(lat.), a láb nagy, v. öreg ujja. A lábujjaknak akként, mint akézujjaknak, 3-3 perce (ize) van, dea kéz és a láb hüvelyujjának csakis 2 perce van. Az öregujj csúcsa a 2-ik ujjéval rendesen egy vonalban áll, de gyakran hosszabb, s ezért an az, hogy a láb ujjainak körvonala nem alkot oly szép ivet, mintahogy aztaz antik szobrokon v. jeles festők alakjain láthatjuk.
Herman, osztrák politikus és történetiró, szül. Teplitzben 1838 máj. 9. Prágában végezte tanulmányait, azután tanár lett és elvégre,1871. acseh tartománygyülésbe és egyuttal a bécsi birodalmi gyülésbe választották. A szabadelvü balpártnak egyik kiválóbb tagja és vezérférfia. Mint történetiró különösen cseh történeti kérdésekkel foglalkozott. Gindelyvel szemben több munkában Wallensteinnak ártatlanságát vitatta, igy a Wallensteins Ende (2. köt) és Heinrich Matthias Thurn als Zeuge im Prozess Wallenstein (1883) c. munkákban. Továbbá művei: Gestalten aus Wallensteins Lager (2. köt. 1885); Reichenberg u. Umgebung. Eine Ortsgeschichte (1872-74); Töplitz (1886); Firma Franz Leitenberg (1893).
svájci család, mely nevét a svájci Aargau Kantonban fekvő H. falutól vette, s a XVII. sz.-ban osztrák grófi rangot kapott. Nevezetesebb tagjai: H. János (megh. 1348). az osztrák hercegek udvarmestere és marsallja: Pfirt grófságban családját rendkivül nagy befolyásra juttatta. - H. Hans (1434-1504), aki mint a berni előhadak vezére, 1476. a Murten melletti ütközetben a szövetséget győzelemre segítette.
1. Frigyes, német drámairó, l. Münch-Bellinghausen.
2. H. Károly, német filologus, szül. Münchenben 1809 ápr. 5., megh. 1882 okt. 5. 1857 óta az udvari könyvtár igazgatója s egyetemi tanár volt. Különösen Ciceróval foglalkozott, de kritikai kiadását eszközölte számos más római irónak is. irt Hölty költeményeiről, ki is adta azokat. V. ö. Wölfflin, Gedächtnisrede auf K. H. (München 1883).
1. H. (Halmagen, Helmeág), kisközség Nagy-Küküllő vármegye kőhalmi j.-ban, (1891) 1097 magyar és oláh lakossal.
2. Kis-H., kisközség Arad vármegye nagy-halmágyi j.-ban, (1891) 1149 oláh lakossal.
3. Nagy-H., kisközség Arad vármegye hasonnevü j.-ban, (1891) 1041 oláh és magyar lakossal, a járási szolgabirói hivatal és járásbiróság széke; van posta- és táviróhivatala, postatakarékpénztára s nagy mangánbányája, mely külön vonatokon szállítja termékeit Fiuméba s onnan tengeren Francia-, Spanyol- és Angolországba. Már 1441. mezőváros és Brankovics, majd a Hunyadiak egyik zarándi uradalmának székhelye volt. Régi várának romjai a Sortok tetején láthatók. Területét 1876-ban csatolták Zarándból Aradhoz. Legfőbb néprajzi érdekessége a március havában tartatni szokott csókvásár; rendesen innen szoktak kirándulni a gajnai leányvásárhoz is. Közelében van Kis-H. fürész- és founiergyárral. (Márki, Arad tört. és Stur D., Die geol. Beschaffenheit der Herrstadt H. Jahrbuch der geol. Reichsanstalt. XVIII. 1868., 469-505. l.)
(Dsilolo, Gilolo), a Molukki-szigetek legnagyobbika, az é. sz. 1° 28' 35" és a d. sz. 0° 51' között, 16607 km2 területtel, Morotai-szigetet is hozzászámítva mintegy 125000 lakossal. Alakjára nézve teljesen hasonlít Celebeszhez (l.o.) Nagyobbára arkhai, palozói és vulkáni képződményekből áll és hatalmas földrengések szokták megrázkódtatni: legnagyobb tüzhányója a Gunong Kanor. A hegyeket minenfelé sürü erdők takarják, amelyek a partokig nyulnak. Az éghajlat mindenütt tropikus. A lakosok alfurok és pápuák; az előbbiek, különösen a galela-törzs, ügyes kereskedők. Németalföldi kerület a Ny-i parton a Sahoe, a K-i parton pedig Galela környéke. Szegfűszeg-termelése jelentéktelen. V. ö. Wallace, The Malay Archipelago (1869).
l. Csukamájolaj és Halzsir.
l. Halbódító.
A testeken a különböző erők behatása alatt végbemenő térfogat- és alakváltozás tüneményeinek megértésére és matematikai tárgyalására a természettudományokban azoknak egyszerü és természetes felfogásunkkal is megegyező osztályozása célszerünek bizonyult. Ezen osztályozás szerint a testeknek háromféle H.-át különböztetjük meg: a szilárd, a folyékony vagy cseppfolyós és lég- v. gáznemü H.-ot A szilárd halmazállapotu testeknek mind alakváltozásához, mind térfogaváltozásához, vagyis összenyomásához és szétnyujtásához véges, és pedig többnyire tetemes erők kivántatnak, mi külsőleg önálló alakjuk és állandó térfogatuk által tünik fel. A cseppfolyós testeknek alakváltoztatásához csak igen csekély erők kellenek, olyannyira, hogy önálló alakot csak igen kedvező viszonyok között mutatnak, kis mennyiségekben cseppeket, buborékokat alkotnak; térfogatuk változtatásának ellenben rendkivül ellenszegülnek; térfogatuk ennélfogva állandó, vagyis bizonyos mennyiségü folyadék (l.o.) nyitott edényben is addig, mig cseppfolyós állapotát megtartja s hőmérséke sem változik, a térfogatát is megtartja. Ehhez járul még, hogy a folyadék sokkal könnyebben, mint a szilárd test, részekre osztható, s részei sokkal könnyebben megint egyesíthetők is, sőt ha két szilárd test eggyé válik, ez csak ugy történhetik, ha azok érintkezésük lapján ideiglenesen megolvadnak. A lég- v. gáznemü testek, hasonlóan a cseppfolyósakhoz, az alakváltozásnak csak igen csekély mértékben szegülnek ellen, tehát ugy, mint azok nem birnak önálló alakkal; de térfogatuk változtatásával szemben egészen másképen viselkednek. Összenyomás ellen mérsékelt ellenállást tanusítanak s térfogatuk növelésének nemcsak hogy nem szegülnek ellen, hanem még inkább bármilyen nagy térben önmaguktól szétterjednek; térfogatuk tehát nem állandó (l. Gáz) Crookes az általa légritkított térben megfigyelt elektromos tünemények magyarázatára még egy negyedik, a sugárzó állapotot vette fel, de feltevése nincsen általánosan elfogadva.
Sok test két, sőt mind a három állapotban fordulhat elő; átmeneti fázisokban a különböző H.-okat már nem lehet többé élesen egymástól megkülönböztetni. Az állapotok átváltozása - eltekintve az oldás (absorptio) és kémiai átalakulások tüneményietől - rendszerint a hőállapot változásának következménye. A hő emelkedésével a szilárd testek folyékonnyá válnak: megolvadnak, a cseppfolyósak légnemüekké, - párolognak, ha az átváltozás egyedül a felszinen, - forrnak, ha belsejökben történik. A csökkenésével az ellenirányu változás megy végbe, a gázok cseppé válnak v. lecsapódnak, a cseppfolyós testek megmerevednek, fagynak. A különböző szilárd anyagok olvadása különböző hőfoknál történik, de egyazon anyagnál ugyanazon viszonyok között állandóan egy bizonyos hőmérséknél megy végbe, mely egyszersmind azon anyag megmerevedésének megfelelő hőmérsék is. Ezen hőmérséket az átalakuló anyag a folyamat egész tartama alatt megtartja; ugy p. a jég hőmérséke olvadáskor 0° C., a viz hőmérséke fagyáskor hasonlóképen 0° C., s ezen hőmérsék addig változatlan marad, mig az olvadás, illetőleg fagyás végbement. A hőmérsék ezen állandósága természetesen nem vonatkozhatik az átalakuló anyagnak környezetére is. Ez utóbbi hőmérsékének olvadáskor magasabbnak, fagyáskor alacsonyabbnak kell lennie, hogy első esetben az olvadásra szükséges meleget kiszolgáltathassa, az utóbbi esetben pedig a fagyáskor kiszabaduló meleget fölvehesse. Hasonlóképen áll a dolog a folyadékok forrását és a cseppéválását illetőleg is.
A H.-nak és változásának tüneményeit a hőnek mekanikai elmélete következőképen magyarázza. A testek molekulákból állanak, melyek a szilárd testekben anélkül, hogy egymással közvetlenül érintkeznének, a közöttük működő vonzó erők által összetartatnak (cohaesio). Minden molekulának a szomszédos molekulák összmüködése folytán bizonyos egyensúlyhelyzete van s ezen egyensúlyhelyzete közül csak rezgésszerü mozgást végezhet. Ezen mozgás energiája képezi a test hőmérsékét. A molekulák ezen mozgásának fokozása, azaz a szilárd test hőmérsékének növelése a molekulák közötti távolságokat növeli és összetartásukat lazítja. Ha az összetartás többé nem elég nagy, hogy a test molekuláit egyensúly helyzetükben visszatartsa, akkor ezek haladó mozgásnak indulnak, egymás mellett gördülnek, eltolódnak, de anélkül, hogy egymástól teljesen elszakadnának, mert a kölcsönös vonzás még közöttük - bár csekély mértékben működik - az anyag cseppfolyós H.-ban van, és csak a folyadék fölszinére kerülő molekulákkal történhetik, hogy a szomszédmolekulák hatásköréből kikerülvén, haladó mozgásukat a folyadék fölött lévő térbe folytatják, a folyadék párolog. A folyadék hőmérsékének további növelése folytán azon állapot állhat be, hogy a molekulák mozgási energiája a folyadék belsejében oly nagy, hogy azok az utolsó összetartást, a folyadék saját nyomását és a légnyomást legyőzvén, egymástól elszakadnak s a térben egyenes irányban tovább haladnak, melytől csak ha egymásba v. ellenálló falba ütköznek, eltérnek, hogy ezután megint egyenes irányu mozgásukat folytassák - a folyadék forr - és légnemü halmazállapotba megy át.
Már régen ismeretes, hogy némely fajtája a halaknak, mérges voltánál fogva, eledelnek nem alkalmas, s ezt a régi orvosok közül már Hippokrates és Galenos is tudták; Nagy Sándor is hadjáratai közben megtiltotta katonáinak, hogy halat egyenek. Némely halnak (igy az Északi-tengerekben élő Trachinus draco L.-nek és a Közép-tengeri Serranus Scribának) uszói tövében mérges mirigyek vannak: mérgesek továbbá a Trachinus vipera L., a Pagrus aurantiacus L., a Platurus Lineatus Bl., a Stomias boa mérges harapásáról hirhedt. Igen ismertek továbbá a japáni tengerekben élő mérges Tetrodon (Fugu)- fajták (mintegy tizenkettő), melyeknél a petefészekben és a herékben foglaltatik a méreg. E méreg élvezete után fejfájás, hányás (esetleg vérhányás), majd görcsök és végre általános bénulás közt halál következhetik, miből ugy látszik, hogy a méregnek egyrészt a bélutakat ingerlő, másrészt pedig az idegrendszert bénító (curara-szerü) hatása van. Télen át, mikor a petefészkek satnyábbak, a halak kevésbé veszedelmesek. Némely halak (p. a Cupea thrissa és venenosa) husa az által lesz mérgezővé, hogy azok mérges korállokkal, hullarészekkel stb. táplálkoznak; igy Nyugat-Indiának bizonyos korálltelepein élősködő halak mind mérgesek. A halkonzervek által okozott mérgezések kétségtelenül a rossz csomagolás folytán beállt rothadásnak következményei, valószinüleg ptomatropinnak és sepsin-forma bázosiknak hatása folytán. Ilyenféle (baktériumos) eredetü lehet az a koleraszerü baj is, mely Németországban olykor a Barbus fluviatilis Cuv. ikráinak evése után, különösen ívás idején nem egyszer észlelhető. V. ö. Heyduck, Vergift. durch Seevögel u. Seefische (1840); Savtschenko, Atlas des poissons véneux stb. (Pétervár 1886); Springfeld, Üb. gift. Wirkung des Blutserums des gemeinen Flussaales (Greifswald 1889).