A természettudománynak az az ága, mely a hang fizikai keletkezésének az elméletével foglalkozik (l. Hang). Amit a hangtanból minden művelt zenésznek tudni kell, az csak a művészet gyakorlati részére vonatkozhatik. Ilyen tudnivaló a H.-ból az, hogy mi okozza a konzonáns és disszonáns hangközök, s harmoniák közti ellentétességet. Mi a hangkeletkezésnek fizikai oka? Ismernie kell a temperált hangolás elméletét, mely nélkül gyakorlati használatra szolgáló hangszer - a mi zenerendszerünk szerint - nem képzelhető. Továbbá tájékozva kell lennie a zeneelőadásokra szánt helyiségek építkezési viszonyairól, valamint a különböző hangszerek szerkezeti kellékeiről. Minderre nézve legkimerítőbb tájékoztatást és alapos utmutatást nyujt Helmholtz német természettudós epokális munkája az emberi öt érzékről, melynek a halló érzékre vonatkozó része mindenre részletesen kiterjed, ami a zenei hangok s zenerendszerek fizikai magyarázata s megértésére is vonatkozik.
H. a nyelvtudományban a. m. fonetika (hangfiziologia) vagyis a nyelvbeli hangok képzéséről és akusztikai hatásairól szóló tan (l. Hangok). A régi görög grammatikusok a H.-ra kevesebb gondot fordítottak, mint a szó- és mondattanra, s a hangoknak csak legfelötlőbb tulajdonságait állapították meg. ellenben a régi indiai nyelvtanosok bámulatos pontossággal elemezték a szanszkrit nyelv hangjait s hangváltozásait. Európában csak a legujabb korban fogtak a H.-nak valóbantudományos műveléséhez, részben a szaszkrit nyelvtani irodalomtól ösztönözve.
(ol. sordino, franc, sourdine), olyan készülék, melynek segítségével bizonyos hangszerek hangja az eredetitől eltérő szinezetet nyer.H.-kat leginkább a vonós hangszereknél (kivévén a nagybőgőt), továbbá a rézfuvóhangszerek közül a kürtöknél és a trombitáknál használnak. Az a H., melyet a hegedünél mély hegedünél és gordonkánál szokás használni, fekete lágy fából készült fésü alaku készülék, alul négy rovátkával ellátva. A nyergen keresztül huzódó hurokra alkalmaztatik a nyerge felső részén, mi által a hurok rezgésének szokott intenziv átvitele a felső hangfenékre meggyengíttetik s a hang bizonyos misztikus fátyolozottságot nyer. Zenekarban, ha az összes vonós hangszerek alkalmazzák, hatásuk elragadóvá válik. A rézfuvóhangszereknél a tompítás a hangszer alsó széles tölcsérébe beillesztett hosszukás dugóalaku fakészülékkel történik, mi által a légoszlop hullámzata s kiömlése lényegesen meggátoltatik s a befutt hangok tompa, nyomott, jórészt recsegő szinezetet nyernek. A játszók az ily tompítást gyakran jobb kezük markolatával is szoktak eszközölni. Ez esetben a hang kevésbé érdes, csak fátyolozott. A régi zongoráknál a hangtompításra külön lábító (pedál) szolgált, mely a kalapácsok fölé finom szarvasbőr pántlikát vont s azon keresztül engedte a hurokkal való érintkezésüket. Az ujabb szerkezetü s tökéletesített zongoráknál azonban már régóta mellőzik s csak az egész klaviaturának jobbfelé való tolása van divatban, mi által a kalapácsok három helyett csak egy-egy hurt ütnek s igy a piano-játékot lénygesen elősegítik. Tompítót az üstdoboknál is szokás használni posztódarabok alakjában, melyeket a szélek és a bőrfedélzet közé szokás alkalmazni. Temetéseknél az egész dobot is szokás fekete posztóval beteríteni.
mássalhangzók összetorlódása a szókban, p. kacsintgat, jelentkezik, eresztget, halasztgat. Az ilyenfélék nehézkes kiejtésén gyakran egy v. két mássalhangzó kihagyásával könnyítünk: kacsingat jelenkezik, ereget, halogat. A verstanban hangtorlódás esetén (latin műszóval: pozicióban) az első szótag rendszerint hosszu, ha magánhangzója rövid is, p. Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
l. Hang.
Igy nevezte Grimm Jakab a német nyelvekben a képző ragbeli a-nak hatását a tőszótagban álló i-re és u-ra, melyek e hatás alatt átmennek e-be (ë) és o-ba, p. a mai helfen ige jelen ideje: hilfu, hilfis, hilfit, de a többesben: hëlfam, hëlfat, hëfant; hulfum (segítettünk), de gaholfan (segítve). Hasonlókép átmegy iu is io-ba, p. ziuhu (huzok), de többes zioham. Orrhang előtt nem áll be H.: bindan, gabundan (nem bëndan, gabondan). grimmnek e véleményét annyiban módosította a tudomány, hogy nem i, hanemë az eredeti hangzó, mely tehát következő a előtt megmarad, egyébként pedig i-be megy át. A gót nyelvben H. alatt az i-nek és u-nak r vagy h nyelvben H. előtt rövid e-be és o-ba (irva: aí, aú) átmenetelét értik, p. haírdeis (olv. herdî s, a mai Hirte, pásztor), daúhtar (olv. dohtar, a mai Tochter, leány).
v. történeti hangtan, a hangtannak az az ága, mely a nyelvben mutatkozó hangváltozásoknak eredetét és lefolyását iparkodik földeríteni s az ugynevezett hangtörvényeket megállapítani. E célra átkutatja a különböző nyelvjárások, nyelvemlékek és rokonnyelvek hangmegfeleléseit. A magyar nyelvtörténetben egyik legszembetünőbb jelenség a magánhangzók nyiltsági fokának változása (l. Hangok). Rövid magánhangzóink a XIII. sz. óta egy-egy fokkal nyiltabbra váltak: u - o - a, i -ë stb., p. nopun: napon, iggy:ëgy. Bizonyos esetekben megmaradt a zártabb hangzó, nevezetesen az lt és nk hangcsoportok előtt. Ujabban egyes esetekben ellenkező hangfejlődést látunk, hogy t. i. rövid hangok zártabbá válnak. Igy p. a névszók jok jök személyragját az országnak zöme ma juk jük-nek ejti. A hosszu magánhangzók nagy része zártabbá vált a XV, század óta.
Közönséges jelenség a hangtörténetben, hogy a magánhangzóknak időmértéke megváltozik: a rövid megnyulik vagy a hosszu megrövidül. A nyújtásnak egyik közönséges oka a mi nyelvünkben az l hang. Az l hang előtt már majdnem négyszáz év óta meg-megnyulik a magánhangzó, ha a kettő elején találunk egyes kódexekben olyan alakokat, minők vot, vona, melyeket bizonyára igy kell olvasnunk: vót, vóna. A nyujtásnál sokkal gyakoribb jelenség a rövidítés, s ennek oka a furfangos, hanyag kiejtés, mely kerüli a fölösleges munkát. vannak nyelvjárásaink (a dunántuli s a háromszéki) melyekben a legzártabb hangzók, tehát az ú, ű, í mindig megrövidülnek, akár hangsulyos, akár súlytalan szótagokban vannak. A magánhangzónak elveszése nem egyéb, mint egy további foka a rövidülésnek. Valamint a rövidülésnek, ugy az elenyészésnek is leginkább a szóvégi súlytalan magánhangzók vannak kitéve. Azért vesztették el véghangjokat mindazok a névszók, melyeknek alanyeset a XII. sz.-ban rövid hangzón végződött, tehát nogyu: nogy (nagy), váru: vár, cserü: cser, Némbëri: némbër, kerékü, kerék, a teljes alakok még sokszor előfordulnak régi okiratokban. A szóvégi magánhangzó elveszése mellett leggyakoribb nyelvünkben a második szótag hangzójának az elenyészése, s ennek oka az, hogy mindjárt az erős hangsúlyu első tagot követi. Járulék magánhangzók közbeszurása is előfordul, de csak mássalhangzó csoportok könnyítésére, kivált szó elején és végén. Az altaji nyelvek rendszerint nem türnek a szó elején egynél több mássalhangzót, azért ha olyan idegen szókat vesznek át, melyek több mássalhangzón kezdődnek, vagy elül vagy közbül egy-egy magánhangzóval toldják meg. Elül toldotta meg neylevünk, még pedig i-vel, a rég meghonosult st, sp, sk elejü idegen szókat, p. ném. stab: istáp, strang, istráng, spital, ispitály, olasz. stallo: istálló, schola, iskola, scatola: iskátula.
A mássalhangzókról elmésen mondták, hogy a csontokhoz hasonlók a szók hangtestében, mig a magánhangzókat izmokhoz hasonlították, amennyiben ez a mozgékonyabb s változákonyabb, amazok az állandóbb elemek. Mégis vannak nyelvek, melyekben a mássalhangzók is gyakori változásnak voltak alávetve (ilyen p. a német), s a mi nyelvünkben is, mióta elvált ugor rokonaitól, egyes lényeges változásokat szenvedtek, csakhogy ezek részben a történetelőtti korba esnek.Nem igen gyakori a neszhangok s a zönge-mássalhangzók váltakozása. Néhány esetben réshanggal váltakozik az orrhang. Leggyakrabban váltakonak egymással a zöngés és zöngétlen, vagyis a lágy és kemény neszhangok. A mássalhangzók bizonyos esetekben egészen elvesznek. Legtöbbször a csoportos mássalhangzók közül vész el egyik v. másik a kiejtés könnyítésére. Igy p., ha idegen szók két mássalhangzón kezdődtek s ezek közül v a második, ezt a magyar kiejtés elvetette.
A hangváltozás legtöbbször fogysában, kopásban, rövidülésben, általában a kiejtésnek lazulásában, gyöngülésében áll. Közönséges réshang, sokkal ritkább a megfordított jelenség. A kiejtésnek lazulásán, vagyis a munkakimélésen kivül a hangváltozásnak gyakori oka az analogia, mely által erősen hatnak egymásra egyazon szónak különböző alakjai s különféle szóknak egynemü alakjai. Itt még csak az analogiának egy különös faját kell említenünk, melynek a H.-ben nagy szerepe van. A hangváltozásnak nagy része ugy történik, hogy egymással érintkező v. egymáshoz közel eső hangok vannak hatással egymásra; ide tartoznak az illeszkedés és hasonulás összes esetei. Már most a belső analogiánál fogva gyakran megtörténik, hogy olyan hangváltozást, mely csak bizonyos hangérintkezések alkalmával volna helyén, átviszünk a szónak olyan alkalmazásába is, melyben nincs meg az illető hangváltozás feltétele. A hangváltozásnak más oka, mely rendkivüli rövidítéseket idéz elő, a szóknak jelentésbeli gyöngülése, melyet különösen a fogalomszóknak viszonyszókká sülyedésében s az ugynevezett elkoptatott frázisokban, udvarias szólásokban és nevekben tapasztalunk.
Azelőtt gyakran magyarázták a hangváltozásokat a szép hangzásra való törekvésből, de ennek semmi alapja nincs. Igaz, hogy az idegen s előttünk érthetetlen nyelvben is egyes hangokat és szókat szebbeknek, másokat kevésbé szépeknek fogunk találni: de épp oly igaz, hogy ebben legnagyobb része van az illető hangok szokott vagy szokatlan voltának. Ami az egyik népnek egész kellemesen hangzik, abban a másik megütközik s ha akarja is, alig tudja utánozni. De még inkább meggyőződhetünk a «szép hangzás» relativ értelméről, ha azt vizsgáljuk, mi hangzik hát szépen, s mi nem a magunk nyelvében. Ilyenkor rendzserint azt tapsztaljuk, hogy az u. n. szép szóknak nem a hangzása szép, hanem a jelentése: a fogalom kelleme, fönsége, ereje teszi széppé magát a szót is. A szép hangzás tehát egészen szubjektiv felfogástól függ s a nyelv fejlődésében jóformán semmi szerepe nincs. ha egyáltalában van valami célja a hangváltoztatásnak, ez nem az, hogy a hallgató fülének, hanem hogy a beszélő szájának essék jól az uj hang.
Meg kell itt emlékeznünk a hangtörvények általános érvénye kérdéséről. Ujabban ezt egy egész nyelvészeti iskola tudományunknak sarktételéül fogadta el, s minden kivételt az analogia különféle hatásaiból kiván magyarázni, illetőleg idegen hatásokból, beleértve ezekbe a nyelvjárások kölcsönök hatását is. Ámbár induktiv módon nem lehet bebizonyítani, mégis igen sok szól ezen föltevés mellett. Azonban ujabban a nyelvbuvárok mindinkább hajlandók abban a nézetben egyesülni, hogy az említett tételnek nem annyira nyelvtörténeti, mint inkább módszeres értéke van nem annyira a hangváltoztatásokra, mint e változásoknak megmagyarázására nézve sarkalatos fontosságu. A hangtörvényeknek általános érvénye ellen különösen azok a megfigyelések szólnak, melyek a hangváltozásoknak fokozatos és egyenetlen elterjedését bizonyítják. Nagyon valószinüvé tették, hogy a hangváltozás egyes egyénektől v. családoktól indul ki, azután elterjed egy kis vidékre, s később mindig tovább-tovább. A mi nyelvünkben az ujabb névragok a XIII-XIV. sz.-ban váltak kétalakuakká, illeszkedőkké, hogy illeszkedésök lassankint terjedt el, bizonyítja az a körülmény, hogy legszélső nyugati nyelvjárásunkban, a göcseji nagyrészt ma sem illeszkednek még, a rajta innen eső Őrségben már kevesebb kivételt találunk, de egyes nem illeszkedő alakokkal több más nyelvjárásban is találkozunk.
a nyelvben azok a törvényes viszonyok, melyek szerint egy-egy hang a másiknak megfelel (l. Hangmegfelelés) vagy egy-egy hang a másikra átváltozik (l. bővebben Hangtörténet).
l. Hang.
igy nevezik a magyar nyelvtanban azt a jelenséget, hogy bizonyos szók a ragozásban egy-egy magánmhangzót elvesztenek, mintegy kiugratnak (hangugrató szótő), p. lator: latrok, pödör, pödri. Sok ide tartozó szóban ez csak ujabban keletkezett látszat, p. álom: álmot, titok, titkot, érdemel: érdemli. Ezeknek ragtalan alakjuk is magánhangzó nélkül divott még a XV. sz.-ban al, titk, érdeml stb. L. Szótő:
(eszt.), egyike a legfontosabb esztétikai fogalmaknak. Egy egész irány mást sem lát a művészetben, mint H.-keltést. A H. akedélynek hullámzása. A művésztől megkivánjuk, hogy H.-ot keltsen bennünk, azaz, hogy kedélyünket kellemsen ringassa vig és bus érzésekben. De a H. maga nem érzés, hanem egy bizonyos tört és tompább reflexe az érzésnek, mely tehát soha valóban nem fájhat, se lelki egyensúlyunkat meg nem bánthatja. Nálunk legtöbb a H. költő. Ha el is ismerjük, hogy a H. fontos tényezője minden költészetnek, sőt művészetnek is, azért még sem tartjuk egyedüli célnak, inkább a leghathatósabb eszköznek arra, hogy a művészet magasabb világába, álmaiba, tükörképeibe és végtelen eszménycsarnokába bevezessen.