halotthamvasztás, lásd Hamvasztás.
(exhumatio) csakis közigazgatási hatósági engedély alapján történhetik; megtagadandó ezen engedély, ha a kiásás a közegészségre veszélyesnek látszik (1876. XIV. t.-c. és 1875. évi 25194. sz. belügyminiszteri rendelet). Mennyiben rendelheti el a halott kiásását a büntető birói hatóság v. rendőrhatóság, azt a bünvádi eljárás és előnyomozásra fennálló szabályok haározzák meg.
(l. a mellékletet), legrégibb összefüggő nyelvemlékünk, az egyetlen az Árpádházi királyok koszakából.
[ÁBRA] HALOTTI BESZÉD. (A legrégibb magyar nyelvemlék hasonmása)
[ÁBRA] A Halotti Beszéd betüszerinti szövege és olvasása (valószinü akkori kiejtése)
A XIII. sz. harmadik tizedéből, tehát körülbelül az arany bulla idejéből való e kézirat, mely a nemzeti muzeumban levő Pray-kódexnek egy lapját, a 154-iket, foglalja el s mintegy harmadfél száz szót tartalmaz. A kódexet Toldy nevezte el igy; előbb Sacramentum Boldvense vagy Missale Posoniense néven emlegették, Horváth István tévesen azt tartotta, hogy egy Boldva melletti kolostorban keletkezett; ujabban inkább a pozsonymegyei Deákiban keresik iratása helyét. A kódexnek többi része, sajnos, latin nyelven van, de a legszebben irott kódexek közé tartozik: három-négy nagyobb kép s itt-ott diszesebb kezdőbetük vannak benne. A Pray-kódexet alkalmasint Pázmány Péter ajándékozta a pozsonyi káptalannak, ez birta 1813-ig, s akkor került a muzeumba. A tartalma igen vegyes. Legelől vannak a legrégibb esztergomi zsinat rendeletei. Azután egy naptár következik, melyet 1192. kezdtek irni s 1210. végeztek el. Harmadik helyen egy 1183-iki husvéti tábla áll. Erre egy benedek-rendi szerzetes történeti jegyzetei következnek. Azután ismét egy 171-i husvéti tábla, továbbá miséhez való előkészület, aztán egy teljes miséskönyv képekkel és hangjegyekkel. Ezt követi az az Agenda, vagyis halotti szertartás, melynek része a H. A végén még egyes miseröredékek s későbbi irásu szent leckék s könyörgések vannak. A H.-re Pray györgy figyelmeztette először a tudós világot, midőn 1770. közölte hét sorát Vita s. Elisabethae nec non b. Margeritae c. könyvében. Az egészet először Sajnovics adta ki ugyanabban az évben az ő hires Demonstratiójában, még pedig Faludi Ferenc olvasása szerint; másodszor Koller József a pécsi egyházmegye történelmében, 1782.; majd Révai irt hozzá 1803. egész kötetnyi magyarázatot Antiquitates c. munkájában. Azóta sokan foglalkoztak vele, a többi közt egy finn nyelvtudós, Blomstedt Oszkár, ki egész könyvet irt róla finn nyelven. A H.-nek irása megegyezik a kódexnek 26. levelén olvasható történeti bejegyzésekkel, melyekben a többi közt az van mondva, hogy II. Endre már 6 évig uralkodott s eszerint e jegyzet 1210. iródott. Másfelől a miséskönyv s az ebben foglalt H. irásjegyei a XIII. sz.-nak közepe tájára mutatnak. E két körülményt összeegyeztetve, nagy valószinüséggel következtették, hogy a H.-et a mondott sz.-nak huszas és harmincas évei közt, közelebbről 1228 táján irták. Kétségtelen, hogy a keresztény imádságok, a miatyánk, hiszekegy, zsoltárok, énekek már akkor le voltak fordítva magyarra, - hisz más nyelven nem is szólhattak a papok a magyar néphez, - de a véletlen akarta, hogy mindezek közül irásban csak egy lapnyi szöveg maradt fenn.
A H. vizsgálatából igen sok érdekes tanulságot meríthetünk nyelvünk történetére nézve. Ami mindenekelőtt hangjaink történetét illeti, először is az tünik szemünkbe, hogy a rövid magánhangzók kiejtése a mainál zártabb volt, a mai a ebben a korban o-nak van irva, a mai o u-nak s a maië részben i-nek, p. nopun, ma napon, iggy (irva ig), ma ëggy stb. A mai egyszerü hosszu magánhangzók közül az ó, ő részben még kettőshangok voltak, p. volou (vagy volov), ma való, beleöl, ma belől. A szótők némely alakokban teljesebbek voltak, p. halálut, ma halált, részët, ma részt. A képzők közül csak a legérdekesebbiket emeljük ki. A H. szerint a t vagy at et képző, mely igékből képez főneveket, volaképen tv-nék hangzott. Az intés, üldözés, kinzás fogalmakat igy fejezték ki akkor: intetv, ildetv, kinzotv; ma igy volna: intet, üldet, kinzat). ez főleg azért érdekes, mert a hites-társat még ma is hitves-nek mondják s ez is azt bizonyítja, hogy hit helyett valaha hitv-et mondtak. A névragozásra nézve azt a tanulásgot merítjük a H. nyelvéből, hogy a ragok eredetileg önálló szók voltak. A H.-ben hangzóilleszkedés nélkül olvassuk: halálnek, fajánek, magánek és jouben, ami ma jóban. Még szembetünőbbek a következők: világbelé, uruszágbelé, nyugulmábeli a. m. világba, országba, nyugalmába és timnocébelől a. m.a tömlöcéből. Ezekből kiviláglik, hogy a mai ba be rag régente belé volt s a mai ból ből rag belől. Ezek pedig épp olyan viszonyszók voltak akkor, mint a felé s felől névutók. A H.-nek igeragozásában legföltünőbbek ezek az alakok: terömtéve, feledéve, hadláva stb. ezek helyett: teremté, feledé, hallá. Minthogy e mai alapokban csak a mult időnek a tője van meg, melyhez a többi személyben a személyrag járul (teremté-m, feledé-d stb.), világos, hogy ama va ve nem egyéb volt, mint a harmadik személy ragja, ugyanaz, mely ja alakjában jelenik meg a hall-ja, tart-ja, félékben. Még az ennéik alakot említjük, melyben egész tisztaságában meglátszik az esz-ik beli ik személyrag, holott a mai ennék-ből elenyészett a ragnak magánhangzója. Vannak e nyelvemlékben egész szók is, melyek ma ismeretlenek, divatjukat multák, kihaltak, köztük olyanok is, hogy a H.-en kivül egyáltalán nem fordulnak elő. Ilyen a már említett ildetv (üldözés), továbbá birság-nop (itéletnap), önöttei az Istennek (boldogultjai), jorgot (Irgalmaz), kegyid (kegyelmez), fész (fészek, finnül pesä), isa (bizony).
Érdekes mondattani régiségeket látunk ebben a mondatban: Hadlává choltát teremtőe istentől a. m. az őt teremtő Istentől; itt tehát a személyragos főnév a rákövetkező főnévnek jelzője, mint p. ezekben: fele királyságom, java buza, alja rozs, Hadlává choltát a. m. hallá holtát, azaz «hallá, hogy meghal». A t-képzős főnévnek ilyen használata akkoriban közönséges lehetett, mert még XV. sz. kódexeiben is olvasunk ilyeneket: koldóltomat általlom a. m. restellem, hogy kolduljak; igyen akarom ő néki maradtát a. m. azt akarom, hogy ő igy maradjon. Igy szól továbbá a H.: ki nopun emdöl oz gyimilcstűl e helyett: amely napon eendel ama gyümölcsből. itt a ki névmás melléknévileg, jelzőül van használva, s hasonlókat olvasunk a XV. sz. közepén, p. «magát adván Krisztusnak, ki isten áldott légyen örökké» a. m. amely isten. Még egy mondatot idézünk a H.-ből: Vimádjomuk ez szegíny ember lilkkiért, azaz imádjunk szegény ember lelkéért. Imádni, csodálni s több más ilyen ige előfordul még későbbi kódexeinkben is tárgy nélkül, mig ma csak tárgyesettel használjuk őket, különben pedig reflexiv származékaikat alkalmazzuk: imádkozni, csodálkozni.
(necromantia), az a büvészség, mely állítólag az elhunytak lelkeit fölidézi az élők országába, hogy a büvölő valamely titkot vagy jövőt megfejtsen. A történelemben a H. mint általánosan elterjedett tünemény jelenik meg, melynek eredete az ősidők homályában vész el. Varro Persiából származtatja. Mózses halálbüntetés terhe alatt tiltja a H.-t. Kánaán lakosainál általánosan elterjedett szokás vala. A klasszikus ókor hagyományai eléggé tanusítják, hogy a H.-t nemcsak egyesek gyakorolták, hanem rendszeres hagyományos intézmény volt. Gyakran olvassuk Homerosnál, hogya H. büvészete bizonyos helyekhez van kötve. Halottidéző jósdák voltak Epiruszban, Tráciában, Herakleában, Figaliában, Arkádiában, Dios Cassiusnál Alsó-Olaszországban, Babiloniában, Peloponnezusban. A halottidézők később külön kasztot alkottak. A történelem folyamán a H.-t állandó összeköttetésben találjuk a bálványimádással, gyökere a pogányság. Virágzásának tetőpontja arra az időre esik, mikor veszíteni kezd a pogány mitologia dicsköréből a görög bölcselet befolyásánál fogva, de egyuttal kivánságot termett a jövendő fátyolának szellőztetése iránt és jóslásokat eredményezett. Nagy akadályául szolgált a keresztény vallás elterjedésének, de félreismerhetetlen tanuságot tett az emberiség általános hitéről a lélek halhatatlanságában.
az emlékérmek azon csoportját képezik, melyek fejedelmek és más kiválóbb egyének halálára verettek. A magyar érmek közt ilyenek H. Lajosemlékérmei; a H. verése különösen Németországban volt szokásos. L. még Érmek.
l. Requiem.
l. Gyászbeszéd.
l. Haldoklók szentségei.
l. Tor.
azon szokás a tulbuzgó legrégibb keresztényeknél, hogy a halottnak szájába oltári szentséget tettek. Miután a halottak semmiféle szentséget nem vehetnek fel, ezen ezstelen szokást egyes egyházatyák megtámadták, s a zsinatok, mint a 397. kartágói, a 692. konstantinápolyi stb., a legszigorubban eltiltották. L. még Halottkeresztelés.