l. Hangoló sip.
a nyelvben valamely szó meghatározott szótagának kiemelése a többiekkel szemben, a hangnak erősbítése vagy magasbítása által vagy mindkét eszköz által egyidejüleg. A H. vagy a szónak egyik meghatározott szótagához kötött, ugy hogy a nyelvnek valamennyi szava egy s ugyanazon módon van hangsúlyozva, mint a magyarban és csehben, melyek mindig az első szótagot hangsúlyozzák, a lengyelben, mely az utolsóelőttit, a németben, mely mindenütt a gyökérszótagot hangsúlyozza; vagy pedig mozgó a H., azaz valamely szó különböző alakjaiban vagy egy s ugyanazon tő különböző származékaiban különböző hangsúlyozott szótagok lehetnek, p. a latinban ámor (szeretet), de a genetivusban amóris. Változó hangsúlyu nyelvek ezenkivül a görög, szanszkrit, orosz stb. A H. változásának s mozgásának szabályai egyes nyelvekben nagyon különbözők. A H. össze nem tévesztendő a szótagnak időmértékével: hosszuságával, illetőleg rövidségével (quantittas). A H. megjelölésére egyes nyelvekben különféle jegyek (hangjelek, ékezetek) s jelölési rendszerek vannak használatban: legismeretesebbek a görög nyelvészek által használtak, melyeket a latinok is elfogadtak (acutus, gravis, circumflexus.) Ezen jegyeket ujaban más célokra is használják; igy a magyarban s csehben az acutus (éles ékezet) a hangzónak hosszu voltát fejezi ki. A szó-H.-on kivül van még egy ugynevezett modant-H. is, mely a mondat valamely szavát a többi szóval szemben épp ugy kiemeli, mint a szó-H. az egyik szótagot a többivel szemben. V. ö. Balassa József, Hangsúly a magyar nyelvben (Nyelvtud. Közlemények, 21 köt.), Fogarasi János, A hangsúlyról vagyis nyomatékról a magyar nyelvben (magyar Akadémiai Értesítő, a nyelv - és széptud. osztály közlönye, Pest 1860).
H. a zenében szorosan összefügg az időmértéki beosztással (taktus). Minden taktus-nemnek megvan a maga konvencionális hangsúlya, melytől azonban számtalan esetben eltérni szokott ugy a zeneszerző, mint az előadó. Bevett szokás s általános szabály, hogy a páros, de egyenértékű hangjegyekre támaszkodó ütenyben a H. mindig a kettős felosztás első kezdő hangjegyére esik. A 4/4-es ütenyben tehát az elsőre és a harmadikra, a 2/4-es ütenyben az elsőre, a 12/8-os ütenyben, mely voltaképen nem egyéb, mint a négy negyednek 3-3 nyolcadravaló osztása négy zöngecsoportban, az első harmadik csoport kapja a hangsúlyt. Ugyanily eljárás alá esik a 6/8-os ütenyben is, mely szintén nem más, mint a két negyednek 3-3 nyolcadra, mint egységre való felosztása. A páratlan egyenértékü hangjegyekre támaszkodó ütenynemeknél a H. mindig az első zöngét illeti. Megjegyzendő, hogy a kinyujtott ütenynemeknél, minők a három félkottás, három egész kottás stb. rendesen az a hangsúlyi szabály az uralkodó, mely a kevesebb értékre redukálható páratlan ütenynemeknél. A zenében még számos mindenféle kombinációju ütenyben uralkodik, melyek külön-külön hangsúlyt igényelnek ugyan, de az alapelvet mindig a fentiekre vonatkozó hangsúlyozás képezi. A zenei H. azonban távolról sem szorítkozik mindig az általánosan szabályoshoz, sőt legtöbb esetben eltérés történik tőle a zeneiró intenciója és gyakran szeszélye szerint elannyira, hogy a szabályostól éppen ellenkező hangsúlyozásra fekteti a súlyt. Minél több hangszer működik együttesen, annál kiterjedtebb s művészetileg bonyolultabb. Dinamikai szempontból többféle fajra oszlik. Hol csak egyes zöngék, hol meg egész zöngecsoportok esnek hangsúlyozás alá. Van továbbá dallami, ritmikai s harmoniai, nemkülönben frazirozási s metszeti (caesura) H. A dallami hangsúly (főleg szózenében) ismét eloszlik általános és nemzetiségi hangsúlyra. Ez utóbbi minden nemzeti nyelvvel szemben különféleképen, mint szó-, metszeti vagy körmondati hangsúly érvényesül.
a verselésnek az a módja, mely a versütemnek lüktetőit (azaz a a ritmusi ictusokat) a nyelv természetes hangsúlyából állítja elő. A költő feladata az ilyen verselésnél abban áll, hogy a beszédet egyenlő terjedelmű izekre osztva, a mondatokat egyenlő nagyságu szólamokból alkossa: mivel minden ily szólamnak (p. nálunk), illetőleg minden jelentős szónak (p. a németben) megvan a maga természetes hangsúlya: ily esetben kész a ritmus vagyis a vers, mert az egyenlő nagyságu szólamok a maguk hangsúlyával egyenletesen lüktetnek. P. Nyiss ablakot (egy szólam) szép leányzó (másik szólam). Hideg szél fú (harmadik sz.) esik a hó (negyedik szólam). Mindegyik szólam élén a hangsúly, s mivel a szólamok egyenlők, előáll a ritmus. A mi költészetünkben, a németekében és a modern néepknél általán ez averselés rendes és eredeti módja. Egészen sajátszerü eset, hogy a görögben az időmértékes prozódia kifejlődött. Nálunk van egy másik verselő módszer is, az időmértékes (l.o.) de ezt csak ujabb időben honosították meg. Azzal a módszerrel fejezzük ki az idegen irodalmakból kölcsönvett versformákat, mig saját nemzeti versalakjainkat hangsúlyos prozódiával állítjuk elő. A verstanokban lterjedt félreértés az, hogy averseket nevezik hangsúlyosaknak és időmértékeseknek, ugy szólván, hogy p. a hexameter vagy a jambus időmértékes vers a Toldi versformája (az alexandrin) pedig hangsúlyos vers. Pedig minden vers éppen ugy hangsúlyos, mint időmértékes; ha hangsúlyai (markatói9 nem volnának, nem lüktetne a ritmus, s viszont egyenlő időtartam nélkül szintén nem lenne vers avers. A hexameterben is van hat vershangsúly, viszontbármely magyar népies versforma ütemei egyenlő ideig hangzanak, sőt két, egyenlő időtartamu félre oszlanak. Csak averselés módja lehet hangsúlyos v. időmértékes. Mihelyt vershangsúlyul a természetes beszéd hangsúlyát alkalmazzuk, hangsúlyos lesz a verselés. A hexametert p. a németek hangsúlyosan irják. Azzal irják saját versformáikat p. jambusaikat is, mig mi ugyanezen német jambusokat nem tudjuk hangsúlyaink alkalmazásával kifejezni, s ha a magyar költő jambustakar irni, az időmértékes módszerhez folyamodik.
l. Gége és Hang.
(gör. Organon, lat. Instrumentum), az emberi hang mesterséges utánzására szolgáló készülék. Megkülönböztetünk: 1. Huros H.-eket, a) melyeknél a hurok vonó segítségével adják a hangokat s azért vonós H.-eknek neveztetnek. Ilyenek: a Hegedü, Mély hegedü (Viola), Szerelmi hegedü (Viola d'amour); Gorodonka (Cello, Violoncello), Gordon v. Nagy bőgő (Contrabas); b) melyeknél a hurok pengetés által adják a hangokat. Ilyenek: A Hárfa, Gitár, Mandolin, Citera; c) billenytüzet és kalapácsütés segítségével, minő a Zongora és billentyüzet nélkül a Cimbalom. 2. Fuvó H.-eket (l.o.) 3. Ütő H.-eket, a) szorosan meghatározható zöngemagassággal, minők. az Üstdob (Kessel-Pauke), Antik-Gymbel, Csengetyü hangszer; Harangjáték, Clavier-harmonika és a Harangok; b) határozatlan zöngemagassággal birók s csak különféle hatás előidézésére szolgálók, minők: a Pergő dob (Trommel), Tamburin, Réztányér, Háromszög (Triangel,) Tam-tam, Félhold. Az itt elsorolt hangszerek tövvé-kevésbé kiegészítő részét képezik a szinházi, hangversenytermi s katonai zenekaroknak. Van azonban ezeken kivül még sok olyan hangszer, melyek kivül esnek e müködési körökön s ugyszólván csak vándorszerepet játszanak a népéletben, hol sajátlagos hivatásokat töltenek be, ilyenek: a Duda, Furulya, Tilinkó, Guzla, Csákány, Doromb, Üveg- és Szalma-harmonika, Okarina stb., melyek művészeti célokra nem használtatnak. A modern H.-ek mai formájukat leginkább a XVIII sz.-ban vették fel, valamint kezelési módjuk s irodalmuk is leginkább a mult sz.-ban nyert állandósítást. A mult század nagy zeneköltőit illeti az érdem, hogy a zene nagyobb formáival szemben bizonyos hangszerelési normativumot állapítottak meg, mely aztán általánossá vált mint főkeret, melyet azután csak tágítani kellett a kor izlése, a virtuózitás igénye s főleg a drámai zene igényei szerint. A H.-eket saját cimeik alatt tárgyaljuk.
(lat. Instrumentatio), a zenemüvészet technikai részének az az ága, mely a használatban levő összes hangszerek felhasználásával fejezi ki a zenegondolatokat, kisebb-nagyobb műformákra támaszkodva. A H., mint önálló tudomány, egészen a mult század derekáig ugyszólván csak gyermekéveit élte. Fokozatos felizmosodása főleg Händellel és Bach Sebestyénnel kezdődött, kiknek nyomán indulva Haydn, Mozart, s főleg Beethoven már a mult század végén s e század elején meglepő magasságra emelték. A hangszerelőnek (mindig magasabb szinvonalt értve) nemcsak perfekt harmonikusnak s kontrapunktistának is kell lennie, hanem minden használatban levő hang szerkezetét, beosztását, zöngeterjelmét, irásmódját, sajátságát, hangszintjét s technikai képességeit is ismernie kell. A H. is többféle ágra oszlik, mint a zenetudomány minden más része, mert kis, vagy teljes szinházi, katonai v. népzenekarra irni vagy valamit hangszerelni, különböző eljárást igényel. Ugyszintén, ha a teljes zenekar csak bizonyos csoportjával szemben történik a hangszerelés, p. tisztán vonós, v. tisztán fa- vagy rézfuvóhangszerekre. Az is más hangszerelési eljárást kiván, ha valamely önálló énekművet (kantátét, oratóriumot stb.) zenekari kisérettel akarunk ellátni. Mind e mohózatokat, részletesen a H.-ről szóló elméleti s gyakorlati tudományos művek tárgyalják.
A régibb és az ujabbkori H. közt lényeges a különbség, nemcsak az által, hogy a régibb zenekarok (még Mozart, Beethoven korát sem véve ki) több oly hangszert még nem használták, melyek nélkül egy mai zenekar már nem is képzelhető, hanem főleg azért, mert a hangszerelés anyagául szolgált formák, eszmék egészen különböztek azüktól, melyek ujabb időben a zeneköltők ezsmekörét betöltik. A formák minden irányban nagy mértékben tágultak. A régi szonáta- és szimfonikus formák helyét mások foglalták el; a programm-zene minden téren diadalmas hódításokat tett, a szinadi drámai zene más irányelveket fogadott el; a hangfestés természetes jogába lépett, a minden hangszeren való perfekt virtuozitás egészen uj hangszerelési kombinációkra jogosították a zeneirókat s mindehhez még a nemzeti aspirációknak a zene terén való érvényesülése is uj meg uj elemeket dobott a hangszerelés művészetébe. Természetes tehát, hogy mind e körülmények gyökeres változásokon vitték keresztül a régibb - csak korlátolt határok közt mozgott - hangszerelést, s azt fokozatosan oly ragyogó szinvonalra emelték manapságig, mely a zeneművészet legfényesebb diadalát képezi. A H. művészetének épp ugy megvan a technikai, mint etikai része. Az előbbit tanulmány utján el lehet sajátítani, kevésbé az etikai részt, mert ez épp olyan velünk született egyéni tulajdonság, mint minden más előnyös szellemi vagy testi tulajdonság. A H. művészetének a leghatalmasabb reformáló lökést Berlioz Hektor (l.o.) adta a 30-as évek elején. A legnagyobb hangszerelők aztán mindannyian az ő nyomán indultak s ma is az ő ujításai, invenciói s szinkeverései normativumai az irányadók, s e tekintetben még ma is ő a legnagyobb tekintély, valamint világhirü: Traité d'instrumentation cimü s legelőször 1844. Párisban megjelent epochális művénél még manapság sem produkált kimerítőbbet s tökéletesebbet a zeneirodalomban. e munka már minden művelt nyelven közkézen forog (a magyar irodalom, fájdalom, még nélkülözi) s ugyszólván evangeliomát képezi a hangszerelésnek. A hangszerelés művészetének Berlioz után legnagyobb mesterei voltak: Wagner Rikárd és Liszt Ferenc, kik az egész uj zeneiskolának legkimagaslóbb triászát is képviselik.
Mai értelemben véve olyan zene, melynél semmi szerepe sincsen az emberi hangnak, s melyet tisztán csak hangszerek közvetítnek. A zeneművészetben tehát a hangszeres (abszolut) zene nemcsak külön fogalom, hanem egyszersmind külön megnyilatkozási zenefaj is, szemben az u. n. szó- (vocal) zenével, melynek viszont semi köze a mesterséges hangszerekkel. Mind a két fogalom s faj azonban éppen nem zárja ki azt, hogy mind a kettő egyesülten a zene legmagasabb s legintenzivebb megnyilatkozását ne képezze. A H. fogalma sem bizonyos hangszerekhez, sem azok bármely csoportosulásához kötve nincsen, vagyis épp ugy érthető alatta csupán egy, v. több, vagy olyan teljes zenekarnak az összműködése, melyben minden használatban levő hangszer közremüködik. A régi kulturnépeknél havolt is használhatatlan a tiszta H., az távolról sem hasonlítható össze a mai értelemben vett H.-vel, mely azene leghtalmasabb alkotó részeire: a menzurális dallam, a változatos ritmus, a harmoniai gazdagság s a ragyogó hangszinezetre támaszkodik. A hangszeres (vagyis az abszolut) zene kifejlődése a keresztény korszakban sokkal későbbi keletü, mint a szózenéé, az éneké. Kifejlődésére legnagyobb hatással ama szinpadi zenedrámai kisérletek voltak, melyek Firenzében a XVI. sz. elején Bardi grófnak több költő és zenésszel való szövetkezése folytán, annak házából indultak ki. Mikor pedig a XVII-XVIII. sz.-ban a vonós hangszerek közt is a hegedü vette át a vezérszerepet: a mai értelemben vett H. életerős alapja is le lett téve. Ettől kezdve a hangszereket épp ugy kezdték csoportosítani hangfajok szerint, mint jóval azelőtt már az emberi hangfajokat. Szoprán, alt, tenor s basszus hangszerek keletkeztek. A XVIII. sz.-ban mindinkább használatba jött rézfuvóhangszerek is aztán ily irányban csatlakoztak a két előbbi csoporthoz. A trombita átvette a szoprán, a vadászkürt az alt, a kisebb kaliberü puzón a tenor, s a nagyobb kaliberüek, későbben pedig a mélyen fekvő rézhangszerek (tuba, ofikleid, szerpent) a basszus szerepét. A tiszta H. a XVI-XVII. sz.-ban legelőször csak a tánc-zene formáira szorítkozott. Madrigálok (l.o.) később a suite (l.o.) formájában összesített különféle tánczenék szolgáltak tárgyaiul az abszolut zenének. Majd későbben, mikor a zsinpadi zene kezdett fellendülni: a jelenetek megelőzéséül kisebb zenekari darabok - melekből utóbb a nagy formáju ouverture-ök, szimfóniák fejlődtek ki - adattak elő. A XVII. században Scarlatti, Bach megalapítják a szonáta formát s a zongora, orgona válik az abszolut zene legerősebb kifejlesztőjévé. Segédkeznek e munkában Couperin Ferenc Franciországban, s Kuhnan János Németországban, mig végre föllép a nagy Haydn József, majd Mozart s végre Beethoven, mint a H. legkimagaslóbb megteremtői. A H. manapság már organikusan összeolvad a szózenével, mert a legnagyobb szózenei műformák, minők az opera, oratórium, mise, kantáté stb. csak ugy érvényesülnek igazán, ha nagy zenekarral, vagyis az abszolut zene szeparát képviselőjével egyesülnek s attól támogattatnak.
azok a fák, melyekből a vonós hangszerek, a zongorák és a cimbalmok hangfenekei készülnek, aminő a lucfenyő és a juharfa. H.-ra csak az a lucfenyő jó, amely keskeny, finom, egyenes és egynelő szélességü évgyürüjü és minden egyéb hibától ment. Ilyen fák a hazánkban Erdély határhegységeiben levő őserdőkben és Mármaros vármegyében vannak, ahonnan vállalkozó cégek még most is nagyobb mennyiségü H.-at szállítanak külföldre. Készítése hasítés vagy a rönköknek sugárirányos fürészelése utján történik. A rönköket rendesen már a rendeltetésnek megfelelő hosszaságokra előzetesen földarabolják. Fontos, hogy a készült hasítványok abban a sorrendben számozva jöjjenek közös ládába csomagolva, amely sorrendben a rökkökben előfordultak.
l Gége.
l. Hang.