könyvkiadó-cég Bécsben; melyet 1803-ban Budapesten alapított H. Konrád Adolf (szül. Mainzban 1778 aug. 26., megh. 1863 ápr. 5.). A német kiadóüzlet 1844. Bécsbe került át, a bizományi üzlet 1863. és a magyar kiadóüzlet Budapesten 1866. adatott el. Az üzlet tulajdonosa H. Adolf lett (szül. Uj-Gradiskán 1835), aki 1870. Lipcsébe költözött át s 1888. I. Ferenc Józseftől sarkházai előnévvel nemességet nyert. 1866 óta Marx Jenő vezeti a céget, mely különösen sok népszerü tudományos munka kiadásával szerzett érdemeket.
(ejtsd: hartlpúl), kikötőváros Durham angol grófságban, 27 km.-nyire Durhamtől, a Tees torkolatánál, egy sziklás hegyfokon, vasut és egy laguna mellett, mely West H. nevü külvárosától választja el, (1891) összesen 64013 lak., komlókereskedéssel, igen jelentékeny hajógyárakkal. 1832 óta dockkok és medencék építése által kikötőjét Anglia egyik legfontosabb kikötőjévé alakították át. Hajóforgalma több mint 2 millió t. Áruforgalmának értéke pedig körülbelül 200 millió frank értéket képvisel. Legélénkebb kereskedést az É-i és Balti-tenger mellékeivel üz. A bevitel főcikkei: gabonanemüek, liszt, fa és állatok, a kivitelé: szén és pamutcikkek.
(ejtsd: hartlé) Dávid, angol filozofus, szül. Illingworthban 1705 aug. 30., megh. Bashban 1757 aug. 28. Előbb teologiát, majd orvostant és fliozofiát tanult s mint gyakorlati orvos végezte be életét. Lélektani munkájával: Observations on man, his frame, his duty and his expectations (2 köt., London 1749) megalapítója annak a sajátos angol lélektani iránynak, melyet asszociációs lélektannak neveznek. A lelki jelenségeket az angol empirismus értelmében primitiv benyomásokból (idea) s e benyomások kapcsolatából származtatja, egyszersmind filozofiai alapot is keres elmélete számára. A benyomásoknak agyvelő-lengések felelnek meg, a benyomások társulásának lengéstársulások. H. közel jár a materializmushoz, de nem vallja; ragaszkodik elmélete dacára a spiritualizmushoz, isten s a lélek halhatatlansága fogalmához. Lélektani elmélete s fiziologiai föltevései sok tekintetben megegyeznek a mai fölfogással, melynek ő egyengette utját.
Sámuel, német-angol társadalmi reformátor, szül. Elbingben a XVII. sz. elején, megh. Londonban 1662 febr. Eleinte főnöke volt egy hivatalnak, mely Anglia és a kontinens között a hireket közvetítette; később arra törekedett, hogy Angliában Comenius szellemében nemzeti egyetemet állítsanak fel, mire Milton neki ajánlotta a nevelésről szóló értekezését. 1647. társadalmi reformtervezetet (A brief discourse concerning the accomplishment of our Reformation) terjesztett az angol parlament elé; Macaria cimü művében (London 1641) pedig egy boldog állam képzeleti rajzát adta. V. ö. Dircks, A biographical memoir of Samuel H. (London 1865); Althaus, Samuel H. (Historisches Taschenbuch, Lipcse 1884).
természetrajzi s különösen conchiologiai nevek mellett a Hartmann György Leonhard német conchiologus nevének rövidítése; meghalt 1828., különösen a molluszkák tanulmányozásával foglalkozott.
1. német költő a XII. sz.-ból, ki Vom Glauben irt egy 6 részből álló költeményt, melyben a niceai Hiszekegyet fejtegeti. V. ö. Reissenberger, Über H.-s Rede v. Glauben (1871); Heinrich G., Német ridodalomtört., kiad. magy. tud. akad. 1886., I. k. 177. l.
2. H. Alfréd, svájci iró, szül. Thunstetten várban (Bern Kanton) 1814 jan. 1., jogot és filozofiát tanult; 1837 óta Solothurnban él. Tehetséges és termékeny iró. Főművei: Kiltabendgeschichten (1852, 2 köt.); Meister Putsch und seine Gesellen (1858, 2 köt.); Junker vom Staal (1861); Martin Disteli (1861); Gallerie berühmter Schweizer (1863-71, 2 köt.); Erzählungen aus der Schweiz (1863); Junker und Bürger (tört. regény, 1865, 2 köt.); Die Limmatschäfer (dráma, 1870); Denkwürdigkeiten des Kanzlers Hory (1875); Schweizer Novellen (1877 és 1879); Fortunat (1879, 3 köt.); Der gerechte Branntweinbrenner (népregény, 1881); Auf Schweizererde (novellák, 1883-1885, 3 köt.); Der Wunderdoktor (1892) stb.
3. H. von Aue (Owe), középkori német költő, sváb lovag, aki 1170 körül született és 1210 körül halt meg. Az 1190. keresztes hadjáratban valószinüleg részt vett. Korában ritka műveltséggel dicsekedhetett, tudott olvasni és irni, birta a latin és francia nyelvet. Négy epikai művét ismerjük: Erec, ifjukori kisérlete, Chrestien de Troyes után, kezdetleges verseléssel, terjengős leirásokkal (kiadta Haupt 1871. németre fordította Filtes 1891); Gregorius, legenda, melynek tárgya Oidipus történetére emlékeztet (kiadta Paul 1882), egy francia forrás alapján (kiadta Luzarche, Tours 1857); H. művét 1210. Arnold lübecki püspök lefordította latin hexameterekben: Der arme Heinrich) kiadta Wackernagel 1885, magyar jegyzetekkel és szótárral Heinrich Gusztáv 1882, magyarra fordította Vende Ernő 1893), egy eddigelé ismeretes latin forrásból, a költő legszebb műve; Iweia 1203 előtt irva (kiadta Henrici 1891., németre fordította Baudissin 1845), Chrestien de Troyesnak Chevalier au lyon c. műve alapján. Azonkivül maradtak lirai költeményei és két Büchlein (reflektáló költemények a szerelemről). Összes műveit kiadta F. Bech (3. kiad. 1870-91, 3 köt.). V. ö. Saran, H. v. A. als Lyriker (1889), és A. Schönbach, Über H. v. A. (1894).
4. H. Ede, német filozofus, született Berlinben 1842 február 23., apja Robert, porosz generális, 1858. ő is katonai pályára lépett, s először a gárdatüzérségnél szolgált; 1850-1862. a tüzériskolába járt, 1860. tiszti rangot nyert, de már 1865. térdbaj miatt kénytelen volt megválni e pályától. Ekkor előbb mint festő és zeneszerző próbálkozott meg, drámákat is irt (Karl Robert név alatt), de csakhamar a tudományos munkásságban ismerte föl hivatását; 1867 óta Berlinben mint privát tudós él, rendkivül gazdag irodalmi tevékenységet fejtve ki. Már 1869. jelent meg nagy, rendszeres, alapvető műve: Philosophie des Unbewussten, mely rendkivül nagy feltünést keltett, páratlan gyorsasággal terjedt, folyton uj s bővített kiadásokban (előbb egy, azután két kötetben) jelentek meg s 1890-ig tiz kiadást ért. H. e munkájában a régibb német spekulativ irány hiveként lép föl, csakhogy spekulativ eredményeinek induktiv természettudományi alapot vet. A spekuláció kára nélkül iparkodott a kor természettudományi lelkiismeretének eleget tenni, amivel nem nyerte ugyan meg a természettudósokat, de annál inkább azt a nagy német közönséget, mely a spekulációhoz vonzódott, de nem mert hinni benne. De nemcsak a könyv módszere volt megvesztegethető. H. a két legszélső ellentétet a német filozofia történetében, melyek mindegyikének megvolt a maga nagy közönsége, Hegel és Schopenhauer rendszerét iparkodott megegyeztetni. Hegel rendszerének veleje a logikai eszme, Schopenhaueré az akarat, mint a világ elve és veleje. H. a logikai eszme és az akarat helyébe teszi a tudattalant (Das Unbewusste, azért a munkának a cime Philosophie des Unbewussten), de ez a tudattalan, amely az ő rendszerében az, ami Kantnal a magán való (Ding an sich) Fichténél az én, Spinozánál a szubstancia, amely egy s oszthatatlan, amely minden, az egységes való, melyen kivül nincsen, ez a tudatlan két attributummal rendelkezik, mint Spinoza szubstanciája; ez a tudattalan: akarat is, képzet is. Hegel a világ alapjában csak a logikai eszmét látta, Schopenhauer csak az irracionális akaratot, holott a tudattalan mind a kettőt egyesíti magában: a logikait mint képzetet, s a logikátlant mint akaratot. A tudattalan e két oldalának egymással való küzdéséből származik a világ folyása. A küzdelem végcélja: a logikátlannak a logikai által való legyőzetése. Ebben már benne rejlik H. rendszere nagy hatásának harmadik tényezője: a sajátságos, optimizmusban végződő pesszimizmusa. Elfogadja ugyanis Schopenhauer pesszimizmusát, melynek stilisztikai művészettel rajzolja meg részleges képét, de mig Schopenhauernél a pesszimizmus következménye az, hogy ne akarjunk (mert az akarástól a kín elválaszthatatlan), azaz az erkölcsi quietizmus; addig H. azt követeli tőlünk, hogy a világfolyamatban a legtevékenyebben részt vegyünk, mert csak igy győzhető le egyetemesen a tudattalannak logikátlan tényezője: az akarat, s szabadítható föl az egész világ egyszerre és egyetemesen az akarat uralma alól, azaz szünik meg létezni.
H. főművének megjelenése után hatalmas köteteket irt rendszerének a részletekben való kivitelére. Erkölcstanát és vallás filozofiáját részletesen a következő művekben fejtette ki: Phänomenologie des sittlichen Bewusstseins (Berlin 1878, 2. kiad. 1886. e cimmel: Das sittliche Bewusstsein); Das religiöse Bewusstsein der Menschheit im Stufengang seiner Entwicklung (1882), amely történeti áttekintéshez csakis a rendszeres 2. rész csatlakozott: Die Religion des Geistes (1882). Ezekben a művekben metafizikai alapelveiből indulva, a keresztény és hindu dogmatikát (mely utóbbival tudvalevőleg Schopenhauer is rokonságot tartott) iparkodott egyesíteni. Negyedik főműve egy nagy kétkötetes esztetika, melynek első része történeti: a német esztetika története Kanttól kezdve (Die deutsche Aesthetik seit Kant, 1886), második része rendszeres (Die Philosophie des Schönen, 1887). A nagy, rendszeres műveken kivül számos kisebbet is irt, majd magyarázván és megvédelmezvén tanításait, majd állást foglalva a kor minden felszinre kerülő kérdésével szemben. Még főműve előtt tárgyalta Hegel módszerét: Über die dialektische Methode (1868); Kant ellen irta: Das Ding an sich und seine Beschaffenheit (1871), később uj kiadásokban e cim alatt: Kritische Grundlegung des transcendentalen Realismus (3. kiad. 1885); Erläuterungen zur Metaphysik des Unbewussten (1874, 2. kiad. e. c. alatt: Neukantianismus, Schopenhauerianismus u. Hegelianismus, 1878); Die Selbstzersetzung des Christenthums und die Religion der Zukunft (2. kiad. 1874); Wahrheit und Irrrthum im Darwinismus (1875); Kochmanns erkenntniss-theor. Realismus (1875); Zur Reform des höheren Schulwesens (1875); Die Krisis des Christenthums in der modernen Theologie (1880); Zur Geschichte und Begründung des Pessimismus (1880); Die politischen Aufgaben und Zustände des deutschen Reichs (1881); Das Judenthum in der Gegenwart und Zukunft (1885); Der Spiritismus (1885). Kisebb dolgozatok összegyüjtve: Studien und Aufsätze gemeinverständl. Inhalts (önéletrajzával, 1876); Phil. Fragen der Gegenwart (1885); Moderne Probleme (1886); Lotzes Philosophie (1888); Das Grundproblem der Erkenntnisstheorie (1889); Kritische Wanderungen durch die Philosophie der Gegenwart (1890); Kants Erkenntnisstheorie (1893). Drámái Karl Robert név alatt jelentek meg. Első felesége A. Taubert név alatt védte férje rendszerét. Igen nagy irodalom támadt e rendszer körül, melynek bibliográfiáját 1880-ig megtalálni Plümacher művében: Der Kampf um's Unbewusste (1880). V. ö. Ueberweg említett művében 493-494.
5- H. Emil, dán zeneszerző, szül. Kopenhágában 1836 febr. 21. Elvégezte az egyetemet, de azután egészen a zenének élt, s számos szerzeménye jelent meg, dalok, szerenádok, szimfoniák zongora- és kamarazene számára.
6. H. Ernő, német szinész, szül. Berneben (Hamburg mellett) 1844 jan. 8. 1861. kezdé pályafutását, mely őt Laube igazgatósága idejében a bécsi Burg-szinházba vezette, melynek azóta elsőrangu tagja. Jelenleg inkább jellemszerepeket játszik. Legjobb szerepei közé tartozik Bolz és V. Henrik. Budapest szinházat látogató közönsége azelőtt gyakran gyönyörködhetett játékában. - Neje, H. Ilona, szül. Schneeberger, hasonlóan szinésznő, szül. Mannheimban 1845 szept. 14., de már 1865. a bécsi Burghoz szerződtették, melynek akkoriban ünnepelt naiv művésznője vala (Lorle, Hermance, A tücsök). Jelenleg anyaszerepekben lép fel.
7. H. Gusztáv, német római jogász, szül. Vecheldében (Braunschweig) 1835 márc. 31. Egy ideig (1860-64) magántanár volt Göttingában, 1864-ben a római jog tanára lett Baselben, 1872. Freiburgban, 1878. Göttingában, 1885. Tübingában. Az Archiv für zivilrechtliche Praxis szerkesztő-társa. Művei: Zur Lehre von den Erbverträgen u. gemeinschaftlichen Testamenten (Braunschweig 1860); Über den rechtlichen Begriff des Geldes u. den Inhalt von Geldschulden (u. o. 1868); Über Begriff und Natur der Vermächtnisse im römischen Recht (u. o. 1872); Die Obligation (Erlangen 1875); Internationale Geldschulden (breisgaui Freiburg 1882); Juristischer Kasus (Jena 1884).
8. H. Gyula, porosz tábornok, szül. Hannoverában 1817 márc. 2., megh. Baden-Badenben 1878 ápr. 3. Képzettsége folytán csakhamar emelkedett s gyakran használták diplomáciai feladatokra is. Mint szakértő vett részt a bajor haderő szervezésében, s dicsőséggel szerepelt az 1870-71. francia-porosz háboruban. Mint hadosztályparancsnok bevette Tourst. 1871. Strassburg kormányzója lett, majd a lovasság tábornoka. 1875. nyugalomba vonult. Kiadta apja emlékiratait: Der königlich hannov., General Sir Julius v. H. cimmel (Hannovera 1858); egyéb munkái: Der deutsch-französische Krieg, ein kritischer Versuch (később Kritische Versuche, Berlin 1876-78); Die allgemeine Wehrpflicht; Lebenserinnerungen, Briefe und Aufsätze des Generals der Kavallerie Julius von H. (2 köt., Berlin 1882).
9. H. Ilona, német szinésznő, l. Hartmann (6).
10. H. Jakab báró, bajor gyalogsági tábornok, szül. Maikammerben 1795 febr. 4., megh. Würzburgban 1873 febr. 23. Francia katonai iskolákban nevelkedett. A rajnai szövetség lefegyverzése után 1814. H. a francia 27. gyalogezredbe került s részt vett az 1814-15. hadjáratokban a szövetségesek ellen. 1816. mint főhadnagy bajor szolgálatba lépett, 1818. a fotográfiai irodába, 1824. a vezérkarba helyeztetett át, honnan 1827. mint százados a hadügyminisztériumba ment át. 1842. őrnagy és a trónörökös hadsegéde, 1848. vezérőrnagy s a király szárnysegéde, 1849. dandárparancsnok, 1861. tábornok lett. Mint ilyen vezérelte 1866. a 4. gyalogos hadosztályt, mellyel jul. 4. önállóan vivta meg a nussdorfi csatát Wrangel porosz tábornok dandára ellen, de szerencsétlen kimenetellel. 1867. a 14. gyalogezred tulajdonosává nevezték ki, 1869-ben pedig gyalogsági tábornokká; 1870-71. a 2. bajor hadtestet vezérelte. Aug. 4. megrohanta Weissenburgot s másnap a wörthi csatát idézte elő, melynél ő elfoglalta Froschweilert és Niederbronnt. Aug. 14-én Marsal várát megadásra kényszerítette; a szept. 1. sedani ütközetben jó része volt; szept. 19. elfoglalta a Ducrot tábornok által védett moulin de la touri (châtilloni) magaslatokat. A bajor király 1871. bárói rangot adott neki. A háboru bevégzése után H. Würzburgban a 2. bajor hadtest parancsnoka volt haláláig. Az ő emlékére 1884 óta az ingolstadti II. erődöt Fort Hartmannak nevezték.
11. H. János Péter Emil, dán zeneszerző, szül. Kopenhágában 1805 máj. 14. Jogot végzett, s államhivatalba lépett. A harmincsas évektől kezdve azonban kizárólag a zenének élt. Számos operát, balettet, melodrámát és hangverseny-darabot komponált, melyekben erős nemzeti jelleg mutatkozik. Operái közül említendők: Ravnen (1832, első operája), Liden Kirstin (szovege Andersentől); Corsarerne; balettjei közül: Valkyrien, Thrymskviden, Et Folkesagn.
12. H. Leo, a II. Sándor orosz cár ellen elkövetett merényletről lett ismeretessé, melyet 1879 dec. 1. (nov. 19.) Moszkvában Perovszkája Zsófiával kisérlett meg a vasuti töltés felrobbantása által. A merénylet annyiban nem sikerült, hogy a robbanás pillanatában nem a cár vonata, hanem egy másik haladt végig a sineken. H. Francia-, majd Angolországba menekült.
13. H. Móric, német költő, szül. Dusnikban (Csehország) 1821 okt. 15., megh. Bécsben 1872 máj. 13. Beutazta Olaszországot, Svájcot, s visszatérve nevelő volt Bécsben. 1844. szabad eszméivel eltelve elhagyta Ausztriát, s 1845. megjelent Kelch u. Schwert c. költeménykötete, mely visszhangja az akkori nagy-német törekvésnek, s elevenen, szingazdag nyelven tolmácsolja e tendenciát. 1847. megjelentek ujabb költeményei (Lipcse 1847) s visszatért Bécsbe. Itt pörbe fogták, melytől csak a közbejött 1848. forradalom mentette meg. Ekkor Prágában a német-párt élére állott s a leitmeritzi kerület a német parlamentbe is beválasztotta. 1848 októberében Blummal és Fröbellel Bécsbe ment, ahonnan azonban a katasztrófa bekövetkezése előtt elmenekült. Németországban, Svájcban, Angilában tartózkodott, majd a Kölner Zeitung párisi tudósítója lett. Az orosz-török háboruban harctéri tudósító volt, s aztán Genfben élt, mint a német irodalom tanára. 1863. Stuttgartba, 1868. Bécsbe költözött. Költői tehetsége folytonos fejlődést mutat, s csak utolsó munkáiban van némi nyoma a hanyatlásnak. A költeményeken kivül az elbeszélést művelte sikerrel. Irt szindarabokat is, de ezek gyengébbek. Költeményei közül a már említetteken kivül nevezetesebbek: Adam u. Éva, idilli éposz (Lipcse 1851); Schatten, költői beszélyek (Darmstadt 1851). Elbeszélései közül: Erzählungen eines Unsteten (Berlin 1858, 2 köt.); Von Frühling zu Frühling (Berlin 1860). Regényei közül: Der Krieg um den Wald (Frankfurt 1850). Lefordította Szarvadyval közösen Petőfi költeményeit is. Összes munkái 1873-74. jelentek meg Stuttgartban 10 kötetben. V. ö. Ziel, M. H. (Unsere Zeit 1872. évf.).
14. H. Rikárd, német iparos, szül. Barnban (Elzász) 1809 nov. 8., megh. Chemnitzben 1878 dec. 16. Kovács volt és egy ideig Chemnitzben dolgozott, 1837. műhelyt alapított és a gyapotszövőgépen általa eszközölt javítások révén számos megrendeléshez jutott, ugy hogy gyára gyorsan növekedett és aztán mozdonyokat, különböző mekanikai speicalitásokat is készítettek benne. 1870. H. gyárát a Sächsische Maschinenfabrik zu Chemnitz c. részvénytársaság vette át. Jelenleg körülbelül 3000 munkást foglalkoztat.
15. H. Róbert, német antropologus és etnografus, szül. Blankenburgban (Harz) 1832 okt. 8. Orvostant és természettudományokat tanult Berlinben, 1860. utazott ÉK.-Afrikában (Barnim A.-val), majd az állattant és az összehasonlító élettant tanította Proskauban, 1867. Berlinben az anatomia tanára és az ottani embertani társulat főtitkára lett. Művei: Reise des Freiherrn A. v. Barnim durch Nordost-Afrika (Berlin 1863); Die Nigritier (u. o. 1876); Die Völker Afrikas (Lipcse 1880); Der Gorilla (u. o. 1881); Die menschenähnlichen Affen (u. o. 1883); Abessinien, Die Nilländer (u. o. 1883); Madagaskar (u. o. 1886); Handbuch der Anatomie des Menschen (Strassburg 1881). Bastiannal együtt 1869. a Zeitschrift für Ethnologie-t alapította meg.
(H. bei Brugstädt), falu Lipcse szászországi kerületi kapitányságban, vasut mellett, (1890) 5066 lak., szerpentin- és kőbányákkal, kesztyü- és harisnyakötőgyárakkal.
l. Hartmann (3).
Ödön, német mikroszkópkészítő, szül. Templinben (Ukermark) 1826 ápr. 9., megh. Potsdamban 1891 febr. 9. Berlinben tanult, azután Párisban dolgozott Ruhmkorffnál, azután Oberhäuser mikroszkópkészítőnél, kinek halála után ezen jóhirü optikus műhelyét átvette. 1864. Prazmovszkival, a Lengyelországból menekült matematikus tanárral társaságba lépett. Midőn 1870. Párisból mint németnek menekülnie kellett, Potsdamba költözködött át, miután párisi műhelyét társának eladta. H. a hetvenes évek körül a legkedveltebb mikroszkópokat (l. a Mikroszkópok képmellékletét) készítette. Az Amicitől feltalált immerzió-lencséket a gyakorlatba bevezette, a Nicol-féle prizmát a mikroszkópon alkalmazta és célszerü világítókészüléket szerkesztett. A bonni egyetem orvosi kara a tiszteletbeli doktori oklevéllel tüntette ki és 1882. a porosz kormány neki a tanári cimet adományozta.
1. (Chartuicius) közönséges vélemény szerint magdeburgi prépost, majd regensburgi püspök (1106-1126), a Sponheim-Lavanti grófok családjából, ki az Álmos hercegtől meghítt V. Henrik császárral 1108. mint ellenség jött volna az országba; Pauler Gyula szerint azonban (Századok 1883, 804.) valószinüleg őt kell érteni Harduin (l. o.) győri püspök alatt, kit Kálmán király 1097. Sziciliába küldött Buzilla hercegnő megkérésére. Ha nem Arduinnak, hahem németesen H.-nak irta magát, ez német származása mellett bizonyíthat. Kálmán királynak ajánlva irta meg Szt. István legendáját, mely a magyar királyság megalapítójának legbővebb életrajza. Legjobbnak a pesti kodexet tartották, mely Frankfurtból 1814. került a nemzeti muzeumba. Az ujabb történetnyomozás kiderítette, hogy ezt a legendát közbeszurásokkal ügyetlenül bővítették ki; alapjában véve azonban csakugyan a H. műve, mely Kálmán király parancsára, a Legenda maior et minor felhasználásával készült. Interpolált helyeit Pauler mutatta ki (A H.-legenda és pesti codexe. Századok, 1884, 739-749.).
2. H., abenspergi Babro gróf fia, l. Berta.