1. Ágost Vilmos, német jogtudós, H. Móric Vilmos öccse, szül. Schweinitzban (Torgau mellett) 1796 ápr. 30., megh. Berlinben 1880 jan. 5-én. Lipcsében tanult, ülnöke volt a kölni fellebbezési törvényszéknek, majd országos törvényszéki tanácsos lett Düsseldorfban. Athenäische Gerichtsverfassung (Köln 1822) c. műve következtében Bonnba hívták meg tanárnak; 1830. Halléba, 1833. Berlinbe nevezték ki, ahol főtörvényszéki tanácsos, a porosz első kamara tagja, majd koronaügyész lett. Főbb művei: Institutionen des römischen und deutschen Zivilprozesses (2. kiad. Bonn 1843); Lehrbuch des gemeinen deutschen Kriminalrechts (6. kiadás, Braunschweig 1857); Das europäische Völkerrecht der Gegenwart (7. kiad., Berlin 1881, franciául is); Zivilprozess im Gebiet des allgemeinen Landrechts für die preuss. Staaten (u. o. 1856); Sonderrechte der souveränen u. mediatisierten Häuser Deutschlands (u. o. 1871).
2. H. Móric Vilmos, német filologus és történész, szül. Schweinitzban (Torgau mellett) 1795 okt. 7., megh. Brandenburgban 1873 jul. 8., mint ottani gimnáziumi tanár. Művei: Geschichte der Stadt Brandenburg (Potsdam 1840); Die Mythologie der Griechen und Römer (Brandenburg 1845, 2. kiad. 1848); Geschichte des Klosters Lehnin (u. o. 1851) stb.
1. Frigyes, a következőnek fia, elektrotechnikus, szül. Aschaffenburgban 1845 ápr. 27-én. 1867 óta Siemens és Halske berlini gyárában működik mint főmérnök. Sok találmánya van szakmájában, a legnevezetesebb a differenciális lámpa, mellyel először oldotta meg az elektromos fény megosztásának problemáját.
2. H. Jakab Henrik, német mű- és művelődéstörténeti iró, szül. Aschaffenburgban 1811 máj. 20-án. Kora ifjuságában elveszítette jobb karját, mindazonáltal nagyon ügyes rajzoló lett s műveihez az illusztrációkat maga készítette. Előbb rajztanár volt, majd különféle müncheni műintézetek hivatalnoka, igazgatója és tiszteletbeli tagja lett. Nagy érdemei vannak a bajor nemzeti muzeum szervezésében. Fő művei: Trachten des christlichen Mittelalters (1840-54); Kunstwerke und Geräthschaften des Mittelalters und der Renaissance (1848-63); Hans Burgkmairs Turnierbuch (1854-56); Eisenwerke und Ornamente der Schmiedekunst (1861-1883); Werke deutscher Goldschmiedekunst des XVI. Jahrhunderts (1890).
sarjadzó szövetből fejlődő, zsugorodott kötőszövetből álló oly ujképződmény, amely egy előrement anyaghiányt maradóan pótol. Ily anyaghiányok létrejöhetnek sérülések, lobos folyamatok vagy szövetelhalás folytán. Bőrmetszések szélei eleintén duzzadnak, vándorsejtekkel beszürődnek, majd apitheloid (fibroplast) sejtek lépnek fel bennük. Utóbbiak a fix kötőszöveti sejtekből származó nagy hólyagszerü maggal ellátott, farkazott, orsó- vagy csillagalaku nagyobb sejtek, amelyekből kötőszövet fejlődik. Ez a fris kötőszövet a sarjadzó szövet, amely lágy, bársonyszerü piros, véredénydus, kevés rostos sejtközi állománnyal biró. A sarjadzó szövet addig burjánzik, amig az anyaghiányt betölti. Az igy létrejövő friss H. tehát szintén véredénydus, kevés sejtközi állományu, azért piros; később mindinkább fogy a véredény és szaporodik - tömörül, retrahálódik - a kötőszövet, ezért halványabb és behuzódott a régi H., sőt a dolog annyira mehet, hogy elegendő táplálás hiányában a H. elhal, feltörik. A pótlás tehát csak a kötőszövetre nézve tökéletes. Ujra fejlődik ugyan a fedőhám is, ritka esetben mirigyhámok is pótoltatnak, de mindig csak tökéletlenül. Igy uj szőrtüszők sem képeztetnek, azért szőrtelen mindig a H., az uj bőrszemölcsök (papillák) is csak csökevényesek.
A XII-XIII. sz. a pezsgő romanticizmus sajátságos légkörét terjeszté szét az európai népek közt, melynek befolyása alól az akkor már nagyban fejlődő zene sem zárkózhatott el. Az olasz trovatore-k, a francia trouvere-ek és troubadour-ok, az angol minstrel-ek, a német Minne-Sänger-ek s a magyar énekmondók, lantosok,H. mind e kor szülöttei. Nem voltak ezek tudós zenészek és a római egyházi énekiskolák szerint képzett énekesek, hanem tehetséges naturalisták, rögtönzők, versköltők, kiknek dalai az érzelmek közvetetlensége alatt termettek. A dalok tartalmát mindig és mindenütt a női eszmény, az udvari fény, a lovagkori hőstettek képezték. L. Lantosok.
(olasz violin, franc. violon). A legtökéletesebb hangszer minden huros és vonós hangszerek közt. A H. mai alakját a XVIII. sz. két legnagyobb olasz mesterének, Stradivari Antal és Guarneri Józsefnek köszönheti. Főalkatrészeit képezik a felső és alsó dombor hullámzatu födélzet (hangfenék), melyeket kettős félköralakban s egymásnak megfelelően körülbelül 1 1/4-ed hüvelyk magasságu körpánt tart össze. A hangtest alsó félköre kissé nagyobb ivet képez mint a felső. A felső folytatását leli az u. n. hangfogóban, mely legfelül csigában végződik, s mely egyszersmind felső hurtartóul is szolgál. A felső fedél alsó részén, a középre helyezve találjuk a mintegy félarasznyi alsó hurtartót, melyből a hurok kiindulnak s a hangfogón keresztül a hangfogó csiga nyakáig huzódnak. Ez alsó hurtartó és a felső hangfenékre alkalmazott hangfogó vége közt, mintegy öt ujjnyi távolság van, melyet az alsó hurtartótól két ujjnyi távolságban a hurnyereg szakít meg, melyen keresztül aztán bizonyos magasságban vonulnak át a hurok a hangfogón lefelé való lejtésben. A nyereg és a hangfogó vége közti mintegy három ujjnyi szabad tér a hangoknak a vonó általi kihozatalára szolgál. A felső födélzet, a vonó használatára szánt nyereg és hangfogó közti szabad téren jobbról és balról az u. n. F-hangnyilás (l. o.) van, melynek szabatos s ugyszólván geometrikus elhelyezése a legnagyobb befolyással van a hegedühangszer hangvibrációjára. A belső részben közel a nyereg alatt, a kettős födélzet közt kemény fából készült oszlop van alkalmazva, melyet közönségesen a H. lelkének neveznek, s mely arra szolgál, hogy részint a hurok nyomását, feszerejét a nyergen át a felső fedélzetre ellensúlyozza, részint pedig hogy azáltal a nyilásokon át az alsó hangfenék intenzivebb vibrációját mozdítsa elő. A hegedü e lelkének helyes elhelyezése a belső üregben szintén igen lényeges szakismeretet kiván, mert csak nehány vonalnyi eltérés is a kellő helytől, teljesen képes alterálni a hegedü hangját. A hegedü régebben csak két, majd későbben három s végre négy bélhurral lett ellátva, melyek legvastagabbja ezüstsodronnyal van bevonva. A hurok ötödközökre vannak hangolva. Az első hurt éneklő hurnak is nevezték, habár helytelenül, mert e tulajdonság a többi hurtól (főleg a G.-hurtól) sem tagadható meg. A H. hangjegyei a G.-kulcs szerint jegyeztetnek, mely általában Violin-kulcsnak neveztetik. Zöngeterjedelme kivált a magasságban a legnagyobb, mire a mai hangszerek képesek. Zenekarban a négyszer vonalzott C.-ig is fölhatol. Mesterségesen, vagyis a Flageolet-hangok (l. o.) igénybevételével még a négyszer vonalzott Á-t is képes megérzékíteni. Hirneves hegedüvirtuózok nem mindig respektálták a H. rendes legmélyebb (a kis G-re szóló) hangolását. A H.-nél s általában a vonóshangszereknél a rendestől való hangolási eltérést, manapság is sok H.-virtuóz gyakorolja. A magyarországi cigányoknál pedig általános divat, hogy a primás rendesen fél, sőt néha egész hanggal is föllebb hangolja a hegedüjét, hogy bandája minél fényesebb hangszinezetet nyerjen.
A H.-virtuozitás legelső nagy mesterei voltak a XVII-XVIII. században: Bassani, Biber, Corelli, Vivaldi, Volumier, Baptiste, Locatelli, Lolli, Nardini, Puguani, Tartini, Torelli stb. A XVIII-XIX. sz.-ban: Campagnoli, Rolla, Viotti, Cartier, Artot, Baillot, de Beriot, Ole Bull, David, Ernst, Kreutzer, Lafont, Laub, Lipinszky, Molique, Paganini (a legnagyobb), Rode, Spohr, Vieuxtemps, Wieniawszky stb. A legujabb kor korifeusai: Alard, Auer, Hubay, Joachim, Rappoldi, Reményi, Sarsate, Sauret, Singer, Sivori, Wilhelmj stb. A H.-készítés terén Stradivari és Garneriuson kivül a XVII-XVIII. sz.-ban kimagaslott még az Amati-család, Stein, Guidantus s a legujabb korban Párisban Guillaume, ki az olasz nagy mesterek perfekt utánzása által szerzett magának európai hirnevet. Magyarországon régebben hires H.-készítő volt: Schweitzer, Nemessányi s jelenleg Schunda W. József Budapesten. A leghiresebb s elterjedtebb H.-iskolákat irták: Mozart, Lipót, Kreutzer, Rodeh, Baillot, Spohr, David stb. Magyarországon: Huber Károly. A H.-hangszer készítésére, virtuozitása s irodalma történetére nézve legkimerítőbb irodalmi munka a Wassielewsky ily c. műve: Die Violine und ihre Meister (Lipcse 2. kiad. 1883). V. ö. Drogemayer Herman, Die Geige (2. kiad. 1890); Erlich, Berühmte Geiger der Gegenwart u. Vergangenheit, 87. Biogr. (Lipcse 1893).
(növ., Citharexylon L.), a verbenafélék braziliai és Ny.-indiai nagy fái (20 faj). A C. quadrangulare Jacq. Jamaika erdeiben 20 m. magas, kérge szürke, foszlányokban csüng le, mint az ázott kenderé. Virága felálló-fürtös, fehér, jóillatu. Gyümölcse csonthéjas, sárga, megérve fekete, husa kevés, de csonthéja nagy. Fáját fehér vasfának is hiják, épületfának, különösen pedig hegedünek feldolgozzák. Szépségeért gyakran ültetik is.
l. Colophonium.
l. Kulcs.
v. nyereg, ama kemény fából s finomul kivágott, kicsipkézett készülék, mely a hegedü hangszertestének felső födélzetén a hurtartó és fogantyu közötti téren a két nyilás közt foglal helyet, s melyen át a hurok kifeszítve huzódnak a csigáig, hol a hangoló srófokban végződnek, l. még Hegedü.
a hegedünek amaz alkotó része, mely mintegy toldaléka a fő hangszertestnek fölfelé keskenyülve s arra szolgál, hogy azon a játszó balkeze föl- s alácsuszván, a rája illesztett, fekete mahagóni-fából készült hurtartón a hurokat lenyomja, illetve megrövidítse különböző magasságu s mélységü hangok, a kettős fogások stb. kihozatalára, l. még Hegedü. - H., a marhánál a hajlott járomélü nyak; ez gyakori a tejelő marhánál, s itt kevésbé hátrányos, de igen rossz a járom számára tenyésztett marhánál.