre:
a, aq, ag2,...u = aqn-1
s a H. összege:
A szó szorosabb értelmében geometriai H. alatt mindig olyant értünk, melynek kezdő tagja az egység. Ebben
Végtelen geometriai H.-nak a következő végtelen sort nevezzük:
1 + q + q2 +...+ gn-1 +...
Ennek összege, ha q abszolut értéke kisebb, mint 1, a következő:
Ha ellenben q abszolut értéke 1, vagy még nagyobb, ugy a végtelen geometriai H.-nak nincs véges és meghatározott összege (széttartó).
A számtani H. fogalmának általánosításai a magasabb rendü számtani H.-ok. A másodrendü számtani H.-ban az egymásután következő tagok különbségei nem egyenlők, hanem egy közönséges számtani H.-t alkotnak. Csak ha e különbségek sorában ujból mindegyik tagból kivonjuk a megelőzőt, az igy nyert második különbségek lesznek állandók. Általánosságban m-ed rendü számtani H.-nak a számok oly sorát mondjuk, hol állandók az m-edik különbségek. P. a közönséges egész számok 4-ik hatványai negyedrendü számtani H.-t alkotnak. E H. és különbségi sorai a következők:
Általában az egész számok m-dik hatványai m-ed rendü számtani H.-t alkotnak.
Ha egy m-ed rendü számtani H. kezdő tagja ao, és a különbségi sorok első tagjai rendre a1, a2, ... am, akkor a H.-n-dik tagja:
s az első n tag összege:
hol az a-k együtthatói binominális együtthatók. L. Binom.
H. a poetikában a gondolatritmus egyik formája, mikor a párhuzamos mondatok közt tartalmi emelkedés vagy legalább haladás van. P. Szilágyi Miklós a népballada szerint a török seregben:
Egy elmenetibe gyalogösvényt vágott,
Visszajövetibe szekérutat csapott.
L. Gondolatritmus.
(Halaesus, Falesus, gör.-lat.), Agamemnonnak természetes fia v. bajtársa, a ki a monda szerint Agamemnonnak meggyilkolása után Etruriába menekült, ott Falerii városát alapítá.
(Pisces, l. a mellékelt képet)., a gerinces állatok egyik osztálya, melynek fajai mindannyian vizben élnek, még pedig 1/4-ed részük édes, 3/4-ed részük tenger vizben. Fő jellemvonásuk az, hogy végtagjaik uszókká módosultak; majdnem kivétel nélkül kopoltyukkal lélekzenek, egypár kopoltyuval és tödővel is (Tüdős-kopoltyus halak v. kétlélekzetüek, Dipnoi); vérük piros, de hideg. Testük legtöbbnyire megnyult, oldalt összenyomott, zsindelyforma néha azonban hólyagformában duzzadt (Diodon), kigyószerü (Angolna),. v. pedig erősen lapított (Torpedo). A test alakja azonban egyes esetekben módosulhat is, különösen mikor a test oldalainak egyike feltünően ellapul és hasoldallá változik (Félszeguszók), amivel kapcsolatosan a szemek is az egyik oldalra huzódnak. Bőrük többnyire pikkelyes, egyes esetekben azonban csupasz is, de minden esetben nyálkás, sikamlós, egyeseknél a bőrcsontok páncéllá nőnek össze. A pikkelyek különböző alakuak és nagyságuak, egyes esetekben igen kicsinyek, alig észrevehetők s a bőrt érdessé teszik. leggyakrabban azonban meglehetős nagyok és szembetünőek, majd kerekek (cycloid), majd fésüsek (ctenoid), mikor is szegélyük fogas vagy tüskés (Perca), majd zománcosak (ganoid), mint a kecsegéé, majd pedig lapítottak (placoid). A bőr szinét az irharétegben fekvő, néha többszörösen elágazódott festéksejtek (chromatophora) eredményezik. A szinváltozás a festéksejtek különböző foku összehuzódásából ered s ez kölünösen élénk az ívás idején, de az alkalmazkodás is erdeményezi. A fémes fényt egymás fölött fekvő kis lemezkék fénytörése okozza. A test két oldalán a fejtől kezdve majdnem a farkig egy hosszvonal huzódik végig, az ugynevezett oldalvonal, amelyet régebben nyálkaelválasztó szervnek tartottak, ma azonban tudjuk azt, hogy az sajátságos érzékszerv. Belvázuk hát- és farkgerincből áll, de egyrészüké csupán porcogós, csigolyákra elkülönítve nincs (Porcogós halak), más részüknél ellenben a gerincoszlop csontos csigolyákból áll (Csontos halak), a csigolyák kétszer homoruak (amphiocel). Bordákat mindig csupán a hátgerinc hord, de ezek kivétel nélkül álbordák és szegycsont egyetlen fajnál sincs. A bordák társaságában egyes fajoknál négyforma vékony csontokat is találunk, amelyek azonban az izmok között elhuzódó inak elcsontosodásai csupán és izomcsontoknak, halszálkáknak neveztetnek. Elkülönült nyakuk nincs s a fej és törzs észrevétlenül mennek át egymásba. A koponya egyes csoportoknál porcogós tok, a zománcos halaknál a ganoidpikkelyek hozzájárulnak a koponya képzéséhez, mig a csontos halaknál majdnem egészen elcsontosodott, több csontból áll s az arccsontok is közremüködnek. A koponyát kiegészítik a kopoltyukat viselő és védő kopoltyuivek is. Végtagpárjuk kettő van s ezek eredetileg porcogósak, uszókká módosultak, de azért rajtuk a végtagok tipikus alkotó részei mégis fülismerhetők; valamennyien porcogós vagy csontos, izelt sugarakból s ezek között kifeszített hártyából állanak.
A csontos halakat korábban az uszó- vagy parasugarak sajátsága után két csoportba osztották: lágyparásak (Malacopteri), porcogós, hajlékony uszósugarakkal és tüske- vagy keményparásak (Acanthopteri) csontos, merev uszósugarakkal, amely beosztás azonban rendszertani tekintetben nem eléggé kielégítő. A páros uszók megfelelnek a magasabb gerincesek végtagfajainak s a mellsőket melluszóknak (pinnbaen thoracicae), a hátsókat hasuszóknak (pinnae abdonminales) nevezik. A melluszók soha sem hiányoznak s mindiga kopoltyufedő közelében erednek, mig ellenben a hasuszók hiányozhatnak s különböző helyeken fekhetnek, nevezetesen majd a has hátulsó harmadában, majd a mell táján, majd pedig a nyakon, ami arra indította Linnét, hogy a csontos halakat három csoportba ossza: mellparásak (Thoracici), hasparásak (Abdominales) és nyakparásak (Jugulares), mely beosztás azonban ismereteink jelen állásán nem teljes érvényü. A páros végtagokon kivül páratlanokkal is találkozunk, amelyek minden esetben a test középvonalában a háton és a hason s az utóbbi esetben az alfél mögött emelkednek. fark szintén parákat visel s a sugarak mindig két csoportba rendeződöttek; a paracsoportok aztán vagy egyformák s ilyenkor a fark homocerk, mint a csontoshalaké, vagy pedig felemás, heterocerk, mint p. a ganoidhalaké s a felső fele mindig hosszabb, erőteljesebb az alsóénál. Az uszók mellett a fark a helyváltoztatás eszközlésénél igen fontos szerepet játszik. Az idegrendszer meglehetős egyszerü fejlettségü; az agyvelő a gerincvelővel egysikban fekszik s a koponya üreget sem tölti ki egészen. A gerincvelő a leggyakrabban a gerincoszlop egész hosszában megvan, ritkább esetekben azonban csupán a törzsben (Diodon, Lophius). A tapintást az oldalvonalak, az ajkak és az ajakak körül emelkedő bajuszok eszközlik (Csik, Harcs). Az izlelés a szájüreg nyálkahártyájában fekvő kehelyforma szemölcsök utján történik. A szaglás szerve az Amphioxusnál és körszáju halaknál páratlan üreg, mig a többi halaknál páros, de vakon végződik a kétlégzetü halak kivételével. Az orrüreg belsejében a nyálkahártya többredős, anélkül azonban, hogy orrkagylókká módosulna. Az orrnyilást a legtöbb esetben lebenyke zárja el. A hallás szerve igen egyszerü készülék, fülkagyló egyáltalán nincs s a belső hallójáratban a csiga jóformán egészen hiányzik. Nehány csontos halnak belső hallójárata kis csontocskák közvetítése utján az uszóhólyaggal is közlekedik. Az Amphioxus és Myxine-félék hallójáratában otolithok, hallási kövek vannak. A szemek meglehetős nagyok, szaruhártyájuk kissé lapult, mig lencséjük többé-kevésbbé domboru; szemhéjak nincsenek, legfeljebb csak nyomai, kivételek az őshalak, melyeknek szemein alsó és felső héjakat találunk. A külső érzékszervek csoportjához sorozhatók még bizonyos halaknak (Sajgató hal, Torpedó) elektromos szervei is, ezek a test két oldalán feküsznek és számos, egymással párhuzamosan, orgonasip gyanánt emelkedő oszlopocskákból állanak. Az oszlopocskák kocsonyaszerü állománytól kitöltött rekeszekben, egymástól elkülönülten fekszenek. Az egész készüléket az agy egy külön karéjából induló ideig hálózza be, amelynek végső ágai az elektromos lemezkékben végződnek. Azon az oldalon, ahol az ideig az elektromos szervbe lép, nemleges, az ellenkező oldalon ellenben tevőleges villamosság fejlődik. A bélcsatorna igen változatos szerkezetü. A szájnyilás leggyakrabban, elől, ritkábban a fej hasoldalán fekszik (Cápák), néha csőszerüen kinyulik. A szájpadot a leggyakrabban fogak fegyverzik, de néhány halnak egy foga sincs (Csikóhal, Kecsege). A fogak az állkapocscsontokon, szájpadon és kopoltyuiveken feküsznek s azokra reánőttek, kúpformák, rendesen csupán a zsákmány megragadására szolgálnak, csak ritkán a rágásra. A nyelvnek csak csökevénye van, mig a nyálmirigyek egészen hiányzanak. Maga a bélcsatorna több részletre több részletre, különült s az egyes részek egyikmásikával vakbelek függenek össze. A vékonybél egyenes lefutásu s belsejében a Ganoidoknál és Selachiusoknál csavarmenetes hosszirányu hártya vonul végig. Az alfélnyilás kloaka gyanánt szerepel, leggyakrabban a test hátsó harmadában nyilik, csupán a torokparásoknál, valamint a hasuszókkal nem biró őshalaknál nyilik a garat közelében. A máj aránylag nagy, zsiros, az epehólyag és hasnyálmirigy rendesen megvan. Az uszóhólyag páros vagy páratlan és fejlődéstani tekintetből a tüdőknek felel meg, majd a gyomorral, majd pedig a garattal közlekedik, de néha egészen zárt is falazata igen rugékony, belseje majd sima, majd sejtes, a kétlégzetü halaknál a tüdők szerepét játsza, különben általánosan azt tartják, hogy az uszóhólyag a hal fajsulyának egyensulyozására szolgál. A lélegzés általánosságban a kopoltyuk közremüködésével történik s ezek a garat közelében emelkedő kopoltyuiveken feküsznek; majd szabadon állanak, majd pedig a kopoltyuüregben rejtőznek s ezt a mozgatható kopoltyufedő takarja. A lélegzés ugy történik, hogy a hal vizet vesz be a száján s ez végiglocsolja a kopoltyukat, majd aztán az oldalt nyiló kopoltyuréseken ismét a külvilágba jut. Mikor a viz a kopoltyukat végiglocsolja, a kopoltyulemezek hajszáledényeiben levő vér a viz oxigénjét felveszi, a szénsavat pedig kibocsátja. Az oxidált vér egyenesen a gerincoszlop alatt levő nagy véredénybe gyül meg s innen megy aztán a test minden részébe. A vér mindig piros és hideg, keringése zárt edényekben történik; a garat közelében fekvő sziv egy pitvarból és egy gyomorból áll csupán, az első felveszi a testből hozzáigyekvő viszeres vért, a második tovább adja azt a kopoltyuknak oxidálás végett. A kétlélegzetü halak szive és vérkeringése a kétéltüekére emlékeztet. A hugykiválsztó szervek páros vesék s ezek meglehetős hosszura nyultak, vezetékeik közös csővé egyesülnek, amely a kloakába szájadzik.
A szaporodás kivétel nélkül ivaros uton történik s egy-két kivétellel valamennyien váltivaruak; a tenyészegyének csak ritkán különböznek egymástól, sőt az ivarszervek is annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy csak a tartalom után ismerhetők fel és különböztethetők meg. Az érett peték leggyakrabban a testüregbe jutnak s a termékenyítés idején v. a kloakán át, v. pedig a hasnyiláson (porus abdominalis) jutnak a külvilágba. Külső közösülő szervet csak a cápák himjeinél ismerünk. A halak legnyagobb része petéit íváskor egyszerüen a vizbe bocsátja s a termékenyítés a vizben történik, de vannak eleventszüklők is (Cápák).. Az ívás általában egyszer történik egy évben, még pedig rendesen tavasszal, csak a Salmonidák ívnak télen. az ívás idején a himek nászruhát öltenek, szinük rendesen élénkebbé válik, mindkét nemü tenyészegyének nagy csoportba verődnek össze s igy keresik fel az ívásra alkalmas helyeket, folyópartokat stb., egyesek nagy vándorutat is tesznek, a tengerekből a folyókba, v. megfordítva. A peték kiköltését vizre és a nap melegére bizzák, de vannak olyanok is, amelyek utódaikról huzamosabban gondoskodnak, sőt fészket is építenek; a csikóhal himje a lerakott petéket költőzacskóba gyüjti s itt hordozza az ébrények kifejlődéséig; a Tiberiás tavában élő Chromis paterfamilias elnyeli a lerakott petéket és kopoltyu lemezei között hordozza. Az embriok magzatburkok nélkül fejlődnek, a táplálószék az embrio belsejébe kerül. Az őshalaknál a méhlepény egy nemét találjuk meg.
A H. kivétel nélkül valamennyien vizben élnek, de van nehány olyan is, amely huzamosabb ideig a szárazon is megélhet, igy a keletindiai Anabas scandens uszósugarainak segélyével a fákra is felkapaszkodik, mig a repülő halak a levegőben nagyocska utat is megtehetnek. Szervezetüknél fogva legnagyobbrészben husevők, egyesek éppen veszedelmes rablók (Cápa, Csuka) s a kisebb állatoktól kezdve mindenféle nagyobb állatokra vadásznak, amelyeket aztán rendesen egészben, rágás nélkül nyelnek el; egyik másik bajuszait használja a zsákmány csalogatására (Harcsa), de Indiában oly halak is vannak, amelyek rovarokból álló zsákmányuk után vizsugarak kilövöldözésével vadásznak. ismerünk oly halakat is, amelyek életüknek egy bizonyos szakát más állatok belsejében töltik el, mint a Fierasfer a Holothuriák alfélnyilásában. vannak a földalatti vizekben élő fajok is s ezek rendesen vakok. Legnagyobb részük néma, semmiféle hangot nem ad, de ismerünk nehány olyant is, amely különböz módokon hangot is ad, nevezetesen vagy uszóinak sugaraival, vagy kopoltyu fedőcsontjaival stb. Értelmi tehetségük általában igen alacsony, de egyik-másikat mégis meg lehet szoktatni arra, hogy egy bizonyos hang hallatára előkerüljön az etetéshez. Általában igen hosszu életüek, amire bizonyság egy charlottenburgi 150 éves ponty. A hőmérsék változásával szemben nem nagyon érzékenyek, van reá eset, hogy a megfagyott hal életre ébredt; a forró öv vizeiben élő halak a viz elpárolgásakor az iszapba ássák magukat itt mintegy tetszhalálba esnek, amelyből csaj az esős évszak beállta költi fel.
Az ember háztartásában kiváltképen mint táplálék játszanak nagy szerepet, egyes nemzetek majdnem kizárólag a haltáplálékra szorultak (eszkimók, csukcsok stb.); de több helyen a halászat éppen oly fontos gazdasági művelet, mint a gabonatenyésztés és több ezer embernek ad kenyeret. Husok majdnem mindig finom, izletes, könnyen emészthető. Petéikből az ugynevezett kaviárt készítik. Uszóhólyagjukból kitünő enyvet készítenek (vizahólyag). Egyik-másik hal pikkelyeit a hamis gyöngyök készítésére használják (Alburnus). A cápák bőrét chagrinnak készítik ki. Az emberre nézve csak a nagyobb cápák veszélyesek, de nehány fajnak mérges tüskéi is vannak (Trygon). Tartózkodásuk tekintetéből általában édes-, brack- és tengerviziekre oszthatók, de azért vannak olyanok is, amelyek az év különböző szakiban majd tengerben, majd édesvizben tanyáznak. Az eddig ismert mintegy 10000 halfajnak mintegy 3/4-ede tengervizi s csak 1/4-ede édesvizi; a 80 családba tartozó tengeri halak közül csaknem 50 család olyan, amelynek fajai minden tengerben otthonosak, a kizárólag édes vizeket lakó 36 családból nem kevesebb mint 22 D-amerikai és a legterjedelmesebb a Siluridae és Cyprinoidae család, amennyiben Günther szerint a 2269 fajból 572 a Siluridae és 724 a Cyprinoidae családba tartozik. Günther különben az édesvizi halakat északiakra, egyenlítőiekre és déliekre, mig a tengerieket partlakókra, pelagikusokra és fenéklakókra osztotta.
A H. osztályzását legelőször Aristoteles kisérlette meg, amennyiben megkülönböztetett porcogósakat, és csontosakat. Linné az uszók szerkezetét vette irányadónak s ezen alapon négy csoportot különböztetett meg. Cuvier az Aristoteles nyomdokait követte, mig Agassiz, a kihalt halakra való tekintettel, a pikkelyeket vette irányadóknak. Manapság az eddig ismert H.-at általában 6 alosztályba csoportosítják, amely csoportokat a koponya léte vagy hiánya után kettéosztják a következőleg: Acrania, kopolyátlanok és Craniota, koponyásak. Az első csoportba egyetlen alosztály tartozik, a Leptocardii, csőszivüek; mig a második csoportba a következő osztályok: Cyclostomata, körszájuak; Chondropterygii, porcogós halak; Dipnoi, kétlélegzetüek; Ganoidei, zománcos halak és teleostei, csontos halak. A koponyás halak az orrnyilások száma szerint további két csoportra oszlanak, nevezetesen Monorhina, egy orrnyilásuak, ahová a Cyclostomata, körszűájuak alosztály tartozik és Amphirhina, két orrnyilásuak, ahová a Chondropterígii, Dipnoi, Ganoidei és Teleostei alosztályok sorakoznak; a Chondropterygii, Dipnoi és Ganoidei alosztályokat ezenkivül még Őshalak (Palaechthyes) név alatt is egybefoglalják, némelyek azonban e kifejezést a Chondropterygii alosztályra is alkalmazzák.
Kihalt H.-at már a legrégibb földrétegekből ismerünk, nevezetesen a szilur- és devon-képletekből s ezekben az egyedüli gerincesek; a legrégibb fajok részben a Ganoidok, részben a Chondropterygii alosztályából valók s ezek a krétakorszakig uralkodók voltak, innen az Őshalak elnevezés. A Csontos H. ugyan már a jurában is felléptek, de csak a krétakorszaktól kezdve kezdettek változatosabbak s aztán uralkodók lenni.
[ÁBRA] 1. ábra. Kövi csik. (Cobitis barbatula). 1/2.
[ÁBRA] 2. ábra. Tengeri sárkány. (Pegasus draco). 1/2.
[ÁBRA] 3. ábra. Banyahal. (Balistes vetula).1/5.
[ÁBRA] 4. ábra Harcsa.(Silurus glanis).1/15.
[ÁBRA] 5. ábra. Ponty (Ciprinus carpio).1/15.
[ÁBRA] 6. ábra. Fürge cselle (Phoxinus laevis). 2/3.
[ÁBRA] 7. ábra. Szivárványos ökle (Rhodeus amarus).1/1.
[ÁBRA] 8. ábra. Lazac (Salmo salar).1/12.
[ÁBRA] 9. ábra. Csuka (Esox lucius).1/12.
[ÁBRA] 10. ábra. Héring (Clupea harengus).1/4.
[ÁBRA] 11. ábra. Folyami angolna. (Anguilla vulgaris.)1/9.
[ÁBRA] 12. ábra. Tőke hal (Gadus morrhua).1/16.
[ÁBRA] 13. ábra. Tengeri lepényhal (Rhombus maximus)1/19.
[ÁBRA] 14. ábra. Repülő hal.(Exocoetus volitans).1/7.
[ÁBRA] 15. ábra. Folyami sügér.(Perca fluviatilis). 1/14.
[ÁBRA] 16. ábra. Tüskés pikó fészkével. (Gasterosteus trachurus.)1/3.
[ÁBRA] 17. ábra. Tünhal (Thinnus vulgaris). 1/26.
[ÁBRA] 18. ábra. Elevenszülő angolna. (Blennius viviparus).1/4.
[ÁBRA] 19. ábra. Tengeri ördög. (Lophius piscatorius).1/20.
[ÁBRA] 20. ábra. Tok (Acipenser sturio). 1/25.
[ÁBRA] 21. ábra. Macska-cápa. (Scyllium catulus), jobbra két tojása. 1/4.
[ÁBRA] 22. ábra. Márványozott elektromos rája (Torpedo marmorata). 1/14.
(Pisces), 1. az állatkör utolsó jegye s mint ilyen jelzése X. - 2. Csillagkép 22 ó. 45 p. - 1 ó. 55 p. rektaszcenzió és 31° északi, 7° déli deklináció között, mely mintegy 80 szabad szemmel látható csillagot tartalmaz, melyek legfényesebbje azonban harmad-, negyedrendü. A precesszió miatt, melynek folytán az ekliptika és equator metszési pontja évente 50 1/4"-cel nyugat felé nyomul, ma az állatköri jegyek és csillagzatok között különbség teendő.
(uj-héb.) a. m. járás, eljárás: a zsidóknál törvény, mely a vallásos vagy polgári életet szabályozza, általában a biblia-utáni irodalomban foglalt irott és szóbeli törvények összege, mely törvények majd hagyományon alapulnak, majd pedig bizonyos exegetikai elvek (middosz) nyomán a bibliából leszármaztattak. kiemelendők a Mózesre visszavezetett «szinai H.-k» (héberül: lemóse miszinai).
az élet véglege megszünése. A végelgyengülés és a betegségek következtében bekövetkező H.-t természetesnek nevezik. Megkülönböztetésül az erőszakos H.-tól. Az élet feltételét a rendes anyagcsere (l.o.) képezi. Ennek megszünése következhetik be, ha az anyagcserét fentartó vegyületek hiányzanak, ez történik az inaniciónál; ugy, ha az anyagcsere vegyfolyamatainak végbemenetéhez szükséges légzés szünik meg, a fuladásnál; vagy ha az anyagcseréhez szükséges anyagokat hordozó vérkeringés akad fenn, szivszélhüdésnél, elvérzésnél. A szervezet összes működéseit az idegrendszer kormányozza, azért az arra történő rendkivüli erős behatások szintén az élet megszünéséhez vezethetnek. Az anyagcsere megszünése a test egyes részeiben azok elhalását vonja maga után, ha az illető részek működése nem okvetlen szükséges a többi szervre nézve, az egyén halála nélkül (l. Üszkösödés). A H.-t többnyire halálküzdelem előzi meg (l. Agonia). A H. a különböző szervekben nem egyszerre következik be. Igy a sziv a légzés megszünése után még egy ideig lüktethet. A H. bekövetkezése után a test hőmérséke, néha egy rövid ideig tartó emelkedés után, a külső körülmények szerint változó gyorsasággal leszáll és a környezetével egyenlővé válik. Az izmok működésének megszünésével a hullarészek lágyak lesznek és súlyuknak megfelelő helyzetbe kerülnek. 6-12 óra mulva az izomállományban létrejövő megalvadás következtében ezt a lágyságot a hullamerevség váltja fel, amely először a fej, azután a felső végtag izmaiban lépve fel, végre az összes izomzatban jelentkezik. Következményét az egyes testrészek egymáshoz viszonyított mozgékonyságának megszünése képezi; 24-48 óra mulva a hullamerevség megszünik és az izmok lágysága, a végtagok hajlékonysága visszatérnek. A H. után egy pár órával (rendesen 8-10 óra mulva) a test mélyen fekvő részein zöldes vagy kékes, vörösbe játszó foltok, hullafoltok, lépnek fel, amelyek a mélyen fekvő részekben összegyülő vér festenyének a szövetekbe való szivárságásából származnak.
A szentirás három halálról tesz említést; természeti, lelki és örök halálról. A természeti vagy testi H.-t: feloszlásnak (dissolutio), álomnak, nyugalomnak nevezi. A lelki H. kétféle. A gonoszoknál jelenti a meghalást a jóra nézve; az igazaknál pedig a bünre nézve. Az örök H.: az örök kárhozat, örök büntetés. A katolikus egyház tanítása a H.-ról ez: 1. Ha Ádám nem vétkezett volna, nem halt volna meg; mert isten testi halhatatlanságra teremtette. 2. E halhatatlanság nem természetes állapot, hanem Isten kegyelmének adománya volt. 3. A halhatatlanság az ember erkölcsi állapotától függött, miután Ádámnak szabad választása volt a jó és rossz között. h az első bün az oka az isteni kegyelem elvesztésének s a H.-nak is, ugy az isteni kegyelem elvesztése maga után vonja a testi halhatatlanság elvesztését is. 4. A H. törvénye általános, mert a bün is általános. 5. A H. mint a bün büntetése az isteni igazságosság műve. Az ember a bün által Istentől elidegenedett, vele meghasonlott, minek következménye a lélek és test között való kapocs széttépése volt, aminek további folyománya azon tudat, hogy igaz élet csak Istenben van, kivüle s nélküle csak mulandóság, romlás és halál létezik. 6. Amint bizonyos a H., oly bizonytalan az ideje, helye és módja. A H. ezen bizonytalansága s az, hogy vele együtt az érdem és érdemtelenség szerzése ideje is megszünik, hogy eljön az idő, amidőn senki sem munkálkodhatik, alapítják meg erkölcsi fontosságát.
A görög művészek a H.-t (Thanatos), az éj fiát, az álom testvérét, legtöbbnyire derültebb felfogás alapján ábrázolták: komoly ifjunak, aki kezében lefelé fordított fáklyát tart. Ez az ábrázolás semmikép sem felelt meg a görög költészet felfogásának, mely a H. « kemény szivü » istenében az alvilág egy sötéten öltözött, palossal felfegyverzett áldozópapját látta. A derültebb felfogás alapján készült ábrázolatok mindazáltal a későbbi görög korból valók. A későbbi római költők a H.-t fogait vicsorító szörnyetegnek ábrázolták, mely véres körmökkel tépi szét áldozatát. Az etruszk vázákon és sarkophagokon is komor, sötét, gyászos démonnak látjuk feltüntetve a H.-t. A középkor művészete a H.-t iszonyu, denevérszárnyas szörnyalaknak rajzolta. Németországban a H. a haláltáncok (l.o.) első ábrázolataiban lépett fel többedmagával. V. ö. Wessely, Die Gestalten des Todes und des Teufels in der darstellenden Kunst (Lipcse 1876).
keresztény kép, mely a halált oly szellemnek tünteti fel, amely a lelket ez életből egy jobb világba kiséri el. megfelel a görög Hermesnek, aki mint Psychopompos az elhunytak lelkeit a Hadesbe vezette.
halálóra, kopogóbogár (Anobium Fab.), az ötlábtőizes bogarak rendjébe, a farágók családjába tartozó bogárfaj (képét l. a bogarak képmellékleten, III. köt.). L. Farágó bogarak.
A H. kérdése nemcsak a tudománynak, de a gyakorlati büntető politikának is egyik vitás kérdését képezi, melyben sem a tudósok sem a törvényhozók egyöntetü megállapodásra mindeddig nem jutottak. Az irányadó szempontok öt főcsoportra oszthatók, u. m.: az igazság, az elrettentés; a javítás; a védelem s a birói tévedés lehetőségének szempontjaira.
Az igazság szempontja mint büntetőjogi elmélet három alszempontot foglal magában, az isteni kinyilatkoztatásnak vallási, a megtorlásnak erkölcsi s a bünhödésnek gyakorlati szempontjait. Az isteni kinyilatkoztatásra, az ó- és ujszövetségből vett idézetekkel a H.-ek ugy hivei, mint ellenei egyaránt hivatkoznak. A szentirásban foglalt különböző, gyakran ellenmondó lókust azonban, mely a H.-nek a kor szellemével összeegyezhetlen kiterjesztésére és a rég elitélt anyagi forbátbüntetésre vezetne, a kérdés megoldásánál alapul elfogadni nem lehet.
A megtorlás szempontjából jelentékeny haladás az, hogy a magyar btkv. ellentétben a német btkv-vel, mely pedig sok tekintetben mintájául szolgált, a H.-t mint abszolut büntetést elejtette, vagyis a H.-sel sujtott esetekben is enyhítő körülményeknek enged tért, melyek a H. kizárására vezetnek. De éppen ennek az igazságnak felismerése következetesen és szükségszerüen a H.-nek mint megtorlásnak teljes tarthatatlanságát bizonyítja. A megtorló igazság eszméje szerint a büntetés a büntettnek államilag megállapított egyenértéke. A megtorló igazságnak alaptételei közé tartoznak a tételek: A büntetés súlyának a büntett súlyával kell arányban állania. Minél nagyobb a büntettnek - tárgyi és alanyi elemeinek megbecslése által megállapítandó - súlya, annál súlyosabb a büntetés. Az államilag legsúlyosabbnak elismert büntetés csak a legsúlyosabb büntettre alkalmazható. Midőn a törvényhozó p. a gyilkosságra a H.-t mint abszolut büntetést állapítja meg, ez annyit jelent, hogy a gyilkosságot föltétlenül minden körülmények között, tehát abszolute legsúlyosabb büntettnek tartja. Mihelyt a törvényhozó az igazságnak hódolva elismeri, hogy nem minden gyilkosság, v. hogy a gyilkosság feltétlenül nem mindig legsúlyosabb büntett, s elismeri, hogy súlyra nézve gyilkosság és gyilkosság között is lehet különbség, a H.-t mint abszolut büntetést többé fenn nem tarthatja. De midőn a H.-t mint abszolut büntetést a gyilkosságnak bizonyos minősített eseteire sem szorítja, hanem a H.-t a gyilkosságra általában relativ büntetésként megtartja, minthogy a megtorló igazságnak alapeszméje, hogy a legsúlyosabb büntetés csakis a legsúlyosabb büntettre alkalmazandó - az önmaga által saját beismerés szerint meg nem oldható feladatot - a legsúlyosabb gyilkossági esetnek kiválasztását a biróságra hárítja. Ha ennek az áthárításnak az az értelme, hogy a biróság a priori meghatározható ismérvek alapján választ az ki a H.-re érdemes eseteket - p. ha a gyilkosság felmenő rokonon, vagy nyereségvágyból, vagy különös kegyetlenséggel, vagy valamely büntett elpalástolása céljából követtetett el, - ugy oly feladatot ró a biróságra, amely hivatásához s hatásköréhez nem tartozik, mert az u. n. minősített, vagyis a rendesnél súlyosabb büntetés alá eső eseteknek a priori meghatározható ismérvek alapján felállítása nem birói, hanem törvényhozói funkció. A biró nem büntettfajokkal, hanem büntettegyedekkel, konkrét bünesetekkel foglalkozik. Ha pedig az áthárításnak az az értelme, hogy a biró a büntettnek legsúlyosabb voltát esetről-esetre állapítsa meg, ugy ez oly feladat, melynek igazságos megoldására a biró egyenesen képtelen. Bármilyen súlyos az eset, mely fölött a biró ma itéletet mond, ki tudja, nem történik-e már holnap oly eset, amely konkrét alakulatánál fogva amazt súlyban és pedig jelentékenyen meghaladja. Valahányszor pedig ily eset előfordul, ez mindig bizonyítéka lesz annak, hogy a biró csalódott, hogy a halálos itélet alakilag természetesen teljes mérvben törvényes ugyan, de a megtorló igazság eszméjének meg nem felel. De a H. a relativbüntetések alapeszméjével egyenes ellentétben áll. A relativbüntetések elfogadására annak felismerése vezetett, hogy a bünösségnek árnyalatai végtelenek és egymásba folyók. A relativ büntetések célja a bünösségi árnyalatok figyelembevételének lehetővé tétele. Aki ma fix büntetési tételekre akarna visszatérni, aki p. azt akarná dekretálni, hogy a lopás öt évi - sem több, sem kevesebb - börtönnel büntetendő, az bizonyosan az általános jogérzület erélyes tiltakozásával találkoznék. A törvényes büntetési tételen belül alakítható büntetések pedig mind olyanok, hogy egymásutánjukban tekintve alig számbavehető különbségeket mutatnak, minthogy a bünösségnek árnyalatai is majdnem észrevétlenül folynak egymásba, s a különbségek itt épp ugy mint amott, csak nagyobb távolságokban válnak érezhetőkké. Midőn a törvény a halált okozott súlyos testi sértést 2 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal rendeli büntetni, ezáltal oly birónak is, aki csak évek szerint akarna számítani, s csekélyebb különbségek iránt érzékkel nem birna - és ilyen biró nincs, - 9 különböző büntetést, melyeknek mindegyike között egy év a különbség; annak, aki legfölebb hónapok iránt bir érzékkel lenni, 400-at meghaladó s illetve a 3 ezret megközelítő büntetéseket állít rendelkezésre, amelyeknek mindegyike között egy hónap, illetve egy hét, illetve egy nap a különbség. A finom distinkciónak, a bünösségi árnyalatok iránti kifejlett érzéknek netovábbja. Volt idő, amidőn arra, aki ily gondolattal föllépett, azt mondták volna, hogy a bolondok házába való; ma ez dogma, melyet minden művelt törvényhozó megtart s a társadalom természetesnek talál mindaddig, mig a H. nem forog szóban. A H.tól a közvetlenül legenyhébb büntetést, az életfogytiglani fegyházat örvény az élet és a halál között. Amott tehát az egymásra következő büntetések között a legszelidebb átmenet, emitt a legvakmerőbb ugrás, mely elkerülhetlen ugyan, mert közbeszurható büntetés nincs, miután élet és halál között nincs átmenet; de épp ez bizonyítja a H. tarthatatlanságát. a bünösség árnyalatainak nem lehet eleget tenni, mert H.-ről csak ugrás lehetséges; a bünösség árnyalataiban pedig nincs ugrás, hanem ellenkezőleg a közvetlen egymásutánban alig észrevehető az átmenet. Hozzájárul, hogy a megtorló igazság szempontjából ugy a törvényhozó által fölállított büntetési tételek, mint a biró által alkalmazott büntetések bizonyos fokig egészen önkényesek. Az önkény pedig az igazságnak egyenes ellentéte. A büntetés igazságos, de hogy éppen p. az 5-10 évig terjedhető börtön v. a biró által kimondott 8 napi fogház az igazságos büntetés s hogy a valamivel enyhébb v. valamivel súlyosabb büntetés még v. már nem volna igazságos, ezt bebizonyítani eddig senkinek nem sikerült. Igaz, hogy ez az önkény elkerülhetetlen, mert a sziveket és veséket nem vizsgálható emberek nem lehetvén az abszolut igazság mértékének birtokában, nem arra, hanem csakis bizonyos többé-kevésbé kifejlett átlagérzetre támaszkodhatnak. Az átlagos igazságnak pedig épp az a jellemvonása, mint minden átlagnak, amely mindig a megállapítandó fix pont körül mozog, de azt egészen sohasem találja el. A relativ büntetési tételek s az azoknak határain belül akként alakítható büntetések, hogy alig észrevehető fokozatokban egymáshoz simulnak, éppen az elkerülhetetlen önkénynek, ha nem is teljes kiegyenlítését, de enyhítését célozzák. Ezért tarthatatlan a H., mert nincs fokozata.
Annak felismerésével, hogy a büntett s a büntetés közötti értékegyenlet nem kizárólag objektiv ismérveken nyugszik (fogat fogért, szemet szemért), a megtorló igazság szempontjából a H. jogosultsága megszünt. De a H. a meterialis értékegyenlet alapján (életet életért) sem igazságos. A meggyilkoltnak halála még kegyetlen kinzások esetében se és sohasem oly súlyos, minta kivégzettnek halála. Az utóbbinak halála mindig súlyosabb. Az utóbbiban mindig van oly súlytöbblet, mely az előbbiben mindig hiányzik s melyet a meggyilkolt halálában előforduló bármily körülmények kiegyenlíteni, s ekként a mérleget egyensúlyba helyezni képtelenek. A meggyilkolt nem tudja előre, hogy és mikor fog a gyilkos kéznek áldozatul esni, a halálra itéltnek halála napját, óráját, percét ünnepélyesen előre adják tudtára. Bár azt, hogy egyszer meg kell halnia, mindenki tudja, azt, hogy mikor hal meg, senki sem tudja. Még az egészen reménytelen betegek is felgyógyulást reménylenek, sőt tapasztalatszerüleg a remény annál nagyobb, mennél reménytelenebb az állapot. Ez az elrendezés a természetnek legnagyobb bölcsesége.
Ha másként volna, ha az ember előre tudná, hogy mikor fog meghalni, az embereknek legalább fele beleőrülne. S amitől a gondviselés megkimélte az emberi nemet, mert elviselhetését emberi erőt meghaladónak ismerte föl, a törvény az elitéltet épp azzal sújtja! Alig érthető, sőt egyenesen érthetetlen, hogy a humanizmus, mely a kinzást örökre kitörölte a civilizált népek törvénykönyveiből, ehhez a legnagyobb kinzáshoz oly állhatatosan ragaszkodik. A halálra való előkészülésre az 1880. évi miniszteri utasítás az előbbi gyakorlat szerint szokásos 3 napot (!) 24 órára szállította le ugyan, de azért a halálküzdelem nemcsak 24 órával a végrehajtás előtt veszi kezdetét. Kezdődik az az elsőbirósági halálra szóló itélet kihirdetésével, amely időponttól a végrehajtásig, bármily gyors az ügymenet, hónapok telhetnek el. Sőt minél tovább késik a legfőbb itélet kihirdetése, annál bizonyosabb az elitélt abban, hogy az itélet nem kedvező, hogy a halasztást a kegyelmezési eljárás, a végrehajtás előkészületei okozzák. S amikor zárkájába jó az orvos és megvizsgálja nyakát, nincsenek-e daganatok, melye a végrehajtásnak akadályául szolgálhatnának, s a nőt arra is, nem áldott állapotban van-e esetleg! Mindennek célját az elitélt előtt elhallgatni lehet, de eltitkolni nem.
A bünhődés (elégtétel) hármas szempont alá esik. Mint a büntettesnek kiengesztelődése: a) az Istennel; b) önmagával, saját lelkiismeretével; c) a megsértett társadalommal vagy helyesebben a társadalomnak kiengesztelődése a büntettessel. Miután a vallási kiengesztelődés a modern állami büntető jognak alapját többé nem képezi, s miután az őszinte megbánás s az annak föltételét képező lelkiismereti furdalás annál ritkább, minél megrögzötteb a gonosztevő, komoly tekintetbe csak a harmadik szempont jöhet, melynél a H.-t illetőleg irányadó a társadalom élő jogérzületének viszonya a H.-hez A társdalom alatt nem a nagy tömeget szabad érteni, midőn bizonyos, hogy a büntetőjogi reformok kivétel nélkül a nagy tömegnek fejletlen jogérzületét megelőzték, s nem a tömegnek finomult jogérzülete tette szükségessé a reformokat, hanem ellenkezőleg a reformok szükségétől áthatott törvényhozó reformjai által idomítólag, művelőleg hatott a tömegnek jogérzülete. Fontos ellenben, hogy a műveltebb közönség, bármennyire felindul is valami különösen vérlázító eset hatására s bármennyire kerül első pillanatban a boszuérzetnek hatalmába (amiből sokan azt bizonyítják, hogy a büntetőjognak történelmi alapja a boszu), az első kedélyroham - aproxizmus - elmultával, amelynek hatása alatt föltétlenül halált követel, higgadtságának visszanyerésével engesztelékenyebbé lesz, a haragot engesztelőbb érzelem váltja fel, mely főleg a bünbánatot tanusító büntettessel szemben a könyörület érzetéig is fokozódik, ami mindenesetre arról tanuskodik, hogy az élő jogérzületbe nem nyulnak többé mélyre a H. gyökerei. Fontos az a tény, hogy a H.-be vetett öröklött hitet, a társadalom széles rétegeiben a szkepszis, sőt egyenesen az ellenkező meggyőződés is váltotta fel. Hazai viszonyaink szempontjából különösen fontos, hogy az 1843. évi btkvi javaslat, mely általános európai elismerésben részesült s mely a kor legkimagaslóbb alakjainak szellemi műve volt, a H.-t eltörölte. A most érvényes btkv tárgyalása alkalmával ugy a képviselőházban (Teleszky István indítványára), mint a főrendiházban (Vay Miklós koronaőrnek Cziráky János gróf által támogatott indítványára) jelentékeny kisebbség a H. ellen nyilatkozott, s azok is, kik a H.-t elfogadták, ezt csak a felismerni vélt föltétlen szükség indokából tették, vagy azért mert a nagybecsü és szükséges törvény létesítését ebben az egy kérdésben elfoglalt eltérő álláspont miatt kockáztatni v. késleltetni nem akarták, vagy mint Horváth Lajos, abban a hitben, hogy a H. «egy esetben sem lesz tényleg végrehajtandó», hogy tehát, mint Olaszországban, a törvényes eltörlést a tényleges abdició előzze meg.
A H. elrettentő hatása mellett látszik szólani az, hogy a H. kétségkivül a legsúlyosabb büntetés. A halál borzalmát pedig jelentékenyen emelik még a kivégzés körülményei. A vesztőhelyen elszenvedendő halál nemcsak fizikai, hanem rettenetes lelki szenvedés is, melynek alapja nem a halál, hanem a meggyalázó halálnak, a vesztőhelynek gondolata. Sőt az elrettentés ez utóbbira számít s kell hogy számítson inkább, mint a halálból járó fizikai szenvedésre. tapasztalati tény, hogy igen sokan vannak, kik a haláltól nem félnek. Az életveszélyt megvető, a biztos halállal dacoló bátorság, melynek számos példáival nemcsak a harcmezőn, de azonkivül is találkozunk, ennek kétségtelen bizonyítékát képezi. A szomoru volna, ha másként volna. Az államnak, melynek polgárait a halál gondolatára pánikszerü félelem fogná el, s ahol szabállyá válnék a gyávaság, napjai meg volnának számlálva. Az elrettentés tehát, amelyre észszerüen számítani lehet és kell, nem a halál fizikai tényére, hanem a H.-ben rejlő gyalázatra támaszkodik. S már ez csökkenti a H. elrettentő hatását, mert a h.-ben rejlő etikai momentum felfogására s átérzésére csak nagyobb erkölcsi erővel biró természetek képesek. A közönséges gonosztevők zöme ez iránt fogékonysággal nem bir. Ezekkel szemben tehát, eltekintve a kivételt képező gyáváktól, kik nem a büntetéstől, hanem a fizikai haláltól félnek, a H. elrettentő hatást nem gyakorol. A magasabb erkölcsi erővel biró természetekkel szemben pedig a H. fölösleges, mert acél, az elrettentés, más meggyalázó súlyos büntetéssel is elérhető. Bizonyos tovább, hogy az eltrettentés szempontjából a büntetésnek súlya kevésbé fontos, mint annak bizonyossága. A kevésbé súlyos, de bizonyos vagy nagyon valószinü büntetés elrettentőbb hatással bir, mint a sulyosabb büntetés, amelynek alkalmazása nem bizonyos v. éppen valószinütlen. A kisebb, de elkerülhetetlen bajtól az emberek jobban félnek, mint a nagyobb bajtól, melynek bekövetkezése bizonytalan. Ez a tapasztalati tény a H. ellen szól. A büntetés gyakorlati alkalmazása a következő előföltételektől függ: a büntettnek fölfedezése; a bünösnek fölfedezése; az elitélés. Az első szempontból a gyilkos esélyei kedvezőtlenek. Jelentéktelen bünesetek gyakran, a nagy büntettek csak ritkán maradnak homályban. A második szempontot illetőleg az összehasonlító statisztika egészen megbizható adatokat nem nyujt, annyi azonban bizonyos, hogy minél súlyosabb a büntett, annál nagyobb óvatosággal s előkészületekkel él a bünös, hogy nem ugyan a tett, melyről tudja, hogy titokban nem maradhat, de az ő bünössége napfényre ne kerüljön. Az elitélés esélyei ellenben a bünösre a lehető legnagyobb mértékben kedvezők. A biró, szemben az irreparabilis H.-sel, a rendes átlagot jóval meghaladó bizonyosságot követel; csekély kételyek, melyeken ha nem H.-ről volna szó, nyugodt lelkiismerettel tultenné magát, fokozott jelentőséget nyernek, s a birót a H.-t maga után vonó minősítés mellőzésére indítják, ami annál könnyebb, minthogy mig más esetekben a biró csak az elitélés v. a fölmentés között választhat, itt többrendbeli enyhébb büncim áll rendelkezésre (szándékos emberölés, erős felindulás, halált okozó sulyos testisértés), amelyek alapján a bünös elitélhető, s a H. kikerülhető. A bünösség kimondása esetében az enyhitő körülmények a H. kizárása érdekében sokkal nagyobb mértékben alkalmaztatnak, mint más esetekben. Hogy a birónak a H. kérdésében meggyőződése is jelentékeny szerepet játszik, az legalább az esküdtszéki eljárásban kétségtelen. Az abdicionista érzelmü esküdtek elvből nem hoznak oly verdiktet, melynek következménye H. A marasztaló itélet jogerőre emelkedése folytán rendszerint annak végrehajtása következik, főbenjáró ügyekben azonban ezt a hivatalból folyamatba teendő kegyelmezési eljárásnak kell megelőznie. Főbenjáró itélet nem hajtható végre, mig az államfő a törvény rendes menetének szabad folyást nem engedtet. A statisztika adatai szerint a kegyelmezési eljárás esélyei a vádlottra fölötte kedvezőek. Hogy mindez igy van, azt természetesen csak helyeselni lehet, de mindez a célba vett elrettentés rovására megy, s ha azt látjuk, mily rendkivüli gondossággal járnak el a vádlók, a birák, a szakértők, a tanuk, nehogy a legcsekélyebb adat, mely a H. kizárására vezethet, figyelmüket kikerülje, tulzás nélkül azt lehet mondani, hogy a H. nem a vádlottra, hanem inkább a bünperében szereplő igazságügyi közegekre gyakorol elrettentő hatást, a H.-t megállapító törvény szószerinti értelemben vett «kivételes» törvény, mert csak kivételesen jő alkalmazásba.
A H.-nek vélt elrettentő hatását pozitiv adatokkal megcáfolják a büntettesek ujabb keletü tanulmányozásának eredményei. A büntettesek jellemző vonása a határtalan könnyelmüség merényleteik sikere iránt való teljes bizalom. Aki pedig cselekményének következményeire nem gondol vagy azokat elkerülni reményli, arra azok a dolog természeténél fogva elrettentő hatással nem lehetnek. Hogy azoknál a büntetteseknél, kik bármily téves politikai eszmék hatása alatt H.-sel sujtott cselekményekre vetemednek, a H. elrettentő hatásáról szó nem lehet, azt a kétségtelen tapasztalatok alapján a H. hivei is elismerik. Az elrettentő hatást jó ideig a H. végrehajtásában, a kivégzésben keresték. Innen a kivégzés nyilvánossága s hatásra számító ünnepélyeségei. De midőn a szerzett tapasztalatok az ellenkezőt bebizonyították s az igazság előtt, hogy a látogató közönség a kivégzést nem elrettentő példának, hanem látványosságnak tekinti, sőt nem ritkán a kivégzés alatt oly cselekmények történtek, aminők miatt a kivégzett életével lakolt, kitérni nem lehetett, ezért s egyéb előfordult botrányok miatt a nyilvánosságot az itéletnek zárt helyen, a közönség kizárásával, bizalmi férfiak jelenlétében végrehajtása váltotta fel. ma az emberek a reggeli kávé és szivar vagy csibuk mellett a lapokból szereznek tudomást arról, hogy valahol valakit kivégeztek. Magát az esetet, minthogy rég olvasták, rendesen már el is felejtették. A nyilvánosságra való visszatérés lehetetlen, de hogy a nem nyilvános kivégzés mellett az a csekély elrettentő hatás, mellyel néha, kivételképen talán a kivégzés nyilvánossága járhatott, veszendőbe ment, az bizonyos. Néhol azért -a igy jelesül Franciaországban - középutat választottak. Megtartották a nyilvánosságot, de a kivégzés idejét szigoruan titokban tartják, a vérpadot éjjel minden feltünés kikerülésével állítják fel, s az itéletet a kora reggeli órákban hajtják végre.
A javítás szempontjával a H., mint amely a javítást - értve ezalatt nem pusztán az őszinte bünbánatot, hanem az eltévedt, a bukott embernek a társdalom részére visszaszerzését - teljesen lehetetlenné teszi s egyenesen kizárja, a dolog természete szerint összeegyezhetlen.
A védelem jelenti a büntettesnek megakadályozását bünös merényleteinek ismétlésében. Hogy ebből a szempontból a H. a leghatályosabb védelmi eszköz, azt tagadni nem lehetett. A megholtak nem vétkeznek. De világos, hogy ily érvelés mellett a legcsekélyebb törvényszegést is H.-sel kellene sujtani. Abszolut biztonságot a visszaesés ellen csak a halál nyujt. A H. ily kiterjesztésére természetesen senki sem gondol. A legsúlyosabb büntettekre, jelesül a gyilkosságra, a H. fentartását a védelem érdekében azért tartják igazoltnak, mert tekintve a büntettnek rendkivüli súlyát, a társadalomnak a visszaesés ellen abszolut biztosítása indokolt és szükséges. Eltekintve attól, hogy a büntett ismétlését, a visszaesést, abszolute lehetetlenné tevő büntetés nem alkalmazása csak akkor igazolható, ha maga a visszaesés bizonyos v. legalább valószinü, az ellenérveket a következő három pontban lehet összegezni. először különbség teendő az u. n. alkalmi és a szokásos büntettesek között. Amazoknál, akiknek életében a büntett kivételes, elszigetelt jelenséget képez, abszolut védelemre annál kevésbé van szükség, mennél bizonyosabb az, hogy a kivételes körülmény, mely őket a bün ösvényére hajtotta, ismétlődni nem fogván, visszaesésüktől tartani nem kell. A visszaesés nemcsak nem bizonyos, de valószinütlen, sőt előreláthatólag kizártnak mutatkozik. A H.-t tehát legfölebb a szokásos gyilkosokkal szemben lehetne igazolni. Másodszor: a bünügyi statisztika adataiból statisztikai törvényként levonható tétel az, hogy a visszaesésre való hajlam megfordított arányban áll a büntett súlyával. A gyilkosságnál mint legsúlyosabb büntettnél, a visszaesés a legritkább. Harmadszor: teljesen elfogadva az abszolut védelemnek bizonyos esetekben szükségét és jogosultságát, ezzel a H. csak akkor igazolható, ha az az abszolut védelemnek egyedüli módja és eszköze. Ha ekként a H-nek helye lehetett akkor, midőn az állam gyöngébb volt, semhogy a társadalmi biztonságot máskép megvédhette volna, midőn kellő számu s kellő biztonságot nyujtó börtönökkel, s őrökkel nem rendelkezett, a mai változott viszonyok között arról, hogy az állam mindenható hatalmával, kifejlett börtönrendszerével, nehány fegyvertelen fegyenccel szemben a H.-re szorulna, komolyan szó nem lehet.
Bármiként vélekedjék is különben valaki a H.-ről egy tényt félreismernie, figyelmen kivül hagynia nem szabad, és ez: a H. irreparabilis voltával szemben a birói tévedésnek, a németeknél u. n. Justizmordnak lehetősége. Mily nagy a birói tévedéseknek lehetősége, azt megállapítani nem lehet, annál kevésbé, mert nem minden birói tévedés derül ki. Legtöbbnyire szerencsés véletlen az, mely annak felismerésére s megállapítására vezet, hogy a biróság minden lekiismeretessége dacára, akár mert csalódott, akár mert megcsalták, valakit ártatlanul elitélt. De hogy a biróságok tényleg hoztak oly itéleteket, melyekkel ártatlanokat elitéltek, hogy ily esetek előfordultak és előfordulnak, hogy jelesül sem a szabad bizonyítási rendszer, sem az esküdtszék nem föltétlen garancia, mely a tévedés lehetőségét kizárná, az tény s tapasztalati igazság. Szomoru példák sem az elmult időkből, sem napjainkig nem hiányoznak. Beccariának korszakot alkotó művére ily sajnos birói tévedés: Calas Jánosnak (l.o.) 1762. Toulouseban ártatlanul történt elitélése és kivégzése adott alkalmat. Az a jelenség, hogy az államok a napjainkban a közvélemény hatása alatt törvényeket hoznak az ártalanul elitélteknek adandó állami kárpótlás tárgyában, mindenesetre arra vall, hogy a birói tévedéseknek veszélye nem problematikus képzeleti, hanem nagyon is reális. Ezzel a lehetőséggel számolni kell, s azzal szemben abszolut, elutasíthatatlan követelmény az, hogy a tévedés jóvátételét lehetetlenné tenni nem szabad. Minden más érvtől eltekintve, ennél az egy körülménynél fogva a H. tarthatatlan.
Utolsónak hagytuk a kérdést, joga van-e egyáltalán az államnak arra, hogy a H.-t alkalmazhasson. A H. ellen megindult mozgalom elején ez volt az első kérdés. Az abdicionisták azzal támadtak a H. ellen, hogy első sorban az államnak erre vonatkozó jogát tagadták. Az érveket az akkor uralkodó társadalmi szerződésekből merítették. Az államhatalom joga nem eredeti, hanem szerzett jog. Az államnak annyi joga van, mennyit a társadalommá szervezett emberek reá átruháztak. Minthogy pedig az emberek életök fölött az erkölcsi törvény szerint szabadon nem rendelkezhetnek, oly jogot tehát, melyet maguk nem birtak, az államra át sem ruházhattak, de föl sem tehető, hogy ily messzemenő jogot, mégha tehették volna is, átruházni akartak: az államnak nincs joga, hogy H.-t alkalmazhasson. Igy formulázta a tételt Beccaria s utána mások. Nem volt Filangierinek nehéz, hogy Beccariát megcáfolja, s a tételt hangzatos frázisnak, szofizmának bebizonyítsa. A társadalom előtti állapotban is az embernek ősi veleszületett joga volt, hogy a jogtalan támadást, ha kell, a támadónak megölésével is visszaverje. A társadalmi szerződésben az emberek az államhatalomra nem azt a jogot ruházták át, melyet saját életök fölött birtak -a s azt, hogy ilyennel nem birtak, el lehet ismerni, - de átruházták azt a jogot, melyet jogtalan megtámadtatása esetén mindegyik a többiek fölött birt, s amely szükség esetén a jogtalan támadó életének kilátásáig is terjedett. Ma az államnak jogát vagy elismerik, vagy mellékes kérdésnek tekintik. S azt tagadni nem is lehet. Minthogy az államnak kétségtelen joga van, hogy a büntettel szemben a társadalmi jogrendet megvédelmezze, és ez a jog a létjognak szükségszerü folyománya és tartalma: joga van mindarra, ami a jogvédelem fentartására szükséges. Szükség esetében tehát a H. alkalmazására is. A jognak terjedelmét a szükség határozza meg. A H.-t azért kell eltörölni, mert az rendes körülmények között a jogvédelem érdekében egyáltalán nemszükséges. Rendkivüli esetek, amelyekben a H. szükséges s azért alkalmazása igazolt: háboru s háborujog, kalózás lázadás a hajón s a rögtönbirósági eljárás (statarium; Belagerungszunstand) esetei.
Hazánkban a H.-t régibb törvényeink meglehetős bőkezüséggel osztogatták; hatvannál több büntettet rendelvén H.-sel büntetni, melyeket Sárváry a következő nemekre vezet vissza: gyilkosság; rablás, fosztogatás, utonállás; gyujtogatás; tetten ért lopás; felségsértés és hűtlenség; katonai és papi nagyobb kihágások; egyházi szakadás. Ezekhez járultak a mult században királyi rendeletek által H.-sel sujtott büncselekmények, jelesül: katonai szolgálat külföldön, a katonai őrök megtámadása; áltoborzás; pénzolvasztás; párbaj. II. József a H.-t 1786 okt. 30. megszüntette, de az 1791 XL. t.-cikk az ország egyéb törvényes rendjével együtt visszaállította. A most érvényes büntetőtörvénykönyv szerint H.-nek csak két esetben van helye: 1. a felségsértés legsúlyosabb esetében (126. § 1. p.) az ellen: aki a királyt meggyilkolja, vagy szándékosan megöli, vagy ezen cselekmények valamelyikének véghezvitelét megkisérli és 2. gyilkosság esetében (278 §). A H. egyik esetben sem abszolut büntetés, mert tulnyomó enyhítő körülmények esetében életfogytiglani (91. §) rendkivüli enyhítő körülmények mellet 15 évi fegyházra (92. §). átváltoztatható; mely tehát a H.-sel sujtott büncselekménynek törvény szerint alkalmazható legenyhébb büntetését képezi. Akik a büntett elkövetésének idején életkoruknak 20-ik évét még nem haladták tul, H.-re nem itélhetők. 1782 óta (szept. 4-én kelt helytart. Int.), amely évben Hont vármegye 42 emberevésről vádolt rablót (praediones anthropophagi) H.-re itélt s kegyetlenül kivégeztetett, a H.-re szóló itéletek mindenkor ő Felségéhez felterjesztendők, s csak akkor hajthatók végre, ha ő Felsége a törvény rendes menetének szabadfolyást engedett. Az alsófoku birósági itéletek azonfelül a magyar ki. kuriához hivatalból leendő fölülvizsgálat végett fölterjeszthetők, akkor is, ha abban ugy a közvádló, mint a vádlott megnyugodott. - Az ausztriai büntető perrendtartás területén - Erdély és Fiume a hivatalból való fölterjesztésnek nincs helye. Főbenjárási vád esetében a vádlott számára védőt hivatalból kell kirendelni.
A legujabb időkig csak kisebbszerü államok birtak a H. eltörlésének erkölcsi bátorságával, első helyen Toscana említendő, mely az 18859 ápr. 30. kelt kormányrendelettel maradandóan eltörölte a rövid időre már 1786., majd 1847. eltörölt, de már az 1852. btkvben ismét visszaállított H.-t. A H.-nek hivei most már erre az évre sem hivatkozhatnak többé, miután 1874. a svájci szövetség, 1881. Németalföld, 1889. pedig Európának egyik nagyhatalma, Olaszország kitörölték btkveikből az amott már 1870. végleg eltörölt s az utóbbi országban már 1877 nov. 28-tól, amely napon a képviselőház a Mancini-féle btkvi javaslat tárgyalásánál a H. mellőzése mellett szavazott, tényleg eltörlt, mert a nemzet akaratának ily ünnepelyes alakban történt megnyilatkoztatása óta tényleg soha nem alkalmazott H.-t A statisztika pedig ebben a nagy országban is azt bizonyítja, hogy az eltörlés után a legsúlyosabb büntettek nemcsak nem szaporodnak, de folytonosan és következetesen apadnak, a gyakorlati tapasztalatok tehát megerősíti az eltörlésben foglalt azt a törvényhozói kijelentést, hogy: «a jogvédelem kellő biztosítása érdekében Európa civilizált államaiban rendes körülmények között hóhérra és vérpadra nincs szükség!» A H. kérdésében Beccaria Cézár (l.o.) 1764. megjelent «Dei delitti e delle pene» (Büntett és büntetés) c. korszakot alkotó munkájával megindult harcban számos érv és ellenérv idejét multa s inkább irodalmi jelentőséggel bir.