(Pyrrhocorax alpinus V.), a nagycsőrü, éneklő verébalkatuak rendjébe, a varjufélék családjába tartozó madárfaj. Fekete, csőre sárga, lábai vörösek, fiataloknál barna. Hossza 40, szárnyhossza 27, farkhossza 15 és a csőrhossza 3 cm. Déleurópai hegyeket lakó vándormadár; Erdély hegyeiben, valamint Felső-Magyarországban és a Lajta-hegységben többször észleltetett.
vagy cirbolyafenyő (növ., gyeplősmagu fenyő, diófenyő, cémbrafenyő, orosz cédrus, Cembra Loud., Pinus cembra L,), 12-15 m. magas, de gyakrabban alacsonyabb fa, sőt cserje is; koronája piramis alaku. Törzse szürkésfekete, kérge barázdolt és hasadozott, ága finom barnaszőrü, tűje ötönként van egy hüvelyben, 10-13 cm. hosszu, a visszáján két kékes-fehér csija van. Toboza 1-3-ankint áll, 8-10 cm. hosszu, szennyes lila szinü, cimere hegyes, sárgásfehér, magva zászlótlan, akkora mint egy kisebb mogyoró, 1 cm.-nél hosszabb, hosszas tojásdad, tompán háromélü, kemény héju, olyan szinü mint a pinia- v. fenyőmandola. Ehető, olajat is sajtolnak belőle, november hónapban München és Augsburg piacain árulják. A havasokon 1530-2560, a Kárpátokban 1130-1400, az Altai-hegyekben 1160-1900 m. magasságban tenyészik. Az Uralon is gyakori. A fatenyészet határán tul az egyetlen magastörzsü fa. A glecserek mellett és fölött is magot érlel. Rendesen szálonként nő, csak itt-ott van több csoportosan, hanem a viszonyok e csinos fának éppen nem kedveznek, mert csemetéit és uj hajtásait a jószág lerágja, a vénebb fát pedig a havasi zivatar rongálja. Magva ehető. Diszfának csak zordonabb helyre ültethető, tarka levelü csak vénkorában lesz. Szép, a rózsásba játszó fehérsárgás fa, melynek egyik jellemzője, hogy szép barnaszinü ággöcsei igen puhák és nem asznak ki. Gyönyörüen veszi föl a politurát és kellően elrendezett szép göcseivel a legszebb hatások elérésére alkalmas. A fapácokat is igen jól veszi föl, bár igy kevésbé szép. Ausztriában a 70-es évek óta, mióta ő felségének stájerországi vadászkastélyának falburkolata, mennyezetei és butorzata ebből készült, használata joggal nagyon elterjedt. Hazánkban még csak néhány év óta használják butorokra, de sajnos, mindig pácolva. A Tátrában találják nagyobb mennyiségben. Ritkább volta miatt igen drága.
(növ.), alacsony többnyári, sőt örökzöld növényekből alakul, mintegy 96 % virágzó növény. Magastörzsü fák itt nincsenek, ellenben a Saxifraga, apró füzek, kankalin, szikla gyöngye (Draba) génuszainak számtalan faja uralkodik; a sasfélék, erikafélék, törpe füzek, törpe nyir, éger és fenyvek, továbbá a mohák meg a zuzmók seregesen nagy területeket benőnek. A H.-val analog a sarköv növényzete, de vele éppen nem egyenlő eredetü. A sarkövi növények a havasoknak csak korlátozott helyein: a fekete földön, ingoványon meg a hideg források mentén ritkábbak, viszont számos uralkodó és seregesen termő havasi növényt a magas északon hiába keresnénk. A H. tehát nem a sarköv flórájából vándorolt oda, hanem inkább az arktikus vidék szegényes növényzete bővült a délibb szélesség havasáról. L. Alpesek.
v. alpesi gazdaság, a magasabb hegyvidékeken a fatenyészet határain felül fekvő, de fűtermő területein állattenyésztést üző gazdaságokat nevezzük e néven. A havasi legelőket a következő három osztályzatba szokás sorolni: 1. előhavasok 600 m. magasságtól egész 1200 m. magasságig; 2. középhavasok 1200 m.-től 1800 m.-ig; 3. felsőhavasok 1800 m.-től felfelé a hóvonalig, mely utóbbinak rendszerint a 2400 m. magasságot szokták tekinteni. Az okszerü H. üzése két irányu, egyike a havasok kihasználására, másika pedig azok javítására törekszik. A kihasználás módja a szénakészítés és legeltetés. Szénakészítésre csakis az elő- és középhavasok, a többiek csakis legelőknek használhatók, még pedig a java szarvasmarhák, a gyengébbek juhok s a tulmeredek hegyoldalok pedig kecskék legelői gyanánt. Rendszeresen üzött H. mellett az előhavasok nyujtják kora tavaszkor az első legelőt. Ha olvadás után az állatok feljebb hajtatnak, akkor az elő- és középhavasok mind az ideig, mig az ősz zord időjárása lejebb nem szorítja a nyájakat, leginkább kaszálóknak használtatnak, s hol rendszeresen üzik a gazdaságot, trágyázásban is részesítik, igy a szénatermésen kivül az ősszel ismét jó legelőt adnak. A havasi évad alatt a legelő marha főbb tartózkodási helyét a középhavasok képezik, s ez okból ezeket tehénhavasoknak is nevezik. A legmagasabb u. n. felsőhavasokat leginkább növendékmarhák és juhok járják. A legeltetés egészben véve 16-18 hétig tart. A havasok részint magánbirtokok, részint a községek v. az állam tulajdonai s eszerint magán-, községi s állami havasokra osztatnak fel. A községi havasokat rendesen a község polgárai használják, kik fekvő vagyonukhoz képest bizonyos számu marhát vagy más állatot hajthatnak fel; ellenben a magán és az állami havasokat többnyire bérbe adják. A bérbeadásnál a legelő kiterjedését a havason táplálható tehenek számával fejezik ki; jó svájci havasokon 0,7 hold, magas vagy rosz fekvésü havasokon 31/2, átlag 21/2 hold számíttatik egy nagy marhára. A nagyobb havasokat, melyeken néhány száz tehén legelhet, többnyire községek vagy több tehénbirtokos közösen bérlik, kik teheneiket egy sajtmesternek adják át, ki minden részesnek a felhajtott állatok számához képest bizonyos mennyiségü sajtot tartozik adni, de ujabban mindinkább a szövetkezeti gazdálkodás terjed. A H. a tejgazdaságot is szolgálja. S éppen ezen gazdasági ág adja meg a havasi élet tulajdonképeni jellegét. A tejgazdaság céljaira épített sajtkészítő telepek képezik a nyugvópontokat a felhőkbe nyuló téres legelőkön; ezek köré verődnek össze a nyájak delelőre és nyugovóra; itt történnek a fejések s itt dolgozzák fel leginkább igen primitiv eszközökkel a tejet sajttá, s ritka esetben vajjá.
Az okszerü H. másik feladata a legelők javítására törekedni. Ez részint trágyázásban áll, mire ujabban műtrágyát is használnak, részint pedig abban, hogy kövek gyüjtésével és sülyesztésével, bozótok, tüskék, gyomok irtásával, vizvezetékek építésével, alagcsövezéssel és öntözési berendezéssel, nemkülönben utak, korlátok s véthelyek építése által a havasi területek értéke fokoztatik. Hazánkban H. szempontjából 5 vidék érdemel különös figyelmet s ezek: a magas Tátra és vidéke, a mármarosi hegységek, a bihari hegyek, a székelyföldi havasok, végre a délnyugati határhegység. Magyarország havasi legelői mintegy 11/2 millió holdnyi területet tesznek ki; legtöbb havasi legelővel bir: Csik vmegye mintegy 153000 holddal, Mármaros vmegye 140000 holddal, Hunyad vmegye 134000 holddal, Krassó-Szörény vmegye 130000 holddal, Háromszék vármegye 120000 holddal stb.
(növ.) l. Harangrojt.
(növ., Cyclamen), l. Kunrépa.
a havasi pásztorok nyári szállásai; télen nagyobbára el vannak hagyatva.
(növ.), a Vaccinium vitis idaea L.; l. Fenyvesbogyó.
(Montifringilla nivalis L.), a kúpcsőrü éneklő verébalkatuak rendjébe, a pintyfélék családjába tartozó madárfaj. Háta barnásszürke, hasa hamuszürke, feje és nyaka világosabb; fehér farkában a középső tollak feketék, a többiek fekete szegéllyel. A középső evezők és a felső szárnyfedők fehérek. A him torka fekete, a nőstényé szürkés. Hossza 20, szárnyh. 11, farkh. 8 cm. Hazája északi Európa és Ázsia, ahol költ is, télen azonban délre vándorol és Magyarországban is mint vendégmadár többször megfordul.
(növ.), eredetileg a Rosa alpina L.; de gyakrabban a Rhododendront nevezik igy; l. Havasszépe.