Matematikai meghatározása a hangok egymáshoz való magassági vagy mélységi viszonyának, vagyis kijelölése a hurok relativ számrezgéseinek, melyek szerint a különböző hangközök alakulnak. Két hang egymáshoz való rokonsági viszonyát mindig a rezgési számhányad határozza meg. Igy p. a c-d nagy egészhang számhánada: 9:8. az é-f nagy félhangé 16:15, az f-fis kis félhangé 25:24, a c-é nagy harmadé 5:4, a c-es kis harmadé 6:5, a dis-f szükitett harmadé 256:225 stb.
az a skála, melynek zöngesora alapul szolgál valamely zenemünek. Ily értelemben szokás aztán mondani, hogy ez vagy ama zenemü C-dur, Á-dur, F-dur vagy Á-moll, G-mollban stb. van irva. Ugyanannyi hangnem van tehát, amennyi skála. L. Hang.
az a vonzóerő, melyet a különböző hangnemek a különböző természetü, véralkatu, kedélyü zeneköltőkre gyakorolnak műveik szerzésénél. Tény, hogy a zeneköltők - egyéniségük szerint - nem egyformán vonzódnak minden hangnemhez. Némelyek a kevés, mások a sok #-es v. b-és hangnemekhez vonzódnak. Az is tény, hogy bizonyos lelkiállapot, hangulat, vagy költői kép inkább tapad az egyik mint a másik hangnemhez. Hogy a borongós, nyomott hangulat, a gyás nem igen keresi fel a dur hangnemeket, az bizonyos: sem a pajzán jókedv s a gondtalan derü a moll hangnemeket. Akadtak olyan tulzó idealisták is, kik a hangnemeket szinek szerint osztályozták, de az ilyen extravaganciák minden komoly alapot nélkülöztek. A H. tehát abszolut értelemben meg nem határozható, mert kivül esik a fizikai biztos alap határán. De hogy lélektanilag indokolható s vonzerejük elvitázhatatlan, az kétséget nem szenved.
(modulatio), a zenében az a módozat, mely által bizonyos hangnemből egy másikba áttérünk, nemcsak valamely zenedarab egyes részei bezárásánál, hanem a zenedarab folyama alatt is. vagy mág egyszerübben, mikor a hangnemeket egymással fölcseréljük. l. Enharmonia és Hang.
v. hangrés, l. Hanglyuk,
l. Hangsuly.
(a nyelvben, a beszédben). A hangokat három fősajátság különbözteti meg egymástól: az erő, a magasság és a hangszin. Ami a hangnak erejét illeti, mindent kiejthetünk több vagy kevesebb nyomatékkal, hangosabban vagy halkabban; mégis már etetkintetben állandó különbséget teszünk bizonyos hangok és hangcsoportok között. Igy p. mindig hangosabban ejtjük a szótagnak magánhangzóját, mint mássalhangzóját. legkönnyebben akkor győződhetünk meg erről, ha messziről beszélgetünk valakivel. ha p. ismerőseink csoportja, kikre messziről rákiáltunk, ilyen nevü egyénekből áll: Kari, Anna, Jenő, Róza, rögtön meg fogják érteni, melyiket hivjuk a négy közül, mert e négy névben tisztán megkülönböztethetni egymástól a két-két magánhangzót. Ellenben ha Kari, Pali, Sanyi, Kati nevüek csoportjára kiáltunk, nagyon bajos lesz megérteni, melyiket hivjuk, mert tisztán csak a magánhangzók hallatszanak messzire, pedig ezek itt mind a négy névben azonosak. A magánhangzóknak e tisztább hallhatóságát az okozza, hogy ezek tiszta zengő hangok vagyis ugynevezett zöngék, mert minden akdály nélkül jönnek ki a beszélő üregből; csak éppen a hangszalagok finom szélének kifeszülése állít gátat eléjök, de éppen ez teszi őket zengőkké, mint p. az orogna hangjait a sipok nyelvecskéi. Azonban a mássalhangzók egymás közt is különböznek a hallhatóság fokára nézve, mert az ő kiejtésökben is szerepel részben a zönge. Vannak köztük olyanok, melyknél a szájüreg teljes szélességében nyitva áll s csak közzéppontján vagy csak a két szélén képződik akadály: Igy ejtjük az l és r hangokat. Vannak olyanok is, melykenél a szájüreg el van ugyan zárva, de az u. n. inyvitorla elvétele által megnyitjuk az orrüregnek belső nyilását, ugy hogy zönge egészen zavartalanul kiszabadul az orrüregen keresztül; ezek az orrhangok: m, n, Mindezen mássalhangzók a magánhangzókkal együtt képezik a zöngehangzók osztályát.
A többi mássalhangzó kiejtésekor a kiömlő lélekzet sem a belülről elzárt orrüregen át nem szabadulhat, sem pedig a szájüregen át nem juthat ki zavartalanul, mert ennek valamelyik helyén akadály áll eléje. Az akadály vagy teljes elzárással jár, vagy pedig szük rés képződik az illető helyen. Igy p. ajkainkkal teljesn elzárjuk a lélegzet utját a b vagy p hangnál, ha teszem ezeket a szókat ejtjük ki: abba, apa, Ellenben szük rést hagyunk ajkainknál, ha a v vagy f hangot ejtjük: evvel, kefe. Emezeknél a hallgatónk hallja a hangot akkor is, mikor a résen át ömlik ki, de amazoknál a b p-féléknél csak akkor hallik pillanatnyi hang, mikor a zárt képezzük és mikor az elzárást megszüntetjük, mikor a zár fölpattan; mig a zár tart, semmit sem hallani. (Erről meggyőződhetünk, ha p. a lappal, áratta, okkal szókban a p, t, k hangot a szokottnál hosszabb időre nyujtjuk). A réshangokat azért folytonosaknak v. fuvóknak, a zárhangokat némáknak v. inkább pillanatnyinak szokták nevezni. A lélekzetnek mind a résben való surlódása, mind a zárból való kipattanása szabálytalan hanggal, nesszel jár, s ezért mind a réshangokat, mind a zárhangokat neszhangoknak nevezhetjük. De van a neszhangoknak egy más ismeretes felosztása, mely az imént említettet keresztezi, t. i. a kemény és lágy hangokra való felosztás: p kemény zárhang, b lágy zárhang, f kemény réshang, v lágy réshang. A kemény hangoknál csakis a nesz hallik, mert a hangszalagok lazán maradnak s nem rezegnek, ellenben a lágy hangoknál megfeszülnek és rezegnek, ugy hogy zönge is társul a nesszel. A keményeket zöngétlen, a lágyakat zöngés mássalhangzóknak nevezzük. Ezserint a következő fölosztás áll elő:
I. Zönge-hangok:
a) magánhangzók, b) l, r hangok, c) orrhangok.
II. Zöngés v. lágy neszhangok (rövidebben: zöngés hangok):
a) lágy zárhangok, b) lágy réshangok.
III. Zöngétlen v. kemény neszhangok (rövidebben: zöngétlen hangok):
a) kemény zárhangok, b) kemény réshangok.
De a mássalhangzókat még az is különbözőké teszi, hogy az akdály elülről hátra (az ajaktól a torokig) menve, a szájüregnek különböző részein keletkezhetik: különböző helyeken artikuláljuk őket. A szájüregben négy ilyen helyet szoktunk megkülönböztetni (ámbár szorosan véve sokkal többet kellene) az ajkat, a fogakat, a kemény inyt vagy szájpadlást, és végre a torok fölött a lágy inyt. E szerint megint négy csoportra oszlanak a mássalhangzók:
1. Ajakhangok. Ezeknél a két ajak vagy az alsó ajak a felső fogsorral alakítja a zárt vagya rést. Ide tartoznak a neszhangok közül b, p, v, f, az orrhangok jözül m.
2. Foghangok. Ezeknél a nyelv hegye a felső fogsorral alkotja a zárt vagy a rést. Ide sorolandók a neszhangok közül d, t, z, sz, dz, c, az orrhangok közül n, végre az l, r.
3. Inyhangok. Ezeknél a nyelvnek v. hegyét, v. lapját közelítjük a szájpadláshoz. Az első sorba tartoznak ezek a réshangzók: zs, s, ds, cs. A második sorba valók ezek a neszhangok: gy, ty, j, továbbá az ny orrhang és az ly.
4. Torokhangok. Ezek közvetlen a torok fölött képződnek, ugy hogy a nyelvnek hátsó részét a lágy inyhez közelítjük: g, k (c), n. (Az n hangot csak g, k előtt alkalmazzuk a magyar kiejtésben: ing, munka.)
Végre van egy ötödik artikuláló hely, de már nem a szájüregben, hanem a gégében, s ez nem egyéb, mint a hangszalagok köztirés. Ez a rés ugyanis a h kiejtésekor megszükül, de nem annyira, hogy a hangszalagok rezegnének. A h tehát zöngétlen neszhang, még pedig gégehang.
Az eddigiek alapján teljesen felállíthatjuk a magyar mássalhangzók táblázatát.
Ide tartozik még e négy kettős magánhangzó: dz, c, ds, cs.
A magánhangzók fölosztásában legfontosabb a mély és magas hangok közti különbség. Minden magánhangzót ejthetünk ugyan (s ejtünk is az énekben) mélyebb v. magasabb hangon: a rendes beszédben mégis a magánhangzóknak egyik osztályát állandóan magasabb hangon ejtjük, mint a másikat. Ez összefügg a hangszinnel is, és mind a kettő a magánhangzóknak képezése módjától és a szájüreg alakjától függ. A szájüreg alakja pedig a magánhangzóknál a nyelv helyzetétől függ. A nyelv hátulról előre és alulról fölfelé mozog. Ha megragad hátul, akár emelkedik föl a lágy iny felé, akár nem a szájüregen áthaladó zöngéből mély hang lesz: á. Ellenben, ha a nyelvnek egész tömege előre nyomul a kemény iny alá s ugy bocsátjuk ki a zöngét, magas hang keletkezik: e,ë, i. Képzésök helyéről a mélyeket hátsó, a magasakat mellső hangoknak kellene nevezni.
Mindjárt itt megjegyezzük, hogy a nyelv mind hátsó, mint mellső állásához hozzájárulhat még egy hangmódosító elem: az ajaknak némi előrenyujtása és gömbölyítése. Igy ejtjük p. az a hangot (vagy a hosszu a-t, ebben: aára) s ebben különbözik az á-tól. Az o, u hangokat nem is ejtjük a magyarban soha ajakgömbölyítés nélkül, ugy hogy p. az angol come, love-féle szókat, melyekben nem ajakhangu o-t ejtenek, nehezükre esik utánozni.Az i-ből ajakgömbölyítéssel ü válik (idő: üdő), azë-ből ö (vërës: vörös). Nyilt e-t mi ajakgömbölyítéssel nem ejtjük, de igy ejtik a franciák némyel szavaknak ö-jét, p. seul, un. (Az ajakgömbölyítéssel mindig együtt jár az egész szájüregnek némi gömbölyödése, de ezt nehezebb megfigyelni). Ha tehát ezt a gömbölyítést tekintetbe vesszük, a két hangsorból négy lesz:
1. mély hangzó ajakgömbölyítés nélkül:
á, -, -;
2. mély hangzók ajakgömbölyítéssel:
a, o, u;
3. magas hangzók ajakgömbölyítés nélkül:
e, ë, i;
4. magas hangzók ajakgömbölyítéssel:
ö, ü.
Ha már most áttérünk a nyelvnek másik, függőleges irányban való mozgásra: mennél főlebb emeljük nyelvünket, annál zártabb a szájüreg, s ezen alapszik a nyiltabb és zártabb magánhangzók közti különbség. Igy, p. ha hátsó állásában legmélyebben áll a nyelv, a szájüreg legnyiltabb, s a kiejtett hang á lesz, illetőleg a. Ha kissé főlebb emelkedik a lágy iny felé, a hang műár zártabb lesz: o. Ha még inkább emelkedik a nyelv, még zártabb lesz a hang: u. - A mellső v. agas hangok közül legnyiltabb az e. Ha a nyelvet fölebb emeljük a kemény iny felé, zártabbë kéződik. Ha még inkább emeljük a nyelvet, i lesz belőle. Az ahakgömbölyítéssel mi egészen nyilt hangot nem ejtünk; az ö már középzártságu hangzó, az ü peidg egészen zárt. Megjegyzendő, hogy az ajak is mindig zárt. Megjegyzendő, hogy az ajak is mindig zártabbá, csúcsosabbá válik, amint zártabb lesz a szájüreg belseje: az ü-nél p. mind a kemény iny alatt, mind peidg az ajkak közt legzártabb a száj: az u-nál a lágy iny alatt és az ajkak közt legzártabb.Ha már most a fönt adott fölosztást a zártsági fokok megjelölésével potosabbá tesszük, a következő táblázatot kapjuk:
Minden magánhangzót ejthetünk röviden vagy hosszan, amennyiben a képzéséhez szükséges helyzetben rövidebb vagy hosszabb ideig hagyjuk a száj részeti. De közönséges beszédében a rövid és hosszu magánhangzók közt az időtartáson kivül még egy különbség van. A rövideket ugyanis lapos nyelvvel, a hosszuakat ellenben egész hosszában földomborodó. kifeszítő, nyerges nyelvvel ejtjük. Erről meggyőződhetik mindenki, ha p. az i vagy o hangot fölválva röviden és hosszan ejti ki egymásután. E különbséget ugy szoktuk jelölni, hogy a rövid magánhangzókat szélesejtésüeknek, a hosszuakat szükejtésüeknek nevezzük. Ha akarjuk éppen, ejthetjük a rövideket is szüken s a hosszuakat is szélesen. Sőt az énekben, ha p. a korona szó első tagját hosszu hangjegyre kell énekelni, megnyujtjuk ugyan az o-t, de megtartjuk a lapos, széles nyelvállást, ugy hogy a szó nem hangzik igy: kórona, hanem igy jelölhetjük kôna. Viszont ha a kórház elős tagja rövid hangjegyre esnék, az ó-t rövidiítendők ugyan, de nem válnék szélejtésüvé, gy hogy a szó mégsem hangzanék igy: korház. A közbeszédben is előfordulnak néha szélesejtésü hosszu hangok, különöseneésa, ha azt mondjuk mere,ere,ara, e helyett merre, erre, arra. S a székelyek bzonyos esetekben minden hosszu hangot szélesen, terpedten ejtenek, p. Erdély, körben, akkô(r), indu(l)tam stb.
Nyelvtani alakjainkban néha oly rövid és hosszu hangok felelnek meg egymásnak, melyek nemcsak széles- és szükejtésükkel különböznek. A nyelvtörténet folyamán társak lettek az a és á (fa: fát, nyár, nyaral), pedig az elsőt ajakgömbölyítéssel ejtjük, a másodikat nem. A a-nak hosszuja a volna (mint ara szóba ejtjük); az á-nak rövidje pedig a volna (minőt egyes nyelvjárásaink ejtenek), mely nem egyéb, mint a latin rövid, vagy olasz a. A mi é hangunk fonaetikai szempontból pontosan ë-nek felel meg (lélëk: lëlkëm, lëszën, mén: mënnek,), de ma tényleg a nyilt e-nek is megfelel (kéz: kezem, eke: ekét). Ennek hosszuja voltaképen az az e, melyet az ere szóban ejtünk, s melyet nyelvemlékeink bizonysága szerint ejtettek is régente a kéz, ekét-féle alakokban. E szerint mármost a magyar köznyelv grammatikai alakjában igy felelnek meg egymásnak a rövid és hosszu hangok:
Igy tehát három csoportot kaptunk a föntebbi négyes fölosztás helyett, mert az á mai nyelvtani rendszerünkben tényleg a gömbölyü ejtésü hosszuahelyére került. S nyelvtanunkban valóban hármas hangrend érvényesül bizonyos eetekben, nevezetesen a középzártságu rövid magánhangzók használatában: -hoz, -hez, - höz, -on, -en, -ön, -tok, -ték, -tök.
az az eljárás mely szerint egy v. több hangszer ugy hangoltatik össze, hogy az, a zenei célnak megfeleljen. A hangszrek hangolásának elmélete egészen más, mint maga a gyakorlati H. Az elmélet, minden zenészeti hanggal szemben, annak rezgési számarányára matematikai pontossággal támaszkodik, mig a gyakorlat attól eltérni kénytelen. Ez pedig ugy értendő, hogy minden hangmagasság és mélységnek meg van a maga másodpercenkinti rezgési számegysége, mely a vele legkoincidálóbb hangközök számegységével szoros matematikai viszonyban áll s teljes összhangot több hang aztán harmonice csak ugy ád, ha e számegységi arányok nem alteráltatnak. Az oly hangszerek hangolása, melyek egyszerre csak egy hang kihozatalára képesítvék. (minők a fuvó hangszerek) s ezért dallami hangszereknek is neveztetnek, nem is jár oly nehézséggel, mint azoké, melyek harmoniai masszákat is képesek hangoztatni, minők főleg a billentyüs hangszerek s jórészt a vonós hangszerek is, meg a hárfa, cimbalom, gitár stb. Ezeknél a matematikai alapon álló H. által nem érik el a célt azon oknál fogva, mert minden hang, nemcsak egy, hanem többféle tőle messzebb eső s távolabbi rokonságban álló hangzathoz is tartoztatván, a fölebbítés v. lejebbítés által támadt enharmoniai különbözeteket ugyanegy rezgési számegységgel ki nem egyenlítheti. Szükséges tehát, hogy a harmonikus hangszerek hangolása oly gyakorlati alapon történjék, mely a normálhang - annak nyolcada s tiszta ötöde kivételével, melyek matematikai számegység szerint tisztára hangolandók - többi hangját a nyolcadnak mérsékelje (temperálja), vagyis: egyiknek se adja meg a maga megillető rezgési számegységét, hanem hol többre, hol kevesebbre redukálja. Ezt nevezik aztán hangolási temperációnak, mely szerint a zongora, orgona s harmonium hangoltatik, melyekhez aztán könnyü alkalmazkodni más kisérő hangszereknek, mert csak a már temperált hangokra támaszkodnak. Az emberi hang is mintegy öntudatlanul, ösztönszerüleg (a jó hallás is segítvén a dolgon) alkalmazkodik az ily temperált hangokhoz.
A normál hangvilla, melyet a legrégibb időktől fogva manpságig mindig az egyvonásos nyolcad á-ja képviselt, századokon át többféle módosuláson ment keresztül rezgési számegységét illetőleg; s amennyi irányadó zenészeti központ létezett, annyiféle normálhang divatozott a zenevilágban, s volt párisi, bécsi, berlini, szt. pétervári stb. normálhang, ami sokféle zavarra adott okot. Lully idejében 81633-87) a normálhang másfél hanggal állott mélyebben mint manaoság. Händel és Gluck óta egy egész hanggal, Mozart óta pedig egy félhanggal emelkedett. Az 1788. párisi normálvilla (vagyis az egyszer vonalozott á) 409 egész rezgésü volt másodpercenként. Az 1835. párisi szerint 449, az 1850. bécsi és berlini szerint pedig 442. Németország a természettudósok egyetértésével aztán 440 rezgésszámban állapította meg. 1858. Párisban III. Napoleon kezdeményezésére Páris és Franciaország számára szakértők hozzájárulásával létrejött a Diapason normal, másodpecenként 870 félrezgéssel (435 egyésszel), melyet aztán csakhamar Németország nagyobb szinházai is elfogadtak s a legutóbbi (1885) bécsi szakértő-kongresszus is ujból ratifikált s azóta ily rezgésszámegység uralkodó az egész zenevilágban a normál hangvillára (Kammerton) nézve. A diapason átalános regulázása és egységes behozatala minden szinházba igen nagy előnnyel jár, mert gátat vet főleg a hegedüsök azon folytonos törekvésének, hogy hangszerük magasságát emeljék, miáltal az ragyogóbb sziezetet nyer, hátrányára az énekeseknek, akik meg mindig lfelé hajlandók nyomni a normál villát. E tekintetben ma már meglehetősen egységes eljárás uralkodik. Kivételt csakis a zongoragyárosok tesznek, kik a normál hangvillánál rendesen egy félhanggal magasabban hangolják a zngorákat, melyeknek ezáltal élesebben vibráló hangszinezetet szeretnek kölcsönözni, nagy bosszuságára az énekeseknek, kik igen gyakran kénytelenek félhanggal lejebb kisértetni magukat, hogy az eredeti énekszólam magasságát elérjék. A zenekarokban rendesen az oboa egyszer vonalozott á-ja adja a normativumot, mert az legkevésbé van rezgési hullámváltozásnak alávetve. A többi hangszerek aztán utána alkalmazkodnak. A rézfuvóhangszereknél nagy szerepet játszván az u. n. hangnemre szóló változó hangcsövek (Bgen), kezelőik a befuvás által temperálják az enharmonikus hangokat. A zongorák s általában a billentyüs hangszerek temperált hangolása inkább természeti ösztőn s gyakorlat utján mint tudományos matematikai bizonyosság szerint történik.
H. (eszt.), a művésznek, költőnek az a fogása, mellyel a hallgatót v. nézőt mindig a tárgynak megfelelő hangulatba hozza, mielőtt az előadáshoz, elbeszéléshez fog.
az a vasból készült kétágu kalapácsalaku készülék (T), melynek segítségével minden oly huros hangszert szokás hangolni, melyek hurjai mozgatható vasszögek köré vannak csavarva, minők: a zongora, hárfa, cimbalom, citera stb. A kalapács fogantyuja, a szögek fejéhez mérten, alul hosszukás négyszögben van kivájva, hogy csavarás folytán a szögeket jobbra v. balra forgathassa. A kalapács jobbra fordítása a hangot emeli, balra fordítása pedig lejebbíti.
v. hangsip, hengeralaku, 3-4 cm. hosszu s legfölebb 1 cm. átmérőjü fémből készült sip, mely rendesen a normálhangot képviseli s melyhez aztán a zenekar hangszerei alkalmazkodnak. Az ily hangsipok főleg jó szolgálatot tesznek férfi, női v. vegyeskarok a Capella előadásánál, amikor más tájékoztató hangszer nem áll rendelkezésre az illető hangnem alaphangja meghatározására. Ujabban ily H.-kat minden alaphangra külön hangolva is készítenek, hogy a kivánt hangnem alaphangjára nézve az énekesek azonnal tájékozva legyenek.